36. hét/2: Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás

Augusztus vége és szeptember eleje bővelkedett olyan kihívásokban, amelyeket szerettem volna teljesíteni. Elég sűrű volt, négynek is közel azonos volt a határideje, ezért pörgetnem kellett az olvasmányokat, hogy minddel elkészüljek. Az Auschwitz, végállomást a Holokauszt című kihíváshoz választottam, mint utólag kiderült, elkéstem vele; a kihívás tegnap délelőtt zárult, én viszont csak késő este fejeztem be a könyvet. Először történik ilyen, szidom is érte magam, amiért nem néztem meg jobban, de ettől függetlenül egyáltalán nem bántam meg, hogy előre vettem. Idén mindenképp sorra került volna, mert nagyon érdekelt, de inkább csak az év vége felé.

Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 210
Fordító: Alföldy Mari
Az olvasás ideje: 2020. szeptember 2. – 2020. szeptember 3.

A fülszöveg:
„Eddy ​de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba vagonírozták.
Amikor a szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik 1944-ben elindították Németország felé az erőltetett meneteket, Eddy elrejtőzött, és a felszabadulás után ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket. Keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett.

Könyve a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és maga a nyers valóság tesz átütő erejűvé. Jelenlegi ismereteink szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak.

De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára, 2020-ban nemcsak hollandul, de számos más nyelven, így magyarul is napvilágot lásson. Az eredeti holland kiadás szószedettel, térképpel és a leszármazottak, valamint a fordító utószavával bővült. A kötetet a család archívumából származó képanyag illusztrálja.“

A borító:
Szürkéskék szín, az előtérben élesen rajzolódik ki egy sínpár. A háttérben Auschwitz-Birkenau, halványan, elmosódva, de aki tudja, hogy néz ki, felismeri. Tökéletes szemléltetése ez a címnek.

Így tetszett:
Morbidul hangzik, de a haláltáborok története az egyik kedvenc témám, bármilyen könyv is jelenik meg ezzel kapcsolatban, azonnal várólistára, a legtöbb esetben kívánságlistára is kerül. Sokszor leírtam már, így csak ismételni tudom magam: érdekel az, hogy mi történt ezeken a helyeken, igazából, a tényeken lehetőleg semmit nem ferdítve. Emiatt tökéletes olvasmánynak ígérkezett Eddy de Wind könyve, amely tulajdonképpen egy napló, amelyet Auschwitzban tartózkodása alatt írt. Ott, helyben, időben és térben nem eltávolodva, ezért semmi esetre sem gyanúsítható azzal, hogy az eltelt idő, vagy bármilyen külső tényező befolyásolta volna abban, amit leírt.

Rögtön naplója kezdésekor rájött, hogy képtelen a vele történtekről E/1-ben írni, ezért kitalálta Hans van Dam karakterét, aki az elbeszélt eseményekben őt személyesíti meg. Egy bécsi orvoson kívül mindenki mást a valódi nevén, vagy név nélkül szerepeltet. A stíluson érződik, hogy a történet elbeszélője nem író; tényszerűen, tárgyilagosan mutatja be a táborban töltött napok eseményeit. Mindent úgy, ahogy látta, hallotta; nem színezte ki, a lehető legegyszerűbben fogalmazott. Talán ez szándékos is; ahogy maga nyilatkozta, a célja az volt, hogy minél több embernek el tudja mondani az igazságot a táborról, ehhez pedig nem célszerű barokk körmondatokat használni. No meg, az ottani körülményeket tekintve az is csoda, hogy egyáltalán ennyit, és így volt lehetősége leírni.

A szöveget kevéssé tagolták, ezzel is érzékelhető, mennyire összefolyhattak a napok a lágerben. Amikor egymást követő napokon ismétlődik a „fürdés”, a létszámellenőrzés, munka, a verés, a déli leves, megint munka, megint verés, megaláztatás, még egy létszámellenőrzés és az alvás, az ember hamar elveszíti az időérzékét.

Hogy ez az egész hova vezet, mikor lesz vége, vége lesz-e egyáltalán - senki nem tudja. A cél, hogy túléljék a napokat, egyiket a másik után.

