Boszorkányszombat a MüPában - a második fellépés

Kissé megkésve tartom ezt az élménybeszámolót a második MüPa-koncertemről (az elsőről itt olvashattok), ugyanis a múlt héten, február elsején volt.

Úgy esett, hogy részese lehettem a kórus idei első projektjének; Mendelsshohn Die erste Walpurgisnacht című darabját adtuk elő a MüPában. A darabot (nem a mi előadásunkban) itt hallgathatjátok meg. Nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy énekelhetem – tudniillik, ez a lehetőség nem adatik automatikusan. A kórus most nagyjából úgy működik, hogy van egy bizonyos kemény mag, akik minden projektben szerepelhetnek, a többiek pedig azokban, amelyekre hívják őket és vállalják. A csoportokba osztás az őszi meghallgatáson alapul – minden tag egyesével megmérettetett; talán nem kell mondanom, hogy tapasztalatlan énekesként rettenetesen féltem tőle. Az eredmény alapján abba a csoportba kerültem, akik csak bizonyos darabokban énekelhetnek. Új tagként, kevés zenei képzettséggel (a kottából jobbára csak tájékozódtam addig, mintsem olvasni tudtam volna – azóta javult a helyzet), két év kihagyással és olyan vizsgadrukkosan, hogy az ájulás kerülgetett, míg sorra nem kerültem, és még a meghallgatáson is remegtem, mint a nyárfalevél, igazából semmi meglepő nincs ebben.  Először persze sajnáltam, rosszul is érintett, egyfajta kudarcként éltem meg, de a mostani koncertet megelőző időszakot látva rájöttem, talán nem is akkora tragédia, ha nem vagyok benne mindenben.

A másik ok, ami miatt akartam ezt a darabot, az a témája. A Walpurgis-éj ugyanis egy boszorkányszombat, amely április 30-ra/május 1-re esik. A közeledő nyarat, és tulajdonképpen a termékenységet ünnepeljük ekkor. Maga a Mendelssohn-darab ugyan nem teljesen erről szól, mégis nagy jelentősége volt számomra. Az pedig, hogy február elsején, egy másik boszorkányszombaton énekeltük, még varázslatosabbá tette az egészet. Február elseje Imbolc ünnepe, amikor a közelgő tavaszt ünnepeljük.

Az előadást sok-sok próba előzte meg; egy-egy hétvégi napot is szenteltünk a darabnak, amire szükség is volt, ugyanis koreográfiát is kellett tanulnunk. Nem táncoltuk végig a darabot (arra ott volt az erre felkért tánccsoport), de nekünk is szántak néhány lépést. Természetesen ilyenkor a tánccsoporttal és a zenekarral is kell próbálni, nem is egyszer, így a januári napok bővelkedtek a kórushoz és ehhez a fellépéshez kötődő elfoglaltsággal.

A fellépés fergeteges volt. Az előadás első felében – a hangverseny első felvonásaként - meghallgattuk Berlioz Fantasztikus szimfóniáját, majd a szünet után mi is színpadra léptünk. Ahogy novemberben a Verdi Requiemnél, most sem izgultam. Furcsa – a meghallgatáson mintha az életem múlt volna, a koncerten viszont a pulzusom sem emelkedett meg. 40 perces darabról van szó – én 4-nek, ha éreztem. Lendületes, mozgalmas, egy percig sem lehet unatkozni közben. Épp csak bevonultunk, már meg is kellett hajolni. Szemmel láthatóan a közönségnek is elnyerte a tetszését – teltház, vastaps. Másodszor is egy csoda. Valószínűleg huszonkettedszer is az lesz, csak talán kisebb. Az este legnagyobb csodája pedig az volt, hogy a hetek óta tartó nyűgös, kedvetlen, burnout-közeli hangulatomat egy varázsütésre eltüntette.

