Általában a rosszkedvet szoktam hentelős krimivel párosítani, de ez a kötet rosszkedv nélkül is eléggé piszkálta már a fantáziámat. Na meg haladni kellene a kihívással is, ami a sorozathoz tartozik.
Kiadó: Simon&Schuster
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 473
Az olvasás ideje: 2021. március 14. – 2021. március 19. meg egy negyed óra
A fülszöveg – angolul nem tudó
olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Robert Hunter és Carlos Garcia hajnalban érkeznek a tetthelyre. A
helyszínelőszalagok mögött egy fehér templom húzódik meg a lámpák fényében.
Képeslapra való látvány így, karácsony előtt. Ami azonban az épületben várja a
két nyomozót, cseppet sem az: mindenhol vér, összefröcskölt padló, vérben ázó
oltár és egy holttest reverendában, kutyafejjel a nyakán. Ki és miért
változtatta mészárszékké a katolikus templomot? Mit jelent a holttest
mellkasára festett szám? Nem ő lenne az első áldozat, netán újabbak következnek?
A Hunter-Garcia-páros egy brutális sorozatgyilkos
nyomába ered, vállt vállnak vetve, sokszor feletteseik parancsa ellenében
haladnak előre megállíthatatlanul, hátha valakit még megmenthetnek a rémálomtól.
A gyilkos ugyanis nem mást akar, mint valóra váltani az áldozatai rémálmát –
mert ismeri a múltjukat, a titkaikat, a legnagyobb félelmüket, és tudja, hogyan
fokozza még tovább a rettegést. A végsőkig.”
A borító:
Nem
találom túl kreatívnak, igazából nem is tudom, mit ábrázol. Összevarrt sebet
vagy strigulákat? Talán inkább az utóbbit.
Így tetszett:
Azt
mondták, az első rész ehhez képest semmi. Ha a brutalitást nézzük, akkor ez így
van. Ha a csavarokat a történetben, akkor is.
Adott egy sorozatgyilkos, aki az áldozati legnagyobb félelmeire megy; ez
már önmagában is rázós, emellé ismét nagyon részletes leírásokat kapunk; egészen
filmszerű, az ember látja maga előtt a tetthelyet, vagy alkalomadtán magát a
gyilkosságot. Nem egyszer borzolódtak fel a szőrszálak a karomon, ahogy
elképzeltem ezeket a jeleneteket.
A másik dolog a lány a különleges képességével; az őt körüllengő dolgokra
nagyjából a könyv felénél rájöttem, bár ekkor még nem tudtam, hogy nem is egy
gyilkos van. Legalább az egyiket megtaláltam, még ha a másikkal kapcsolatban
sikeresen félre is tudott vezetni.
Ez ugyanis, ahogy a két olvasott könyvben már megfigyeltem, egyfajta
védjegynek tűnik Carternél: mire örülnél neki, hogy rájöttél, ki a gyilkos,
ráadásul a nyomozók is ugyanerre jutottak, akkor csavar még egyet a sztorin, és
hipp-hopp kiderül, hogy végig rosszul gondoltátok: te is, meg Hunterék is.
A borzadáson kívül a vége felé olyan izgatottság is erőt vett rajtam,
amilyet mostanában nem váltott ki könyv: konkrétan remegett a gyomrom az utolsó
kb 50 oldalnál.
Ugyan két részből korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, de
látok pár jellegzetességet a fent már említett félrevezetésen kívül.
Van egy ütős nyitójelenet, ami egy darabig szóba se kerül, csak akkor
illeszthető bele a képbe, amikor már a nyomozás eléggé előrehaladt.
Lassan haladnak, szinte már túl lassan; sokáig semmi, vagy csak minimális adat,
amin el lehet indulni, aztán hirtelen a nyakukba szakad a megoldás, az utolsó
harmada pörög fel a könyvnek.
Robert tud mindent is, minden megoldás, szinte minden jó ötlet nála van.
Változatlanul túlidealizált karakternek tartom, attól függetlenül, hogy
egyébként kedvelem.
Garcia mindig bajba kerül.
Az pedig, hogy a nyomozókarakterek felfüggesztése kilátásba kerül a
végjátékban, már egyfajta klisé, nem csak Carternél, hanem en bloc a műfajban.
Véleményem szerint ennek a résznek az ereje abban rejlik, hogy közelebb
érezzük magunkhoz a félelmeik révén megölt áldozatokat, bekúszik a pszichénkbe
a kérdés, hogy mi lenne, ha ez velünk történne; ha csak belegondolok, hogy
mondjuk nekem mi a legnagyobb félelmem, és azzal kellene szembesülnöm az utolsó
perceimben… És biztosan van olyan olvasó is, aki ugyanattól a dologtól kap
frászt, mint némelyik áldozat.
Hogy jobb-e, mint az előző rész? Nem tudom, talán igen. Az biztos, hogy
annyira még nem borzasztott el, hogy félretegyem, vagy hogy ne tudjak olvasás
közben jóízűen befalni egy tábla TUC-kekszes Milkát. Várom ezt a pontot. De
tényleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése