Boszorkányszombat a MüPában - a második fellépés

Kissé megkésve tartom ezt az élménybeszámolót a második MüPa-koncertemről (az elsőről itt olvashattok), ugyanis a múlt héten, február elsején volt.

Úgy esett, hogy részese lehettem a kórus idei első projektjének; Mendelsshohn Die erste Walpurgisnacht című darabját adtuk elő a MüPában. A darabot (nem a mi előadásunkban) itt hallgathatjátok meg. Nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy énekelhetem – tudniillik, ez a lehetőség nem adatik automatikusan. A kórus most nagyjából úgy működik, hogy van egy bizonyos kemény mag, akik minden projektben szerepelhetnek, a többiek pedig azokban, amelyekre hívják őket és vállalják. A csoportokba osztás az őszi meghallgatáson alapul – minden tag egyesével megmérettetett; talán nem kell mondanom, hogy tapasztalatlan énekesként rettenetesen féltem tőle. Az eredmény alapján abba a csoportba kerültem, akik csak bizonyos darabokban énekelhetnek. Új tagként, kevés zenei képzettséggel (a kottából jobbára csak tájékozódtam addig, mintsem olvasni tudtam volna – azóta javult a helyzet), két év kihagyással és olyan vizsgadrukkosan, hogy az ájulás kerülgetett, míg sorra nem kerültem, és még a meghallgatáson is remegtem, mint a nyárfalevél, igazából semmi meglepő nincs ebben.  Először persze sajnáltam, rosszul is érintett, egyfajta kudarcként éltem meg, de a mostani koncertet megelőző időszakot látva rájöttem, talán nem is akkora tragédia, ha nem vagyok benne mindenben.

A másik ok, ami miatt akartam ezt a darabot, az a témája. A Walpurgis-éj ugyanis egy boszorkányszombat, amely április 30-ra/május 1-re esik. A közeledő nyarat, és tulajdonképpen a termékenységet ünnepeljük ekkor. Maga a Mendelssohn-darab ugyan nem teljesen erről szól, mégis nagy jelentősége volt számomra. Az pedig, hogy február elsején, egy másik boszorkányszombaton énekeltük, még varázslatosabbá tette az egészet. Február elseje Imbolc ünnepe, amikor a közelgő tavaszt ünnepeljük.

Az előadást sok-sok próba előzte meg; egy-egy hétvégi napot is szenteltünk a darabnak, amire szükség is volt, ugyanis koreográfiát is kellett tanulnunk. Nem táncoltuk végig a darabot (arra ott volt az erre felkért tánccsoport), de nekünk is szántak néhány lépést. Természetesen ilyenkor a tánccsoporttal és a zenekarral is kell próbálni, nem is egyszer, így a januári napok bővelkedtek a kórushoz és ehhez a fellépéshez kötődő elfoglaltsággal.

A fellépés fergeteges volt. Az előadás első felében – a hangverseny első felvonásaként - meghallgattuk Berlioz Fantasztikus szimfóniáját, majd a szünet után mi is színpadra léptünk. Ahogy novemberben a Verdi Requiemnél, most sem izgultam. Furcsa – a meghallgatáson mintha az életem múlt volna, a koncerten viszont a pulzusom sem emelkedett meg. 40 perces darabról van szó – én 4-nek, ha éreztem. Lendületes, mozgalmas, egy percig sem lehet unatkozni közben. Épp csak bevonultunk, már meg is kellett hajolni. Szemmel láthatóan a közönségnek is elnyerte a tetszését – teltház, vastaps. Másodszor is egy csoda. Valószínűleg huszonkettedszer is az lesz, csak talán kisebb. Az este legnagyobb csodája pedig az volt, hogy a hetek óta tartó nyűgös, kedvetlen, burnout-közeli hangulatomat egy varázsütésre eltüntette.

Legközelebb Beetwhowen IX. szimfóniáját énekelhetem a kórussal, április végén. Most két hónap szünet következik. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok énekelni – a magánórákra ez idő alatt is járok, és ahogy kijön a Nightwish új lemeze (ami nem goth (!), de nem baj, akkor is szeretem), lesz is énekelnivaló. Csak a szomszédok győzzék hallgatni! J

Végezetül, két kép rólam; a fellépés után néhány perccel boldog banyaként: