7. hét/2: Henrietta Westman: A Vincenthez vezető út

Erre a könyvre már akkor nagyon kíváncsi lettem, amikor még csak a megjelenését harangozta be a kiadó. Főként az orvosi része érdekelt, de a lelki oldalra is kíváncsi voltam. Meggyőződésem volt, hogy ez egy olyan könyv, amit végig lehet sírni.

Kiadó: Partvonal
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 326
Fordító: Bándi Eszter
Az olvasás ideje: 2021. február 16. – 2021. február 20.

A fülszöveg:
„Vincent volt az első a történelem során, aki átültetett méhből jött világra.
A Vincenthez vezető út Malinról szól, akinek tinédzserkorában megmondták, hogy sosem lehet gyermeke, mert méh nélkül született.
Claesról szól, aki megtalálta élete szerelmét, de súlyos döntésre kényszerült, amikor kiderült, hogy a nőnek nincs méhe.
Malinról és Claesról szól, akik küzdöttek azért, hogy saját gyermekük lehessen, ez pedig elvezette őket egy bizonytalan kimenetelű kísérlethez.
Ewáról szól, aki úgy döntött, felajánlja a méhét, és ezzel kiteszi magát egy hosszú és kockázatos műtétnek.
Mats Brännström professzorról és a kutatótársairól szól, akik a kételkedők, az etikai dilemmák és az állandó kudarcok ellenére végül új reményt adtak a világ gyermektelen párjainak.”

A borító:
Nagyon aranyos a fotó Vincentről, és tökéletesen illik a témához a babakék szín. Remek választás!

Így tetszett:
Egy nő két dologért képes bármit megtenni a világon: először azért, hogy ne legyen gyereke, majd pedig azért, hogy legyen. Ez a történet az utóbbiról szól.

Nem kellemes érzés szembenézni azzal, ha valami a testünkben rendellenes – ezt mindenki tudja, akinél valamilyen tartós betegséget állapítanak meg. Némely, a normálistól eltérő állapotok könnyen traumatizálhatják azt, akinél az adott rendellenességet megállapítják. El sem tudom képzelni, mit érezhetett Malin, amikor kiderült, hogy méh nélkül született.
A tudomány akkori állása szerint erre nem létezett megoldás; ha szülővé akart válni, az örökbefogadás vagy a béranyaság jöhetett szóba. Az előbbi problémás, az utóbbi a hazájában illegális. Patthelyzet. Nem maradt más, mint megbékélni a tudattal, hogy gyermektelenül kell élnie. Óriási lelki teher ez egy olyan nőnek, aki szeretne családot. Ugyanígy nem egyszerű annak a férfinek sem, akit párjául választ.

A tudomány oldaláról: minden nagy felfedezés egy hirtelen ötletből jön. „Tényleg, miért is nem lehet méhet átültetni? Megpróbálta már valaki?” Nem kis elhivatottság, mondhatni megszállottság szükséges ahhoz, hogy egy ilyen ötletet meg is tudjanak valósítani, és még ilyenkor sem garantált, hogy sikerrel járnak. Csodáltam az orvosok kitartását, hogy a sok kudarc ellenére nem adták fel, nem voltak hajlandók feladni a projektet, amíg nem tudják a kívánt eredményt felmutatni, vagy amíg be nem bizonyosodik, hogy reménytelen a vállalkozásuk.

A sikerhez vezető út mindkét oldalon rögös és viszontagságokkal teli. Szívszorító látni a sok kudarcot, ugyanakkor az ember erőt meríthet abból, ahogy minden alkalommal felálltak a padlóról.

Párhuzamosan követjük Malin és Claes, valamint Mats és munkatársai életét; a szálaik ugyan összefonódnak, mégis marad a váltott szemszögű leírás. A szerző részletesen bemutatja a vizsgálatokat, a kutatásokat és a műtéteket is. Mindezt egyszerű nyelvezettel, véleményem szerint laikusok számára is érthetően teszi. A könyv emiatt meglehetősen olvasmányos, érdekes, letehetetlen – nem lehet nem szurkolni Malinnak, hogy minden rendben legyen, illetve Matsnak, hogy ők járjanak először sikerrel. Bevallom, legbelül egy kicsit haragudtam is a török csapatra, akik megelőzték őket bizonyos lépésekkel.

Sem a cím, sem a fülszöveg nem árul zsákbamacskát; pontosan tudjuk, mi lesz a sztori vége, mégis lehet izgulni az események alakulásán. És persze lehet könnyezni a végén.

Nagyon örülök, hogy megismerkedhettem ezzel a történettel, és reménykedem benne, hogy az eljárás a jövőben tökéletesítik, ezzel is segítve a Malinhoz hasonló cipőben járó nőket.

36. hét/2: Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás

Augusztus vége és szeptember eleje bővelkedett olyan kihívásokban, amelyeket szerettem volna teljesíteni. Elég sűrű volt, négynek is közel azonos volt a határideje, ezért pörgetnem kellett az olvasmányokat, hogy minddel elkészüljek. Az Auschwitz, végállomást a Holokauszt című kihíváshoz választottam, mint utólag kiderült, elkéstem vele; a kihívás tegnap délelőtt zárult, én viszont csak késő este fejeztem be a könyvet. Először történik ilyen, szidom is érte magam, amiért nem néztem meg jobban, de ettől függetlenül egyáltalán nem bántam meg, hogy előre vettem. Idén mindenképp sorra került volna, mert nagyon érdekelt, de inkább csak az év vége felé.

Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 210
Fordító: Alföldy Mari
Az olvasás ideje: 2020. szeptember 2. – 2020. szeptember 3.

A fülszöveg:
„Eddy ​de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba vagonírozták.
Amikor a szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik 1944-ben elindították Németország felé az erőltetett meneteket, Eddy elrejtőzött, és a felszabadulás után ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket. Keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett.

Könyve a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és maga a nyers valóság tesz átütő erejűvé. Jelenlegi ismereteink szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak.

De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára, 2020-ban nemcsak hollandul, de számos más nyelven, így magyarul is napvilágot lásson. Az eredeti holland kiadás szószedettel, térképpel és a leszármazottak, valamint a fordító utószavával bővült. A kötetet a család archívumából származó képanyag illusztrálja.“

A borító:
Szürkéskék szín, az előtérben élesen rajzolódik ki egy sínpár. A háttérben Auschwitz-Birkenau, halványan, elmosódva, de aki tudja, hogy néz ki, felismeri. Tökéletes szemléltetése ez a címnek.

Így tetszett:
Morbidul hangzik, de a haláltáborok története az egyik kedvenc témám, bármilyen könyv is jelenik meg ezzel kapcsolatban, azonnal várólistára, a legtöbb esetben kívánságlistára is kerül. Sokszor leírtam már, így csak ismételni tudom magam: érdekel az, hogy mi történt ezeken a helyeken, igazából, a tényeken lehetőleg semmit nem ferdítve. Emiatt tökéletes olvasmánynak ígérkezett Eddy de Wind könyve, amely tulajdonképpen egy napló, amelyet Auschwitzban tartózkodása alatt írt. Ott, helyben, időben és térben nem eltávolodva, ezért semmi esetre sem gyanúsítható azzal, hogy az eltelt idő, vagy bármilyen külső tényező befolyásolta volna abban, amit leírt.

Rögtön naplója kezdésekor rájött, hogy képtelen a vele történtekről E/1-ben írni, ezért kitalálta Hans van Dam karakterét, aki az elbeszélt eseményekben őt személyesíti meg. Egy bécsi orvoson kívül mindenki mást a valódi nevén, vagy név nélkül szerepeltet. A stíluson érződik, hogy a történet elbeszélője nem író; tényszerűen, tárgyilagosan mutatja be a táborban töltött napok eseményeit. Mindent úgy, ahogy látta, hallotta; nem színezte ki, a lehető legegyszerűbben fogalmazott. Talán ez szándékos is; ahogy maga nyilatkozta, a célja az volt, hogy minél több embernek el tudja mondani az igazságot a táborról, ehhez pedig nem célszerű barokk körmondatokat használni. No meg, az ottani körülményeket tekintve az is csoda, hogy egyáltalán ennyit, és így volt lehetősége leírni.

A szöveget kevéssé tagolták, ezzel is érzékelhető, mennyire összefolyhattak a napok a lágerben. Amikor egymást követő napokon ismétlődik a „fürdés”, a létszámellenőrzés, munka, a verés, a déli leves, megint munka, megint verés, megaláztatás, még egy létszámellenőrzés és az alvás, az ember hamar elveszíti az időérzékét.

Hogy ez az egész hova vezet, mikor lesz vége, vége lesz-e egyáltalán - senki nem tudja. A cél, hogy túléljék a napokat, egyiket a másik után.

Hiánypótló írás, és abszolút hiteles. Rövid, ugyanakkor nem könnyű; érzékenyebb lelkűeknek lehetséges, hogy időnként le kell tenni. A könyvet áthatja a tábor nyomasztó légköre, a tudatlanság, a bizonytalanság és a félelem érzése. Számomra kevés újdonságot tartogatott; a Lagerarzt nem mindig konzekvens viselkedése volt az, amiről korábban nem olvastam, főleg a személyének tudatában.

Sok igazságot olvashatunk a könyvben a náci rezsimről, de most csak egy gondolatot osztok meg, ami talán a legszemléletesebben mutatja be, hogyan is működött ez a rendszer:

„Így volt ez a németeknél: a jelszó helyettesítette a valóságot, és ha egy szlogent elég sokáig ismételgettek, és mindenhova kiírták, akkor egy idő után mindenki elhitte.”

