Jussi Adler-Olsen: Más bőrében

A Molynak van egy olyan szuper funkciója, hogy ha egy adott szerző összes magyarul megjelent művét elolvassuk, akkor az író arcképével ellátott kitüntetéssel gazdagodunk. Ugyan az idei cél egyértelműen a Stephen King-kitüntetés megszerzése, észrevettem, hogy a másik kedvenc íróm, Jussi Adler-Olsen életművéből már csak egy könyv hiányzik – mind a példány, mind az elolvasása. Mivel az összes többi könyve fizikai formátumban van meg, ezt is így szerettem volna megvenni, de sajnos nem kapható. A késztetés viszont, hogy a plecsnit megszerezzem, erősebb volt, így kiegyeztem az e-bookkal.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 464
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. március 21. – 2022. április 11. + 3 perc

Igyekeztem úgy nekiindulni, hogy ez most nem a Q-ügyosztály. Végül nem volt annyira vészesen nehéz elvonatkoztatni az eddig megszokott szereplőktől, helyszínektől és stílustól, mivel tényleg teljesen más, mint amit eddig ismertem. Világháborús thrillerként hirdetik; ez úgy az első harmadik stimmel is, utána viszont már nagyon nem. Ettől sokkal nehezebb volt elvonatkoztatni.

A koncepció, miszerint két angol katona, akiknek a gépét a második világháborúban lelőtték Németország felett, felugrik egy sebesült német katonákat szállító vonatra, és ott SS-tiszteknek adják ki magukat, még annyira nem is meredek. Az már sokkal meredekebb, hogy ez senkinek a világon nem tűnik fel. Értem én, hogy sokan vannak, káosz van, napról napra cserélődhetnek az egyes betegek, de akiknek a bőrébe Bryan és James bújt, elég magas rangúak voltak ahhoz, hogy jobban odafigyeljenek rájuk. Lehetséges persze, hogy azokban az állapotokban semmi nem számított, darab darab, mindenesetre számomra nehezen elképzelhető, hogy ne vegyem észre, hogy Arno von der Leyen tegnap még nem egészen így nézett ki.

Máskülönben a katonai kórházi viszonyok leírása elég élethűre sikerült, néhol szinte túlságosan is naturális, testnedvekben sem szenvedünk hiányt. Főszereplőink gondolatait ugyanilyen részletességgel mutatja be, bár kissé zavaró volt számomra, hogy sokáig nem volt egyértelmű, hogy Bryan vagy James a tulajdonképpeni főszereplő. Egy ponton végül az előbbi javára billen el a mérleg. A cselekmény nagyon lassan halad mindaddig, míg ki nem derül, hogy a két angol katonán kívül más szimulánsok is vannak a betegek között, akik nem kis veszélyt jelentenek rájuk. Innen egy kicsit gyorsabb a tempó, de még nem pörög fel igazán. James-t teljesen hatalmukba kerítik a gyógyszerek, Bryan a menekülést tervezi, majd meg is valósítja. Ezután ugrunk az időben 30 évet.

Rettentő furcsa volt ez az időbeli ugrás, és az is, hogy kiderül: Bryan nem ment vissza James-ért, és látszólag mást sem tett azért, hogy kiszabadítsa gyerekkori barátját. A keresésével ugyan megpróbálkozott, mégis 30 évnek kellett ahhoz eltelni, hogy eléggé marja a bűntudat ahhoz, hogy személyesen ellátogasson a helyszínre, megbizonyosodni arról, hogy tényleg meghalt. Egy ideig itt sem talál semmit, míg fel nem tűnnek és kísérteni nem kezdik a múlt árnyai. Itt kezd a történet thrillerszerűvé válni. Mindenki nyomoz mindenki után; a három szimuláns, akik szintén életben vannak, Bryant keresik, Bryan pedig őket, hogy elvezessék őt Jameshez. Bryan felesége is gyanút fog, ezért utánarepül Németországba, és ő is követni kezdi a férjét – ezt a részt mondjuk még mindig nem értem. A regénynek ez a középső része rettentően zavaros volt, nem találtam a logikát, a kapcsolódási pontokat. Ahogy viszont ez kitisztult, kiszámíthatóvá vált a további cselekmény. No nem 100%-ig, de úgy 90-ig. Jó kis vérfürdő és tiszta őrület kerekedik ki belőle – az utolsó negyed végül visszahozta a lelkesedésemet. Annak ellenére azonban, hogy tudtam, merre halad a történet, nem tudok elmenni amellett, amilyen mesterien fűzte össze Adler-Olsen a szálakat.

A végét rettenetesen sajnáltam; nem reménykedtem teljes happy end-ben, de ennél happy-bb azért lehetett volna. Egy keserédes befejezést kaptam, ami sokkal inkább keserű, mint édes. Szomorú, ahogy egy barátság össze tud törni attól, hogy a felek cserbenhagyják egymást. Erről szól tulajdonképpen a Más bőrében.

Sokkal összetettebb ez a regény, mint amilyennek elsőre látszik. A háború borzalmai mellett az emberi lélek megpróbáltatásai is helyet kapnak benne, az olvasót egyáltalán nem kíméli. Mondhatnám úgy is, hogy sokkal nehezebb volt, mint amilyenre számítottam - lelki értelemben. Ezt olvasás közben sokkal kevésbé vettem észre, mint most, hogy vége van.

Sokáig gondolkoztam, hogy mi legyen a végkövetkeztetés: jó-e ez a könyv, vagy nem jó. Végül arra jutottam, hogy ha nem is a legjobb a szerző művei közül, de jó.

 

John Cure: Hamu

John Cure már tavaly belopta magát a szívembe A lány, akit élve ástak el című könyvével (meg a főszereplő Huszti Nimróddal). Tavaly egy nagybevásárlás alkalmával akadt meg a szemem az új könyvén, amely a Hamu címet viseli. Sejtve, hogy jóban leszünk, sietve a kosaramba is tettem. Jó döntés volt.

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 318
Az olvasás ideje: 2022. február 22. – 2022. február 27.