Hiánypótló írás, és abszolút hiteles. Rövid, ugyanakkor nem könnyű; érzékenyebb lelkűeknek lehetséges, hogy időnként le kell tenni. A könyvet áthatja a tábor nyomasztó légköre, a tudatlanság, a bizonytalanság és a félelem érzése. Számomra kevés újdonságot tartogatott; a Lagerarzt nem mindig konzekvens viselkedése volt az, amiről korábban nem olvastam, főleg a személyének tudatában.

Sok igazságot olvashatunk a könyvben a náci rezsimről, de most csak egy gondolatot osztok meg, ami talán a legszemléletesebben mutatja be, hogyan is működött ez a rendszer:

„Így volt ez a németeknél: a jelszó helyettesítette a valóságot, és ha egy szlogent elég sokáig ismételgettek, és mindenhova kiírták, akkor egy idő után mindenki elhitte.”

Sokáig gondolkoztam azon, hogy hány csillagot adjak; a felet csupán azért vonom le, mert minden felsorolt jó tulajdonsága ellenére olvastam már a témában olyat, ami egy hajszállal jobban tetszett; tehát a 4,5 csillag kizárólag érzelmi alapon nem 5.            

5. hét: Anne Frank naplója

Nem a történelem volt a kedvenc tantárgyam az iskolában. Mondhatni, semleges volt, se nem szerettem, se nem utáltam – tanulni kellett, hát tanultam. Volt, ami érdekesebb volt, más témák kevésbé fogtak meg. Egy téma volt, ami a többinél jobban és részletesebben érdekelt: a Harmadik Birodalom, és minden, ami kapcsolatban állt vele – plusz poén, hogy érettségin is ezt a tételt húztam.

Az ideológiával nem szimpatizálok. Inkább csak kíváncsi vagyok a hogyanokra és a miértekre. Kíváncsiságomat a lehető legtöbb módon igyekszem kielégíteni: könyvek, dokumentumfilmek, auschwitzi látogatás, stb. Könyvből jöhetnek a tényfeltáró irományok, mint pl. a Náci orvosok, de az olyasféle humoros irományok is, mint a Nézd, ki van itt!. Vagy akár mostani értékelésem tárgya, Anne Frank naplója is.

Többen szörnyülködtek azon, hogy ezt olvasom. „Nem túl deprimáló?”, „De hát annyi szenvedés van benne!”. Akár furcsa, akár nem, kellemetlen érzésektől majdnem mentesen, sokkal inkább érdeklődve olvastam ennek a 13-15 éves, koránál sok tekintetben érettebb és felvilágosult lánynak a sorait. A napló elolvasása egy hetet vett igénybe (2020.01.27-2020.02.03 hajnali fél 1).

Park Kiadó

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 308

Fordító: Bernáth István

A fülszöveg:

„Tavalyelőtt lett volna ötvenéves Anne Frank. Életéről naplója vall, halála körülményeiről egy újságíró, Ernst Schabel tovább nyomoz. Anne Frank-furt am Mainban született, de a fasizmus uralomra jutása után, 1933-ban szüleivel Amszterdamba emigrált. A náci zsidóüldözés miatt két évig 1942–1944-ben nyolcadmagával egy amszterdami ház rejtekében bujkált. Egész idő alatt naplót vezetett, mindaddig, míg fel nem jelentették és el nem hurcolták őket. Anne Frank Bergen-Belsenben, a koncentrációs táborban halt meg 1945. március ?-án. Egy volt lágertársa, a ma Svédországban élő Margita Pettersson asszony így emlékszik vissza a tizenhat éves lány halálára:
Halott nővére mellett feküdt, próbáltam erőszakkal belédiktálni néhány falatot, de hiába. Emlékszem, egyik nap azt mondta: ’Kérem, ne adjon többet enni. Nem bírok tovább élni.’ – másnap meghalt.“

Őszintén szólva, súlyosabb olvasmányra számítottam – nem mintha vidám lett volna, de mégis kicsit mást vártam. Belecsöppentem egy 13 éves lány életébe, aki első ránézésre olyan, mint bárki más ennyi idősen, és végigkövettem két teljes évét, melyek alatt mintha tízet öregedett volna.

