18. hét: Chris Carter: Vadász - Robert Hunter 3.

Újra Carter és Robert Hunter, bár kivételesen nem rosszkedvet akartam gyógyítani vele, amikor elővettem – más kérdés, hogy az olvasás ideje alatt mégis jó volt erre is. No nem annyira, mint az előző kötet.

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 464
Az olvasás ideje: 2021. április 25. – 2021. május 8.

A fülszöveg (a magyar kiadásé):
„Ha ​azt hiszed, biztonságban vagy… nem árt, ha újragondolod

Los Angeles egyik használaton kívüli hentesboltjában ismeretlen nő holttestére bukkannak. A helyszínen nem tudják megállapítani a halál okát. Nincs sem vérfolt, sem lövedék vagy kés okozta seb, a fején és a felsőtestén sem éktelenkedik dudor vagy horzsolás, sem fojtogatásra utaló vérömleny a nyakán. A testén egyetlen sérülés sem látszik, a száját leszámítva: azt ugyanis a gyilkos összevarrta. Pontosabban szólva: nem csak azt varrta össze… Amikor a testet a Los Angeles Megyei Halottkémi Hivatalba szállítják, hogy elvégezzék rajta a boncolást, az ügyeletes patológus elszörnyedve szembesül a borzalommal.
A felfedezés és az azt követő tragédia olyannyira sokkolja a rendőrséget, hogy a különösen kegyetlen esetekre specializálódott Robert Hunter nyomozóra bízzák az ügyet. Kisvártatva kiderül, hogy nem egyszeri gyilkossággal van dolguk – úgy tűnik, valaki sorra szedi az áldozatait a harmincas éveik elején járó, hosszú, fekete hajú, fehér bőrű nők köréből. Megfigyeli őket, megvárja a kínálkozó alkalmat, majd kegyetlenül lecsap rájuk. Hunter a társával, Carlos Garciával karöltve kíméletlen hajszát indít a megszállott gyilkos ellen, és csak remélhetik, hogy sikerül becserkészniük a fenevadat, mielőtt ő venné célba őket…”

A borító:
Nem viszik túlzásba ezeket a borítóterveket. A magyar kiadásé sokkal ötletesebb és találóbb, még ha csak a fülszöveget nézzük is.

Így tetszett:
Nemrég olvastam valakitől egy kommentet a Molyon, miszerint ha túl hosszú ideig olvasol egy jó könyvet, mire a végére érsz, már nem is lesz olyan jó. Nem emlékszem már pontosan, ki mondta ezt, de ha magadra ismersz esetleg, innen is üzenem, hogy igazad van. Ezzel a könyvvel sajnos pontosan így jártam.

Időhiány, mindenféle magánéleti dolog és az új King-könyv is hátráltatta ennek a regénynek az olvasását, amit roppantul sajnálok; lehet, hogy jobban haladtam volna, ha az első kettő nincs. Utóbbit meg egyszerűen muszáj volt előbbre venni.

Az előzőekhez képest kissé visszafogottabbnak éreztem ezt a részt – a háromnegyedéig legalábbis biztosan. Nem szólt akkorát a nyitójelenet (legalábbis nekem), és annyira lassan építkezett a cselekmény, hogy szinte untam. Erősen szurkoltam, hogy az utolsó harmadban történjen is valami. Biztos én vagyok zakkant, de nem borzasztottak el annyira a gyilkosságok, nem rázott a hideg, nem éreztem, hogy nekem is fáj, szinte faarccal olvastam végig a leírásokat. Egyetlen karakter leírása ütött csak szíven, még az elején, ez is csak azért, mert annyira fájdalmasan emlékeztetett valakire a múltamból. De még ez sem az a pont volt, hogy egy időre félretegyem.

Ahogy kezdett körvonalazódni, hogy ki és mi állhat a gyilkosságok mögött, úgy kezdett érdekesebbé válni a dolog. A tettes kilétére röviddel Robert előtt jöttem rá, büszke is voltam magamra. Az ő előtörténete volt számomra a könyv legizgalmasabb része, itt már azért kiszaladt egy-egy húúú meg hááá meg óóóó. Tulajdonképpen ismét egy megszállottsággal, egy komplexussal van dolgunk, amit ha sarkosan is, de elég hitelesen mutat be Carter.

A főszereplők jellemét illetően nincs változás, most is Robertnél van minden tudás, mindenki más csak kérdez és nem tudja követni. Habár Garcia és Blake is megcsillogtat némi tudást a végére. Myers karakterét nem tudtam hova tenni, bár inkább kedveltem, mint nem.

Amit viszont az írói stílusnál egyre tisztábban látok, az a hatásvadászat, és a forgatókönyvszerűség. Carter úgy ír, mintha egy filmet vagy egy bűnügyi sorozatot nézne. Amikor a fejezet „What the fuck”-kal és társaival ér véget, szinte látom, ahogy elsötétül a képernyő, és csak a követező részből fog kiderülni, mit talált a halottkém vagy mi van a videofelvételen. Ügyes trükk egyébként, kényszerít, hogy tovább olvasd, de egy idő után nekem már kissé idegesítő.

Nem rossz ez a rész sem, viszont az előzőek egyértelműen jobban tetszettek. A történet elég komplex, jól kitalálta, de valami mégis hiányzik. A sorozatot persze emiatt nem hagyom abba, de bízom benne, hogy a következő erősebb lesz és kárpótol itt az elszenvedett hiányosságokért.

