44-45. hét: Dan Simmons: Terror

Valakinél láttam a Molyon, és valamiért az az érzésem támadt, hogy nekem is el kell olvasnom. A könyvtárban is amikor megláttam, biztos voltam benne, hogy akármeddig is válogatok és akármit is pakolok fel, ezt biztosan hozom. Végül egymagában hoztam el.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 714
Fordító: Farkas Veronika
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 9. – 2021. november 10.

A fülszöveg:
„Azoknak ​a férfiaknak, akik a brit birodalom Terror és Erebus nevű hajóin indultak felfedezőútra, minden reményük megvolt a diadalra: Sir John Franklin 1845-ös felfedezőútján vettek részt – a kor technológiailag legfejlettebb expedícióján –, és ők indulhattak a világon először gőzhajóval a legendás észak-nyugati átjáró felkutatására.
De a hajókat most már majdnem két éve csapdában tartja a sarkvidéki jég. A szén és az élelem kezd kifogyni. Ugyanakkor nem a fehér, de folyamatosan átformálódó táj, a dermesztő hideg vagy a készletek felélése jelenti a legnagyobb fenyegetést a tengerészekre, sőt, még csak nem is az, hogy a hajóikat szép lassan összezúzza az óceán engesztelhetetlen ereje.
Nem, egy sokkal félelmetesebb veszély is leselkedik rájuk: valami, ami odakint vadászik a jeges sötétségben, ami követi a hajókat, és egyesével végez a legénység tagjaival, akiket megcsonkít és felfal. Egy névtelen valami, ami sehol sincs, és mégis mindenhol ott van: a tőle való rettegés az expedíció legnagyobb ellensége.
Amikor maga Franklin is borzalmas halált hal, Francis Crozier kapitányra hárul a feladat, hogy átvegye az irányítást, és egy utolsó, elkeseredett próbálkozást tegyen arra, hogy kimenekítse a legénység maradékát dél felé, a jégen át. Egy eszkimó nő is velük tart, aki nem tud beszélni. Lehet, hogy ő lesz a túlélésük záloga – vagy a haláluk okozója. És miközben a skorbut, az éhség és az őrület sorra szedik az áldozataikat, a jégen leselkedő borzalom is egyre vakmerőbbé válik, Crozier és az emberei attól kezdenek tartani, hogy nincs menekvés…

„Ez egy igazán vérfagyasztó horror, amely csak még rémisztőbbé válik, ha az ember felidézi, hogy a Simmons által leírt szörnyűségek nagy része a valóságon alapul.”
THE GUARDIAN

„Simmons egyik legjobbja.”
KIRKUS REVIEW

„A Hugo-díjas Simmons eleven színekkel kelti életre ennek a sarkköri felfedezőútnak a rettenetes megpróbáltatásait és kihívásait, továbbá némi természetfeletti borzalmat is belevisz az 1845-ös Franklin-expedícióba és az észak-nyugati átjáró felkutatására tett balsorsú kísérletébe.”
PUBLISHERS WEEKLY

„A Terror leviatáni hossza ellenére végig lenyűgöző olvasmány… A történelmi realizmusnak, a gótikus horrornak és az ősi mitológiának ez a keveréke egy veszélyes tánc a vékony jégen, amelyet bárki, aki híján van Simmons regényírói zsenialitásának, kétségkívül elvétett volna.”
WASHINGTON POST“

A borító:
Ránézek és fázom. Ez a sok jég, az elhagyott, talán már mumifikálódott holttestek… Minden, csak nem barátságos. Nem baj. Pontosan illik is a sztorihoz.

Így tetszett:

Valami azt súgta, hogy jóban leszünk – és nemcsak a becsült százalék, hanem valami megérzés is azt mondta, hogy szeretni fogom. Én hallgattam rá – de azt is megmondhatta volna, hogy mikor olvassam, hogy ne szívjam meg ennyire.

Két hónapig tartott elolvasni – nem a hossza miatt, az csak egy dolog. Nem is a történet miatt, mert azzal se volt bajom. Az időhiányt felhozhatnám, de már én is unom, hogy mindent erre fogok, még ha igaz is, hogy az elején piszkosul lassan tudtam vele haladni. Vastagon benne van ez is; meg az is, hogy hiába érdekelt volna, valahogy nem kapott el. És az is, hogy hideg. Valami mocsok módon hideg.

