33-35. hét: Jean-Christophe Brisard - Lana Parshina: Hitler halála - A KGB titkos anyagai

Valahogy abban az időben kezdtem el gyűjteni a témában a könyveket, amikor ezt vettem – Anne Frank naplójával együtt. Talán A lány hét névvel volt a harmadik könyv a kosárban; ebben nem vagyok száz százalékig biztos, de jót nevettem magamon a pénztár felé menet. Hogy az olvasással miért vártam eddig, azt nem tudom megmondani.

Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 372
Fordító: Pacskovkszky Zsolt
Az olvasás ideje: 2021. július 23. - 2021. szeptember 2.

A fülszöveg:
„1945. ​április 30. A történelemkönyvekből úgy tudjuk, ezen a napon követett el öngyilkosságot Adolf Hitler a Vörös Hadsereg által körülzárt Berlinben. Ciánkapszulát vett be, majd főbe lőtte magát, a testét pedig végakaratának megfelelően elégették az emberei. Az elszenesedett állkapocs- és koponyadarabokat néhány nappal később találták meg szovjet katonák. Azonnal összeesküvés-elméletek és álhírek tucatjai kezdtek terjedni Hitler halálával kapcsolatban, a tárgyi bizonyítékokat és a bizonyító erejű dokumentumokat pedig a szovjet, majd orosz állami szervek az archívumok legmélyére, titkos aktákba száműzték. Jean-Christophe Brisard tényfeltáró újságíró és Lana Parshina dokumentumfilmes kitartóan küzdöttek azért, hogy hozzáférhessenek ezekhez a titkosított anyagokhoz. Könyvükben szemtanúk eddig ismeretlen vallomásait, korábban hozzáférhetetlen fotókat és kihallgatási jegyzőkönyveket tárnak elénk, és beszámolnak annak az egyedülálló törvényszéki vizsgálatnak az eredményéről is, amelyet a bunkerben talált földi maradványokon végeztek el. Lebilincselő nyomozásuknak köszönhetően egészen új megvilágításba kerül a náci diktátor halála. „

A borító:
Az elülső borítón a címszereplő fotója látható, vörös színben. Semmi extra, de mégis van benne valami figyelemfelkeltő. Nem véletlenül vettem le anno a polcról a boltban.

Így tetszett:
A fülszövege alapján elég ígéretesnek tűnt a könyv; az, hogy sokat vártam tőle, nem egészen fedi a valóságot. Inkább úgy mondanám, hogy azt vártam, hogy valami nagy újdonságot fog mondani. Valami áttörőt.

Viszonylag sok info van benne, de Brisard szakaszosan adagolja. Felváltva járunk a jelenkor Moszkvájában, a szerzők történetét olvasva, illetve 1945-ben vagy a háború utáni években. A szárazabb tények ez utóbbi időszakról szóló fejezetekben kapnak helyet, itt viszont töményen. Vannak itt idézetek a háborús bűnösök tárgyalásairól, a kihallgatási jegyzőkönyvekből, némelyikük emlékirataiból, illetve a már sokszor ismételt, a történelemkönyvekből is ismert tények is elhangzanak. Ezekből kevesebb is lehetett volna; feleslegesnek éreztem például azokat a fejezetrészeket, amelyek a náci tisztek elfogásáról, börtönéletéről, kihallgatásáról olvastam. Ezek nem tartoznak szervesen a témához.

A szerzőpárossal történtek leírása ezzel szemben naplószerű. Részletesen beavatnak minket abba, hogy hogyan sikerült a GARF-ba bejutni, milyen nehézkesen haladt az ügyük, mennyi elutasításban volt részük, mennyi hiábavaló próbálkozás után érték el, hogy láthassák a náci diktátornak tulajdonított maradványokat. Néha már-már az volt az érzésem, hogy regényt olvasok. Aztán persze ezt az illúziót megszakították a tények. Mégis ezeket a fejezeteket élveztem jobban; nagyon szurkoltam a nyomozásuknak, az utolsó oldalaknál szinte a körmömet rágtam. Velük együtt én is nagyon akartam tudni, mit találnak, mit sikerül bizonyítani.

Mindenre nem derül fény. Talán soha nem is fog. A legfontosabbat viszont sikerült bebizonyítani, a legnagyobb kételyt eloszlatni 1945. április 30-ával kapcsolatban.
Megkaptam-e a várt áttörést a könyvtől? Igen és nem. Igen, mert amikor arról vitatkozom valakivel, hogy Hitler meghalt-e azon a napon, tudom, hogy nekem van igazam. És nem, mert még jobb lett volna, ha még többet sikerül kideríteni. Ehhez viszont a másik oldaltól kellett volna olyan fokú együttműködés, amire nem voltak hajlandók. Ez rettentően bosszantott a könyv olvasása alatt. Engem is az mozgatott volna, hogy végre kiderülhetne, mi az igazság, de értem, hogy nekik miért fájna az, ha az jönne ki a vizsgálatokból, hogy valamit rosszul tudtak. Azért szeretném megérni, hogy egyszer azt a koponyát rendesen megvizsgálhassa valaki. Talán a százéves évfordulón. Alig negyed évszázad múlva.

 

27. hét: Thomas Sandkühler: Adolf H. - egy diktátor életútja

Nem, nem unom még. Nem, nincs elegem belőle. Sőt, minél több ilyet olvasok, annál inkább szeretnék még többet tudni a témáról. A gond ott kezdődik inkább, hogy lassan már csak ez a típusú könyv tud lekötni. Azért merem remélni, hogy ez csak egy ilyen időszak, és hamarosan vissza fogok tudni térni a regényekhez is.

Kiadó: Magistra
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 348
Fordító: Balla Judit
Az olvasás ideje: 2021. június 15. – 2021. július 12.

A fülszöveg:
„"Nincs ​még elege mindenkinek Hitlerből?
A kérdés teljesen jogos. Adolf H., 1933 és 1945 között német diktátor ugyanis a mai napig állandó szereplője a közéletnek és a médiának. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért van értelme egy fiatal olvasóknak szánt, modern életrajznak. Szükség is van rá, amit ugyanis napjainkban a televízió és az internet kínál, általában kevés segítséget nyújt a „Hitler-jelenség” megértéséhez. Kimondottan fiataloknak szánt Hitler-életrajz még soha nem jelent meg – ezt a hiányt szándékozik pótolni könyvem."
E szavakkal kezdődik Thomas Sandkühler történészprofesszor (Humboldt Egyetem, Berlin) „Adolf H. – Egy diktátor életútja” c. könyve, amely 2019 áprilisában jelenik meg a Magistra Kiadónál.
Sandkühler műve különleges könyv: modern stílusú, közérthető, olvasmányos, gazdag képanyaggal illusztrált bemutatása Adolf Hitlernek és korának. Modern szerkezete és nyelvezete mellett tudományos megalapozottsága is kiemelkedő – sikerét is éppen ennek a rendkívüli kombinációnak köszönheti.
A könyv bemutatójára a 2019. áprilisában megrendezésre kerülő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon kerül sor, méghozzá nagy örömünkre a szerző jelenlétében.”

A borító:
Erre az elülső borítóra tulajdonképpen bőven elég lett volna, ha csak a sziluettet helyezik rá. A cím nélkül is tudta volna mindenki, kiről/miről szól.

Így tetszett:
Nem olvastam még teljes Hitler-életrajzot – ilyet legalábbis. Az utolsó napjait és a halálát lassan kívülről fújom, és ezen kívül is tudok még pár dolgot, de eddig nem találkoztam olyan művel, ami ténylegesen a születéstől a halálig minden fontosabb eseményt bemutat – és nem egy száraz tényhalmaz.

Thomas Sandkühler művén valóban érződik, hogy a fiatal korosztálynak írta. Olvasmányos, könnyen érthető, igyekszik az egyszerű tényeket is érdekessé tenni – mégsem bulvárszerű, a viszonylag sok beillesztett kép ellenére sem. Nagyon örültem annak is, hogy érezhetően próbált pártatlan maradni, még ha nem is szimpatizál azzal a személlyel, akiről ír. Ezáltal még hitelesebbé válik az írás. A tagolás is nagyban hozzájárul a könnyebb megértéshez; sok fejezettel és még több alfejezettel dolgozik, így az egyszerre befogadandó információ mennyisége éppen elegendő. Nem érzi azt az ember, hogy tele lett a feje adatokkal, és le kell tenni a könyvet. Ugyanezen okból kiváló olvasmány a hétköznapokra a tömegközlekedésre – főleg azok számára, akik hozzám hasonlóan szeretnek hitleres könyvvel polgárpukkasztani.

A korai évekről szóló ismereteim eléggé hiányosak voltak, így az első fejezetekben sok új, helyenként számomra meglepő információt találtam. Aztán ahogy a vége felé haladtam, úgy lett egyre inkább ismerős mindaz, amit olvastam. Az eddig olvasottakhoz viszonyítva minimális ellentmondást, különbséget találtam (pl., hogy ki is adta be a Goebbels-gyerekeknek a ciánkapszulát). A teljes életutat látva igazából csodálkozom is egy kicsit, hogy egy olyan céltalan, mondhatni léha fiatalból, mint az ifjú Adolf H., hogyan lett minden idők egyik legnagyobb diktátora.

Részletes leírást kapunk előbb az NSDAP, később Hitler kormányának szervezetéről és működéséről is, sőt, a Führer napirendjét is megismerhetjük. Sandkühler ugyanolyan részletességgel tárgyalja mind a felemelkedést, mind a bukást, ez utóbbinál feltárva nagyon sok okot is. Hasonló precizitással ír a koncentrációs táborokról is, amely különösen elnyerte a tetszésemet – nem titkoltan az egyik számomra legérdekesebb téma.  

Valóban hiánypótló ez a kötet, akár ajánlott olvasmánynak is elmenne a történelemkönyv mellé. Minden érdeklődőnek jó szívvel tudom javasolni az elolvasását.  

22-23. hét: Richard Dargie: Hitler utolsó napja - A végső órák története

Rég voltam már, volt is egy hét, amelyen nem született könyves bejegyzés. Az igazság az, hogy egy elég zűrös időszakon vagyok túl, különös tekintettel a munkára, de a magánéletben is. Sajnos a közelmúltbeli dolgok – még ha nem is volt minden rossz - minimálisra limitálták az olvasásra szánható időt, és sokszor kedvem sem volt. Aztán jött ez a könyv, amivel nemcsak a buszon lehet cuki szerelésben polgárpukkasztani (vagy épp fullba’ tolni a kretént), hanem amivel haladni is lehetett, mert végre lekötötte a figyelmemet.

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 208
Fordító: Kelemen László
Az olvasás ideje: 2021. június 5. – 2021. június 14.

A fülszöveg:
„A könyv Hitler életének utolsó 24 órájára összpontosít, miközben három különböző szálat fon egybe: a második világháború utolsó heteinek Berlinben zajló történéseit, a náci Németország elkerülhetetlen veresége miatt a Führerbunkerban egyre fokozódó kétségbeesést, valamint a lehetőségeiből kifogyott, fáradt diktátor fejében kavargó emlékeket és az elméjét eluraló reménytelenséget jeleníti meg. A szerző drámai módon illusztrálja, hogyan készült fel a Führer a halálra, mialatt a legyőzött és megalázott főváros a német nemzettel együtt ébredezett az „ezeréves Harmadik Birodalom” rémálmából.”

A borító:
Egy igazi háború végi kép, vörösben – a legtökéletesebb választás.

Így tetszett:
A könyvben leírtak nagy része ismerős volt már számomra – ahogy mindenkinek, aki látta A bukás című legendás filmet, az lehet. Olvasás közben végig azt éreztem, hogy a film forgatókönyvét tartom a kezemben. Nem csoda hát, hogy még az olvasás ideje alatt meg kellett néznem az említett remekművet. (Egy szombat hajnali fél 2-es kezdéssel.)

Gyakorlatilag szinte pontosan az utolsó 24 óra eseményeit követjük végig, megtűzdelve természetesen néhány korábbra datálható történéssel, magyarázatokkal, és még némi bulvárral is, egészen meglepő részletekkel. Ki gondolna bele például abba, hogy Hitlernek is volt szexuális élete?

Tanúi lehetünk a fokozatos elzárkózásnak, testi hanyatlásnak, a beszűkülésnek; ahogy a végére, „hűséges Heinrichem” és más magas rangú náci tisztek árulása után már nem bízott senkiben, és ahogy szép lassan feladja a háború megnyerésének reményét. Megismerjük Hitler öngyilkosságának körülményeit is – már amennyi valóban elérhető róla -, illetve az ezzel kapcsolatos mítoszba is bepillantást nyerhetünk.