Sokáig gondolkoztam azon, hogy hány csillagot adjak; a felet csupán azért vonom le, mert minden felsorolt jó tulajdonsága ellenére olvastam már a témában olyat, ami egy hajszállal jobban tetszett; tehát a 4,5 csillag kizárólag érzelmi alapon nem 5.            

18. hét: Viola Stern Fischer - Veronika H. Tóth - A Mengele-lány

Van valami a náci Németország, a holokauszt és a haláltáborok történetében, ami megmagyarázhatatlanul vonzza az érdeklődésemet. Távol álljon tőlem az ideológiával való egyetértés. Pusztán kíváncsiságról, tudásvágyról van szó. Emiatt időről időre keresek valami ehhez kapcsolódó könyvet, cikket, dokumentumfilmet, bármit. A múltkor Anne Frank naplóját olvastam (és itt értékeltem), most a Mengele-lány története volt a soros.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 368
Fordító: Mészáros Tünde
Az olvasás ideje: 2020. április 28. – 2020. május 1.

A fülszöveg:
„Stern Rózsa Ibolya „Mengele-lány” volt. Egyike a sokaknak, akiknek el kellett szenvedniük Josef Mengele kísérleteit. Egyike azon keveseknek, akik ezt túlélték.
1944 júniusában több százezer zsidót indítottak útnak marhavagonokban Ibolya hazájából, szlovákiai magyar területekről. Senki nem tudta, hová tartanak, mi következik. Ibolyának Auschwitz-Birkenau, Ravensbrück, Buchenwald és Neustadt bei Coburg. Négy állomás, négy haláltábor, kitörölhetetlen borzalmak színhelyei. Ibolya, mint oly sokan, mindent elveszített: otthonát, családját, szeretteit. De soha nem veszítette el a reményt, és volt benne elég erő ahhoz, hogy megkockáztassa a szökést. Ráadásul neki köszönhetően fogták el a birkenaui láger egyik embertelen felügyelőnőjét is.
Ibolya évtizedekkel a vészkorszak után, már Viola néven mesélte el emlékeit Veronika H. Tóth újságírónak. Memoárja az ő és mások sorsát örökíti meg – olyan sorsokét, amelyeknek nem lenne szabad feledésbe merülniük.“

Eddig is volt némi fogalmam arról, mit is jelenthetett „Mengele-lánynak” lenni; Josef Mengele, vagy, ahogy a Náci orvosok szerzője hívja könyvében, Doktor Auschwitz nevéről és kísérleteiről hallottam és olvastam is korábban. Két okból is érdekelt tehát ez a könyv: hogy ugyanazt találom-e benne, amit már korábban megtudtam, illetve mond-e újat ezeken kívül. Mondott.

Ügyes húzás a kötet elején a pároldalas bevezető a szerzőről és az auschwitzi szelekcióról. Kellően felébreszti az érdeklődést, majd visszakanyarodunk a legelejére: Losoncba, ahol Stern Rózsa Ibolya született és –a háborúig rendben és békében – élt. Gyermekévei nem sokban különböztek kortársaiétól, az első szerelmet is úgy élte meg, ahogyan bármely másik fiatal lány – egy nagyon kedves történetet tár elénk azzal, hogy ezeket részletesen és szemléletesen meséli el.

Ugyanígy idézi fel a továbbiakat is: szemtanúi lehetünk annak, ahogy fokozatosan búcsút kell mondaniuk korábbi életüknek, és hogyan válik egyre sanyarúbbá a család sorsa – hogyan lehetetleníti el a rendszer gyakorlatilag az egész életüket, majd visszatérünk oda, ahol a könyv kezdődött: Auschwitz-Birkenauba.

Öt évvel ezelőtt jártam a táborban, pontosan emlékszem, hogy néz ki, így nem volt nehéz magam elé képzelni, milyen lehetett akkor, amikor Stern Ibolya odaérkezett, és amikor teljes kapacitással működött. Az ő és az én emlékeim összekapcsolódása során olvasás közben olyan volt, mintha mellette sétáltam volna a lágerben. Ehhez hozzásegítettek a könyvbe beillesztett képek is; ezek segítségével azok is el tudják képzelni a helyszínt, akik nem jártak ott.

A lágerélet leírásából érzékelhető, hogy a szerző hetven év távlatából is iszonnyal néz vissza erre – ami természetesen nem is csoda. Horrorkedvelőként hozzászoktam, hogy borzalmakról olvassak, de mégis más a kitalált borzalom, mint a valóságos.

