18. hét: Chris Carter: Vadász - Robert Hunter 3.

Újra Carter és Robert Hunter, bár kivételesen nem rosszkedvet akartam gyógyítani vele, amikor elővettem – más kérdés, hogy az olvasás ideje alatt mégis jó volt erre is. No nem annyira, mint az előző kötet.

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 464
Az olvasás ideje: 2021. április 25. – 2021. május 8.

A fülszöveg (a magyar kiadásé):
„Ha ​azt hiszed, biztonságban vagy… nem árt, ha újragondolod

Los Angeles egyik használaton kívüli hentesboltjában ismeretlen nő holttestére bukkannak. A helyszínen nem tudják megállapítani a halál okát. Nincs sem vérfolt, sem lövedék vagy kés okozta seb, a fején és a felsőtestén sem éktelenkedik dudor vagy horzsolás, sem fojtogatásra utaló vérömleny a nyakán. A testén egyetlen sérülés sem látszik, a száját leszámítva: azt ugyanis a gyilkos összevarrta. Pontosabban szólva: nem csak azt varrta össze… Amikor a testet a Los Angeles Megyei Halottkémi Hivatalba szállítják, hogy elvégezzék rajta a boncolást, az ügyeletes patológus elszörnyedve szembesül a borzalommal.
A felfedezés és az azt követő tragédia olyannyira sokkolja a rendőrséget, hogy a különösen kegyetlen esetekre specializálódott Robert Hunter nyomozóra bízzák az ügyet. Kisvártatva kiderül, hogy nem egyszeri gyilkossággal van dolguk – úgy tűnik, valaki sorra szedi az áldozatait a harmincas éveik elején járó, hosszú, fekete hajú, fehér bőrű nők köréből. Megfigyeli őket, megvárja a kínálkozó alkalmat, majd kegyetlenül lecsap rájuk. Hunter a társával, Carlos Garciával karöltve kíméletlen hajszát indít a megszállott gyilkos ellen, és csak remélhetik, hogy sikerül becserkészniük a fenevadat, mielőtt ő venné célba őket…”

A borító:
Nem viszik túlzásba ezeket a borítóterveket. A magyar kiadásé sokkal ötletesebb és találóbb, még ha csak a fülszöveget nézzük is.

Így tetszett:
Nemrég olvastam valakitől egy kommentet a Molyon, miszerint ha túl hosszú ideig olvasol egy jó könyvet, mire a végére érsz, már nem is lesz olyan jó. Nem emlékszem már pontosan, ki mondta ezt, de ha magadra ismersz esetleg, innen is üzenem, hogy igazad van. Ezzel a könyvvel sajnos pontosan így jártam.

Időhiány, mindenféle magánéleti dolog és az új King-könyv is hátráltatta ennek a regénynek az olvasását, amit roppantul sajnálok; lehet, hogy jobban haladtam volna, ha az első kettő nincs. Utóbbit meg egyszerűen muszáj volt előbbre venni.

Az előzőekhez képest kissé visszafogottabbnak éreztem ezt a részt – a háromnegyedéig legalábbis biztosan. Nem szólt akkorát a nyitójelenet (legalábbis nekem), és annyira lassan építkezett a cselekmény, hogy szinte untam. Erősen szurkoltam, hogy az utolsó harmadban történjen is valami. Biztos én vagyok zakkant, de nem borzasztottak el annyira a gyilkosságok, nem rázott a hideg, nem éreztem, hogy nekem is fáj, szinte faarccal olvastam végig a leírásokat. Egyetlen karakter leírása ütött csak szíven, még az elején, ez is csak azért, mert annyira fájdalmasan emlékeztetett valakire a múltamból. De még ez sem az a pont volt, hogy egy időre félretegyem.

Ahogy kezdett körvonalazódni, hogy ki és mi állhat a gyilkosságok mögött, úgy kezdett érdekesebbé válni a dolog. A tettes kilétére röviddel Robert előtt jöttem rá, büszke is voltam magamra. Az ő előtörténete volt számomra a könyv legizgalmasabb része, itt már azért kiszaladt egy-egy húúú meg hááá meg óóóó. Tulajdonképpen ismét egy megszállottsággal, egy komplexussal van dolgunk, amit ha sarkosan is, de elég hitelesen mutat be Carter.

