42-43. hét: Heather Dune Macadam: 999 fogoly

Előnyös, ha az ember munkába menet és/vagy hazafelé a buszon tényirodalmat olvas; így ez az idő hasznosan telik, és körülbelül épp annyi információ áramlik be az agyunkba, amennyit még tudunk kezelni, amennyi után otthon is félretennénk a könyvet, ha emlékezni is akarunk az olvasottakra. Hátrány, hogy így sokkal tovább tart az elolvasásuk. Ezt a könyvet két hónapig hurcolásztam magammal mindenhova.

Kiadó: HVG Könyvek
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 384
Fordító: Kenyeres Anna
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 3. – 2021. november 3.

A fülszöveg:
„1942. ​március 25-én csaknem ezer fiatal, szlovákiai zsidó lány – köztük sok tizenéves – szállt vonatra Poprádon. Tele kalandvággyal és hazaszeretettel, a legjobb ruhájukban intettek búcsút a szüleiknek. Azt mondták nekik, hogy csak néhány hónapra mennek, gyárban dolgoznak majd, a kormányuk szolgálatában, ehelyett egyenesen Auschwitzba szállították őket. Szlovákia fejenként 500 birodalmi márkát (mai értéken mintegy 60 ezer forintot) fizetett a németeknek azért, hogy átvegyék az ingyen munkaerőt.

A szinte biztos halálba küldött gyereklányok nem voltak ellenállók vagy hadifoglyok – és nem pusztán zsidó származásuk miatt voltak kiszolgáltatottak, hanem női mivoltuk miatt is. Embertelen körülmények között, borzalmas megaláztatásokat szenvedtek el, miközben látták meghalni családtagjaikat, szeretteiket. A 999 ártatlan lányból alig néhányan maradtak életben. Történetük az elismert író, Heather Dune Macadam tolmácsolásában elevenedik meg előttünk, aki több túlélővel készített személyes interjút, konzultált történészekkel, beszélgetett szemtanúkkal és a deportáltak rokonaival. Műve a holokauszt és a nők történelmének fontos epizódját mutatja be.“

A borító:
Elég hatásos a fiatal lányokról és a birkenaui kapuról készült fotókkal. A magam részéről viszont az auschwitzi kaput tettem volna ide – ha már az első auschwitzi transzportól beszélünk, még ha utána Birkenauba kerültek is a lányok.

Így tetszett:
Elég nagy irodalma van már a haláltáboroknak, és rengeteg emlékirat is napvilágot látott, amióta a túlélők tudnak beszélni az átélt borzalmakról. Mégis, valóban kevés van ezek közül, amelyek a deportált nőkről szólnak. Pedig ők is ott voltak, nem is kevesen. Heather Dune Macadam könyve ezt a hiányt hivatott betölteni az első női transzport történetének elmesélésével. Ehhez nemcsak az írott forrásokat használja fel, hanem a már szépkorú túlélők beszámolóit is.

Érződik a leírtakon, hogy az írónőt mennyire megrendítette, amit olvasott és hallott. Úgy képes mindezt megfogalmazni, hogy az olvasóra is hatással legyen és őt is megindítsa.

Meglepő részletességgel számol be a lányok deportálásáról, az első napjaikról, a borzalmas körülményekről, amelyekkel szembesülniük kellett az utazásuk során, majd a táborban is. Ez utóbbit most is láttam magam előtt, miközben olvastam. A hangsúly végig sokkal inkább azon van, hogy a lányok mit hogyan éltek meg, és nem magukra a történésekre fókuszál. Ezeket is igyekszik a lehető legtöbb szemszögből bemutatni.

Megtudhatjuk azt is, hogy milyen hanyagul tartották nyilván a deportált lányokat; a címben feltüntetett 999 valójában a sietős számozás miatt ennyi, és az azonosításuk sem könnyű, mert többen álnevet vagy becenevet diktáltak be. A halálozásukat sem jegyezték fel olyan pontossággal, mint a férfi rabokét; az első transzport lányai közül sokakról a mai napig nem derült ki, hogy mikor, hol és hogyan haltak meg.

Emellett újdonságként hatott számomra az a tény, hogy milyen pontosan kiszámított időpontban történtek a transzportok – köszönhetően Himmler okkultizmus iránti meglehetősen erős érdeklődésének. Ennek mindenképp utánajárok még, mert máshol még nem olvastam róla, és eléggé megdöbbentett.

Ami miatt egy fél csillagot mégis levonok, az az ismétlés. Nem sok van belőle, de néhány helyen észrevettem, hogy ugyanazt olvasom, ami néhány oldallal korábban már volt. Ez általában akkor fordult elő, ha a néhány oldallal korábbi egy másik fejezethez tartozott, vagy fejezeten belül egy másik részegységhez, másik szemszöghöz. Engem az ilyen kifejezetten zavar, ennyi időn belül azért nem felejtek el dolgokat, de másnak lehet, hogy fel sem tűnik.

Akit érdekel a téma, annak mindenképp ajánlom ezt a gyöngyszemet, a maga nemében hiánypótló.

 

 

 

36. hét/2: Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás

Augusztus vége és szeptember eleje bővelkedett olyan kihívásokban, amelyeket szerettem volna teljesíteni. Elég sűrű volt, négynek is közel azonos volt a határideje, ezért pörgetnem kellett az olvasmányokat, hogy minddel elkészüljek. Az Auschwitz, végállomást a Holokauszt című kihíváshoz választottam, mint utólag kiderült, elkéstem vele; a kihívás tegnap délelőtt zárult, én viszont csak késő este fejeztem be a könyvet. Először történik ilyen, szidom is érte magam, amiért nem néztem meg jobban, de ettől függetlenül egyáltalán nem bántam meg, hogy előre vettem. Idén mindenképp sorra került volna, mert nagyon érdekelt, de inkább csak az év vége felé.

Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 210
Fordító: Alföldy Mari
Az olvasás ideje: 2020. szeptember 2. – 2020. szeptember 3.

A fülszöveg:
„Eddy ​de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba vagonírozták.
Amikor a szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik 1944-ben elindították Németország felé az erőltetett meneteket, Eddy elrejtőzött, és a felszabadulás után ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket. Keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett.

Könyve a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és maga a nyers valóság tesz átütő erejűvé. Jelenlegi ismereteink szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak.

De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára, 2020-ban nemcsak hollandul, de számos más nyelven, így magyarul is napvilágot lásson. Az eredeti holland kiadás szószedettel, térképpel és a leszármazottak, valamint a fordító utószavával bővült. A kötetet a család archívumából származó képanyag illusztrálja.“

A borító:
Szürkéskék szín, az előtérben élesen rajzolódik ki egy sínpár. A háttérben Auschwitz-Birkenau, halványan, elmosódva, de aki tudja, hogy néz ki, felismeri. Tökéletes szemléltetése ez a címnek.

Így tetszett:
Morbidul hangzik, de a haláltáborok története az egyik kedvenc témám, bármilyen könyv is jelenik meg ezzel kapcsolatban, azonnal várólistára, a legtöbb esetben kívánságlistára is kerül. Sokszor leírtam már, így csak ismételni tudom magam: érdekel az, hogy mi történt ezeken a helyeken, igazából, a tényeken lehetőleg semmit nem ferdítve. Emiatt tökéletes olvasmánynak ígérkezett Eddy de Wind könyve, amely tulajdonképpen egy napló, amelyet Auschwitzban tartózkodása alatt írt. Ott, helyben, időben és térben nem eltávolodva, ezért semmi esetre sem gyanúsítható azzal, hogy az eltelt idő, vagy bármilyen külső tényező befolyásolta volna abban, amit leírt.

Rögtön naplója kezdésekor rájött, hogy képtelen a vele történtekről E/1-ben írni, ezért kitalálta Hans van Dam karakterét, aki az elbeszélt eseményekben őt személyesíti meg. Egy bécsi orvoson kívül mindenki mást a valódi nevén, vagy név nélkül szerepeltet. A stíluson érződik, hogy a történet elbeszélője nem író; tényszerűen, tárgyilagosan mutatja be a táborban töltött napok eseményeit. Mindent úgy, ahogy látta, hallotta; nem színezte ki, a lehető legegyszerűbben fogalmazott. Talán ez szándékos is; ahogy maga nyilatkozta, a célja az volt, hogy minél több embernek el tudja mondani az igazságot a táborról, ehhez pedig nem célszerű barokk körmondatokat használni. No meg, az ottani körülményeket tekintve az is csoda, hogy egyáltalán ennyit, és így volt lehetősége leírni.

A szöveget kevéssé tagolták, ezzel is érzékelhető, mennyire összefolyhattak a napok a lágerben. Amikor egymást követő napokon ismétlődik a „fürdés”, a létszámellenőrzés, munka, a verés, a déli leves, megint munka, megint verés, megaláztatás, még egy létszámellenőrzés és az alvás, az ember hamar elveszíti az időérzékét.

Hogy ez az egész hova vezet, mikor lesz vége, vége lesz-e egyáltalán - senki nem tudja. A cél, hogy túléljék a napokat, egyiket a másik után.

Hiánypótló írás, és abszolút hiteles. Rövid, ugyanakkor nem könnyű; érzékenyebb lelkűeknek lehetséges, hogy időnként le kell tenni. A könyvet áthatja a tábor nyomasztó légköre, a tudatlanság, a bizonytalanság és a félelem érzése. Számomra kevés újdonságot tartogatott; a Lagerarzt nem mindig konzekvens viselkedése volt az, amiről korábban nem olvastam, főleg a személyének tudatában.

Sok igazságot olvashatunk a könyvben a náci rezsimről, de most csak egy gondolatot osztok meg, ami talán a legszemléletesebben mutatja be, hogyan is működött ez a rendszer:

„Így volt ez a németeknél: a jelszó helyettesítette a valóságot, és ha egy szlogent elég sokáig ismételgettek, és mindenhova kiírták, akkor egy idő után mindenki elhitte.”

Sokáig gondolkoztam azon, hogy hány csillagot adjak; a felet csupán azért vonom le, mert minden felsorolt jó tulajdonsága ellenére olvastam már a témában olyat, ami egy hajszállal jobban tetszett; tehát a 4,5 csillag kizárólag érzelmi alapon nem 5.            

18. hét: Viola Stern Fischer - Veronika H. Tóth - A Mengele-lány

Van valami a náci Németország, a holokauszt és a haláltáborok történetében, ami megmagyarázhatatlanul vonzza az érdeklődésemet. Távol álljon tőlem az ideológiával való egyetértés. Pusztán kíváncsiságról, tudásvágyról van szó. Emiatt időről időre keresek valami ehhez kapcsolódó könyvet, cikket, dokumentumfilmet, bármit. A múltkor Anne Frank naplóját olvastam (és itt értékeltem), most a Mengele-lány története volt a soros.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 368
Fordító: Mészáros Tünde
Az olvasás ideje: 2020. április 28. – 2020. május 1.

A fülszöveg:
„Stern Rózsa Ibolya „Mengele-lány” volt. Egyike a sokaknak, akiknek el kellett szenvedniük Josef Mengele kísérleteit. Egyike azon keveseknek, akik ezt túlélték.
1944 júniusában több százezer zsidót indítottak útnak marhavagonokban Ibolya hazájából, szlovákiai magyar területekről. Senki nem tudta, hová tartanak, mi következik. Ibolyának Auschwitz-Birkenau, Ravensbrück, Buchenwald és Neustadt bei Coburg. Négy állomás, négy haláltábor, kitörölhetetlen borzalmak színhelyei. Ibolya, mint oly sokan, mindent elveszített: otthonát, családját, szeretteit. De soha nem veszítette el a reményt, és volt benne elég erő ahhoz, hogy megkockáztassa a szökést. Ráadásul neki köszönhetően fogták el a birkenaui láger egyik embertelen felügyelőnőjét is.
Ibolya évtizedekkel a vészkorszak után, már Viola néven mesélte el emlékeit Veronika H. Tóth újságírónak. Memoárja az ő és mások sorsát örökíti meg – olyan sorsokét, amelyeknek nem lenne szabad feledésbe merülniük.“

Eddig is volt némi fogalmam arról, mit is jelenthetett „Mengele-lánynak” lenni; Josef Mengele, vagy, ahogy a Náci orvosok szerzője hívja könyvében, Doktor Auschwitz nevéről és kísérleteiről hallottam és olvastam is korábban. Két okból is érdekelt tehát ez a könyv: hogy ugyanazt találom-e benne, amit már korábban megtudtam, illetve mond-e újat ezeken kívül. Mondott.

Ügyes húzás a kötet elején a pároldalas bevezető a szerzőről és az auschwitzi szelekcióról. Kellően felébreszti az érdeklődést, majd visszakanyarodunk a legelejére: Losoncba, ahol Stern Rózsa Ibolya született és –a háborúig rendben és békében – élt. Gyermekévei nem sokban különböztek kortársaiétól, az első szerelmet is úgy élte meg, ahogyan bármely másik fiatal lány – egy nagyon kedves történetet tár elénk azzal, hogy ezeket részletesen és szemléletesen meséli el.

Ugyanígy idézi fel a továbbiakat is: szemtanúi lehetünk annak, ahogy fokozatosan búcsút kell mondaniuk korábbi életüknek, és hogyan válik egyre sanyarúbbá a család sorsa – hogyan lehetetleníti el a rendszer gyakorlatilag az egész életüket, majd visszatérünk oda, ahol a könyv kezdődött: Auschwitz-Birkenauba.

Öt évvel ezelőtt jártam a táborban, pontosan emlékszem, hogy néz ki, így nem volt nehéz magam elé képzelni, milyen lehetett akkor, amikor Stern Ibolya odaérkezett, és amikor teljes kapacitással működött. Az ő és az én emlékeim összekapcsolódása során olvasás közben olyan volt, mintha mellette sétáltam volna a lágerben. Ehhez hozzásegítettek a könyvbe beillesztett képek is; ezek segítségével azok is el tudják képzelni a helyszínt, akik nem jártak ott.

A lágerélet leírásából érzékelhető, hogy a szerző hetven év távlatából is iszonnyal néz vissza erre – ami természetesen nem is csoda. Horrorkedvelőként hozzászoktam, hogy borzalmakról olvassak, de mégis más a kitalált borzalom, mint a valóságos.

Soha ilyen részletekbe menően nem olvastam az ottani foglyok körülményeiről, vagy akár arról, hogy ez barakkról barakkra némiképp különböző lehetett – rossz, rosszabb vagy még rosszabb -, ami miatt az egyes túlélők elbeszélései sem teljesen egységesek. Ami viszont minden barakkban egyforma volt: itt nem volt helye szükségleteknek, méltóságnak. Helye volt rettegésnek, kiszolgáltatottságnak, állandó, reménytelen bizonytalanságnak: ma visznek-e a gázba, vagy holnap? Melyikkel járok jobban: ha életben hagynak a kísérletekhez, vagy ha rögtön elgázosítanak?  Ezekre senki nem tudott akkor válaszolni.