Beszorulni az 1800-as évek derekán hajóval az Északi sarkra, mínusz Szibéria x Antarktisz fokon, és nem két napra, hanem két évre… Én nem vagyok fázós, de köszi, ezt inkább kihagynám. Én nem vagyok fázós, és szeptemberben, amikor elkezdtem olvasni, még nem voltak nagy hidegek, be kellett burkolóznom egy pokrócba a forró teámmal, annyira áradt a hideg a könyvből. Dan Simmons hihetetlenül érzékletesen képes írni. Nem használ hosszú leírásokat vagy barokk körmondatokat a helyszín bemutatására, mégis valahogy sikerül elképzelni, milyen körülmények lehetnek ott, ha a fedélzeten még az ajkadat se nedvesítheted meg.

Egész egyszerűen embertelen, amilyen körülmények között Őfelsége hajói, az Erebus és a Terror legénysége sínylődtek. Nem voltak a legjobban felszerelve, de ahogy sorra fogyott el minden készlet és minden remény, abba én valószínűleg az ő helyükben beleőrültem volna. Amikor azt gondolnád, hogy már minden rossz megtörtént, ami csak lehet, akkor szakadt a nyakukba még egy kupac sz… khm lócitrom. Elfogy a friss étel. Megromlanak a konzervek. Még több konzerv romlik meg. Nincs elég szén. Felüti a fejét a skorbut. Zendülés van. Az emberek hullanak. Nincs már gyógyszer se. És hogy még jobb legyen, még valami szörnyeteg is ólálkodik a hajó körül, amiről nem lehet tudni pontosan, micsoda – jegesmedve vagy valami természetfeletti lény.

Érdekes módon valahogy nem tudtam szurkolni a szereplőknek azért, hogy túléljenek; valahogy biztos voltam benne, hogy az lesz a vége, hogy mindenki meghal a fenébe. Ez valahol gonosz dolog tőlem, de semmi esélyt nem láttam a happy endre.
A természetfeletti szállal kapcsolatosan vegyesek az érzéseim; az utolsó néhány fejezetig nem is igazán értettem, hogy miért van benne, ha kihagyja Simmons, szerintem az se fájt volna a regénynek. Nem is tudtam a lényt se hova tenni, azon gondolkoztam, hogy vajon egy lovecrafti lény lehet-e, de a végére kiderült, hogy nem az, csak egy kis inuit mitológia kacsintott be a sztoriba. A végkifejletnek örültem, valahogy ez a keserédes lezárás volt méltó az egészhez.

Az átélt szörnyűségeket tetézi a váltott szemszög; sokkal jobban el lehet hinni, hogy mindenkinek rossz volt, mint ha csak egyvalakin keresztül történne a bemutatás. Az aktuális események főszereplője általában Crozier kapitány, és sok eseményről értesülünk dr Goodsir naplójából is. Mellettük időnként bepillantást nyerhetünk a legénység más tagjainak gondolataiba is, mint például Sir John Franklinébe vagy John Irvingébe. Utóbbit kifejezetten kedveltem, benne láttam leginkább a törekvést arra, hogy megoldást találjon a helyzetre, vagy legalább megpróbáljon valamit kezdeni a néma eszkimó nővel. Crozier a vége felé vált szimpatikussá. Igazán csak Harry Peglart és John Bridgenst tudtam megkedvelni, Hickeyt pedig az első megjelenésekor már utáltam, sejtettem, hogy vele később baj lesz.

Aminek különösen örültem, az utalás volt Poe A vörös halál álarca című művére; Simmons fogta Poe sztoriját, és beépítette a saját világába, úgy, hogy később is csak a szerző nevét árulta el, de aki a novellát is olvasta, egyértelműen felismerhette. Ezért hatalmas piros pont jár Simmonsnak. A regény későbbi eseményeiben is felismerni véltem Mr. Poe hatását.

Nem tudom, hogy a leírtak mekkora hányada valóság, és mennyi belőle a fikció, de az az érzésem, hogy az utóbbi a kevesebb. Ki lehet találni mindenféle brutális horrort, de a való élet mindig durvábbat ír.

Nagyon sajnálom, hogy minden jó tulajdonsága ellenére nem tudott annyira magával ragadni ez a könyv, mint amennyire vártam. Pocsék időben olvastam, ez tény. Épp ezért úgy gondolom, hogy egy teljesen másik életszakaszban érdemes lehet még egyszer nekifutni. Hátha.

