Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élmény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élmény. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. február 9., vasárnap

Boszorkányszombat a MüPában - a második fellépés

Kissé megkésve tartom ezt az élménybeszámolót a második MüPa-koncertemről (az elsőről itt olvashattok), ugyanis a múlt héten, február elsején volt.

Úgy esett, hogy részese lehettem a kórus idei első projektjének; Mendelsshohn Die erste Walpurgisnacht című darabját adtuk elő a MüPában. A darabot (nem a mi előadásunkban) itt hallgathatjátok meg. Nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy énekelhetem – tudniillik, ez a lehetőség nem adatik automatikusan. A kórus most nagyjából úgy működik, hogy van egy bizonyos kemény mag, akik minden projektben szerepelhetnek, a többiek pedig azokban, amelyekre hívják őket és vállalják. A csoportokba osztás az őszi meghallgatáson alapul – minden tag egyesével megmérettetett; talán nem kell mondanom, hogy tapasztalatlan énekesként rettenetesen féltem tőle. Az eredmény alapján abba a csoportba kerültem, akik csak bizonyos darabokban énekelhetnek. Új tagként, kevés zenei képzettséggel (a kottából jobbára csak tájékozódtam addig, mintsem olvasni tudtam volna – azóta javult a helyzet), két év kihagyással és olyan vizsgadrukkosan, hogy az ájulás kerülgetett, míg sorra nem kerültem, és még a meghallgatáson is remegtem, mint a nyárfalevél, igazából semmi meglepő nincs ebben.  Először persze sajnáltam, rosszul is érintett, egyfajta kudarcként éltem meg, de a mostani koncertet megelőző időszakot látva rájöttem, talán nem is akkora tragédia, ha nem vagyok benne mindenben.

A másik ok, ami miatt akartam ezt a darabot, az a témája. A Walpurgis-éj ugyanis egy boszorkányszombat, amely április 30-ra/május 1-re esik. A közeledő nyarat, és tulajdonképpen a termékenységet ünnepeljük ekkor. Maga a Mendelssohn-darab ugyan nem teljesen erről szól, mégis nagy jelentősége volt számomra. Az pedig, hogy február elsején, egy másik boszorkányszombaton énekeltük, még varázslatosabbá tette az egészet. Február elseje Imbolc ünnepe, amikor a közelgő tavaszt ünnepeljük.
Az előadást sok-sok próba előzte meg; egy-egy hétvégi napot is szenteltünk a darabnak, amire szükség is volt, ugyanis koreográfiát is kellett tanulnunk. Nem táncoltuk végig a darabot (arra ott volt az erre felkért tánccsoport), de nekünk is szántak néhány lépést. Természetesen ilyenkor a tánccsoporttal és a zenekarral is kell próbálni, nem is egyszer, így a januári napok bővelkedtek a kórushoz és ehhez a fellépéshez kötődő elfoglaltsággal.

A fellépés fergeteges volt. Az előadás első felében – a hangverseny első felvonásaként - meghallgattuk Berlioz Fantasztikus szimfóniáját, majd a szünet után mi is színpadra léptünk. Ahogy novemberben a Verdi Requiemnél, most sem izgultam. Furcsa – a meghallgatáson mintha az életem múlt volna, a koncerten viszont a pulzusom sem emelkedett meg. 40 perces darabról van szó – én 4-nek, ha éreztem. Lendületes, mozgalmas, egy percig sem lehet unatkozni közben. Épp csak bevonultunk, már meg is kellett hajolni. Szemmel láthatóan a közönségnek is elnyerte a tetszését – teltház, vastaps. Másodszor is egy csoda. Valószínűleg huszonkettedszer is az lesz, csak talán kisebb. Az este legnagyobb csodája pedig az volt, hogy a hetek óta tartó nyűgös, kedvetlen, burnout-közeli hangulatomat egy varázsütésre eltüntette.

Legközelebb Beetwhowen IX. szimfóniáját énekelhetem a kórussal, április végén. Most két hónap szünet következik. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok énekelni – a magánórákra ez idő alatt is járok, és ahogy kijön a Nightwish új lemeze (ami nem goth (!), de nem baj, akkor is szeretem), lesz is énekelnivaló. Csak a szomszédok győzzék hallgatni! J
Végezetül, két kép rólam; a fellépés után néhány perccel boldog banyaként:







2019. november 17., vasárnap

Koncertbeszámoló: The 69 Eyes/Lacrimas Profundere

Az idén 30 éves gothic rock zenekar, a The 69 Eyes a West End-turné keretein belül Magyarországra is ellátogatott; november 12-én adtak koncertet a Barba Negra Music Clubban. Sokáig gondolkoztam, hogy elmenjek-e; szerettem volna látni őket élőben, társaság nélkül viszont nem szívesen megyek koncertre. Végül az utolsó pillanatban dőlt el, hogy megyek; két barátnőm is keresett, akik látták, hogy facebookon visszaigazoltam az eseményt – egyikük már társasággal érkezett, így egy kisebb csapatot alkottunk.

Mindannyian kíváncsiak voltunk az előzenekarra, a Lacrimas Profundere-re is, ezért igyekeztünk kapunyitásra odaérni. Pár éve már minden előzenekart megnézek attól függetlenül, hogy ismerem-e; a legjobb lehetőség arra, hogy megismerhessek egy új előadót – a jegyet úgyis kifizettem, akkor miért ne adjak egy esélyt nekik. Legfeljebb nem tetszik. A Lacrimas Profundere-t sem ismertem, noha a nevüket már hallottam. Német bandáról van szó, zenéjüket Dark rock-ként, dark metalként és gothic metalként is definiálják. Nagyjából háromnegyed órát játszottak, és remekül megalapozták a hangulatot a főzenekarhoz. Nem éreztem azt a koncert után, hogy mostantól naphosszat az ő dalaikat fogom hallgatni, de kíváncsi vagyok a stúdióminőségre is, mert egyáltalán nem volt rossz, amit élőben hallottam.

Nem túl hosszú szünet után színpadra lépett a The 69 Eyes. Ekkorra már jóval nagyobb tömeg gyűlt össze; őszintén szólva meg is lepődtem kicsit, hogy egy kedd esti koncert ennyi embert vonzott a Barba Negra Clubba. Habár a turné, és ezzel együtt a magyar koncert is az idén megjelent új albumot, a West Endet hivatott bemutatni és népszerűsíteni, nem csak az ezen szereplő dalokat hallhattuk. A setlist a következő dalokból állt (mindegyik meghallgatható a címre kattintva):

Ráadás:

Középtájon találtunk helyet, ahonnan a színpadot kevéssé láttam, de a képeket visszanézve semmi különleges díszlet nem volt. A zenekar tagjai csontvázmintás felsőrészt és bőrnadrágot és –dzsekit viseltek. A dalok többségét ismertem, habár a szövegeiket még nem sikerült teljesen elsajátítanom. Mindenesetre csak hallgatni is nagyon jó volt őket. A zenekaron látszik a több évtizedes tapasztalat, a rutin, és persze az is, hogy finnek. Valahogy a finn zenekarok zenéje más, mintha tennének bele valami pluszt, amit senki más nem, és ez messziről felismerhető. A nagy ugrálásból mostanra kinőttem, inkább lágyan ringatózva, esetenként csukott szemmel élvezem a zenét. A The 69 Eyes körülbelül másfél órát játszott; sajnos a gerincproblémáim (és még talán a hétvégi Schattenwelt) miatt nem tudtam végigállni – félidőben ki kellett jönnöm a tömegből, és megtámasztani egy oszlopot a hátralevő időben, de ez nem szegte kedvemet.

Az elkövetkezendő hetekre tehát megvan az unásig hallgatott dallistám. Blutengel és The 69 Eyes dalok szerepelnek rajta. Először a kedvencek, aztán szép lassan pótlom a diszkográfiákat is. Egy ideig elleszek velük. J

2019. november 10., vasárnap

Schattenwelt élménybeszámoló

Az Ausztriában megrendezett Schattenwelt fesztiválra egy csoportban akadtam rá, ahova a hozzá kapcsolódó facebook eseményt posztolta egy tag. Ahogy végignéztem a fellépők listáját, és megláttam a Blutengel nevet, már eldöntöttem, hogy ott leszek.

A fesztivál két napos, idén november 8-án és 9-én rendezték meg. Az időpont is a lehető legjobb volt; a születésnapomat követő hétvége, és úgy éreztem, ezzel a lehető legjobban tudom megünnepelni a 25-öst. A rendezvénynek a Schwechat és Bécs határán elhelyezkedő Multiverzum adott otthont. Kettesben mentünk a párommal. Jegyet csak a második napra vettünk, mert az összes felsorolt előadó közül csak a Blutengelt ismertem, és blindre nem akartam szabadságot kivenni a pénteki napra, a szállással sem akartam vacakolni, és drágának is találtam a kétnapos jegy árát (természetesen azoknak, akiket érdekelt mindkét nap, megérhetett annyit).

Az esemény délután 4-kor kezdődött, ezért a fél 1-es Flixbusszal mentünk, ami három óra alatt juttatott el minket Bécsbe. Innen még néhány megállót utaztunk az S-Bahnnal, aminek a megállója a Multiverzum mellett van.

A koncerteken kívül néhány stand is helyet kapott, többek között Killstar, Banned, Burleska és Sinister ruhákat és kiegészítőket lehetett vásárolni. Egy nagyobb táskára már erősen szükségem volt, így egy Banned darabbaltértem haza:


A koncertek két színpadon zajlottak; sajnálatos módon osztódni nem tudtunk, így kénytelenek voltunk dönteni a két színpad közül. A club stage-en korábban kezdődtek a koncertek, az első kettőt megnéztük, majd átvonultunk a nagyszínpadhoz, és végig ott is maradtunk.

A következőkben néhány szóban összefoglalom, kiket láttunk, melyik hogy tetszett, és mindenkitől linkelek egy dalt.

Out of Sphere (DE)
Műfaj: dark synthpop (és egy kis 80-as évek – saját meghatározás szerint)
Az első néhány számról lemaradtunk, de a hallottak alapján nem rossz, bemelegítésnek mindenképpen jó volt.


Asperger Synthdrome (SE)
Műfaj: Electro
Vele kapcsolatban vegyesek voltak az érzelmeim. Valamelyik száma tetszett, valamelyik nem, a megjelenését pedig kissé ízléstelennek találtam. (Egy necc top volt rajta, ami alatt nem viselt semmit. Konkrétan semmit. Alul egy kicsit több ruha volt rajta, de nem sokkal. A férfiak nagy örömére.) Egy ilyen helyen természetesen bőven elfér ez, és inkább azon csodálkoztam, hogy nem fél attól, hogy esetleg fogdosni akarják.


Oxic Inc (DE)
Műfaj: Gothic rock, darkwave elemekkel
A korábban nem ismert előadók közül az egyik kedvenc volt a fesztiválon. Nekem a London After Mindnight-hoz hasonlított.


ES23 (DE)
Műfaj: Dark electro
Az Out of Sphere-nél jobban tetszett, és jó kis bulit csináltak.


Omnimar (RU)
Műfaj: Electronic, alternative-pop, synthpop
Igencsak meglepődtem, amikor egyszer csak felcsendült egy orosz nyelvű dal (mivel nem ismertem az előadót, azt sem tudtam, hogy oroszok), amivel kapásból megvettek. A logójuk pedig egy bakteriofágra emlékeztet (ami egészen addig nem tűnt fel, amíg párom nem tette szóvá).


Das Ich (DE)
Műfaj: Electro, Neue Deutsche Todeskunst, Dark wave, Industrial
Az egyetlen csapat, akik nem tetszettek a nap folyamán. Az alapok nem lettek volna rosszak, ha nem artikulálatlan üvöltözést társítanak hozzá. Lehet, hogy mindez csak élőben tűnik így, egy esélyt azért adok nekik még stúdióminőségben is.


Blutengel (DE)
Műfaj: Gothic new wave
Mivel az egész felhozatalból csak őket ismertem, érthetően nagyon vártam a koncertet. Természetesen, mint a legnagyobb név, utolsóként kerültek sorra. Nagyon jó koncert volt, a klipekből ismert hölgyeket is elhozták a hitelesség érdekében. Nem tartom magam prűdnek, és homofób sem vagyok, mégis kicsit kibillentett a komfortérzetemből az, hogy fehérneműs csókolózó nőket kell néznem élőben; a férfiakat természetesen nem zavarta, én pedig ezzel a koncerttel rájöttem, hogy miért is akarják a BDSM-et a goth-hoz erőszakkal hozzákapcsolni. A legjobban a Morninstart vártam, legnagyobb örömömre ezzel a dallal kezdték a koncertet.


Sajnálatos módon ez volt az utolsó Schattenweltem is egyben; mint kiderült, ebben a formában nem rendezik meg többször.

A hazautazásnál adódott némi kellemetlenségünk (a bő másfél órás fagyoskodást leszámítva), ami miatt a tervezettnél három órával később érkeztünk haza. Mindenesetre jó élményekkel gazdagodtam, és ahogy vártam, megismertem néhány új előadót, akivel a hallgatottak száma bővülni fog.

Végezetül álljon itt egy kép rólam; így néztem ki a fesztiválon (nem mellesleg nagyon jó érzés volt, hogy itt nem voltam fura - rengeteg gyönyörű öltözéket láttam, és akadt pár olyan is, amire inkább azt mondanám, érdekes):


2019. november 4., hétfő

Első fellépésem a Müpában - Verdi Requiem

Hat évig laktam nagyon közel a Müpához, de ez idő alatt egyszer sem jártam ott, arra pedig nem is gondoltam, hogy egyszer a színpadán állhatok majd. Ez a csoda tegnap este történt meg velem.

A Budapesti Akadémiai Kórustársaságról egy kedves kollégámtól hallottam, aki ennek az énekkarnak a tagja. Én ekkorra már szűk két éve abbahagytam az éneklést, de nagyon hiányzott, ezért megkérdeztem, van-e felvétel. Volt. Sajnos épp az évad végét csíptem el, így csak egy darabban vehettem részt (Madarász Iván 70. születésnapi hangversenyén a Sába királynőjét énekeltük), majd a nyári szünet következett. Az új évad ősszel indult egy táborral, ahol nagyon sok kedves embert ismerhettem meg, és ahol megtudtuk, milyen koncertek várhatók a jövőben – majdnem mindre jelentkeztem: Vajda – Te Deum volt a kivétel, melyet a szerző 70. születésnapján énekelt el a kórus (nem, nem írtam el, ő is idén töltötte a 70-et). Ezt két filmzene koncert követte, amelyeken már én is részt vettem: egy Szigetszentmiklóson, egy pedig a Papp László Sportarénában.

A legutóbbi koncertünk a Müpában kapott helyet november 3-án. Verdi Requiem-jét adtuk elő együttesen négy szólistával (Miksch Adrienn, Gál Erika, László Boldizsár és Cser Krisztián operaénekesekkel) és a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekarral, Hollerung Gábor vezényletével. Gimnazista koromból ismerős volt a Lacrymosa tétel – Saltzer Géza tanár úr kórusával gyakoroltuk, a többit, bevallom, most hallottam először, ami egyben azt is jelenti, hogy nem is énekeltem még. Azt viszont már az első próbákon megállapítottam, hogy gyönyörű, de nehéz darabra vállalkoztam. Érdekes, hogy bár a Vajda-műben (amelyet annak ellenére megtanultam, hogy a fellépésre nem tudtam menni) levőknél magasabb hangokat kell énekelni, mégis kényelmesebb volt.

A koncertet sok próba és sok otthoni gyakorlás előzte meg, ezért úgy éreztem, ha nem is mindenhol kristálytisztán, de elég jól tudom a darabot, és nem lesz gond élesben. Plusz, a kórusban éneklésnek megvan az a nagy előnye, hogy ha egy bizonytalan hangnál inkább csendben maradok, nem is tűnik fel, és a kisebb pontatlanságok is el tudnak bújni. Talán ennek számlájára írható, hogy nem izgultam nagyon a színpadra lépés előtt, inkább kíváncsiság volt bennem. Eredetileg egy szünettel terveztük előadni a darabot, de mégsem szakítottuk meg.

Katartikus élmény volt. Az egyik kórustársam a koncert előtt néhány héttel azt írta: amikor a világ megsemmisül, szerinte a Dies Irae és Tuba Mirum tétel lesz hozzá az aláfestés (nem a mi előadásunkban, de meghallgathatjátok a tétel címére kattintva). A koncerten értettem meg, mit akart ezzel mondani. Egy biztos: ezután soha többet nem tudom a tegnapihoz hasonló, nyugodt lelkiállapotban elénekelni.

Nagyon hálás közönségünk volt: az előadás alatt síri csend, a Lacrymosa tétel alatt egy kis szipogás, orrfújás, majd a végén a 15 percig tartó vastaps. Szerintem mindannyian nagyon meghatódtunk. Este hatalmas boldogságot éreztem, reggelre zaklatott fel jobban. Ma egész nap kavarognak a fejemben a tételek, azokból foszlányok. Egy darabig biztosan nem hagy még nyugodni, de nem bánom. Ennyivel is közelebb kerültem a komolyzenéhez.