Könnyed hangvétellel megírt, tárgyilagos, de az érdeklődést fenntartó olvasmány, nincs tele száraz adatokkal. Ha lett volna annyi időm és energiám, egy szuszra végigolvastam volna. Az egyetlen gond az vele, hogy rövid. Írhatna Dargie hosszabb könyveket is, egész nap ellennék velük. Igazából bármit mesélhetne, én olvasnám.

Na jó, van még egy gond: egy kicsit beleragadtam ebbe a témába. Ha nem vigyázok, még a végén nem marad olvasatlan könyv azon a bizonyos polcon.

20. hét: Richard Dargie: Merényletek Hitler ellen

Ideje volt már levenni valamit arról a bizonyos polcról. Kapóra is jött egy kihívás, amelynek a teljesítéséhez már csak az a könyv hiányzott, amelyet a teljesítő partnerrel (kedvenc molyocskámmal) közösen kell elolvasni. Hogy miért épp ezt a könyvet választottuk… Nos, az belsős poén. :)

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 208
Fordító: Kelemen László
Az olvasás ideje: 2021. május 16. – 2021. május 20. hajnala

A fülszöveg:
„Milliók ​reménykedtek Adolf Hitler halálában, ám csak néhányan rendelkeztek azokkal a képességekkel, azzal az eltökéltséggel és lehetőséggel, hogy merényletet kísérelhessenek meg ellene. A Harmadik Birodalom messianisztikus vezetője ellen állítólag 42 merényletet kíséreltek meg, közülük harmincnál többet dokumentumok igazolnak.

Néhány merénylő abban reménykedett, hogy a Führer közelébe kerül és pisztollyal lelövi. Mások mesterlövészpuskával akarták leszedni. Akik ismerték a napirendjét, bombával vagy méreggel pusztították volna el. Többen is közel kerültek a sikerhez, köztük egy idealista német arisztokrata, egy vakmerő brit diplomata, sőt egy egyszerű asztalos is.
A könyv szereplői között kommunista és szocialista ellenállókkal, vallásos ellenzékiekkel, a német katonai elit konzervatív tagjaival, mi több, olyan egykori nácikkal találkozunk, akiknek elege lett vezetőjükből. Megismerkedhetünk a különböző szintű biztonsági intézkedésekkel, amelyekkel Hitlert védték ellenségeitől, és a szörnyű megtorlásokkal. Mindezek ellenére a Führer elsősorban a puszta szerencséjének és néha bohózatba illő véletleneknek köszönhette, hogy kialakult saját elpusztíthatatlanságába vetett hite.

A szerző, az egyik legrangosabb brit történész, kísérletet tett arra, hogy összegyűjtse valamennyi Hitler ellen tervezett, illetve megkísérlett merényletet. A könyv külön érdeme, hogy plasztikus leírást ad Hitler szokásairól és személyiségéről, valamint a náci párt és Hitler SS-testőrségéről.”

A borító:
A borítón X alakba rendezve látjuk azoknak az embereknek a portréit, akikről a könyv szól; ők a merénylők, akik, ha sikerrel jártak volna, átírták volna a ma ismert történelmet.

Így tetszett:
Ez a könyv első ránézésre felkeltette az érdeklődésemet; sokféle írás kering a Harmadik Birodalomról, de még nem láttam, hogy ezt a témát bárki érintette volna. Egyértelmű, hogy aki hatalmon van, annak vannak rosszakarói, ellenségei, akik a halálát kívánják. Nem meglepő az sem, hogy Hitler esetében a szélsőséges eszmék miatt az ilyen emberek száma sokszorosa is lehet annak, amit egy átlagos politikusnál lehet tapasztalni. Ez már önmagában figyelemreméltó, ennél csak az lehet érdekesebb, hogy milyen módszerekkel próbálkoztak eltenni őt láb alól. Egy cseppet viszont tartottam attól, hogy egy nagy adathalmazt kapok, nevekkel, helyszínekkel és évszámokkal.

Abszolút pozitívan csalódtam. Mivel tényirodalom, nyilvánvalóan nem nélkülözhetők az adatok, amelyek a hitelességet szolgálják, de nem ezeken volt a hangsúly. Kronológiai sorrendben haladva tárulnak elénk a különböző helyzetek, amelyekben Hitler meggyilkolását tervezték. Amennyit csak lehet, megtudunk a körülményekről is: mind a Harmadik Birodalomban uralkodó állapotokról, mind a merénylő előéletéről is elegendő információt kapunk ahhoz, hogy megértsük, mi miért úgy történt, ahogy.