Legközelebb Beetwhowen IX. szimfóniáját énekelhetem a kórussal, április végén. Most két hónap szünet következik. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok énekelni – a magánórákra ez idő alatt is járok, és ahogy kijön a Nightwish új lemeze (ami nem goth (!), de nem baj, akkor is szeretem), lesz is énekelnivaló. Csak a szomszédok győzzék hallgatni! J

Végezetül, két kép rólam; a fellépés után néhány perccel boldog banyaként:

Első fellépésem a Müpában - Verdi Requiem

Hat évig laktam nagyon közel a Müpához, de ez idő alatt egyszer sem jártam ott, arra pedig nem is gondoltam, hogy egyszer a színpadán állhatok majd. Ez a csoda tegnap este történt meg velem.

A Budapesti Akadémiai Kórustársaságról egy kedves kollégámtól hallottam, aki ennek az énekkarnak a tagja. Én ekkorra már szűk két éve abbahagytam az éneklést, de nagyon hiányzott, ezért megkérdeztem, van-e felvétel. Volt. Sajnos épp az évad végét csíptem el, így csak egy darabban vehettem részt (Madarász Iván 70. születésnapi hangversenyén a Sába királynőjét énekeltük), majd a nyári szünet következett. Az új évad ősszel indult egy táborral, ahol nagyon sok kedves embert ismerhettem meg, és ahol megtudtuk, milyen koncertek várhatók a jövőben – majdnem mindre jelentkeztem: Vajda – Te Deum volt a kivétel, melyet a szerző 70. születésnapján énekelt el a kórus (nem, nem írtam el, ő is idén töltötte a 70-et). Ezt két filmzene koncert követte, amelyeken már én is részt vettem: egy Szigetszentmiklóson, egy pedig a Papp László Sportarénában.

A legutóbbi koncertünk a Müpában kapott helyet november 3-án. Verdi Requiem-jét adtuk elő együttesen négy szólistával (Miksch Adrienn, Gál Erika, László Boldizsár és Cser Krisztián operaénekesekkel) és a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekarral, Hollerung Gábor vezényletével. Gimnazista koromból ismerős volt a Lacrymosa tétel – Saltzer Géza tanár úr kórusával gyakoroltuk, a többit, bevallom, most hallottam először, ami egyben azt is jelenti, hogy nem is énekeltem még. Azt viszont már az első próbákon megállapítottam, hogy gyönyörű, de nehéz darabra vállalkoztam. Érdekes, hogy bár a Vajda-műben (amelyet annak ellenére megtanultam, hogy a fellépésre nem tudtam menni) levőknél magasabb hangokat kell énekelni, mégis kényelmesebb volt.

A koncertet sok próba és sok otthoni gyakorlás előzte meg, ezért úgy éreztem, ha nem is mindenhol kristálytisztán, de elég jól tudom a darabot, és nem lesz gond élesben. Plusz, a kórusban éneklésnek megvan az a nagy előnye, hogy ha egy bizonytalan hangnál inkább csendben maradok, nem is tűnik fel, és a kisebb pontatlanságok is el tudnak bújni. Talán ennek számlájára írható, hogy nem izgultam nagyon a színpadra lépés előtt, inkább kíváncsiság volt bennem. Eredetileg egy szünettel terveztük előadni a darabot, de mégsem szakítottuk meg.

Katartikus élmény volt. Az egyik kórustársam a koncert előtt néhány héttel azt írta: amikor a világ megsemmisül, szerinte a Dies Irae és Tuba Mirum tétel lesz hozzá az aláfestés (nem a mi előadásunkban, de meghallgathatjátok a tétel címére kattintva). A koncerten értettem meg, mit akart ezzel mondani. Egy biztos: ezután soha többet nem tudom a tegnapihoz hasonló, nyugodt lelkiállapotban elénekelni.

Nagyon hálás közönségünk volt: az előadás alatt síri csend, a Lacrymosa tétel alatt egy kis szipogás, orrfújás, majd a végén a 15 percig tartó vastaps. Szerintem mindannyian nagyon meghatódtunk. Este hatalmas boldogságot éreztem, reggelre zaklatott fel jobban. Ma egész nap kavarognak a fejemben a tételek, azokból foszlányok. Egy darabig biztosan nem hagy még nyugodni, de nem bánom. Ennyivel is közelebb kerültem a komolyzenéhez.

Az élményt ezúton is mindenkinek köszönöm!