Az élményt ezúton is mindenkinek köszönöm!



2019. augusztus 22., csütörtök

Nyári élmények - avagy hogyan ne menj el nyaralni

Ha augusztus, akkor leállás, ha leállás, akkor nyaralás! Hogyan ne utazz el nyaralni? Pontosan úgy, ahogy én csináltam idén. Rövid összefoglaló következik.

Montenegró
Hegyek, szerpentin, tehenekre figyelmeztető táblák, és a közlekedési kultúra teljes hiánya.
Párommal, egy jó barátunkkal és az ő lányával rövid időre látogattuk meg ezt az országot; az erre szánt négy nap elég is volt arra, hogy megállapítsuk:
·         Legközelebb repülünk
·         Hosszabb időre megyünk
·         És csak gyalog elérhető helyeket látogatunk meg.

A nagyjából 800 km-es utat autóval tettük meg, reggel 6-kor indultunk Dunaújvárosból. A magyar határon a szerencsésebbek közé tartoztunk: „csak” 2 órát álltunk, ellentétben a másik határátkelővel, ahol ugyanabban az időben 6 óra sorbanállás várt volna ránk. Szerbián keresztül vitt az utunk, itt amíg lehetett, az autópályát használtuk, de egyszer az is elfogyott, majd körülbelül 400 km-en át tartó szerpentin következett. A szerpentinnel önmagában semmi gond nincs, de ilyen hosszan és ennyi idő alatt bárki képes megutálni. Szerencsére az utak jó minőségűek voltak, viszont egyéb viszonyok miatt 70 km/h-nál gyorsabban nemigen lehetett haladni. Úti célunkhoz, Ulcinj városához közeledve egyre nagyobb kocsisorokkal találkoztunk; a tengerparthoz közel a dugók szinte folyamatosak. Így esett, hogy 23:30-ra értünk a szállásra, ahol kis közjáték után elfoglalhattuk a szobánkat. Tudni kell, hogy jó barátunk mozgássérült, ami erősen leszűkítette azon szállodák számát, amelyek szóba jöhettek a foglaláskor. A biztonság kedvéért még foglalás előtt rákérdeztünk a szállásadónál, hogy biztosan megfelelő-e egy kerekesszékes embernek a szálloda. A helyszínen derült ki, hogy igencsak félreértettük egymást; egy első emeleti szobában helyeztek el minket, amivel semmi gond nem lett volna, ha lett volna lift, ahogy az a kiírásban szerepelt – de nem volt. Ezen kívül ott tudtuk meg, hogy ők azt szerették volna a tudtunkra adni, hogy csak az alsó szinten vannak mozgássérültek számára megfelelő szobák, ezek viszont foglaltak. Ehhez képest, amit az e-mailben sikerült leírniuk, az nagyjából azt jelentette, hogy nekik nincs kerekesszékük, és csak a fürdőszoba nem akadálymentesített, de erre tudnak megoldást találni. A megoldás végül az lett, hogy a személyzet két tagja az ott tartózkodás alatt igény szerint cipelte jó barátunkat a kerekesszékkel együtt a lépcsőn fel és le, illetve egy műanyag széket biztosítottak, amelyet a fürdőszobában el tudtunk helyezni.
A következő napot a tengerparton töltöttük; ekkor jártam először a tengernél, és talán nem meglepő módon sokkal jobban tetszett, mint az édesvizek. Én egyébként kissé víziszonyos vagyok, és nem szeretek élővízben fürödni, de a tengert ki kellett próbálni. A hullámoktól az egész izgalmasabbá válik, és tulajdonképpen nem is kell nagyon távolra bemenni, hogy a vízzel hűtsük magunkat: ki lehet feküdni a partra is, ahová a hullámok még éppen kiérnek.
S ha már újdonságok: Montenegróban ettem először kecskehúst. A szomszédos Albánia és a nagyobb muszlim közösségek miatt néhány étteremben egyáltalán nem szolgálnak fel sertéshúst, mindent marhából, vagy kecskéből készítenek. Ez utóbbihoz itthon még nem volt szerencsém, ezért gondoltam, kipróbálom, és abszolút pozitív élményem volt vele. Az íze nem hasonlít semmi másra, és azt is lehet érezni, hogy biztosan nem sertés és biztosan nem marha. Kipróbálhattam volna a tenger gyümölcseit is, ha már tengerparton vagyok, de ennyire merész nem voltam.
A hazaindulás előtti napon úgy döntöttünk, hogy megnézzük a szomszéd várost, Kotort, ami egy csodaszép öbölnek ad otthont. Ez reggel még jó ötletnek tűnt, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a 70 km-es út montenegrói viszonylatban teljesen mást jelent, mint Magyarországon. Itthon – attól függően, hogy az út autópálya, vagy éppen két eldugott település közti, kátyúkkal teli, 1,5 sávos út – ennyit nagyjából 1-1,5 óra alatt lehet megtenni, Montenegróban ugyanezt 3 óra alatt sikerült. Ebben persze nem csak az útviszonyok – ami változatlanul a szerpentint jelenti – játszottak közre, hanem a hatalmas dugó is, amilyet hétfő délelőtt 11 óra táján nem várna az ember. Az már csak hab volt a tortán, hogy az öböltől elég messze tudtunk parkolni, járda pedig közel s távol nem volt, így kénytelenek voltunk a kerekesszéket a forgalommal szemben, az úttesten tolni. A vár meglátogatását így végül fel is adtuk, maga a város is elég nagy csalódás volt, a napot pedig elvesztegetettnek éreztem.
Hazafelé kitértünk Dubrovnikba – a Trónok harca forgatási helyszínét régóta szerettem volna látni. Nagy csalódásomra azonban a csak végigrohantunk a váron; a bosnyák-horvát  határon három órát álltunk, későn érkeztünk, és nem sok időnk maradt nézelődni, ha még aznap haza akartunk érni Magyarországra. Mondanom sem kell, hogy ez nem sikerült, de azt leszámítva, hogy minden létező útépítésbe beleszaladtunk, nyugalmas utunk volt.
Összességében élveztem ezt a kis külföldi kiruccanást, de ahogy már fent is írtam, ilyen rövid időre nem szabad eljönni, mert semmire sincs normálisan idő; és ha én valamit utálok, az a rohanás.

