5. hét: Anne Frank naplója

Nem a történelem volt a kedvenc tantárgyam az iskolában. Mondhatni, semleges volt, se nem szerettem, se nem utáltam – tanulni kellett, hát tanultam. Volt, ami érdekesebb volt, más témák kevésbé fogtak meg. Egy téma volt, ami a többinél jobban és részletesebben érdekelt: a Harmadik Birodalom, és minden, ami kapcsolatban állt vele – plusz poén, hogy érettségin is ezt a tételt húztam.

Az ideológiával nem szimpatizálok. Inkább csak kíváncsi vagyok a hogyanokra és a miértekre. Kíváncsiságomat a lehető legtöbb módon igyekszem kielégíteni: könyvek, dokumentumfilmek, auschwitzi látogatás, stb. Könyvből jöhetnek a tényfeltáró irományok, mint pl. a Náci orvosok, de az olyasféle humoros irományok is, mint a Nézd, ki van itt!. Vagy akár mostani értékelésem tárgya, Anne Frank naplója is.

Többen szörnyülködtek azon, hogy ezt olvasom. „Nem túl deprimáló?”, „De hát annyi szenvedés van benne!”. Akár furcsa, akár nem, kellemetlen érzésektől majdnem mentesen, sokkal inkább érdeklődve olvastam ennek a 13-15 éves, koránál sok tekintetben érettebb és felvilágosult lánynak a sorait. A napló elolvasása egy hetet vett igénybe (2020.01.27-2020.02.03 hajnali fél 1).

Park Kiadó

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 308

Fordító: Bernáth István

A fülszöveg:

„Tavalyelőtt lett volna ötvenéves Anne Frank. Életéről naplója vall, halála körülményeiről egy újságíró, Ernst Schabel tovább nyomoz. Anne Frank-furt am Mainban született, de a fasizmus uralomra jutása után, 1933-ban szüleivel Amszterdamba emigrált. A náci zsidóüldözés miatt két évig 1942–1944-ben nyolcadmagával egy amszterdami ház rejtekében bujkált. Egész idő alatt naplót vezetett, mindaddig, míg fel nem jelentették és el nem hurcolták őket. Anne Frank Bergen-Belsenben, a koncentrációs táborban halt meg 1945. március ?-án. Egy volt lágertársa, a ma Svédországban élő Margita Pettersson asszony így emlékszik vissza a tizenhat éves lány halálára:
Halott nővére mellett feküdt, próbáltam erőszakkal belédiktálni néhány falatot, de hiába. Emlékszem, egyik nap azt mondta: ’Kérem, ne adjon többet enni. Nem bírok tovább élni.’ – másnap meghalt.“

Őszintén szólva, súlyosabb olvasmányra számítottam – nem mintha vidám lett volna, de mégis kicsit mást vártam. Belecsöppentem egy 13 éves lány életébe, aki első ránézésre olyan, mint bárki más ennyi idősen, és végigkövettem két teljes évét, melyek alatt mintha tízet öregedett volna.

Nem lehetett egyszerű rejtőzködni, állandó rettegésben élni, minden túlélt napért hálásnak lenni. Nem lehetett egyszerű a könyvben leírt, számomra borzasztó körülmények között eltölteni ennyi időt – ilyen sok ember, ilyen kevés helyen… Pontosan láthatjuk a naplóból, milyen nehézségekkel jár a kényszerű együttélés, és hogy a nélkülözés mennyire kifordítja magukból az embereket, hogyan mennek egymás agyára egy idő után.

Annét az elején kedvesnek, aranyosnak találtam, ahogy a 13. születésnapjáról és az iskolatársairól ír. Az már itt is feltűnt, hogy a szókincse nem egészen 13 évesre vall. Sok tekintetben felismertem benne a 13 éves önmagamat – talán ezzel minden, vagy majdnem minden olvasó így érez, hisz kamasz mindenki volt; mindenki érezhette úgy, hogy senki nem érti meg, főleg nem a szülei, és hogy az egész világ ellene van, és hangulatingadozásai is mindenkinek voltak – kinél jobban, kinél kevésbé lengett ki.

Anne hangulatingadozásai a későbbiekben sem csökkentek, sőt, érzésem szerint fokozódtak is. Az egyik pillanatban majd’ kicsattant, optimista volt, saját magát jó színben tüntette fel. Aztán jött az önmarcangolás, saját hibái keresése, felnagyítása. Egyik pillanatban gyűlölte az anyját, a másikban igyekezett megérteni. A napló vége felé közeledve maga Anne is úgy érzi, mintha lenne egy „jó” és egy „rossz” fele. Adódhatott mindez a kamaszkorból, a hormonok játékából, amire a szorult helyzet még rásegített. Ki ne zakkanna meg, ha két éven keresztül még az sem mindegy, mikor húzhatja le a vécét?

Az anyjával szemben mutatott dacos ellenállás miatt gyerekesnek tűnhet, összességében én mégis koránál érettebbnek, bölcsebbnek, és felvilágosultnak ítéltem meg. Miért gondolom ezt? Abból, amilyen nyíltsággal a szexualitásról beszélt, arról, hogy a szerinte szülőknek nagy felelőssége van a felvilágosításban. Leírja, milyen károsnak tartja azt, ha a gyerekek saját maguk nyomoznak a témában, mert a szüleikkel nem tudják megbeszélni, és nem a megfelelő információkat szedik fel.

Megfogalmazza gondolatait a nők egyenjogúságáról, és többször hangoztatja azt is, hogy ő maga nem szeretne a klasszikus háziasszony szerepébe kerülni. Az egyik kedvenc idézetem tőle, mellyel magam is azonosulni tudok:

„Nekem a férjemen és a gyerekeken kívül kell még valami, ami leköt! Hát igen, én nem akarok csak úgy élni bele a világba, mint a legtöbb ember. Én szeretnék hasznára vagy örömére lenni a körülöttem élő embereknek, akik mit sem tudnak rólam, szeretném, ha halálommal nem halnék meg egészen!”

Hiszem azt, hogyha Anne Frank annyival később születik, mint ahány évesen meghalt, még nagyobb ember válhatott volna belőle.

Ez a gondolata is figyelemre méltó:

„A világ nélkülem is forog tovább, nem szállhatok szembe a történelemmel.”

Ezt pedig egyenesen borzongató volt olvasni:

„Egy vigaszom maradt, bármily sovány is: a töltőtollam elhamvadt, és én is azt szeretném, ha annak idején majd elhamvasztanának.” – habár a források alapján egy tömegsírban fekszik, nem sokon múlt, hogy a kívánsága teljesüljön. (Tudom, morbid…)

Végezetül, nagyon tetszett az, ahogy a rejtőzködők igyekeztek a körülmények ellenére humoruknál maradni. Azzal az idézettel zárom soraimat, amelyen a könyv olvasása közben a legjobban nevettem; a Hátsó traktus házirendjének egyik pontja:

„Minden kultúrnyelv használata megengedett, tehát a német nyelvé nem.” J

4,5/5