Mindezt rendkívül olvasmányos formában prezentálják. A nyelvezet történelemben kevéssé jártasak számára is érthető, illetve a további megértést segítik a lábjegyzetek, és külön örültem a képeknek is. Ezek még többet segítettek abban, hogy magam előtt lássak mindent, amiről olvasok. Mintha csak ott lettem volna.

Elképesztő, és bizonyos esetekben valóban komikus, hogy min múlott egy-egy merénylet sikeressége – az időjáráson vagy éppen a természet hívó szaván. Egy biztos: egy bizonyos őrangyalnak igencsak sok dolga volt, csodálom, hogy nem fáradt el.

Kifejezetten jól esett most a sok kitalált borzalom után valódiról olvasni és sok új információval gazdagodtam, ami mindig hasznos. Szívesen olvasnék hasonlót más diktátorokról is.

47. hét/2: Han Kang - Nemes teremtmények

Ahogy az előző bejegyzést is kezdtem: van a molyon egy kihívás, amelyre való jelentkezéskor három címkét kellett megadni, amely alapján a kihívásgazda választott három könyvet, amelyeket a teljesítéshez el kell olvasni a megadott határidőig. Az én címkéim az igaz történet, a krimi és a thriller voltak. A kapott könyvek pedig a Nem vagyok sorozatgyilkos, A lány a vonaton, és a Nemes teremtmények. Korábban egyiket sem olvastam, és csak a másodikról hallottam egy keveset. A Nem vagyok sorozatgyilkoson már túl vagyok, az értékelés a címre kattintva olvasható. Most a Nemes teremtmények következett.

Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 220
Fordító: Kiss Marcell
Az olvasás ideje: 2020. november 19. – 2020. november 21.

A fülszöveg:
„1980 májusában Dél-Koreában a diktatúra ellen tüntetnek a diákok. A hatalom válaszul bejelenti a szükségállapotot, kivezényli a hadsereget, és a katonák meggyilkolnak több száz fiatalt. A diákok, köztük tizennégy-tizenöt éves gimnazisták gyűjtik össze a harcokban elesett társaik holttestét, hogy azonosíthassák és eltemethessék őket. Ebből a tragédiából bomlik ki az áldozatok és a gyászoló túlélők története. Meg egy diktátor vezette rezsimé.
Elmesélni az elmesélhetetlent – erre vállalkozik a Nemzetközi Man Booker-díjas Növényevő szerzője. Han Kang második magyarul megjelenő regényében hazája, Dél-Korea elfojtott traumájának, a szülővárosában történt 1980-as véres kvangdzsui mészárlásnak állít emléket.”

A borító:
Egy szegycsont nélküli bordakosár, beletűzött virágokkal, rajta egy madár. Tetszetős, nem kellemes témát vetít előre, de az igazi szimbolikájára nem sikerült rájönnöm. Színvilágában ellensúlyozza a tartalom komolyságát és komorságát, ami szerintem nem túl szerencsés; félrevezető lehet annak, aki a fülszöveget nem olvasta el.

Így tetszett:
Sokkolt. Elég sok borzalmat olvastam már, súlyos, szomorú eseményekről, ennyire mégsem rázott meg egyik sem, mint most ez a kötet. 50 oldalon keresztül csak a halál, a holttestek, a szenvedés… Tény, hogy rosszkor olvasom (nekem is volt halottam két hete), talán emiatt is ütött meg jobban, viszont ettől eltekintve is nyomasztó a hangulata.

Általában jól bírom a kegyetlenség, a kínzások leírását, esetleg felszisszenek egyszer-egyszer; itt ennél többről volt szó: elkerekedett szemmel meredtem a könyvre, miközben kicsúszott a számon egy hosszabb Áááááúúúú!!! A legrosszabb az egészben pedig az, hogy a leírt események nem is a nagyon távoli múltban történtek. Az utolsó néhány fejezet idején már éltem, sőt, ha bármiféle híradások eljutottak ide az ottani dolgokról, akár hallhattam is róluk. Mérhetetlen sajnálatot éreztem a szereplők iránt az átélt dolgok miatt.