A kötet Mengele egyes kísérleteiről is pontosan beszámol – olyanokról is olvashattam, amelyekről korábban nem. Ilyen volt például egy bizonyos sárga por bepumpálása a nők végbelébe és hüvelyébe, vagy egy másik fogoly ikerlányainak vizsgálatai, ezen kívül korábbról ismert kísérletekről is tudtam meg még néhány részletet, amelyek ismeretlenek voltak, vagy nem emlékeztem rájuk.

Azáltal, hogy emlékeket, párbeszédeket közvetít, a leírtak sokkal hitelesebbé válnak. Persze, nem lehetünk biztosak benne, hogy a hetven évvel korábbi párbeszédek pontosan így, ezekkel a szavakkal hangzottak el – nem hiszem, hogy van ember, aki ennyire pontosan képes megjegyezni és ennyi év távlatából felidézni őket. A lényeget viszont átadják.

Az Auschwitz-Birkenauból való deportálás után érezhetően fordult a kocka, és a korábbi fokozatos rosszabbodás helyett lassú, fokozatos javulást látunk Ibolya történetében. A további táborok körülményei jobbak voltak, az utolsó helyen pedig viszonylagos nyugalomban élhettek. Az utolsó transzport volt hivatott sorsuk megpecsételésére – hacsak nem vállalják a szökés rizikóját. Ibolya és három társa megtette, és sikerrel jártak.

Mire a háború véget ért, Ibolya is hazatért Losoncra, hogy újra megtalálja egyetlen életben maradt testvérét, majd gyerekkori barátját, akihez aztán feleségül ment. Gyerekkori szerelmével is összetalálkozik, hogy aztán végleg elbúcsúzzon tőle. Ez utóbbi egy szívszorító jelenet.  Ibolya és családja ezután újrakezdték életüket; hogy hogyan, arról keveset tudunk meg, bár én kíváncsi lettem volna rá, legalább nagy vonalakban.

Nagyon jól összeszedett, olvasmányos történet, ami akkor is érdekes lenne, ha nem ilyen szemléletesen írják meg. Ez utóbbi tulajdonsága folytán viszont egyenesen faltam a könyvet. Néha elborzadtam, néha hüledeztem azon a primitivitáson, amivel egyes kísérletekhez hozzáfogtak: ilyen az, amikor az etika törvényei eltűnnek, és olyan kísérletek is elvégezhetők, amelyeket azok nem engednek meg; amikor a tudós tényleg azt csinál a kísérleti alannyal, amit akar.

Végezetül, csokorba szedném azokat az idézeteket, amelyek olvasás közben valamilyen hatást gyakoroltak rám:

„Ha egy nő túlélte a szelekciót, utána már ritkán adta fel, s a férfiakkal szemben az sem volt jellemző, hogy rávetette magát a villanykerítésre. Van bennünk valami óriási erő, ami életben maradásra kényszerít.”

„Halott vagy, csak még nem szálltál ki a kéményen.”

„Egyszer mindenkiért eljönnek…”

„A lágerélet kemény volt. Könyörtelen. Tulajdonképpen nem is élet volt. Nem vonatkoztak rá a megszokott társadalmi szabályok.”

„Az ember ragaszkodik az élethez. Élni akar. Túlélni. Ha tudatosan nem is, a tudatalattija, a létfenntartási ösztöne arra kényszeríti, hogy ezért megtegyen mindent. Akár azt is, hogy kurvának áll.”

„Egy idegennek néha könnyebb ezekről a szörnyűségekről beszélni, mint a szeretteinknek. Mert ők szenvednének tőle. Az idegen csak megdöbben, iszonyodik, néhány napig talán rosszabbul alszik, és gyakrabban ölelgeti a gyermekeit, de számára az egész csak egy történet marad. Tényként raktározódik el, nem érzésként.”

A könyv még egy dologra ráébresztett: nem utoljára voltam 5 éve Auschwitzban. A könyv elolvasása után szeretnék visszamenni, még egyszer megnézni, és megállni egy percre a 10-es és 11-es blokk közötti falnál.

5/5