42-43. hét: Heather Dune Macadam: 999 fogoly

Előnyös, ha az ember munkába menet és/vagy hazafelé a buszon tényirodalmat olvas; így ez az idő hasznosan telik, és körülbelül épp annyi információ áramlik be az agyunkba, amennyit még tudunk kezelni, amennyi után otthon is félretennénk a könyvet, ha emlékezni is akarunk az olvasottakra. Hátrány, hogy így sokkal tovább tart az elolvasásuk. Ezt a könyvet két hónapig hurcolásztam magammal mindenhova.

Kiadó: HVG Könyvek
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 384
Fordító: Kenyeres Anna
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 3. – 2021. november 3.

A fülszöveg:
„1942. ​március 25-én csaknem ezer fiatal, szlovákiai zsidó lány – köztük sok tizenéves – szállt vonatra Poprádon. Tele kalandvággyal és hazaszeretettel, a legjobb ruhájukban intettek búcsút a szüleiknek. Azt mondták nekik, hogy csak néhány hónapra mennek, gyárban dolgoznak majd, a kormányuk szolgálatában, ehelyett egyenesen Auschwitzba szállították őket. Szlovákia fejenként 500 birodalmi márkát (mai értéken mintegy 60 ezer forintot) fizetett a németeknek azért, hogy átvegyék az ingyen munkaerőt.

A szinte biztos halálba küldött gyereklányok nem voltak ellenállók vagy hadifoglyok – és nem pusztán zsidó származásuk miatt voltak kiszolgáltatottak, hanem női mivoltuk miatt is. Embertelen körülmények között, borzalmas megaláztatásokat szenvedtek el, miközben látták meghalni családtagjaikat, szeretteiket. A 999 ártatlan lányból alig néhányan maradtak életben. Történetük az elismert író, Heather Dune Macadam tolmácsolásában elevenedik meg előttünk, aki több túlélővel készített személyes interjút, konzultált történészekkel, beszélgetett szemtanúkkal és a deportáltak rokonaival. Műve a holokauszt és a nők történelmének fontos epizódját mutatja be.“

A borító:
Elég hatásos a fiatal lányokról és a birkenaui kapuról készült fotókkal. A magam részéről viszont az auschwitzi kaput tettem volna ide – ha már az első auschwitzi transzportól beszélünk, még ha utána Birkenauba kerültek is a lányok.

Így tetszett:
Elég nagy irodalma van már a haláltáboroknak, és rengeteg emlékirat is napvilágot látott, amióta a túlélők tudnak beszélni az átélt borzalmakról. Mégis, valóban kevés van ezek közül, amelyek a deportált nőkről szólnak. Pedig ők is ott voltak, nem is kevesen. Heather Dune Macadam könyve ezt a hiányt hivatott betölteni az első női transzport történetének elmesélésével. Ehhez nemcsak az írott forrásokat használja fel, hanem a már szépkorú túlélők beszámolóit is.

Érződik a leírtakon, hogy az írónőt mennyire megrendítette, amit olvasott és hallott. Úgy képes mindezt megfogalmazni, hogy az olvasóra is hatással legyen és őt is megindítsa.

Meglepő részletességgel számol be a lányok deportálásáról, az első napjaikról, a borzalmas körülményekről, amelyekkel szembesülniük kellett az utazásuk során, majd a táborban is. Ez utóbbit most is láttam magam előtt, miközben olvastam. A hangsúly végig sokkal inkább azon van, hogy a lányok mit hogyan éltek meg, és nem magukra a történésekre fókuszál. Ezeket is igyekszik a lehető legtöbb szemszögből bemutatni.

Megtudhatjuk azt is, hogy milyen hanyagul tartották nyilván a deportált lányokat; a címben feltüntetett 999 valójában a sietős számozás miatt ennyi, és az azonosításuk sem könnyű, mert többen álnevet vagy becenevet diktáltak be. A halálozásukat sem jegyezték fel olyan pontossággal, mint a férfi rabokét; az első transzport lányai közül sokakról a mai napig nem derült ki, hogy mikor, hol és hogyan haltak meg.

Emellett újdonságként hatott számomra az a tény, hogy milyen pontosan kiszámított időpontban történtek a transzportok – köszönhetően Himmler okkultizmus iránti meglehetősen erős érdeklődésének. Ennek mindenképp utánajárok még, mert máshol még nem olvastam róla, és eléggé megdöbbentett.

Ami miatt egy fél csillagot mégis levonok, az az ismétlés. Nem sok van belőle, de néhány helyen észrevettem, hogy ugyanazt olvasom, ami néhány oldallal korábban már volt. Ez általában akkor fordult elő, ha a néhány oldallal korábbi egy másik fejezethez tartozott, vagy fejezeten belül egy másik részegységhez, másik szemszöghöz. Engem az ilyen kifejezetten zavar, ennyi időn belül azért nem felejtek el dolgokat, de másnak lehet, hogy fel sem tűnik.

Akit érdekel a téma, annak mindenképp ajánlom ezt a gyöngyszemet, a maga nemében hiánypótló.

 

 

 

36. hét/2: Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás

Augusztus vége és szeptember eleje bővelkedett olyan kihívásokban, amelyeket szerettem volna teljesíteni. Elég sűrű volt, négynek is közel azonos volt a határideje, ezért pörgetnem kellett az olvasmányokat, hogy minddel elkészüljek. Az Auschwitz, végállomást a Holokauszt című kihíváshoz választottam, mint utólag kiderült, elkéstem vele; a kihívás tegnap délelőtt zárult, én viszont csak késő este fejeztem be a könyvet. Először történik ilyen, szidom is érte magam, amiért nem néztem meg jobban, de ettől függetlenül egyáltalán nem bántam meg, hogy előre vettem. Idén mindenképp sorra került volna, mert nagyon érdekelt, de inkább csak az év vége felé.

Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 210
Fordító: Alföldy Mari
Az olvasás ideje: 2020. szeptember 2. – 2020. szeptember 3.

A fülszöveg:
„Eddy ​de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba vagonírozták.
Amikor a szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik 1944-ben elindították Németország felé az erőltetett meneteket, Eddy elrejtőzött, és a felszabadulás után ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket. Keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett.

Könyve a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és maga a nyers valóság tesz átütő erejűvé. Jelenlegi ismereteink szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak.

De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára, 2020-ban nemcsak hollandul, de számos más nyelven, így magyarul is napvilágot lásson. Az eredeti holland kiadás szószedettel, térképpel és a leszármazottak, valamint a fordító utószavával bővült. A kötetet a család archívumából származó képanyag illusztrálja.“

A borító:
Szürkéskék szín, az előtérben élesen rajzolódik ki egy sínpár. A háttérben Auschwitz-Birkenau, halványan, elmosódva, de aki tudja, hogy néz ki, felismeri. Tökéletes szemléltetése ez a címnek.

Így tetszett:
Morbidul hangzik, de a haláltáborok története az egyik kedvenc témám, bármilyen könyv is jelenik meg ezzel kapcsolatban, azonnal várólistára, a legtöbb esetben kívánságlistára is kerül. Sokszor leírtam már, így csak ismételni tudom magam: érdekel az, hogy mi történt ezeken a helyeken, igazából, a tényeken lehetőleg semmit nem ferdítve. Emiatt tökéletes olvasmánynak ígérkezett Eddy de Wind könyve, amely tulajdonképpen egy napló, amelyet Auschwitzban tartózkodása alatt írt. Ott, helyben, időben és térben nem eltávolodva, ezért semmi esetre sem gyanúsítható azzal, hogy az eltelt idő, vagy bármilyen külső tényező befolyásolta volna abban, amit leírt.

Rögtön naplója kezdésekor rájött, hogy képtelen a vele történtekről E/1-ben írni, ezért kitalálta Hans van Dam karakterét, aki az elbeszélt eseményekben őt személyesíti meg. Egy bécsi orvoson kívül mindenki mást a valódi nevén, vagy név nélkül szerepeltet. A stíluson érződik, hogy a történet elbeszélője nem író; tényszerűen, tárgyilagosan mutatja be a táborban töltött napok eseményeit. Mindent úgy, ahogy látta, hallotta; nem színezte ki, a lehető legegyszerűbben fogalmazott. Talán ez szándékos is; ahogy maga nyilatkozta, a célja az volt, hogy minél több embernek el tudja mondani az igazságot a táborról, ehhez pedig nem célszerű barokk körmondatokat használni. No meg, az ottani körülményeket tekintve az is csoda, hogy egyáltalán ennyit, és így volt lehetősége leírni.

A szöveget kevéssé tagolták, ezzel is érzékelhető, mennyire összefolyhattak a napok a lágerben. Amikor egymást követő napokon ismétlődik a „fürdés”, a létszámellenőrzés, munka, a verés, a déli leves, megint munka, megint verés, megaláztatás, még egy létszámellenőrzés és az alvás, az ember hamar elveszíti az időérzékét.

Hogy ez az egész hova vezet, mikor lesz vége, vége lesz-e egyáltalán - senki nem tudja. A cél, hogy túléljék a napokat, egyiket a másik után.

Hiánypótló írás, és abszolút hiteles. Rövid, ugyanakkor nem könnyű; érzékenyebb lelkűeknek lehetséges, hogy időnként le kell tenni. A könyvet áthatja a tábor nyomasztó légköre, a tudatlanság, a bizonytalanság és a félelem érzése. Számomra kevés újdonságot tartogatott; a Lagerarzt nem mindig konzekvens viselkedése volt az, amiről korábban nem olvastam, főleg a személyének tudatában.

Sok igazságot olvashatunk a könyvben a náci rezsimről, de most csak egy gondolatot osztok meg, ami talán a legszemléletesebben mutatja be, hogyan is működött ez a rendszer:

„Így volt ez a németeknél: a jelszó helyettesítette a valóságot, és ha egy szlogent elég sokáig ismételgettek, és mindenhova kiírták, akkor egy idő után mindenki elhitte.”

Sokáig gondolkoztam azon, hogy hány csillagot adjak; a felet csupán azért vonom le, mert minden felsorolt jó tulajdonsága ellenére olvastam már a témában olyat, ami egy hajszállal jobban tetszett; tehát a 4,5 csillag kizárólag érzelmi alapon nem 5.