A szerzőnek sikerült úgy átadnia a történteket, hogy az ember szinte ott van az események középpontjában, mindent lát, mindent érez. Ami viszont megnehezítette a befogadást, az az elbeszélési mód. A váltott szemszög még nem is lett volna annyira zavaró, az E/1-ben, és/vagy E/2-ben íródott fejezetek és az elbeszélő kiléte egyértelmű tisztázásának hiánya viszont zavarossá tette, hogy épp kinek a szemszögéből figyeljük az eseményeket vagy a másik szereplőt. A végére ugyan körbeérnek a szálak, és össze lehet rakni, hogy ki, kihez, hogyan kapcsolódik, de a klasszikus regényforma mellőzésével egy határozottan nehéz. A párbeszédeket sem jelölte egyértelműen, így azt sem volt egyszerű megállapítani, hogy azok meddig tartanak, és honnan olvassuk ismét a belső monológot. A magam részéről a kiadók helyében hoznék az írók felé egy szabályt, miszerint a párbeszédeket egyértelműen jelölni kell.

Azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a fordító utószavának utolsó mondataiból válik egyértelművé, hogy melyik fejezet kiről szól. Ez lehetett volna inkább előszó, így nem az olvasás végén kerülnek a helyükre ezek a dolgok.  

Egyetlen idézetet emeltem ki a könyvből, amely véleményem szerint az egészet összefoglalja:

„Igaz, hogy az ember alapvetően kegyetlen jószág?”

Bármennyire is nehéz volt, örülök, hogy ezt a könyvet kaptam az említett kihíváshoz, különben nem biztos, hogy ráakadtam volna. Szélesedett általa a látóköröm és bővültek az ismereteim a világban történt borzalmakról. Helye van a gyűjteményemben. Az egy csillagot a szerkezete miatt vonom le.

4/5

5. hét: Anne Frank naplója

Nem a történelem volt a kedvenc tantárgyam az iskolában. Mondhatni, semleges volt, se nem szerettem, se nem utáltam – tanulni kellett, hát tanultam. Volt, ami érdekesebb volt, más témák kevésbé fogtak meg. Egy téma volt, ami a többinél jobban és részletesebben érdekelt: a Harmadik Birodalom, és minden, ami kapcsolatban állt vele – plusz poén, hogy érettségin is ezt a tételt húztam.

Az ideológiával nem szimpatizálok. Inkább csak kíváncsi vagyok a hogyanokra és a miértekre. Kíváncsiságomat a lehető legtöbb módon igyekszem kielégíteni: könyvek, dokumentumfilmek, auschwitzi látogatás, stb. Könyvből jöhetnek a tényfeltáró irományok, mint pl. a Náci orvosok, de az olyasféle humoros irományok is, mint a Nézd, ki van itt!. Vagy akár mostani értékelésem tárgya, Anne Frank naplója is.

Többen szörnyülködtek azon, hogy ezt olvasom. „Nem túl deprimáló?”, „De hát annyi szenvedés van benne!”. Akár furcsa, akár nem, kellemetlen érzésektől majdnem mentesen, sokkal inkább érdeklődve olvastam ennek a 13-15 éves, koránál sok tekintetben érettebb és felvilágosult lánynak a sorait. A napló elolvasása egy hetet vett igénybe (2020.01.27-2020.02.03 hajnali fél 1).

Park Kiadó

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 308

Fordító: Bernáth István

A fülszöveg:

„Tavalyelőtt lett volna ötvenéves Anne Frank. Életéről naplója vall, halála körülményeiről egy újságíró, Ernst Schabel tovább nyomoz. Anne Frank-furt am Mainban született, de a fasizmus uralomra jutása után, 1933-ban szüleivel Amszterdamba emigrált. A náci zsidóüldözés miatt két évig 1942–1944-ben nyolcadmagával egy amszterdami ház rejtekében bujkált. Egész idő alatt naplót vezetett, mindaddig, míg fel nem jelentették és el nem hurcolták őket. Anne Frank Bergen-Belsenben, a koncentrációs táborban halt meg 1945. március ?-án. Egy volt lágertársa, a ma Svédországban élő Margita Pettersson asszony így emlékszik vissza a tizenhat éves lány halálára:
Halott nővére mellett feküdt, próbáltam erőszakkal belédiktálni néhány falatot, de hiába. Emlékszem, egyik nap azt mondta: ’Kérem, ne adjon többet enni. Nem bírok tovább élni.’ – másnap meghalt.“

Őszintén szólva, súlyosabb olvasmányra számítottam – nem mintha vidám lett volna, de mégis kicsit mást vártam. Belecsöppentem egy 13 éves lány életébe, aki első ránézésre olyan, mint bárki más ennyi idősen, és végigkövettem két teljes évét, melyek alatt mintha tízet öregedett volna.