Én ezt a könyvet gyakorlatilag felfaltam. Igyekezni is kellett az olvasással, hogy a heti könyv is meglegyen, és a kedvenc krimis/thrilleres kihívásomba is bele akartam férni, emellett a hétvégét leszámítva időm sem nagyon volt olvasni. Nem is kellett több két esténél; rövid is és pörgős is. Aztán mikor a végére értem, csak néztem ki a fejemből, és azt mondogattam: húb*zmeg.

Szeretem a két idősíkon futó cselekményeket; élvezettel szemlélem az eseményeket, és tűkön ülve várom, hogy mikor és hogyan érnek össze a szálak. Így volt ez Elek Sándor, alias Alex történetével is. Az elején úgy nézett ki, hogy kísértettörténet lesz belőle – ezt abszolút nem bántam, rég olvastam már olyat, amitől kellemetlen éjszakáim lettek volna. Aztán ahogy a cselekmény haladt előre, kezdett gyanús lenni, hogy nem biztos, hogy erről van szó. A múltbeli és a majdnem jelenbeli szál annyira elütött egymástól, hogy először el se tudtam képzelni, hogy fognak ezek összeérni. Egy családfő, aki a múltban adósságspirálba került, majd a majdnem jelenben lövéseket hall, égett foltokat lát és hamut söpröget. Egyszerűen nem állt össze. Végül egy ponton megbicsaklott a dolog, és akkor nekem is leesett a tantusz, és szinte pontosan ki is találtam, mi az egésznek a poénja. Sajnos többet nem mondhatok, hogy biztosan ne spoilerezzek el valamit.

Gyorsan olvasható könyv; a cselekmény feszes, mindig van min izgulni, és a karakterek is érdekesek. Némelyikük fájdalmasan igazi, például Alex, Olga viszont fájdalmasan nem – mégis ki látott már fekete hajú, barna bőrű orosz nőt? Ha valamiért nyűgös vagyok a könyvvel kapcsolatban, akkor az ez. Meg az a pár benne maradt értelmetlen mondat, de az olvasás élményét annyira nem rontja, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsak neki.

Három szóban összefoglalva: szeretem John Cure-t. Most már a második könyvére tudom azt mondani, hogy simán megállja a helyét nemzetközi szerzőtársai között, sőt, jó esélye van a kedvenc magyar író címre is. A Hamu pedig már biztosan az idei év kedvenc könyvei között lesz.

 

49-51. hét: Stephen King: Billy Summers

Hagyománnyá vált nálam, hogy a friss King-megjelenéseket azonnal, a lehető leghamarabb kezdem és fejezem be, megadva a lehetőséget magamnak, hogy az első értékelője lehessek. Nos, Billyvel istenesen megcsúsztam, mind a kezdést, mind a befejezést illetően. Egyszerre bánom is meg nem is, mert egy ilyen könyvet falni kell, viszont így legalább tovább tartott az élmény.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 470
Fordító: Neset Adrienn
Az olvasás ideje: 2021. december 4. – 2021. december 23.

A fülszöveg:
„EGY RENDES FICKÓ ROSSZ MUNKAKÖRBEN

Billy Summers bérgyilkos, a legjobb a szakmájában. Kitüntetett iraki háborús veterán, a világ legjobb mesterlövészei közé tartozik. Munka után viszont felszívódik. Erkölcsi kódexe szerint csak az igazán rossz emberekre vadászik. Billy végleg ki akar szállni, előbb azonban vár még rá egy utolsó munka. Ugyan mi sülhetne el rosszul? Persze hogy minden. És miközben Billy megpróbálja összerakni szétesett világát, megmenti a fiatal Alice-t is, és végül együtt indulnak megbosszulni egy rendkívül gonosz ember bűneit.
A láttató erejű, izgalmas könyv részben háborús történet, részben óda az amerikai kisvárosokhoz és az ott élő emberekhez, ráadásul a King-próza egyik leglenyűgözőbb és legmeglepőbb párosát mutatja be. Regény a szerelemről, szerencséről, sorsról és egy olyan összetett hősről, aki mindössze az utolsó lövésre van a megváltástól.

A borító:
Jó ötlet ez a töltény középen, illetve a ház képe is, ahogy a füstben látszik – nem mögötte, hanem mintha ablakot vágnánk rajta, onnan néznénk. A kivitelezés gyönyörű, az pedig elgondolkodtató, hogy melyik ház is lehet az. Bucky-é, vagy a nyári lak… Szerintem az utóbbi.

Így tetszett:

Az utolsó meló témaköréből elég sok mindent ki lehet hozni, ami jól és rosszul is elsülhet. Attól függ, mennyi klisét halmoz fel benne a szerző. Volt belőlük Billy Summers történetében is, ami természetes; ha egy témát sokan sokféleképpen próbálnak feldolgozni, alig marad valami, ami újdonságként hat. Szerencsére kevéssel találkoztam.

A fülszöveget felületesen olvastam csak el (vagy úgy se), ezért nem igazán volt képem arról, mit is várjak a történettől. Az első úgy 30 oldalon úgy találtam, viszonylag lassú lesz, részletesen fel fogja építeni a regényt, amit egyáltalán nem bántam. Kimondottan élveztem azt a részt, amikor Billy beépülését írja le a szomszédságba. Örültem ugyanakkor, hogy nem fűzte fel az egész könyvet Az Utolsó Meló kivitelezésére – ez csak egy esemény volt a sok közül, egy mérföldkő, illetve egy fordulópont. Nagyra értékeltem, hogy nem azzal a bizonyos lövéssel zárul a történet. Talán én is öregszem, de nem is arra voltam kíváncsi, hogy hogy sikerül a merénylet, sokkal jobban érdekelt az, hogy mi történik Billyvel utána – elkapják-e vagy sem.

Alice belépése a történetbe igencsak megkavarja az amúgy sem éppen álló vizet. Billyről eddig is lehetett sejteni, hogy alapvetően nem rossz ember, de ez azon a ponton válik még inkább világossá, amikor a sorsára hagyott Alice-t felkarolja, mérlegelve, de vállalva a kockázatokat, amelyeket a lány jelenléte a szökésére nézve jelenthet. A továbbiakat már együtt tervezik meg.
Kiderül viszont, hogy az a bizonyos utolsó meló nem ott ér véget, ahol Billy (és az olvasó) gondolta. Az új információk az eddigieknél is jobban felülírják főhősünk terveit, és most már Alice sorsának alakulását is.

King nem először csinál olyat, hogy megkedveltet az olvasóval egy olyan karaktert, akiről, ha csak a leglényegesebb információkat tudjuk, nincs is szükségünk többre, már húzzuk is le a rolót. Billy is sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik, kezdve onnan, hogy nem csak az együgyű énje van. A történetét megismerve – amelyet a szomszédságba való beépülése alatt a fedősztori hitelessé tétele érdekében kezd el írni – látjuk, milyen események, mennyi lelki trauma vezetett ahhoz, hogy előbb tengerészgyalogos, majd bérgyilkos legyen. Én kifejezetten kedveltem, kicsit Roland Deschainre emlékeztetett.

Alice, aki kitörni vágyik a szülői elnyomásból, de rosszkor, rossz helyre keveredik, korunk sok fiatal lányát testesíti meg. Az elején rettenetesen sajnáltam, és örültem a fejlődésének és a gyógyulásának, a vége felé viszont kissé kételkedni kezdtem benne, hogy egy hús-vér lány valóban hasonlóan viselkedne-e. Persze nem kizárt. A részéről kialakult függés emlékeztet a Stockholm-szindrómára, de mégsem erről van szó az esetében. Ha már az előbb a Setét Tornyot emlegettem, kettőjük viszonya nekem Roland és Jake viszonyára hajaz.

Kedveltem az Örökzöld utca lakóit, és az öreg Bucky-t is, Billy megbízói viszont ellenszenvesek voltak az első pillanattól.

Nem voltam biztos benne, hogy pontosan hogyan és hova fut ki a történet, de vagy megedződtem már, vagy csak elég jól ismerem Kinget ahhoz, hogy ne számítsak happy endre. Volt is könnyezés az utolsó oldalakon. Nem is állt volna jól ennek a sztorinak, ha minden jól alakul a végén. Az már tényleg túl klisés lett volna. A Ragyogásra való utalásra nem számítottam, de megmelengette a szívemet.

Egy remekül kidolgozott történetet kaptam az elmúlt három hétben, ami eléggé a szívemhez is nőtt. Billy élettörténetével és a könyves szállal kapcsolatban volt némi fenntartásom, és éreztem is egy kis bizonytalanságot körülötte, mintha King se tudta volta biztosan eldönteni, hogy jó ötlet-e így kezelni. Végül csalódást nem okozott, mert befejezte és nagyjából minden infót megtudtam, amit akartam, de egy icipicit sántít a megvalósítás. Emiatt a fél csillag mínusz. Azt viszont továbbra is imádom, ahogy belemászik a lélektanba. És tudjátok mit? Azt is imádom, hogy nem horrort ír.

36. hét: Jack Ketchum: A szomszéd lány

Nem figyeltem volna fel erre a könyvre, ha az új kiadás miatt nem kerül sokaknál előtérbe. Egy ideig figyeltem molytársaim véleményét, majd amikor már a sokadik embernél láttam, hogy kiakasztotta, félre kellett tennie, vagy egyszerűen csak annyit írt róla az értékelésben, hogy „Rohadj meg, Jack Ketchum!”, az én fantáziámat is elkezdte piszkálni.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 304
Fordító: Farkas Anikó, Kiss Attila
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 6. – 2021. szeptember 9. hajnal

A fülszöveg:
A ​klasszikus horror új kiadásban!

Külvárosi környék az 1950-es években. Árnyékos, fák szegélyezte utcák, gondosan ápolt pázsit, kényelmes kis otthonok. Kellemes, békés környezet ahhoz, hogy itt nőjön fel az ember.

Kivéve a tinédzser Megnek és mozgássérült húgának, Susannek. Valahol egy zsákutcában, a Chandler család sötét, nedves pincéjében a két lány saját nagynénjük áldozatává válik, kiszolgáltatva a teljes őrületbe merülő távoli rokon kegyetlen rigolyáinak és dührohamainak. Olyan őrület ez, amely megfertőzi a nő három fiát is – végül pedig az egész környéket.

Egyedül a szomszédban élő, tizenkét éves David ütközik csak meg a történteken, tétován ingadozva a két lány és azok könyörtelen, vad kínzóinak tettei között. Ennek a fiúnak végül egy határozottan felnőtt döntést kell meghoznia.

Jack Ketchum 1989-ben megjelent története szemernyit sem öregedett az elmúlt három évtizedben, a rajongók és a kritikusok a horror egyik klasszikusaként tartják számon. A könyvből 2007-ben nagy sikerű, díjnyertes film is készült.

A borító:
Sötét van, egy tornácos ház előtt gyerekek állnak. Aki nem ismeri a könyv alapjául szolgáló eseményeket, az is kitalálhatja, hogy bármi is történik, abban ők is részt fognak venni, hacsak nem főszereplői lesznek a rémtörténetnek.

Így tetszett:

Nagyon gyorsan ledaráltam, gyakorlatilag két este ültem le olvasni és végeztem is (a közbeeső napon viszonylag kevés időm volt, akkor nem haladtam sokat). Ha hétfő este nem kínoz meg nagyon és győz kiütéssel az allergiám, valószínűleg egy ültő helyemben végigolvastam volna.

A könyv egy megtörtént esetet dolgoz fel, megváltoztatva az eredeti helyszínt, a szereplők nevét, és néhol az eseményeket is – egyeseken finomít, másokat kihagy, de olyan is van, amin csavar egy kicsit; a valóságban például a szereplők között nem volt rokoni kapcsolat.

Ketchum könnyed stílussal tárja elénk ezt a borzalmat; a lapok pörögnek, nemcsak azért, mert gyorsan lehet olvasni, hanem azért is, mert az ember kíváncsi, hogy van tovább, meddig képesek ezek az állatnak sem nevezhető lények elmenni a kínzással.