 

36. hét: Jack Ketchum: A szomszéd lány

Nem figyeltem volna fel erre a könyvre, ha az új kiadás miatt nem kerül sokaknál előtérbe. Egy ideig figyeltem molytársaim véleményét, majd amikor már a sokadik embernél láttam, hogy kiakasztotta, félre kellett tennie, vagy egyszerűen csak annyit írt róla az értékelésben, hogy „Rohadj meg, Jack Ketchum!”, az én fantáziámat is elkezdte piszkálni.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 304
Fordító: Farkas Anikó, Kiss Attila
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 6. – 2021. szeptember 9. hajnal

A fülszöveg:
A ​klasszikus horror új kiadásban!

Külvárosi környék az 1950-es években. Árnyékos, fák szegélyezte utcák, gondosan ápolt pázsit, kényelmes kis otthonok. Kellemes, békés környezet ahhoz, hogy itt nőjön fel az ember.

Kivéve a tinédzser Megnek és mozgássérült húgának, Susannek. Valahol egy zsákutcában, a Chandler család sötét, nedves pincéjében a két lány saját nagynénjük áldozatává válik, kiszolgáltatva a teljes őrületbe merülő távoli rokon kegyetlen rigolyáinak és dührohamainak. Olyan őrület ez, amely megfertőzi a nő három fiát is – végül pedig az egész környéket.

Egyedül a szomszédban élő, tizenkét éves David ütközik csak meg a történteken, tétován ingadozva a két lány és azok könyörtelen, vad kínzóinak tettei között. Ennek a fiúnak végül egy határozottan felnőtt döntést kell meghoznia.

Jack Ketchum 1989-ben megjelent története szemernyit sem öregedett az elmúlt három évtizedben, a rajongók és a kritikusok a horror egyik klasszikusaként tartják számon. A könyvből 2007-ben nagy sikerű, díjnyertes film is készült.

A borító:
Sötét van, egy tornácos ház előtt gyerekek állnak. Aki nem ismeri a könyv alapjául szolgáló eseményeket, az is kitalálhatja, hogy bármi is történik, abban ők is részt fognak venni, hacsak nem főszereplői lesznek a rémtörténetnek.

Így tetszett:

Nagyon gyorsan ledaráltam, gyakorlatilag két este ültem le olvasni és végeztem is (a közbeeső napon viszonylag kevés időm volt, akkor nem haladtam sokat). Ha hétfő este nem kínoz meg nagyon és győz kiütéssel az allergiám, valószínűleg egy ültő helyemben végigolvastam volna.

A könyv egy megtörtént esetet dolgoz fel, megváltoztatva az eredeti helyszínt, a szereplők nevét, és néhol az eseményeket is – egyeseken finomít, másokat kihagy, de olyan is van, amin csavar egy kicsit; a valóságban például a szereplők között nem volt rokoni kapcsolat.

Ketchum könnyed stílussal tárja elénk ezt a borzalmat; a lapok pörögnek, nemcsak azért, mert gyorsan lehet olvasni, hanem azért is, mert az ember kíváncsi, hogy van tovább, meddig képesek ezek az állatnak sem nevezhető lények elmenni a kínzással.

A kezdeti idill nem egy csapásra alakul át horrorrá, van azért némi átmenet, igaz, nem sok. Nyomon követhető viszont Ruth megőrülése azáltal, hogy milyen büntetéseket talál ki Megnek, mennyire válik rögeszméjévé a lány tisztátalansága, illetve milyen mértékben hanyagol el mindent egy idő után – önmagát, a környezetét, a gyerekeit.

A leírtak sokkal kevésbé viseltek meg, mint amennyire az előzetesen olvasott vélemények alapján vártam volna – néhány felszisszenést kiváltott belőlem, de nem kellett letennem, nem voltak tőle rémálmaim. Sőt, az éjjel kiválóan aludtam. Be kell vallanom azt is, hogy valami még brutálisabbra számítottam, például több testnedvet vártam volna. Mint ma reggel kiderült, azért, mert három évvel ezelőtt olvastam a cikket a valós esetről, az emlékezetem mélyén pedig megvolt, hogy mi történt, és azt akartam viszontlátni a könyvben. Azt viszont mégsem mondanám, hogy csalódott vagyok.

Tetszik a morális dilemma, amit David karaktere hoz a történetbe: legbelül tudja, nem helyes, amit tesznek, no de mi van akkor, ha minderre egy felnőtt adja áldását, sőt kezdeményezi, őket pedig biztatja erre. A gyermeki kíváncsiság nagy úr, és sokszor a gyerekek kegyetlenebbek tudnak lenni, mint gondolnánk, főleg, ha megszűnik a szülői kontroll. Pontosan ezt látjuk ebben a történetben is.