Nem lehetett egyszerű rejtőzködni, állandó rettegésben élni, minden túlélt napért hálásnak lenni. Nem lehetett egyszerű a könyvben leírt, számomra borzasztó körülmények között eltölteni ennyi időt – ilyen sok ember, ilyen kevés helyen… Pontosan láthatjuk a naplóból, milyen nehézségekkel jár a kényszerű együttélés, és hogy a nélkülözés mennyire kifordítja magukból az embereket, hogyan mennek egymás agyára egy idő után.

Annét az elején kedvesnek, aranyosnak találtam, ahogy a 13. születésnapjáról és az iskolatársairól ír. Az már itt is feltűnt, hogy a szókincse nem egészen 13 évesre vall. Sok tekintetben felismertem benne a 13 éves önmagamat – talán ezzel minden, vagy majdnem minden olvasó így érez, hisz kamasz mindenki volt; mindenki érezhette úgy, hogy senki nem érti meg, főleg nem a szülei, és hogy az egész világ ellene van, és hangulatingadozásai is mindenkinek voltak – kinél jobban, kinél kevésbé lengett ki.

Anne hangulatingadozásai a későbbiekben sem csökkentek, sőt, érzésem szerint fokozódtak is. Az egyik pillanatban majd’ kicsattant, optimista volt, saját magát jó színben tüntette fel. Aztán jött az önmarcangolás, saját hibái keresése, felnagyítása. Egyik pillanatban gyűlölte az anyját, a másikban igyekezett megérteni. A napló vége felé közeledve maga Anne is úgy érzi, mintha lenne egy „jó” és egy „rossz” fele. Adódhatott mindez a kamaszkorból, a hormonok játékából, amire a szorult helyzet még rásegített. Ki ne zakkanna meg, ha két éven keresztül még az sem mindegy, mikor húzhatja le a vécét?

Az anyjával szemben mutatott dacos ellenállás miatt gyerekesnek tűnhet, összességében én mégis koránál érettebbnek, bölcsebbnek, és felvilágosultnak ítéltem meg. Miért gondolom ezt? Abból, amilyen nyíltsággal a szexualitásról beszélt, arról, hogy a szerinte szülőknek nagy felelőssége van a felvilágosításban. Leírja, milyen károsnak tartja azt, ha a gyerekek saját maguk nyomoznak a témában, mert a szüleikkel nem tudják megbeszélni, és nem a megfelelő információkat szedik fel.

Megfogalmazza gondolatait a nők egyenjogúságáról, és többször hangoztatja azt is, hogy ő maga nem szeretne a klasszikus háziasszony szerepébe kerülni. Az egyik kedvenc idézetem tőle, mellyel magam is azonosulni tudok:

„Nekem a férjemen és a gyerekeken kívül kell még valami, ami leköt! Hát igen, én nem akarok csak úgy élni bele a világba, mint a legtöbb ember. Én szeretnék hasznára vagy örömére lenni a körülöttem élő embereknek, akik mit sem tudnak rólam, szeretném, ha halálommal nem halnék meg egészen!”

Hiszem azt, hogyha Anne Frank annyival később születik, mint ahány évesen meghalt, még nagyobb ember válhatott volna belőle.

Ez a gondolata is figyelemre méltó:

„A világ nélkülem is forog tovább, nem szállhatok szembe a történelemmel.”

Ezt pedig egyenesen borzongató volt olvasni:

„Egy vigaszom maradt, bármily sovány is: a töltőtollam elhamvadt, és én is azt szeretném, ha annak idején majd elhamvasztanának.” – habár a források alapján egy tömegsírban fekszik, nem sokon múlt, hogy a kívánsága teljesüljön. (Tudom, morbid…)

Végezetül, nagyon tetszett az, ahogy a rejtőzködők igyekeztek a körülmények ellenére humoruknál maradni. Azzal az idézettel zárom soraimat, amelyen a könyv olvasása közben a legjobban nevettem; a Hátsó traktus házirendjének egyik pontja:

„Minden kultúrnyelv használata megengedett, tehát a német nyelvé nem.” J

4,5/5