Soha ilyen részletekbe menően nem olvastam az ottani foglyok körülményeiről, vagy akár arról, hogy ez barakkról barakkra némiképp különböző lehetett – rossz, rosszabb vagy még rosszabb -, ami miatt az egyes túlélők elbeszélései sem teljesen egységesek. Ami viszont minden barakkban egyforma volt: itt nem volt helye szükségleteknek, méltóságnak. Helye volt rettegésnek, kiszolgáltatottságnak, állandó, reménytelen bizonytalanságnak: ma visznek-e a gázba, vagy holnap? Melyikkel járok jobban: ha életben hagynak a kísérletekhez, vagy ha rögtön elgázosítanak?  Ezekre senki nem tudott akkor válaszolni.

A kötet Mengele egyes kísérleteiről is pontosan beszámol – olyanokról is olvashattam, amelyekről korábban nem. Ilyen volt például egy bizonyos sárga por bepumpálása a nők végbelébe és hüvelyébe, vagy egy másik fogoly ikerlányainak vizsgálatai, ezen kívül korábbról ismert kísérletekről is tudtam meg még néhány részletet, amelyek ismeretlenek voltak, vagy nem emlékeztem rájuk.

Azáltal, hogy emlékeket, párbeszédeket közvetít, a leírtak sokkal hitelesebbé válnak. Persze, nem lehetünk biztosak benne, hogy a hetven évvel korábbi párbeszédek pontosan így, ezekkel a szavakkal hangzottak el – nem hiszem, hogy van ember, aki ennyire pontosan képes megjegyezni és ennyi év távlatából felidézni őket. A lényeget viszont átadják.

Az Auschwitz-Birkenauból való deportálás után érezhetően fordult a kocka, és a korábbi fokozatos rosszabbodás helyett lassú, fokozatos javulást látunk Ibolya történetében. A további táborok körülményei jobbak voltak, az utolsó helyen pedig viszonylagos nyugalomban élhettek. Az utolsó transzport volt hivatott sorsuk megpecsételésére – hacsak nem vállalják a szökés rizikóját. Ibolya és három társa megtette, és sikerrel jártak.

Mire a háború véget ért, Ibolya is hazatért Losoncra, hogy újra megtalálja egyetlen életben maradt testvérét, majd gyerekkori barátját, akihez aztán feleségül ment. Gyerekkori szerelmével is összetalálkozik, hogy aztán végleg elbúcsúzzon tőle. Ez utóbbi egy szívszorító jelenet.  Ibolya és családja ezután újrakezdték életüket; hogy hogyan, arról keveset tudunk meg, bár én kíváncsi lettem volna rá, legalább nagy vonalakban.

Nagyon jól összeszedett, olvasmányos történet, ami akkor is érdekes lenne, ha nem ilyen szemléletesen írják meg. Ez utóbbi tulajdonsága folytán viszont egyenesen faltam a könyvet. Néha elborzadtam, néha hüledeztem azon a primitivitáson, amivel egyes kísérletekhez hozzáfogtak: ilyen az, amikor az etika törvényei eltűnnek, és olyan kísérletek is elvégezhetők, amelyeket azok nem engednek meg; amikor a tudós tényleg azt csinál a kísérleti alannyal, amit akar.

Végezetül, csokorba szedném azokat az idézeteket, amelyek olvasás közben valamilyen hatást gyakoroltak rám:

„Ha egy nő túlélte a szelekciót, utána már ritkán adta fel, s a férfiakkal szemben az sem volt jellemző, hogy rávetette magát a villanykerítésre. Van bennünk valami óriási erő, ami életben maradásra kényszerít.”

„Halott vagy, csak még nem szálltál ki a kéményen.”

„Egyszer mindenkiért eljönnek…”

„A lágerélet kemény volt. Könyörtelen. Tulajdonképpen nem is élet volt. Nem vonatkoztak rá a megszokott társadalmi szabályok.”

„Az ember ragaszkodik az élethez. Élni akar. Túlélni. Ha tudatosan nem is, a tudatalattija, a létfenntartási ösztöne arra kényszeríti, hogy ezért megtegyen mindent. Akár azt is, hogy kurvának áll.”

„Egy idegennek néha könnyebb ezekről a szörnyűségekről beszélni, mint a szeretteinknek. Mert ők szenvednének tőle. Az idegen csak megdöbben, iszonyodik, néhány napig talán rosszabbul alszik, és gyakrabban ölelgeti a gyermekeit, de számára az egész csak egy történet marad. Tényként raktározódik el, nem érzésként.”

A könyv még egy dologra ráébresztett: nem utoljára voltam 5 éve Auschwitzban. A könyv elolvasása után szeretnék visszamenni, még egyszer megnézni, és megállni egy percre a 10-es és 11-es blokk közötti falnál.

5/5

A goth és a szemüveg

A legutóbbi bejegyzésem közzétételekor rádöbbentem, hogy négy hete csak könyvértékeléseket osztottam meg. Kissé elhavazódtam, nem is tudtam még magam mindennel utolérni (nem, én nem vagyok home office-ban), és téma sem jutott eszembe. A mai nap viszont alkalmas arra, hogy életem egy apró mozzanatát hírül adjam: új szemüveget kaptam.

9 éves korom óta, tehát már több, mint 15 éve kell szemüveget viselnem; emlékeim szerint egyik napról a másikra történt meg (vagy csak így vettem észre), hogy nem tudom elolvasni a táblára írtakat. Gyorsan jeleztem otthon, kértünk időpontot, fogadtak, amikor fogadtak, és kiderült, hogy a problémámat rövidlátás okozza. Ekkor a bal szememre egy -2.00-es, a jobbra pedig egy -1,50-es dioptriájú lencsét kaptam. Sok vagy nem vészes – ebben az orvos és az optikus nem értettek egyet, de mindegy is volt. Körülbelül még két hétig hunyorogtam és mászkáltam a táblához, aztán egyszer csak megérkezett a szemüveg. Emlékszem, amikor felvettem, kimentem az udvarra és mindenfelé nézelődtem. Boldog voltam, hogy végre látok.

Sokára jutottam el újra a szemészetre; a javasolt következő évi kontrollra 6. osztályban, 12 évesen mentem el, már nem tudom, mi okból. Talán mert ekkor kezdtem azt érezni, hogy az akkori szemüveg már nem megfelelő. Ennél a pontnál indult el egy fokozatos romlás, ami 8 évvel ezelőtt, 17 évesen látszott megállni. A dioptria ekkor: bal: -3,50, jobb: -4,25. Nem szemüvegeseknek: ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy szemüveg nélkül a szoba másik oldalán álló ember arcát már nem tudom kivenni, az asztalon levő bögre mintája sem tiszta. Ha közel van, talán annyit látok, hogy van-e rajta minta, ha messzebb van, azt sem.

9 év alatt bőven hozzá lehet szokni a szemüveg viseléséhez. Mivel nélküle elég rosszul láttam mindig is, fel se merült, hogy ne hordjam. Nem éreztem cikinek, és annyira a részemmé vált, hogy nem is tudtam elképzelni, hogy ne legyen. Se kontaktlencsén, se műtéten nem gondolkoztam egy bizonyos pontig.

Érettségi előtt kezdett el zavarni. Azelőtt sem tartottam magam szépnek, de ekkor döbbentem rá, hogy a szemüveg csak ront a helyzeten. Egyetlen fénykép sem tetszett magamról, se az, amit beállítottak, se a lesifotók. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy a szemüveg miatt. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy eltolja az arányokat a fejemen. Akkor már valamennyire sminkeltem; az is zavart, hogy nem látszik, nem érvényesül. Mindez negatívan hatott az akkor sem túl magas önbizalmamra. Ekkor már felmerült bennem a kontaktlencse gondolata, de tudtam, hogy nem olcsó mulatság, és mivel nem volt annyi zsebpénzem, hogy magam finanszírozzam, a szüleimet pedig nem akartam vele terhelni, nem is említettem, hogy kipróbálnám. A végső lökést az akkori barátom egy távoli rokona adta meg; vele nem találkoztam, csak a telefonján mutatott neki rólam egy képet. Az első megjegyzése egy rosszalló-meglepődött kérdés volt: „Szemüveges?” Ebből én úgy éreztem, hogy első pillantásra leírtak, és ha nála ez így megy, könnyen mehet így másoknál is. Nem akartam többé szemüveges lenni, nem akartam, hogy megbélyegezzenek.

Nem emlékszem pontosan, milyen beszélgetés kapcsán merült fel, hogy szeretném kipróbálni a kontaktlencsét. Nem direkt kérés volt; anyukám forgatta úgy a kérdéseit, hogy végül kinyögtem: szeretném. Hamar találtunk egy szemészt, aki rendelt nekem próbalencsét és megtanított a kezelésére. Kiderült, hogy nem is olyan ördöngösség, a szemem is bírja és annyira nem is drága, mint gondoltam. Boldog voltam.

7 év telt el azóta. A szemüveget a lehető leginkább kerültem, se esténként, se hétvégén, se szünetben nem viseltem. Még az esti, elalvás előtti olvasáshoz se. Csak akkor vettem fel, ha nagyon muszáj volt; ha lázasan feküdtem otthon, vagy ha a lencse valami oknál fogva négy óránál kevesebbet tudott ázni a tárolófolyadékban. Közösségbe nem mentem vele. Illetve azon a pár napon, amikor órák után vagy munkából mentem látásvizsgálatra, és kérték, hogy szemüvegben menjek. Mivel az egyetem alatt elég jól megtaláltam önmagam, ezen alkalmakkor igyekeztem a megjelenésembe rendesen beépíteni a szemüveget, mintha arra a napra csak egy plusz ékszert vettem volna fel. Nagyjából sikerült; még mindig nem szerettem, de nem éreztem annyira nagyon rossznak, mint előtte.