Ugyanúgy örülök annak a fajta igazságszolgáltatásnak is, amit a könyv végén kapunk; sokkal nagyobb elégtételt tud érezni az ember, mint a valós eseményeket olvasva. Ketchum jobb büntetést talált ki Ruth-nak, mint az amerikai igazságszolgáltatás tette a való életben.

Nem hinném, hogy utoljára olvastam ezt a könyvet. Már csak arra is kíváncsi vagyok, hogy egy teljesen más lelkiállapotban is ugyanilyen nyugalommal tudom-e ledarálni.

 

47. hét/2: Han Kang - Nemes teremtmények

Ahogy az előző bejegyzést is kezdtem: van a molyon egy kihívás, amelyre való jelentkezéskor három címkét kellett megadni, amely alapján a kihívásgazda választott három könyvet, amelyeket a teljesítéshez el kell olvasni a megadott határidőig. Az én címkéim az igaz történet, a krimi és a thriller voltak. A kapott könyvek pedig a Nem vagyok sorozatgyilkos, A lány a vonaton, és a Nemes teremtmények. Korábban egyiket sem olvastam, és csak a másodikról hallottam egy keveset. A Nem vagyok sorozatgyilkoson már túl vagyok, az értékelés a címre kattintva olvasható. Most a Nemes teremtmények következett.

Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 220
Fordító: Kiss Marcell
Az olvasás ideje: 2020. november 19. – 2020. november 21.

A fülszöveg:
„1980 májusában Dél-Koreában a diktatúra ellen tüntetnek a diákok. A hatalom válaszul bejelenti a szükségállapotot, kivezényli a hadsereget, és a katonák meggyilkolnak több száz fiatalt. A diákok, köztük tizennégy-tizenöt éves gimnazisták gyűjtik össze a harcokban elesett társaik holttestét, hogy azonosíthassák és eltemethessék őket. Ebből a tragédiából bomlik ki az áldozatok és a gyászoló túlélők története. Meg egy diktátor vezette rezsimé.
Elmesélni az elmesélhetetlent – erre vállalkozik a Nemzetközi Man Booker-díjas Növényevő szerzője. Han Kang második magyarul megjelenő regényében hazája, Dél-Korea elfojtott traumájának, a szülővárosában történt 1980-as véres kvangdzsui mészárlásnak állít emléket.”

A borító:
Egy szegycsont nélküli bordakosár, beletűzött virágokkal, rajta egy madár. Tetszetős, nem kellemes témát vetít előre, de az igazi szimbolikájára nem sikerült rájönnöm. Színvilágában ellensúlyozza a tartalom komolyságát és komorságát, ami szerintem nem túl szerencsés; félrevezető lehet annak, aki a fülszöveget nem olvasta el.

Így tetszett:
Sokkolt. Elég sok borzalmat olvastam már, súlyos, szomorú eseményekről, ennyire mégsem rázott meg egyik sem, mint most ez a kötet. 50 oldalon keresztül csak a halál, a holttestek, a szenvedés… Tény, hogy rosszkor olvasom (nekem is volt halottam két hete), talán emiatt is ütött meg jobban, viszont ettől eltekintve is nyomasztó a hangulata.

Általában jól bírom a kegyetlenség, a kínzások leírását, esetleg felszisszenek egyszer-egyszer; itt ennél többről volt szó: elkerekedett szemmel meredtem a könyvre, miközben kicsúszott a számon egy hosszabb Áááááúúúú!!! A legrosszabb az egészben pedig az, hogy a leírt események nem is a nagyon távoli múltban történtek. Az utolsó néhány fejezet idején már éltem, sőt, ha bármiféle híradások eljutottak ide az ottani dolgokról, akár hallhattam is róluk. Mérhetetlen sajnálatot éreztem a szereplők iránt az átélt dolgok miatt.

A szerzőnek sikerült úgy átadnia a történteket, hogy az ember szinte ott van az események középpontjában, mindent lát, mindent érez. Ami viszont megnehezítette a befogadást, az az elbeszélési mód. A váltott szemszög még nem is lett volna annyira zavaró, az E/1-ben, és/vagy E/2-ben íródott fejezetek és az elbeszélő kiléte egyértelmű tisztázásának hiánya viszont zavarossá tette, hogy épp kinek a szemszögéből figyeljük az eseményeket vagy a másik szereplőt. A végére ugyan körbeérnek a szálak, és össze lehet rakni, hogy ki, kihez, hogyan kapcsolódik, de a klasszikus regényforma mellőzésével egy határozottan nehéz. A párbeszédeket sem jelölte egyértelműen, így azt sem volt egyszerű megállapítani, hogy azok meddig tartanak, és honnan olvassuk ismét a belső monológot. A magam részéről a kiadók helyében hoznék az írók felé egy szabályt, miszerint a párbeszédeket egyértelműen jelölni kell.

Azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a fordító utószavának utolsó mondataiból válik egyértelművé, hogy melyik fejezet kiről szól. Ez lehetett volna inkább előszó, így nem az olvasás végén kerülnek a helyükre ezek a dolgok.  

Egyetlen idézetet emeltem ki a könyvből, amely véleményem szerint az egészet összefoglalja:

„Igaz, hogy az ember alapvetően kegyetlen jószág?”

Bármennyire is nehéz volt, örülök, hogy ezt a könyvet kaptam az említett kihíváshoz, különben nem biztos, hogy ráakadtam volna. Szélesedett általa a látóköröm és bővültek az ismereteim a világban történt borzalmakról. Helye van a gyűjteményemben. Az egy csillagot a szerkezete miatt vonom le.

4/5

46. hét: Alma Katsu - Éhség

A könyvet az év elején kaptam ajándékba. A majd valamikor elolvasom kategóriába került, mert annyira nem csigázott fel, hogy azonnal olvasni akarjam, és kihíváshoz sem kellett. Egészen vasárnapig nem is tudtam róla, hogy az egyikhez, amelyre jelentkeztem mégis jó, illetve addig is kellett valami rövidebb olvasmány, amíg egy molytárssal közös olvasás elkezdésének megfelelő idejére vártam.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 360
Fordító: Bosnyák Edit
Az olvasás ideje: 2020. november 8. – 2020. november 13.

A fülszöveg:
„A ​gonosz láthatatlan, és mindenütt jelen van.

Ez az egyetlen magyarázat arra a sorozatos balszerencsére, amely a Donner-társaságként elhíresült szekérkaravánt sújtja, ami 1846-ban indult útnak Kaliforniába. Kifogyóban lévő készletek, kétségbeesett viták és egy kisfiú különös halála az őrület határára sodorja az elszigetelt utazókat. Annak ellenére, hogy arról ábrándoznak, hogy mi várja őket nyugaton, régen eltemetett titkok kerülnek a felszínre, és a karaván tagjai között feszülő nézeteltérések gyilkossághoz és káoszhoz vezetnek. Úgy tűnik, hogy képtelenek elkerülni a tragédiát… és képtelenek megszabadulni attól az érzéstől, hogy valaki – vagy valami – követi őket, és vadászik rájuk. Talán a gyönyörű, de elátkozott Tamsen Donner miatt (akit néhányan boszorkánynak tartanak), talán azért, mert meggondolatlanul azt az útvonalat választják, amely egy addig ismeretlen terepen vezet keresztül, vagy talán egyszerűen azért, mert elpártol tőlük a szerencse. A kilencven férfiból, nőből és gyermekből álló Donner-társaság egyenesen a western-korabeli amerikai történelem egyik legszörnyűbb és legtragikusabb kalandja felé igyekszik.
Amikor a karaván tagjai egymás után nyomtalanul eltűnnek, a túlélőket egyre inkább hatalmába keríti az érzés, hogy talán valóban valami nyugtalanító és éhes vár rájuk a hegyek között… vagy talán az a gonosz, amely testet öltött körülöttük, és kezdettől fogva bennük növekedett.

Az Éhség elegánsan ötvözi a történelmet a megmagyarázhatatlannal, és hátborzongatóan izgalmas betekintést nyújt a végletekig túlfeszített emberi természet törékenységébe.”

A borító:
Az egyik kedvenc borítóm az idén. Nagyon tetszik ez a jeges kék szín, ami előrevetíti, hogy a cselekmény télen, vagy a tél környékén játszódik; szinte fázom, ha ránézek. Az érzetre ráerősít a háttérben a hegyek képe. A koponyákat addig nem is vettem észre, amíg közelebbről meg nem néztem a dombot, amelyen (vagy inkább amelyben) a fa áll – ebből már ki lehet találni, hogy ettől még inkább felértékelődött a borító. Szép. Nagyon szép.