Hernádvécse
A magyarországi nyaraláshoz két okból is ragaszkodtam: az egyik a Montenegróban eltöltött idő rövidsége, a másik pedig az, hogy cafeteriaként SZÉP kártyára kapok egy meghatározott összeget, amelyet csak belföldön lehet felhasználni. A hétköznapok nem jöhettek szóba, mivel párom dolgozott, és én is vállaltam helyettesítést abban a patikában, ahol gyakornok voltam, így a hosszú hétvégét szemeltük ki. Az én nagy álmom Parádsasvár, de sajnos idén nem jött össze, de az ehelyett választott Hotel VécseCity kárpótolt. Az odaúton nyilvánvalóvá vált, hogy a kanyargós utakért nemhogy Montenegróig nem kell elmenni, de az országot sem kell elhagyni: csak el kell látogatni Borsod megyébe. Sajnos a késői indulás miatt a szállásra is későn érkeztünk, ezért vacsora után már nem volt lehetőségünk programot szervezni. A másnap viszont annál több szervezést igényelt. Az idő rövidsége miatt (már megint) arra a napra kellett a tervezett programok nagy részét bezsúfolni. Az estét azzal töltöttük, hogy megnézzük, mely helyekre kaptunk kupont, ezek közül melyik érdekel minket, melyik hogy tart nyitva a hosszú hétvégén, illetve egymástól milyen távolságban helyezkednek el. Végül az alábbi sorrend alakult ki:
1.   Hollóháza, Porcelánmúzeum
2.   Füzéri vár
3.   Vizsoly, Mézmúzeum
4.   Vizsoly, Bibliamúzeum
5.   Regéci vár