Valamikor az egyetem vége felé  elkísértem az egyik barátnőmet az optikushoz keretet választani, és poénból próbálgattam én is néhányat. Találtam egy „cicás” keretet – macskaszemre emlékeztet a formája, azért hívom cicásnak -, amit ténylegesen a hecc kedvéért próbáltam fel, gondolva, hogy milyen hülyén fog állni. Tévedtem. Majd eldöntöttem, hogy ha egyszer új szemüveget kell csináltatnom, ilyen keretet fogok venni. Ennek az ideje most jött el.

Nem gondoltam, hogy az ez évi szűrővizsgálat dioptriaváltozást fog mutatni. Nem lett sokkal rosszabb a helyzet, a kontaktlencsémen nem is kell változtatni, de azt javasolták, hogy bármilyen ritkán is hordanám a szemüveget, legyen egy új, egy jó, mert bármi történhet a lencsével. Beletörődtem, és úgy indultam neki, hogy a lehető legkevesebbet fogom hordani, ezért minél olcsóbb legyen, de ha már anno eldöntöttem, hogy más fazont választok, akkor most megteszem. Összegyűjtöttem hát az összes cicás keretet, megállapítottam, hogy még mindig tetszik, választottam, és sokévi kontaktlencse-viselés után alig vártam, hogy elkészüljön. Ma reggel úgy készültem, hogy ha szólnak, hogy mehetek érte, egész nap viselhessem.

Majd amikor felvettem, jött a megvilágosodás: nekem nem magával a szemüveggel volt bajom. Hanem azzal, akihez a szemüveget kötöttem. A régi önmagammal. Most úgy érzem, hogy ezt nem fogom utálni. Sőt, előfordulhat, hogy szeretni is fogom.  Egyelőre szoknom kell; 7 év lencse után nagyon furcsa, hogy van valami a fejemen, aminek látom az alját és a tetejét, aminek nekiütődik a teás bögre, és ami elhomályosodik a meleg teától. Meglepő a tükörbe is belenézni, ahogy az is, hogy néhány él, ami eddig egyenes volt, most nem az.

Nem fogok teljesen visszatérni a szemüvegre. Biztos, hogy a hétköznapok nagy részében ismét lencsét fogok hordani, de az elképzelhető, hogy hétvégén szemüvegben leszek, és talán néha emberek közé is megyek így. Az öltözködésbe beépíthető, és egyébként sem ezen múlik az a sokat emlegetett trúság. (Hanem a zenén, ugye?)

S ha már ennyit meséltem róla, meg is mutatom:

Szép hétvégét! J

5. hét: Anne Frank naplója

Nem a történelem volt a kedvenc tantárgyam az iskolában. Mondhatni, semleges volt, se nem szerettem, se nem utáltam – tanulni kellett, hát tanultam. Volt, ami érdekesebb volt, más témák kevésbé fogtak meg. Egy téma volt, ami a többinél jobban és részletesebben érdekelt: a Harmadik Birodalom, és minden, ami kapcsolatban állt vele – plusz poén, hogy érettségin is ezt a tételt húztam.

Az ideológiával nem szimpatizálok. Inkább csak kíváncsi vagyok a hogyanokra és a miértekre. Kíváncsiságomat a lehető legtöbb módon igyekszem kielégíteni: könyvek, dokumentumfilmek, auschwitzi látogatás, stb. Könyvből jöhetnek a tényfeltáró irományok, mint pl. a Náci orvosok, de az olyasféle humoros irományok is, mint a Nézd, ki van itt!. Vagy akár mostani értékelésem tárgya, Anne Frank naplója is.

Többen szörnyülködtek azon, hogy ezt olvasom. „Nem túl deprimáló?”, „De hát annyi szenvedés van benne!”. Akár furcsa, akár nem, kellemetlen érzésektől majdnem mentesen, sokkal inkább érdeklődve olvastam ennek a 13-15 éves, koránál sok tekintetben érettebb és felvilágosult lánynak a sorait. A napló elolvasása egy hetet vett igénybe (2020.01.27-2020.02.03 hajnali fél 1).

Park Kiadó

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 308

Fordító: Bernáth István

A fülszöveg:

„Tavalyelőtt lett volna ötvenéves Anne Frank. Életéről naplója vall, halála körülményeiről egy újságíró, Ernst Schabel tovább nyomoz. Anne Frank-furt am Mainban született, de a fasizmus uralomra jutása után, 1933-ban szüleivel Amszterdamba emigrált. A náci zsidóüldözés miatt két évig 1942–1944-ben nyolcadmagával egy amszterdami ház rejtekében bujkált. Egész idő alatt naplót vezetett, mindaddig, míg fel nem jelentették és el nem hurcolták őket. Anne Frank Bergen-Belsenben, a koncentrációs táborban halt meg 1945. március ?-án. Egy volt lágertársa, a ma Svédországban élő Margita Pettersson asszony így emlékszik vissza a tizenhat éves lány halálára:
Halott nővére mellett feküdt, próbáltam erőszakkal belédiktálni néhány falatot, de hiába. Emlékszem, egyik nap azt mondta: ’Kérem, ne adjon többet enni. Nem bírok tovább élni.’ – másnap meghalt.“

Őszintén szólva, súlyosabb olvasmányra számítottam – nem mintha vidám lett volna, de mégis kicsit mást vártam. Belecsöppentem egy 13 éves lány életébe, aki első ránézésre olyan, mint bárki más ennyi idősen, és végigkövettem két teljes évét, melyek alatt mintha tízet öregedett volna.

Nem lehetett egyszerű rejtőzködni, állandó rettegésben élni, minden túlélt napért hálásnak lenni. Nem lehetett egyszerű a könyvben leírt, számomra borzasztó körülmények között eltölteni ennyi időt – ilyen sok ember, ilyen kevés helyen… Pontosan láthatjuk a naplóból, milyen nehézségekkel jár a kényszerű együttélés, és hogy a nélkülözés mennyire kifordítja magukból az embereket, hogyan mennek egymás agyára egy idő után.

Annét az elején kedvesnek, aranyosnak találtam, ahogy a 13. születésnapjáról és az iskolatársairól ír. Az már itt is feltűnt, hogy a szókincse nem egészen 13 évesre vall. Sok tekintetben felismertem benne a 13 éves önmagamat – talán ezzel minden, vagy majdnem minden olvasó így érez, hisz kamasz mindenki volt; mindenki érezhette úgy, hogy senki nem érti meg, főleg nem a szülei, és hogy az egész világ ellene van, és hangulatingadozásai is mindenkinek voltak – kinél jobban, kinél kevésbé lengett ki.

Anne hangulatingadozásai a későbbiekben sem csökkentek, sőt, érzésem szerint fokozódtak is. Az egyik pillanatban majd’ kicsattant, optimista volt, saját magát jó színben tüntette fel. Aztán jött az önmarcangolás, saját hibái keresése, felnagyítása. Egyik pillanatban gyűlölte az anyját, a másikban igyekezett megérteni. A napló vége felé közeledve maga Anne is úgy érzi, mintha lenne egy „jó” és egy „rossz” fele. Adódhatott mindez a kamaszkorból, a hormonok játékából, amire a szorult helyzet még rásegített. Ki ne zakkanna meg, ha két éven keresztül még az sem mindegy, mikor húzhatja le a vécét?

Az anyjával szemben mutatott dacos ellenállás miatt gyerekesnek tűnhet, összességében én mégis koránál érettebbnek, bölcsebbnek, és felvilágosultnak ítéltem meg. Miért gondolom ezt? Abból, amilyen nyíltsággal a szexualitásról beszélt, arról, hogy a szerinte szülőknek nagy felelőssége van a felvilágosításban. Leírja, milyen károsnak tartja azt, ha a gyerekek saját maguk nyomoznak a témában, mert a szüleikkel nem tudják megbeszélni, és nem a megfelelő információkat szedik fel.

Megfogalmazza gondolatait a nők egyenjogúságáról, és többször hangoztatja azt is, hogy ő maga nem szeretne a klasszikus háziasszony szerepébe kerülni. Az egyik kedvenc idézetem tőle, mellyel magam is azonosulni tudok:

„Nekem a férjemen és a gyerekeken kívül kell még valami, ami leköt! Hát igen, én nem akarok csak úgy élni bele a világba, mint a legtöbb ember. Én szeretnék hasznára vagy örömére lenni a körülöttem élő embereknek, akik mit sem tudnak rólam, szeretném, ha halálommal nem halnék meg egészen!”

Hiszem azt, hogyha Anne Frank annyival később születik, mint ahány évesen meghalt, még nagyobb ember válhatott volna belőle.

Ez a gondolata is figyelemre méltó:

„A világ nélkülem is forog tovább, nem szállhatok szembe a történelemmel.”

Ezt pedig egyenesen borzongató volt olvasni:

„Egy vigaszom maradt, bármily sovány is: a töltőtollam elhamvadt, és én is azt szeretném, ha annak idején majd elhamvasztanának.” – habár a források alapján egy tömegsírban fekszik, nem sokon múlt, hogy a kívánsága teljesüljön. (Tudom, morbid…)

Végezetül, nagyon tetszett az, ahogy a rejtőzködők igyekeztek a körülmények ellenére humoruknál maradni. Azzal az idézettel zárom soraimat, amelyen a könyv olvasása közben a legjobban nevettem; a Hátsó traktus házirendjének egyik pontja:

„Minden kultúrnyelv használata megengedett, tehát a német nyelvé nem.” J

4,5/5

Olvasmányélmény: Hyeonseo Lee - A lány hét névvel - Szökésem Észak-Koreából

Ezt a könyvet egy akció keretein belül vettem meg, másik három társával együtt. Cím és fülszöveg alapján érdekesnek tűnt, ahogy szinte minden, ami egy számomra kevéssé ismert világot hitelesen képes bemutatni. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.