Így tetszett:
Nehezen tudom megfogalmazni az érzéseimet. Szeretem az olyan történeteket, amelyeknek van némi valóságalapja, akár ismerem az eseményeket, akár nem. Ebben az esetben a lábjegyzetekből értesültem valamelyest arról, hogy a valóságban mi történt, így nem volt összehasonlítási alapom; nem tudom pontosan, meddig igaz, és hol kezdődik a fikció, bár van némi sejtésem, és azt sem tudom, hogy mely pontokon változtatott a szerző az eredeti történeten. Mindenesetre a téma érdekes volt számomra.

Nem is annyira a cselekmény, hanem sokkal inkább a sztori pszichológiája érdekelt és fogott meg. Egy menetelő szekérkaraván életében túl sok fordulat nincs, ha minden rendben van. Ha nincs… Nos, itt kezd izgalmassá válni a dolog. Látunk egy kisebb közösséget, benne mindenféle embertípussal, és látjuk azt, hogy ezek a típusok hogy reagálnak, ha felüti a fejét valami probléma. Például egy haláleset. Vagy a fogyatkozó készletek. Követhetjük, hogy rendül meg az emberek bizalma egymásban, hogyan keresnek bűnbakot és közösítik ki őt, hogyan ragadják magukhoz a hatalmat arra csak maguk szerint alkalmas emberek, és ezt hogy viseli a többség.

Tulajdonképpeni főszereplőt nem tudnék megnevezni, több nézőpontból látjuk az eseményeket a karavánban is, illetve külön szálon fut Edwin Bryant története is, aki már az elején különválik a csapattól, és a saját útját járja. Érdekes azt látni, ahogy hasonló következtetésre jutnak az őket üldöző valamit illetően – míg Bryant tudományos szemszögből, betegségként próbálja magyarázni, a karavánban ebben nem teljesen biztosak, és természetfeletti jelenségnek tulajdonítják a történteket. Nem is igazán derül ki a történet végére sem, hogy mi az igazság; szerintem valahol mindkettő igaz.

Ahogy haladunk előre, érződik, hogy nő a feszültség, bár én ezt nagyobb fokúnak vártam, és a tetőzése sem volt annyira szembetűnő. Mint egy nem túl meredek, de izzasztó emelkedő, aminél akkor vesszük észre, hogy jártunk a csúcsán, amikor már elkezdünk ereszkedni. Természetesen a szerelmi szál sem maradhat el, de ez cseppet sem volt zavaró, inkább megfűszerezte a sok szenvedést. Elithát és Thomast kifejezetten aranyosnak találtam, szurkoltam nekik, illetve Marynek és Stantonnak is.

Kedvelt szereplőim az imént felsoroltak voltak, illetve ide tartozik még Bryant és Tamsen is. Keseberget az elejétől fogva nem kedveltem, George Donner és James Reed pedig nehezen megítélhetők voltak a számomra, egyszer ide tettem őket, másszor oda.

Amit felettébb érdekesnek találtam, hogy szinte minden kiemeltebb szereplőnek volt valami titkolnivalója, és az elejtett megjegyzésekből egy háttértörténet is kirajzolódott, ami mindannyiukat összekapcsolta. Vártam volna, hogy ebből többet hoz ki a szerző, nem marad ennyire a háttérben, illetve szerettem volna tisztábban is látni, hogy pontosan mi történt. Ha az ember nem figyel oda, nem is tudja összerakni, felesleges információmorzsáknak tűnhetnek. A legjobban azokat a részeket élveztem, amikor az egyes szereplők élettörténetét mutatta be.

Ezekből tudtam elcsípni néhány jó gondolatot, elgondolkodtató megjegyzést:

„A gonosz láthatatlan és mindenütt jelen van.”

„Nem hiszek a szörnyekben. (…) Csak azokban az emberekben hiszek, akik szörnyeteg módjára viselkednek.”

„Kétféle ember létezik: a birkák és akik levágják őket.”

„Érdekes, hogy a férfiak egy viszony esetében a tapasztalt nőket részesítették előnyben, akiket kurváknak néztek, de egy olyan nő mellett állapodtak meg, aki képes volt alárendelni magát nekik, mint az igavonó barom.”

„Hitt néhány alapvető igazságban, és az egyik az volt, hogy az élet makacsul élni akar.”

„A szerelem olyan, mint a megbocsátás – mély és türelmes.”

Ez egy jó könyv. Egy jó erős 4 csillag.  Újraolvasva, az valóság ismeretében lehetséges, hogy akár az ötöt is megérdemelné.