A kezdeti idill nem egy csapásra alakul át horrorrá, van azért némi átmenet, igaz, nem sok. Nyomon követhető viszont Ruth megőrülése azáltal, hogy milyen büntetéseket talál ki Megnek, mennyire válik rögeszméjévé a lány tisztátalansága, illetve milyen mértékben hanyagol el mindent egy idő után – önmagát, a környezetét, a gyerekeit.

A leírtak sokkal kevésbé viseltek meg, mint amennyire az előzetesen olvasott vélemények alapján vártam volna – néhány felszisszenést kiváltott belőlem, de nem kellett letennem, nem voltak tőle rémálmaim. Sőt, az éjjel kiválóan aludtam. Be kell vallanom azt is, hogy valami még brutálisabbra számítottam, például több testnedvet vártam volna. Mint ma reggel kiderült, azért, mert három évvel ezelőtt olvastam a cikket a valós esetről, az emlékezetem mélyén pedig megvolt, hogy mi történt, és azt akartam viszontlátni a könyvben. Azt viszont mégsem mondanám, hogy csalódott vagyok.

Tetszik a morális dilemma, amit David karaktere hoz a történetbe: legbelül tudja, nem helyes, amit tesznek, no de mi van akkor, ha minderre egy felnőtt adja áldását, sőt kezdeményezi, őket pedig biztatja erre. A gyermeki kíváncsiság nagy úr, és sokszor a gyerekek kegyetlenebbek tudnak lenni, mint gondolnánk, főleg, ha megszűnik a szülői kontroll. Pontosan ezt látjuk ebben a történetben is.

Ugyanúgy örülök annak a fajta igazságszolgáltatásnak is, amit a könyv végén kapunk; sokkal nagyobb elégtételt tud érezni az ember, mint a valós eseményeket olvasva. Ketchum jobb büntetést talált ki Ruth-nak, mint az amerikai igazságszolgáltatás tette a való életben.

Nem hinném, hogy utoljára olvastam ezt a könyvet. Már csak arra is kíváncsi vagyok, hogy egy teljesen más lelkiállapotban is ugyanilyen nyugalommal tudom-e ledarálni.

 

35. hét /2: Marisha Pessl: Éjszakai mozi

Ha nem olvasom egy kedves molytárs értékelését, valószínűleg soha nem találtam volna meg ezt a könyvet. Ezúton is köszönet érte neked, kedves Praetorianus!

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 590
Fordító: Roboz Gábor
Az olvasás ideje: 2021. augusztus 16. – 2021. szeptember 5.

A fülszöveg:
„Miután ​szembenézünk legelemibb félelmeinkkel, mi vár ránk a túloldalon?
A HALÁLFÉLELEM UGYANÚGY ALAPVETŐ RÉSZE AZ ÉLETÜNKNEK, MINT A SZERETET. ELIDEGENÍTHETETLEN A LÉTEZÉSÜNKTŐL, ÉS ÁLTALA MEGMUTATKOZIK VALÓDI SZEMÉLYISÉGÜNK. INKÁBB TESZÜNK EGY LÉPÉST HÁTRA, ÉS BECSUKJUK A SZEMÜNKET? VAGY ELÉG ERŐSNEK ÉREZZÜK MAGUNKAT AHHOZ, HOGY ELSÉTÁLJUNK A SZAKADÉK SZÉLÉIG, ÉS LENÉZZÜNK?
Stanislas Cordova, 1977. december Stanislas Cordova, a kultikus horrorfilm-rendező 1977 óta nem lépett nyilvánosság elé. Rajongói számára rejtély. Scott McGrath szemében ellenség. Ashley számára apa volt. Egy nyirkos októberi éjszakán Ashley Cordovát holtan találják egy elhagyatott manhattani raktárépületben. Minden jel arra utal, hogy a fiatal és gyönyörű lány öngyilkossága egy súlyosan elátkozott család legutóbbi tragédiája. Az újságíró McGrath szerint azonban egyáltalán nem véletlen, hogy újabb haláleset köthető a legendás rendezőhöz. Bosszúvágya és kíváncsisága miatt hajszolni kezdi az igazságot, és delejező világban találja magát, ahol szinte mindenki félelemben él. Amikor McGrath legutóbb közel került Cordova leleplezéséhez, ráment a házassága és a karrierje. Ezúttal a valóság elvesztése a tét.
Marisha Pessl az észak-karolinai Asheville-ben nőtt fel, jelenleg New Yorkban él. Első regénye, a Special Topics in Calamity Physics bestseller volt, harminc országban kiadták, és a The New York Times beválogatta az év tíz legjobb könyve közé. Az Éjszakai mozi a második regénye.„

A borító:
A legjobban a könyv gerince tetszik. A bal oldala fekete, a jobb pedig fehér, ezen szerepel a szerző neve és a cím. Ha csak ezt látjuk, hirtelen két könyvnek tűnik. Természetesen az első és a hátsó borítót folytatólagosan uralja ez a két szín, és mindkét oldalon megjelenik egy madár sziluettje, ami fontos szimbóluma a regénynek.

Így tetszett:

Idézem saját magamat, amint becsuktam a könyvet: „Hát… Ez zavarba ejtő volt.”

Olvastam már néhány olyan könyvet, amely akár valóság is lehetne (például bármelyik Q-ügyosztály-rész), de valahogy mindig mindegyiknél tudtam, hogy fikciót olvasok. Itt nem. Annyira hitelesen tárul elénk, ahogy McGrath Cordova és a lánya után nyomoz, olyan részletességgel mutatja be az előzményeket is, hogy olvasás közben többször azon kaptam magam, hogy a Google-n kutatok Cordova után, hogy megbizonyosodjak róla, ő tényleg nem létezik. A hitelességet fokozzák a bevágott cikkek, weboldalak, fényképek. Minden szépen megszerkesztve, mintha a nagy részüket én is megtalálnám egy Google-kereséssel.