A fülszöveg:

"„Megrázóan ​szép történet egy lányról, akitől még a nevét is elvették, élete mégis azt példázza, mi tesz valakit emberré.”

Hyeonseo Lee Észak-Koreában, a világ egyik legkegyetlenebb diktatúrájában töltötte gyermekkorát. Egyike annak a több millió embernek, akit túszul ejtett a titkolózó, brutális kommunista rezsim. Amikor az 1990-es években lesújtott Észak-Koreára az éhínség, ráébredt, hogy egész életében agymosáson ment keresztül.

Tizenhét évesen elhagyta a hazáját. Hazatérésre menekültként nem is gondolhatott, mert családjával együtt börtön és kínzás várt volna rá. Mivel életben akart maradni, Kínában telepedett le. Tizenkét év elteltével visszatért az észak-koreai határhoz, hogy egy merész küldetés során átsegítse családját Dél-Koreába.

Ez a vakmerő és különleges történet bepillantást enged a világ legzártabb diktatúrájának mindennapjaiba, első kézből ad számot a történelem egyik legbrutálisabb éhínségéről, miközben megismerhetünk egy kivételes nőt, aki nem félt küzdelmesen kivívott szabadságát kockára tenni a családjáért."

Észak-Koreáról sok szörnyűséget lehet hallani. Mi, akik csak tanultunk a személyi kultuszról, el sem tudjuk képzelni, mi lehet ez valójában. Azoknak, akik a szocializmus idején éltek már, van némi fogalmuk arról a világról, amelyet ez a könyv tár elénk, bár az elmondások alapján a leírtak messze túltesznek azokon az állapotokon, amelyeket itthon lehetett anno tapasztalni. Állást nem foglalnék amellett, hogy melyik a jobb-rosszabb, hiszen sem a szocializmus idején nem éltem, sem Észak-Koreában, csak arra tudok hagyatkozni, amit mások elmondtak. Amit erről az ázsiai országról tudni lehet: totális diktatúra, szocialista/kommunista vezetés (az utóbbit jobbnak érzem, de ezt döntsék el azok, akik nálam jobban értenek ehhez), teljes szeparáció a világtól; az ott élő emberek pedig azt hiszik, hogy az a normális, amiben élnek, hisz annyira elzárták őket a külvilágtól (internet sincs), hogy nem is tudják, hogy máshogy is lehetne.

Ezzel a tudással és nagy érdeklődéssel vágtam neki a könyvnek. Számítottam rá, hogy meg fog lepni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. A szerző 17 éves koráig élt Észak-Koreában, gyerekkoráról részletes leírást kapunk, melyben levezeti, hogyan ébredt rá arra, hogy nem biztos, hogy teljesen normális az, amit a rezsim mutat. A személyi kultuszról alkotott képem a könyv elolvasásával szinte teljesen megdőlt; sosem hallottam például olyanról, hogy Sztálin portréját ki kellett volna függeszteni egy olyan falra, amelyet semmi más nem díszít, és még a portré nem megfelelő tisztán tartásáért is megrovás jár.

A szökés és az utazás kalandos, emiatt a kötet letehetetlen; szinte nincs olyan pillanat, ahol nyugalom vagy unalom lenne, mindig történik valami, mire az élet az új helyen megszokottá válna. A szerzővel együtt izgulhatunk azon, hogy mikor kapják el, mikor derül fény arra, hogy illegálisan tartózkodik Kínában, és mikor toloncolják ki. Nagyon tisztelem őt a bátorságáért, és a kitartásáért. Rémes lehetett tíz éven keresztül félelemben élni, sokszor pedig tényleg csak a vakszerencse mentette meg.

Az eseményeket tényszerűen írja le, nem veszünk el a részletekben, és nincsenek felesleges bekezdések sem. Az emlékek néha nem sorban következnek, de nem zavaró, mert a fejezet végére mindig összekapcsolódnak az előzőekkel. Nem lehet könnyű emlékezni sem ezekre az időkre.

A kötet kiválóan példázza azt, hogy a legrosszabb helyzetből is lehet kiút. Rögös, de bátorsággal, találékonysággal és kitartással elérhetjük a kitűzött célt.

Ajánlom azoknak, akik

·         Érdeklődnek Észak-Korea, és az ottani élet iránt

·         Kedvelik az igaz történeteket

Nem ajánlom azoknak, akik…

…tulajdonképpen nincs is, akinek ne ajánlanám. Olvassátok el, tényleg megéri!

A moly.hu-n 5/5-re értékeltem, ami itt 10/10-nek felel meg.

A következő értékelést Stephen King új regényéről, A kívülállóról fogom írni. Ennek az olvasása még folyamatban van, ami azt is jelenti, hogy végre nem vagyok adós semmilyen könyvkritikával. J