Nem lehetett egyszerű rejtőzködni, állandó rettegésben élni, minden túlélt napért hálásnak lenni. Nem lehetett egyszerű a könyvben leírt, számomra borzasztó körülmények között eltölteni ennyi időt – ilyen sok ember, ilyen kevés helyen… Pontosan láthatjuk a naplóból, milyen nehézségekkel jár a kényszerű együttélés, és hogy a nélkülözés mennyire kifordítja magukból az embereket, hogyan mennek egymás agyára egy idő után.

Annét az elején kedvesnek, aranyosnak találtam, ahogy a 13. születésnapjáról és az iskolatársairól ír. Az már itt is feltűnt, hogy a szókincse nem egészen 13 évesre vall. Sok tekintetben felismertem benne a 13 éves önmagamat – talán ezzel minden, vagy majdnem minden olvasó így érez, hisz kamasz mindenki volt; mindenki érezhette úgy, hogy senki nem érti meg, főleg nem a szülei, és hogy az egész világ ellene van, és hangulatingadozásai is mindenkinek voltak – kinél jobban, kinél kevésbé lengett ki.

Anne hangulatingadozásai a későbbiekben sem csökkentek, sőt, érzésem szerint fokozódtak is. Az egyik pillanatban majd’ kicsattant, optimista volt, saját magát jó színben tüntette fel. Aztán jött az önmarcangolás, saját hibái keresése, felnagyítása. Egyik pillanatban gyűlölte az anyját, a másikban igyekezett megérteni. A napló vége felé közeledve maga Anne is úgy érzi, mintha lenne egy „jó” és egy „rossz” fele. Adódhatott mindez a kamaszkorból, a hormonok játékából, amire a szorult helyzet még rásegített. Ki ne zakkanna meg, ha két éven keresztül még az sem mindegy, mikor húzhatja le a vécét?

Az anyjával szemben mutatott dacos ellenállás miatt gyerekesnek tűnhet, összességében én mégis koránál érettebbnek, bölcsebbnek, és felvilágosultnak ítéltem meg. Miért gondolom ezt? Abból, amilyen nyíltsággal a szexualitásról beszélt, arról, hogy a szerinte szülőknek nagy felelőssége van a felvilágosításban. Leírja, milyen károsnak tartja azt, ha a gyerekek saját maguk nyomoznak a témában, mert a szüleikkel nem tudják megbeszélni, és nem a megfelelő információkat szedik fel.

Megfogalmazza gondolatait a nők egyenjogúságáról, és többször hangoztatja azt is, hogy ő maga nem szeretne a klasszikus háziasszony szerepébe kerülni. Az egyik kedvenc idézetem tőle, mellyel magam is azonosulni tudok:

„Nekem a férjemen és a gyerekeken kívül kell még valami, ami leköt! Hát igen, én nem akarok csak úgy élni bele a világba, mint a legtöbb ember. Én szeretnék hasznára vagy örömére lenni a körülöttem élő embereknek, akik mit sem tudnak rólam, szeretném, ha halálommal nem halnék meg egészen!”

Hiszem azt, hogyha Anne Frank annyival később születik, mint ahány évesen meghalt, még nagyobb ember válhatott volna belőle.

Ez a gondolata is figyelemre méltó:

„A világ nélkülem is forog tovább, nem szállhatok szembe a történelemmel.”

Ezt pedig egyenesen borzongató volt olvasni:

„Egy vigaszom maradt, bármily sovány is: a töltőtollam elhamvadt, és én is azt szeretném, ha annak idején majd elhamvasztanának.” – habár a források alapján egy tömegsírban fekszik, nem sokon múlt, hogy a kívánsága teljesüljön. (Tudom, morbid…)

Végezetül, nagyon tetszett az, ahogy a rejtőzködők igyekeztek a körülmények ellenére humoruknál maradni. Azzal az idézettel zárom soraimat, amelyen a könyv olvasása közben a legjobban nevettem; a Hátsó traktus házirendjének egyik pontja:

„Minden kultúrnyelv használata megengedett, tehát a német nyelvé nem.” J

4,5/5