Az ő valósága, ezáltal maga a regény rátelepszik az ember tudatára. Elvarázsol, beszippant, de nyomaszt is egyben, ahogy egyre sűrűsödik a sötétség Ashley ügye körül. A mágiás szálat egyenesen üdvözöltem; meg tudta mozdítani a nyomozást, valamin legalább el lehetett indulni. Nagyon minimális szkepticizmus azért volt bennem, de ahogy Nora és Hopper, én is hajlottam rá, hogy elfogadjam magyarázatként a természetfelettit. Mire aztán McGrath-nél is eloszlott a kétely utolsó foszlánya is, berobbant a racionalitás – hogy aztán újra eltűnjön. A végén magunk sem tudjuk meg, hogy melyik verzió az igazi – a szerző ránk bízza, melyiket hisszük el.

Helyenként az események folyását egy kicsit lassúnak éreztem, egy picit sok is ez az 590 oldal – persze az is megeshet, hogy azért érzem így, mert nem tudtam vele olyan tempóban haladni, mint szerettem volna. Az írói stílus egyébként tetszett. Az Ormon tett látogatást sikerült úgy megjelenítenie, hogy nem is tudtam rendesen követni, mi történik, mi valóság, mi nem az.

Szeretem, hogy nem vonultat fel vészesen sok szereplőt, nem veszünk el a nevekben – bőven elég kacifántos az alapsztori is. McGrath karakterével tudtam is azonosulni, meg nem is. Most sem igazán tudom, hova tegyem – kedvelem-e vagy sem. Egyszer erre, másszor arra lendült ki a mérleg nyelve. Hopperről jó lett volna egy kicsit többet is megtudni, túlságosan titkolózó volt. Látszott, hogy összetettebb jellem annál, mint amit elsőre mutat. Nora aranyos, de néha gyerekesen viselkedett. Legtöbbször ugyan érthető volt ez is, de ettől függetlenül idegesített. Ashley és az apja pedig mind érdekesebbé vált, ahogy az őket övező homály egyre inkább oszlott. Nem eloszlott. Az sosem fog megtörténni. Ez is egy zseniális húzás az írónőtől – hagyja, hadd gondolkozzunk ezen a két szereplőn még napokig. Biztos, hogy nekem is eszembe fognak még jutni.

Tulajdonképpen befejezetlenséget érzek. Nincs meg az a klasszikus könyv vége-érzet; amikor becsukod és mintha valamit kivettek volna belőled. Most pont az ellenkezőjét érzem. A sztori és a szereplők velem maradtak, mintha itt ülnének a vállamon. Azt hiszem, kicsit ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt valami másba kezdek.

 

 

18. hét: Chris Carter: Vadász - Robert Hunter 3.

Újra Carter és Robert Hunter, bár kivételesen nem rosszkedvet akartam gyógyítani vele, amikor elővettem – más kérdés, hogy az olvasás ideje alatt mégis jó volt erre is. No nem annyira, mint az előző kötet.

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 464
Az olvasás ideje: 2021. április 25. – 2021. május 8.

A fülszöveg (a magyar kiadásé):
„Ha ​azt hiszed, biztonságban vagy… nem árt, ha újragondolod

Los Angeles egyik használaton kívüli hentesboltjában ismeretlen nő holttestére bukkannak. A helyszínen nem tudják megállapítani a halál okát. Nincs sem vérfolt, sem lövedék vagy kés okozta seb, a fején és a felsőtestén sem éktelenkedik dudor vagy horzsolás, sem fojtogatásra utaló vérömleny a nyakán. A testén egyetlen sérülés sem látszik, a száját leszámítva: azt ugyanis a gyilkos összevarrta. Pontosabban szólva: nem csak azt varrta össze… Amikor a testet a Los Angeles Megyei Halottkémi Hivatalba szállítják, hogy elvégezzék rajta a boncolást, az ügyeletes patológus elszörnyedve szembesül a borzalommal.
A felfedezés és az azt követő tragédia olyannyira sokkolja a rendőrséget, hogy a különösen kegyetlen esetekre specializálódott Robert Hunter nyomozóra bízzák az ügyet. Kisvártatva kiderül, hogy nem egyszeri gyilkossággal van dolguk – úgy tűnik, valaki sorra szedi az áldozatait a harmincas éveik elején járó, hosszú, fekete hajú, fehér bőrű nők köréből. Megfigyeli őket, megvárja a kínálkozó alkalmat, majd kegyetlenül lecsap rájuk. Hunter a társával, Carlos Garciával karöltve kíméletlen hajszát indít a megszállott gyilkos ellen, és csak remélhetik, hogy sikerül becserkészniük a fenevadat, mielőtt ő venné célba őket…”

A borító:
Nem viszik túlzásba ezeket a borítóterveket. A magyar kiadásé sokkal ötletesebb és találóbb, még ha csak a fülszöveget nézzük is.

Így tetszett:
Nemrég olvastam valakitől egy kommentet a Molyon, miszerint ha túl hosszú ideig olvasol egy jó könyvet, mire a végére érsz, már nem is lesz olyan jó. Nem emlékszem már pontosan, ki mondta ezt, de ha magadra ismersz esetleg, innen is üzenem, hogy igazad van. Ezzel a könyvvel sajnos pontosan így jártam.

Időhiány, mindenféle magánéleti dolog és az új King-könyv is hátráltatta ennek a regénynek az olvasását, amit roppantul sajnálok; lehet, hogy jobban haladtam volna, ha az első kettő nincs. Utóbbit meg egyszerűen muszáj volt előbbre venni.

Az előzőekhez képest kissé visszafogottabbnak éreztem ezt a részt – a háromnegyedéig legalábbis biztosan. Nem szólt akkorát a nyitójelenet (legalábbis nekem), és annyira lassan építkezett a cselekmény, hogy szinte untam. Erősen szurkoltam, hogy az utolsó harmadban történjen is valami. Biztos én vagyok zakkant, de nem borzasztottak el annyira a gyilkosságok, nem rázott a hideg, nem éreztem, hogy nekem is fáj, szinte faarccal olvastam végig a leírásokat. Egyetlen karakter leírása ütött csak szíven, még az elején, ez is csak azért, mert annyira fájdalmasan emlékeztetett valakire a múltamból. De még ez sem az a pont volt, hogy egy időre félretegyem.