A Porcelánmúzeum közvetlenül a gyár mellett helyezkedik el. A gyárlátogatás az ünnepek alatt szünetelt, így oda nem juthattunk be, de a herendi gyárban mindketten jártunk már, így a porcelánkészítés folyamata nagyjából ismerős volt. A múzeumban a történelemre helyezték a hangsúlyt; a kiállítás területe nem nagy, így azok sem unják meg, akik egyébként nem szeretnek múzeumba járni. Ezen kívül az alsó szinten az új kollekciókat is kiállították. Nem próbáltam meg felbecsülni a kiállított tárgyak értékét; a valósnál biztosan kisebb számot mondtam volna. Nagy örömömre a márkabolt is nyitva volt, ahol még több szépséget láthattam, és nem egy csodaszép teáskészletet kellett fájó szívvel ott hagyni.
A várakat is nagyon szeretem; egyfajta időutazásként élem meg, ha egy középkori várba lépek be. Ilyenkor elképzelem, milyen lehetett teljes valójában, amikor az emberek itt élték az életüket. Kicsit úgy is érzem magam, mint egy középkori hercegnő.  Ha viszont arra gondolok, hogy ezt a két várat hogyan lehet megközelíteni, ha ott éltem volna, biztos, hogy a lehető legritkább esetben teszem ki a lábam a várból! Egy kilométeres séta ugyan nem sok, de ha ezt felfelé haladva kell megtenni, igencsak lehet kapkodni a levegőt a végére. Sajnos én mindig is a hamar kifáradó típus voltam, ha sportoltam, ha nem, hogy miért, azt most nem részletezem, a megfelelő időben szentelek neki egy külön bejegyzést.
A Füzéri várat szépen felújították, a helyiségeket is ellátták némi kornak megfelelő berendezéssel. Az alsó és a felső vár között komolyabb szintkülönbség van; ha a kettő egykor egy épületet alkotott, amit elég valószínűnek tartok, akkor elég nagy lehetett. A Regéci vár ezzel szemben nagyon romos; úgy néz ki, mint amivel a feltárás óta nem foglalkoznak, vagy mint aminek a feltárása jelenleg is tart, ennek ellenére megvan a maga szépsége. Ha valaki megkérdezné, melyik tetszett jobban, nem tudnék dönteni.
A mézmúzeumról az érkezésünkkor hallottunk először, fel is kaptuk a fejünket rá, nem gondoltuk, hogy ilyen létezik. Láthattunk egy üvegfalú kaptárt, egy méhecskét virágporral, és megkóstoltunk egy sor különleges mézet. A belépőhöz ajándékba kaptunk egy-egy kis üveg tetszőleges mézet, és ezeken kívül is hoztunk még. Mint megtudtam, a termelőnek webshopja is van; karácsonyra a karácsonyi mézből biztosan fogok rendelni.
S ha már Vizsoly, akkor vizsolyi Biblia. Én magam keresztény is csak papíron vagyok (megkereszteltek, de nem gyakorlom, a természeti vallások közelebb állnak hozzám); inkább azért akartam megnézni, mert az említettektől függetlenül az alapműveltség része, hogy tudjunk ennek a létezéséről és a jelentőségéről, valamint számomra nyelvtörténeti szempontból volt érdekes. Az 1500-as évek magyar nyelve nagyon távolinak tűnik, főleg írásban. A k helyett írt c, a v és w használata az u helyett (ami, amennyire láttam, nem is volt egységes), és még sok más, amit nem jegyeztem meg. A múzeumban arra is lehetőség volt, hogy a vizsolyi Biblia első oldalát a korabeli technikával kinyomtassuk – a rend kedvéért ezt meg is tettük.  Képzelem, milyen nehéz dolguk lehetett anno, mire az összes oldalt kinyomtatták így – s ha a nyomtatáskor derült ki, hogy a betűket rosszul helyezték el, kezdhették elölről. Mennyivel egyszerűbb ma már ez is!
20-ára hagytuk a sátoraljaújhelyi kalandpark meglátogatását. Itt kombinált jegyet vettünk, amely tartalmazott egy csúszást bobbal, egy kört a libegőn, egy csúszást hófánkkal és egy kalandtúrát egy tetszőleges kötélpályán. Szerintem nem kell mondanom, hogy estére, de főleg másnap reggelre olyan izmaim is fájtak, amik nem is léteznek. Rég jártam már kalandparkban, pedig szeretem, de az elmúlt években olyan helyeken nyaraltunk, ahol nem volt.
Erre a nyaralásra is érvényes az, hogy ilyen rövid időre nem szabad jönni; a hétfői napunk nagyon zsúfolt volt, és Kassára, valamit Boldogkő várába nem jutottunk el.
A jövő évi szabályok:
·         Egy hely, vagy csak külföld, vagy csak belföld
·         5-7 egybefüggő nap
·         Kevésbé zsúfolt program
·         És szeretnék esténként olvasni, mert egész leállás alatt nem sikerült!

Végezetül mutatok egy képet, amely Regéc várában készült; a sok vállalhatatlan fotó mellett azért van ez az egy, amely megérdemli, hogy megosszam.