A főszereplők jellemét illetően nincs változás, most is Robertnél van minden tudás, mindenki más csak kérdez és nem tudja követni. Habár Garcia és Blake is megcsillogtat némi tudást a végére. Myers karakterét nem tudtam hova tenni, bár inkább kedveltem, mint nem.

Amit viszont az írói stílusnál egyre tisztábban látok, az a hatásvadászat, és a forgatókönyvszerűség. Carter úgy ír, mintha egy filmet vagy egy bűnügyi sorozatot nézne. Amikor a fejezet „What the fuck”-kal és társaival ér véget, szinte látom, ahogy elsötétül a képernyő, és csak a követező részből fog kiderülni, mit talált a halottkém vagy mi van a videofelvételen. Ügyes trükk egyébként, kényszerít, hogy tovább olvasd, de egy idő után nekem már kissé idegesítő.

Nem rossz ez a rész sem, viszont az előzőek egyértelműen jobban tetszettek. A történet elég komplex, jól kitalálta, de valami mégis hiányzik. A sorozatot persze emiatt nem hagyom abba, de bízom benne, hogy a következő erősebb lesz és kárpótol itt az elszenvedett hiányosságokért.

 

11. hét: Chris Carter: Kivégzés - Robert Hunter 2.

Általában a rosszkedvet szoktam hentelős krimivel párosítani, de ez a kötet rosszkedv nélkül is eléggé piszkálta már a fantáziámat. Na meg haladni kellene a kihívással is, ami a sorozathoz tartozik.

Kiadó: Simon&Schuster
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 473
Az olvasás ideje: 2021. március 14. – 2021. március 19. meg egy negyed óra

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Robert Hunter és Carlos Garcia hajnalban érkeznek a tetthelyre. A helyszínelőszalagok mögött egy fehér templom húzódik meg a lámpák fényében. Képeslapra való látvány így, karácsony előtt. Ami azonban az épületben várja a két nyomozót, cseppet sem az: mindenhol vér, összefröcskölt padló, vérben ázó oltár és egy holttest reverendában, kutyafejjel a nyakán. Ki és miért változtatta mészárszékké a katolikus templomot? Mit jelent a holttest mellkasára festett szám? Nem ő lenne az első áldozat, netán újabbak következnek?

A Hunter-Garcia-páros egy brutális sorozatgyilkos nyomába ered, vállt vállnak vetve, sokszor feletteseik parancsa ellenében haladnak előre megállíthatatlanul, hátha valakit még megmenthetnek a rémálomtól. A gyilkos ugyanis nem mást akar, mint valóra váltani az áldozatai rémálmát – mert ismeri a múltjukat, a titkaikat, a legnagyobb félelmüket, és tudja, hogyan fokozza még tovább a rettegést. A végsőkig.”

A borító:
Nem találom túl kreatívnak, igazából nem is tudom, mit ábrázol. Összevarrt sebet vagy strigulákat? Talán inkább az utóbbit.

Így tetszett:
Azt mondták, az első rész ehhez képest semmi. Ha a brutalitást nézzük, akkor ez így van. Ha a csavarokat a történetben, akkor is.

Adott egy sorozatgyilkos, aki az áldozati legnagyobb félelmeire megy; ez már önmagában is rázós, emellé ismét nagyon részletes leírásokat kapunk; egészen filmszerű, az ember látja maga előtt a tetthelyet, vagy alkalomadtán magát a gyilkosságot. Nem egyszer borzolódtak fel a szőrszálak a karomon, ahogy elképzeltem ezeket a jeleneteket.

A másik dolog a lány a különleges képességével; az őt körüllengő dolgokra nagyjából a könyv felénél rájöttem, bár ekkor még nem tudtam, hogy nem is egy gyilkos van. Legalább az egyiket megtaláltam, még ha a másikkal kapcsolatban sikeresen félre is tudott vezetni.

Ez ugyanis, ahogy a két olvasott könyvben már megfigyeltem, egyfajta védjegynek tűnik Carternél: mire örülnél neki, hogy rájöttél, ki a gyilkos, ráadásul a nyomozók is ugyanerre jutottak, akkor csavar még egyet a sztorin, és hipp-hopp kiderül, hogy végig rosszul gondoltátok: te is, meg Hunterék is.

A borzadáson kívül a vége felé olyan izgatottság is erőt vett rajtam, amilyet mostanában nem váltott ki könyv: konkrétan remegett a gyomrom az utolsó kb 50 oldalnál.

Ugyan két részből korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, de látok pár jellegzetességet a fent már említett félrevezetésen kívül.
Van egy ütős nyitójelenet, ami egy darabig szóba se kerül, csak akkor illeszthető bele a képbe, amikor már a nyomozás eléggé előrehaladt.
Lassan haladnak, szinte már túl lassan; sokáig semmi, vagy csak minimális adat, amin el lehet indulni, aztán hirtelen a nyakukba szakad a megoldás, az utolsó harmada pörög fel a könyvnek.
Robert tud mindent is, minden megoldás, szinte minden jó ötlet nála van. Változatlanul túlidealizált karakternek tartom, attól függetlenül, hogy egyébként kedvelem.
Garcia mindig bajba kerül.
Az pedig, hogy a nyomozókarakterek felfüggesztése kilátásba kerül a végjátékban, már egyfajta klisé, nem csak Carternél, hanem en bloc a műfajban.

Véleményem szerint ennek a résznek az ereje abban rejlik, hogy közelebb érezzük magunkhoz a félelmeik révén megölt áldozatokat, bekúszik a pszichénkbe a kérdés, hogy mi lenne, ha ez velünk történne; ha csak belegondolok, hogy mondjuk nekem mi a legnagyobb félelmem, és azzal kellene szembesülnöm az utolsó perceimben… És biztosan van olyan olvasó is, aki ugyanattól a dologtól kap frászt, mint némelyik áldozat.

Hogy jobb-e, mint az előző rész? Nem tudom, talán igen. Az biztos, hogy annyira még nem borzasztott el, hogy félretegyem, vagy hogy ne tudjak olvasás közben jóízűen befalni egy tábla TUC-kekszes Milkát. Várom ezt a pontot. De tényleg.

6. hét: Chris Carter: A keresztes gyilkos - Robert Hunter 1.

Úgy tűnhet, mintha ez lenne az első Carterem, pedig nem. Ennek a sorozatnak az előzményéhez már volt szerencsém tavaly, bár a blogon külön bejegyzést nem kapott rövidsége okán. Hozzájárult azonban némileg ahhoz, hogy nagyjából tudjam, mire számítsak. A nagyobb meglepetés az volt inkább, hogy én ezt eddig miért nem találtam meg?! Miért vártam meg, amíg kihívás indul rá?

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 448
Az olvasás ideje: 2021. február 6. – 2021. február 14.

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Los Angeles egyik elhagyatott házában egy kegyetlenül meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkannak. A két fakaróhoz kötözött meztelen áldozat arcáról lenyúzták a bőrt – miközben még élt. Tarkójába különös kettős keresztet véstek – ez a keresztes gyilkosként ismertté vált pszichopata jele.
Pedig ez lehetetlen, hiszen a keresztes gyilkost két éve elfogták és kivégezték. Talán az egyik követője tette? Vagy Robert Hunter gyilkossági nyomozó kénytelen szembenézni az elképzelhetetlennel? Lehet, hogy az igazi keresztes gyilkos még mindig odakint ólálkodik, és gúnyt űz Hunterből, aki képtelen elkapni?
Robert Hunter és zöldfülű társa egy minden képzeletet felülmúló rémálomban találja magát…”

A borító:
A legújabb angol nyelvű kiadásról tudok nyilatkozni: Egy elhamvadó gyufa. Tulajdonképpen nem is választhattak volna kevésbé kapcsolódó elemet a borítóra.  Maradhatott volna a kereszt.

Így tetszett:
Ugyan már egyet aludtam rá, szóval nem vagyok sokkhatás alatt, mégsem ez az, ami miatt nehezen tudok nyilatkozni. A jó, vagy bővebben nagyon jó nem elégséges, mint értékelés, amit pedig ezeken kívül tudnék mondani, az nem tűrne nyomdafestéket. Azért megpróbálom.

A nyitójelenetnél úgy tűnik, hogy rögtön belecsapunk a lecsóba, aztán a fejezetnek vége szakad, és teljesen máshol, más időben vagyunk – korábban, ahol ténylegesen indul a sztori. Részletesen megismerjük a szereplőket és a körülményeket. Eddig semmi extra, leszámítva az erősen túlidealizált főszereplőt (rövid időn belül már a harmadik ilyenbe botlok bele – most komolyan, muszáj olyannak lenniük, amilyen teljesen tutira nincs is?). Annak ellenére, hogy alapvetően szeretem a lassan építkezős, háttértörténeteket bemutató sztorikat, egy kicsit lassúnak éreztem a haladást. Persze el lehet attól is, hogy hétközben alig pár oldalt tudtam naponta olvasni – lehet, hogy nem is a cselekmény haladt lassan, hanem én?
A háromnegyede táján aztán, amikor visszakanyarodtunk ahhoz a jelenethez, amivel nyitottunk, jött a nagy bumm, és onnantól kezdve mindenhova vittem magammal a könyvet, értve ezalatt a fürdőkádat és a wc-t is. Megjegyzem, ezt a bizonyos jelenetet sokáig nem is tudtam hova tenni; álmodta-e Robert, vagy meg fog majd történni, na de mikor?
A brutalitásra némileg fel voltam készülve, mégis kirázott néha a hideg, amikor egy-egy holttestet leírt. Ugyanazt tudom ismételni, amit John Cure könyvénél is írtam: Nem szeretnék így meghalni. Áú. Fáj.
A végkifejlettel istenesen meglepett, csak pislogni meg tátogni tudtam, mikor felfedte, ki a gyilkos. Pont rá nem gyanakodtam volna, bár annyi sejtésem volt, hogy nem egy teljesen ismeretlen karakterről lesz szó.

Többektől hallottam már, hogy Carter szókincse nem túl gazdag; eredeti nyelven olvasva ezt így nem jelenteném ki; tény, hogy sok a szleng, sokkal inkább a beszélt, mint az irodalmi nyelvet használja, de ettől hitelesebbnek tűnnek a karakterek. Emellett én igenis találtam olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket egy angol esszében is tudok használni – és majd büszkélkedhetek vele, hogy Cartertől tanultam.

A főszereplőket hamar sikerült megkedvelnem; Robert túlidealizált lényét gyorsan feledtették humoros megnyilvánulásai, és a Garciával való pingpongozás is kedvemre való. Isabellát is szerettem, szurkoltam is nekik Roberttel. D-King volt inkább ellenszenves, mint rokonszenves, de ez adódhat abból is, hogy az ő világa elég távol áll tőlem.

Negatívumként tudom felhozni, hogy egy kicsit olyan érzésem volt, mintha az összes ötletét ebbe az egy könyvbe akarná belezsúfolni a válogatott kínzásokkal és halálokkal. Biztos vagyok benne, hogy tévedek, és ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami a többi könyvben vár.
A könyv elején érezni véltem a Hetedik című film hatását, de ez később elmúlt. Nem is feltétlenül negatív dolog ez.

Egyelőre abszolút nem bántam meg, hogy megvettem az összes megjelent könyvét, jó eséllyel még az idén elolvasom mindet (persze angolul). Annyi biztos, hogy megértem a molytársak rajongását és függőségét; nálam is bekapcsolódott valami. Könnyen meglehet, hogy új Carter-rajongó van születőben.