Ahogy kezdett körvonalazódni, hogy ki és mi állhat a gyilkosságok mögött, úgy kezdett érdekesebbé válni a dolog. A tettes kilétére röviddel Robert előtt jöttem rá, büszke is voltam magamra. Az ő előtörténete volt számomra a könyv legizgalmasabb része, itt már azért kiszaladt egy-egy húúú meg hááá meg óóóó. Tulajdonképpen ismét egy megszállottsággal, egy komplexussal van dolgunk, amit ha sarkosan is, de elég hitelesen mutat be Carter.

A főszereplők jellemét illetően nincs változás, most is Robertnél van minden tudás, mindenki más csak kérdez és nem tudja követni. Habár Garcia és Blake is megcsillogtat némi tudást a végére. Myers karakterét nem tudtam hova tenni, bár inkább kedveltem, mint nem.

Amit viszont az írói stílusnál egyre tisztábban látok, az a hatásvadászat, és a forgatókönyvszerűség. Carter úgy ír, mintha egy filmet vagy egy bűnügyi sorozatot nézne. Amikor a fejezet „What the fuck”-kal és társaival ér véget, szinte látom, ahogy elsötétül a képernyő, és csak a követező részből fog kiderülni, mit talált a halottkém vagy mi van a videofelvételen. Ügyes trükk egyébként, kényszerít, hogy tovább olvasd, de egy idő után nekem már kissé idegesítő.

Nem rossz ez a rész sem, viszont az előzőek egyértelműen jobban tetszettek. A történet elég komplex, jól kitalálta, de valami mégis hiányzik. A sorozatot persze emiatt nem hagyom abba, de bízom benne, hogy a következő erősebb lesz és kárpótol itt az elszenvedett hiányosságokért.

 

11. hét: Chris Carter: Kivégzés - Robert Hunter 2.

Általában a rosszkedvet szoktam hentelős krimivel párosítani, de ez a kötet rosszkedv nélkül is eléggé piszkálta már a fantáziámat. Na meg haladni kellene a kihívással is, ami a sorozathoz tartozik.

Kiadó: Simon&Schuster
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 473
Az olvasás ideje: 2021. március 14. – 2021. március 19. meg egy negyed óra

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Robert Hunter és Carlos Garcia hajnalban érkeznek a tetthelyre. A helyszínelőszalagok mögött egy fehér templom húzódik meg a lámpák fényében. Képeslapra való látvány így, karácsony előtt. Ami azonban az épületben várja a két nyomozót, cseppet sem az: mindenhol vér, összefröcskölt padló, vérben ázó oltár és egy holttest reverendában, kutyafejjel a nyakán. Ki és miért változtatta mészárszékké a katolikus templomot? Mit jelent a holttest mellkasára festett szám? Nem ő lenne az első áldozat, netán újabbak következnek?

A Hunter-Garcia-páros egy brutális sorozatgyilkos nyomába ered, vállt vállnak vetve, sokszor feletteseik parancsa ellenében haladnak előre megállíthatatlanul, hátha valakit még megmenthetnek a rémálomtól. A gyilkos ugyanis nem mást akar, mint valóra váltani az áldozatai rémálmát – mert ismeri a múltjukat, a titkaikat, a legnagyobb félelmüket, és tudja, hogyan fokozza még tovább a rettegést. A végsőkig.”

A borító:
Nem találom túl kreatívnak, igazából nem is tudom, mit ábrázol. Összevarrt sebet vagy strigulákat? Talán inkább az utóbbit.

Így tetszett:
Azt mondták, az első rész ehhez képest semmi. Ha a brutalitást nézzük, akkor ez így van. Ha a csavarokat a történetben, akkor is.

Adott egy sorozatgyilkos, aki az áldozati legnagyobb félelmeire megy; ez már önmagában is rázós, emellé ismét nagyon részletes leírásokat kapunk; egészen filmszerű, az ember látja maga előtt a tetthelyet, vagy alkalomadtán magát a gyilkosságot. Nem egyszer borzolódtak fel a szőrszálak a karomon, ahogy elképzeltem ezeket a jeleneteket.

A másik dolog a lány a különleges képességével; az őt körüllengő dolgokra nagyjából a könyv felénél rájöttem, bár ekkor még nem tudtam, hogy nem is egy gyilkos van. Legalább az egyiket megtaláltam, még ha a másikkal kapcsolatban sikeresen félre is tudott vezetni.

Ez ugyanis, ahogy a két olvasott könyvben már megfigyeltem, egyfajta védjegynek tűnik Carternél: mire örülnél neki, hogy rájöttél, ki a gyilkos, ráadásul a nyomozók is ugyanerre jutottak, akkor csavar még egyet a sztorin, és hipp-hopp kiderül, hogy végig rosszul gondoltátok: te is, meg Hunterék is.

A borzadáson kívül a vége felé olyan izgatottság is erőt vett rajtam, amilyet mostanában nem váltott ki könyv: konkrétan remegett a gyomrom az utolsó kb 50 oldalnál.

Ugyan két részből korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, de látok pár jellegzetességet a fent már említett félrevezetésen kívül.
Van egy ütős nyitójelenet, ami egy darabig szóba se kerül, csak akkor illeszthető bele a képbe, amikor már a nyomozás eléggé előrehaladt.
Lassan haladnak, szinte már túl lassan; sokáig semmi, vagy csak minimális adat, amin el lehet indulni, aztán hirtelen a nyakukba szakad a megoldás, az utolsó harmada pörög fel a könyvnek.
Robert tud mindent is, minden megoldás, szinte minden jó ötlet nála van. Változatlanul túlidealizált karakternek tartom, attól függetlenül, hogy egyébként kedvelem.
Garcia mindig bajba kerül.
Az pedig, hogy a nyomozókarakterek felfüggesztése kilátásba kerül a végjátékban, már egyfajta klisé, nem csak Carternél, hanem en bloc a műfajban.

