Első fellépésem a Müpában - Verdi Requiem

Hat évig laktam nagyon közel a Müpához, de ez idő alatt egyszer sem jártam ott, arra pedig nem is gondoltam, hogy egyszer a színpadán állhatok majd. Ez a csoda tegnap este történt meg velem.

A Budapesti Akadémiai Kórustársaságról egy kedves kollégámtól hallottam, aki ennek az énekkarnak a tagja. Én ekkorra már szűk két éve abbahagytam az éneklést, de nagyon hiányzott, ezért megkérdeztem, van-e felvétel. Volt. Sajnos épp az évad végét csíptem el, így csak egy darabban vehettem részt (Madarász Iván 70. születésnapi hangversenyén a Sába királynőjét énekeltük), majd a nyári szünet következett. Az új évad ősszel indult egy táborral, ahol nagyon sok kedves embert ismerhettem meg, és ahol megtudtuk, milyen koncertek várhatók a jövőben – majdnem mindre jelentkeztem: Vajda – Te Deum volt a kivétel, melyet a szerző 70. születésnapján énekelt el a kórus (nem, nem írtam el, ő is idén töltötte a 70-et). Ezt két filmzene koncert követte, amelyeken már én is részt vettem: egy Szigetszentmiklóson, egy pedig a Papp László Sportarénában.

A legutóbbi koncertünk a Müpában kapott helyet november 3-án. Verdi Requiem-jét adtuk elő együttesen négy szólistával (Miksch Adrienn, Gál Erika, László Boldizsár és Cser Krisztián operaénekesekkel) és a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekarral, Hollerung Gábor vezényletével. Gimnazista koromból ismerős volt a Lacrymosa tétel – Saltzer Géza tanár úr kórusával gyakoroltuk, a többit, bevallom, most hallottam először, ami egyben azt is jelenti, hogy nem is énekeltem még. Azt viszont már az első próbákon megállapítottam, hogy gyönyörű, de nehéz darabra vállalkoztam. Érdekes, hogy bár a Vajda-műben (amelyet annak ellenére megtanultam, hogy a fellépésre nem tudtam menni) levőknél magasabb hangokat kell énekelni, mégis kényelmesebb volt.

A koncertet sok próba és sok otthoni gyakorlás előzte meg, ezért úgy éreztem, ha nem is mindenhol kristálytisztán, de elég jól tudom a darabot, és nem lesz gond élesben. Plusz, a kórusban éneklésnek megvan az a nagy előnye, hogy ha egy bizonytalan hangnál inkább csendben maradok, nem is tűnik fel, és a kisebb pontatlanságok is el tudnak bújni. Talán ennek számlájára írható, hogy nem izgultam nagyon a színpadra lépés előtt, inkább kíváncsiság volt bennem. Eredetileg egy szünettel terveztük előadni a darabot, de mégsem szakítottuk meg.

Katartikus élmény volt. Az egyik kórustársam a koncert előtt néhány héttel azt írta: amikor a világ megsemmisül, szerinte a Dies Irae és Tuba Mirum tétel lesz hozzá az aláfestés (nem a mi előadásunkban, de meghallgathatjátok a tétel címére kattintva). A koncerten értettem meg, mit akart ezzel mondani. Egy biztos: ezután soha többet nem tudom a tegnapihoz hasonló, nyugodt lelkiállapotban elénekelni.

Nagyon hálás közönségünk volt: az előadás alatt síri csend, a Lacrymosa tétel alatt egy kis szipogás, orrfújás, majd a végén a 15 percig tartó vastaps. Szerintem mindannyian nagyon meghatódtunk. Este hatalmas boldogságot éreztem, reggelre zaklatott fel jobban. Ma egész nap kavarognak a fejemben a tételek, azokból foszlányok. Egy darabig biztosan nem hagy még nyugodni, de nem bánom. Ennyivel is közelebb kerültem a komolyzenéhez.

Az élményt ezúton is mindenkinek köszönöm!