Véleményem szerint ennek a résznek az ereje abban rejlik, hogy közelebb érezzük magunkhoz a félelmeik révén megölt áldozatokat, bekúszik a pszichénkbe a kérdés, hogy mi lenne, ha ez velünk történne; ha csak belegondolok, hogy mondjuk nekem mi a legnagyobb félelmem, és azzal kellene szembesülnöm az utolsó perceimben… És biztosan van olyan olvasó is, aki ugyanattól a dologtól kap frászt, mint némelyik áldozat.

Hogy jobb-e, mint az előző rész? Nem tudom, talán igen. Az biztos, hogy annyira még nem borzasztott el, hogy félretegyem, vagy hogy ne tudjak olvasás közben jóízűen befalni egy tábla TUC-kekszes Milkát. Várom ezt a pontot. De tényleg.

6. hét: Chris Carter: A keresztes gyilkos - Robert Hunter 1.

Úgy tűnhet, mintha ez lenne az első Carterem, pedig nem. Ennek a sorozatnak az előzményéhez már volt szerencsém tavaly, bár a blogon külön bejegyzést nem kapott rövidsége okán. Hozzájárult azonban némileg ahhoz, hogy nagyjából tudjam, mire számítsak. A nagyobb meglepetés az volt inkább, hogy én ezt eddig miért nem találtam meg?! Miért vártam meg, amíg kihívás indul rá?

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 448
Az olvasás ideje: 2021. február 6. – 2021. február 14.

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Los Angeles egyik elhagyatott házában egy kegyetlenül meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkannak. A két fakaróhoz kötözött meztelen áldozat arcáról lenyúzták a bőrt – miközben még élt. Tarkójába különös kettős keresztet véstek – ez a keresztes gyilkosként ismertté vált pszichopata jele.
Pedig ez lehetetlen, hiszen a keresztes gyilkost két éve elfogták és kivégezték. Talán az egyik követője tette? Vagy Robert Hunter gyilkossági nyomozó kénytelen szembenézni az elképzelhetetlennel? Lehet, hogy az igazi keresztes gyilkos még mindig odakint ólálkodik, és gúnyt űz Hunterből, aki képtelen elkapni?
Robert Hunter és zöldfülű társa egy minden képzeletet felülmúló rémálomban találja magát…”

A borító:
A legújabb angol nyelvű kiadásról tudok nyilatkozni: Egy elhamvadó gyufa. Tulajdonképpen nem is választhattak volna kevésbé kapcsolódó elemet a borítóra.  Maradhatott volna a kereszt.

Így tetszett:
Ugyan már egyet aludtam rá, szóval nem vagyok sokkhatás alatt, mégsem ez az, ami miatt nehezen tudok nyilatkozni. A jó, vagy bővebben nagyon jó nem elégséges, mint értékelés, amit pedig ezeken kívül tudnék mondani, az nem tűrne nyomdafestéket. Azért megpróbálom.

A nyitójelenetnél úgy tűnik, hogy rögtön belecsapunk a lecsóba, aztán a fejezetnek vége szakad, és teljesen máshol, más időben vagyunk – korábban, ahol ténylegesen indul a sztori. Részletesen megismerjük a szereplőket és a körülményeket. Eddig semmi extra, leszámítva az erősen túlidealizált főszereplőt (rövid időn belül már a harmadik ilyenbe botlok bele – most komolyan, muszáj olyannak lenniük, amilyen teljesen tutira nincs is?). Annak ellenére, hogy alapvetően szeretem a lassan építkezős, háttértörténeteket bemutató sztorikat, egy kicsit lassúnak éreztem a haladást. Persze el lehet attól is, hogy hétközben alig pár oldalt tudtam naponta olvasni – lehet, hogy nem is a cselekmény haladt lassan, hanem én?
A háromnegyede táján aztán, amikor visszakanyarodtunk ahhoz a jelenethez, amivel nyitottunk, jött a nagy bumm, és onnantól kezdve mindenhova vittem magammal a könyvet, értve ezalatt a fürdőkádat és a wc-t is. Megjegyzem, ezt a bizonyos jelenetet sokáig nem is tudtam hova tenni; álmodta-e Robert, vagy meg fog majd történni, na de mikor?
A brutalitásra némileg fel voltam készülve, mégis kirázott néha a hideg, amikor egy-egy holttestet leírt. Ugyanazt tudom ismételni, amit John Cure könyvénél is írtam: Nem szeretnék így meghalni. Áú. Fáj.
A végkifejlettel istenesen meglepett, csak pislogni meg tátogni tudtam, mikor felfedte, ki a gyilkos. Pont rá nem gyanakodtam volna, bár annyi sejtésem volt, hogy nem egy teljesen ismeretlen karakterről lesz szó.

Többektől hallottam már, hogy Carter szókincse nem túl gazdag; eredeti nyelven olvasva ezt így nem jelenteném ki; tény, hogy sok a szleng, sokkal inkább a beszélt, mint az irodalmi nyelvet használja, de ettől hitelesebbnek tűnnek a karakterek. Emellett én igenis találtam olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket egy angol esszében is tudok használni – és majd büszkélkedhetek vele, hogy Cartertől tanultam.

A főszereplőket hamar sikerült megkedvelnem; Robert túlidealizált lényét gyorsan feledtették humoros megnyilvánulásai, és a Garciával való pingpongozás is kedvemre való. Isabellát is szerettem, szurkoltam is nekik Roberttel. D-King volt inkább ellenszenves, mint rokonszenves, de ez adódhat abból is, hogy az ő világa elég távol áll tőlem.

Negatívumként tudom felhozni, hogy egy kicsit olyan érzésem volt, mintha az összes ötletét ebbe az egy könyvbe akarná belezsúfolni a válogatott kínzásokkal és halálokkal. Biztos vagyok benne, hogy tévedek, és ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami a többi könyvben vár.
A könyv elején érezni véltem a Hetedik című film hatását, de ez később elmúlt. Nem is feltétlenül negatív dolog ez.

Egyelőre abszolút nem bántam meg, hogy megvettem az összes megjelent könyvét, jó eséllyel még az idén elolvasom mindet (persze angolul). Annyi biztos, hogy megértem a molytársak rajongását és függőségét; nálam is bekapcsolódott valami. Könnyen meglehet, hogy új Carter-rajongó van születőben.  

4. hét: John Cure: A lány, akit élve ástak el

Ennek a könyvnek a címe tetszett meg nagyon; épp valami mást akartam megrendelni a Szukits.hu-ról, és az olcsóbb kiszállítás érdekében még szükség volt pár könyvre a kosárba. Ez lett az egyik.

Kiadó: Enigma
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 384
Az olvasás ideje: 2021. január 25. – 2021. január 30.

A fülszöveg:
„Az ​Ördögkatlannak nevezett vörös szoba szörnyű kínok és halálsikolyok színhelye. Vérbrigádnak hívják magukat, és a saját otthonukból rabolnak el nőket, hogy aztán az internet legmélyebb bugyrában, a hírhedt dark neten keresztül tegyék közzé a haláltusájukról készült videókat.
A félholt lányt, egy félig megnyúzott nő holttestével együtt egy hajléktalan férfi kaparja ki a sáros földből. A lány a nevén kívül semmi másra nem emlékszik, és napjait egy szanatóriumban tölti az emlékeiért küzdve, miközben próbál megbarátkozni nőiességében megcsonkított testének látványával. Zorának hívják. Ő a Vérbrigád rémtetteinek egyetlen túlélője. Miután Zora kiléte napvilágra kerül, a nyomozást vezető rendőrtiszt, felismerve a lányt fenyegető életveszélyt, egy régi barátját hívja segítségül abban bízva, hogy ő képes lesz megtalálni és megállítani a Vérbrigádot.
Huszti Nimród visszavonultan él egy aprócska faluban, ahol ideje nagy részét sorsukra hagyott macskák és kutyák megmentésével tölti. Ugyan reflexei megkoptak, és a múlt démonaival is meg kell küzdenie, de a férfi teste és elméje még birtokolja azt a különleges tudást, amit két évtizeden keresztül a nemzet érdekében vívott titkos háborúkban tökéletesített. Viszont mindarra, amivel szemben találja magát, még ő sincs felkészülve.
John Cure legújabb regénye egy vérbeli, hátborzongató thriller, ami egyben a Medúza-krónikák felkavaróan izgalmas és sokkoló nyitánya.”

A borító:
Kellően elmebeteg, a címnek pontosan megfelelő illusztrációval. Erősíti bennem a tudatot, hogy soha ez életben nem szeretnék így járni.

Így tetszett:
Nem tudtam, hogy magyar szerzővel van dolgom, egészen addig, amíg az első oldalon meg nem láttam a magyar keresztnevekkel rendelkező szereplőket. Be kell vallanom, elsőre furcsák is voltak; kevés hazai irodalmat olvasok, de azt hiszem, ezen sürgősen változtatni kell.

A szerző nem sokat bajlódik a felvezetéssel, rögtön belecsöppenünk a sűrűjébe egy gyilkossággal és emberrablással. Aztán, mint a híradóban, a véres részek után jön a cukiság: Nimród megment egy néhány hetes kiscicát. Aztán megint vált a kép, és megtalálják a lányt, akit élve ástak el.

A cselekmény több szálon fut: vagy egy Nimródnak, egy Zorának, és még egy a soron következő áldozat(ok)nak. Az ilyet szeretem. Meg az olyat is, amikor a leírtak olyan erősen hatnak rám, hogy konkrétan gyomorgörccsel ülök a könyv fölött és várom, mi lesz ebből.
Régóta vártam már egy olyan könyvre, ahol ennyi vér van, ilyen brutalitás, és ilyen elmebeteg elkövető. Elég sokszor szisszentem vagy kiáltottam fel olvasás közben.
A dark webért külön jár a piros pont, ebből az ötletből sokat lehet kihozni, de eddig még nem láttam, hogy bárki hozzányúlt volna a témához, főleg így. Halálpornó, mint alapkoncepció… Szerintem nem is kell ragozni.
A szerelmi szál meg egyszerűen kell. Biztos, hogy a későbbiekben lesz még jelentősége, és nem csak azért van ott, mert miért ne, vagy hogy oldja a feszültséget.

Nimród karakterével egy új kedvencet avattam; katona, macskás és jó humorú… Hatalmasakat nevettem a beszólásain. Az előéletéről még szívesen olvastam volna, remélhetőleg a további részekben még több háttérinfo kerül elő róla.
Gréti nagyon cuki, Zorát rettenetesen sajnáltam (a kilétére egyébként elég hamar rájöttem), a legközelebb viszont Karola szála állt hozzám – az ő történetének egy része nagyon elevenembe talált.

A vége egy kicsit túl egyszerűen jött, kicsit még húzhatta, vagy esetleg jobban bemutathatta volna, hogy hogyan jöttek rá, kiket és hol kell keresni. Ez kicsit olyan húzás volt, mint amilyeneket akciófilmekben lehet látni.

Egyébiránt bátran ki merem jelenteni, hogy nemzetközi színvonalú bűnügyi thrillert olvastam. És ezek után tuti, hogy a Normafára se fogok tudni úgy elmenni soha többet, hogy ne ez a könyv jusson eszembe.

Ami sajnos egy kicsit levesz az értékéből, az a szerkesztés; az újranyomás előtt érdemes lenne az illetékeseknek átnézni, hogy ne maradjanak benne elgépelések, nem egyeztetett mondatrészek, ly-j hiba, stb. Az olvasás élményét számomra nem rontották ezek, de azért fennakadtam rajtuk. És azt sem ártott volna eldönteni, hogy az a bizonyos valaki vegyész vagy gyógyszerész, mert nem egészen mindegy. Emiatt vonom le azt a fél csillagot. Ezt jelzésnek szánom, egyénként ettől eltekintve új kedvencet avatok.