 

11. hét: Chris Carter: Kivégzés - Robert Hunter 2.

Általában a rosszkedvet szoktam hentelős krimivel párosítani, de ez a kötet rosszkedv nélkül is eléggé piszkálta már a fantáziámat. Na meg haladni kellene a kihívással is, ami a sorozathoz tartozik.

Kiadó: Simon&Schuster
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 473
Az olvasás ideje: 2021. március 14. – 2021. március 19. meg egy negyed óra

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Robert Hunter és Carlos Garcia hajnalban érkeznek a tetthelyre. A helyszínelőszalagok mögött egy fehér templom húzódik meg a lámpák fényében. Képeslapra való látvány így, karácsony előtt. Ami azonban az épületben várja a két nyomozót, cseppet sem az: mindenhol vér, összefröcskölt padló, vérben ázó oltár és egy holttest reverendában, kutyafejjel a nyakán. Ki és miért változtatta mészárszékké a katolikus templomot? Mit jelent a holttest mellkasára festett szám? Nem ő lenne az első áldozat, netán újabbak következnek?

A Hunter-Garcia-páros egy brutális sorozatgyilkos nyomába ered, vállt vállnak vetve, sokszor feletteseik parancsa ellenében haladnak előre megállíthatatlanul, hátha valakit még megmenthetnek a rémálomtól. A gyilkos ugyanis nem mást akar, mint valóra váltani az áldozatai rémálmát – mert ismeri a múltjukat, a titkaikat, a legnagyobb félelmüket, és tudja, hogyan fokozza még tovább a rettegést. A végsőkig.”

A borító:
Nem találom túl kreatívnak, igazából nem is tudom, mit ábrázol. Összevarrt sebet vagy strigulákat? Talán inkább az utóbbit.

Így tetszett:
Azt mondták, az első rész ehhez képest semmi. Ha a brutalitást nézzük, akkor ez így van. Ha a csavarokat a történetben, akkor is.

Adott egy sorozatgyilkos, aki az áldozati legnagyobb félelmeire megy; ez már önmagában is rázós, emellé ismét nagyon részletes leírásokat kapunk; egészen filmszerű, az ember látja maga előtt a tetthelyet, vagy alkalomadtán magát a gyilkosságot. Nem egyszer borzolódtak fel a szőrszálak a karomon, ahogy elképzeltem ezeket a jeleneteket.

A másik dolog a lány a különleges képességével; az őt körüllengő dolgokra nagyjából a könyv felénél rájöttem, bár ekkor még nem tudtam, hogy nem is egy gyilkos van. Legalább az egyiket megtaláltam, még ha a másikkal kapcsolatban sikeresen félre is tudott vezetni.

Ez ugyanis, ahogy a két olvasott könyvben már megfigyeltem, egyfajta védjegynek tűnik Carternél: mire örülnél neki, hogy rájöttél, ki a gyilkos, ráadásul a nyomozók is ugyanerre jutottak, akkor csavar még egyet a sztorin, és hipp-hopp kiderül, hogy végig rosszul gondoltátok: te is, meg Hunterék is.

A borzadáson kívül a vége felé olyan izgatottság is erőt vett rajtam, amilyet mostanában nem váltott ki könyv: konkrétan remegett a gyomrom az utolsó kb 50 oldalnál.

Ugyan két részből korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, de látok pár jellegzetességet a fent már említett félrevezetésen kívül.
Van egy ütős nyitójelenet, ami egy darabig szóba se kerül, csak akkor illeszthető bele a képbe, amikor már a nyomozás eléggé előrehaladt.
Lassan haladnak, szinte már túl lassan; sokáig semmi, vagy csak minimális adat, amin el lehet indulni, aztán hirtelen a nyakukba szakad a megoldás, az utolsó harmada pörög fel a könyvnek.
Robert tud mindent is, minden megoldás, szinte minden jó ötlet nála van. Változatlanul túlidealizált karakternek tartom, attól függetlenül, hogy egyébként kedvelem.
Garcia mindig bajba kerül.
Az pedig, hogy a nyomozókarakterek felfüggesztése kilátásba kerül a végjátékban, már egyfajta klisé, nem csak Carternél, hanem en bloc a műfajban.

Véleményem szerint ennek a résznek az ereje abban rejlik, hogy közelebb érezzük magunkhoz a félelmeik révén megölt áldozatokat, bekúszik a pszichénkbe a kérdés, hogy mi lenne, ha ez velünk történne; ha csak belegondolok, hogy mondjuk nekem mi a legnagyobb félelmem, és azzal kellene szembesülnöm az utolsó perceimben… És biztosan van olyan olvasó is, aki ugyanattól a dologtól kap frászt, mint némelyik áldozat.

Hogy jobb-e, mint az előző rész? Nem tudom, talán igen. Az biztos, hogy annyira még nem borzasztott el, hogy félretegyem, vagy hogy ne tudjak olvasás közben jóízűen befalni egy tábla TUC-kekszes Milkát. Várom ezt a pontot. De tényleg.

6. hét: Chris Carter: A keresztes gyilkos - Robert Hunter 1.

Úgy tűnhet, mintha ez lenne az első Carterem, pedig nem. Ennek a sorozatnak az előzményéhez már volt szerencsém tavaly, bár a blogon külön bejegyzést nem kapott rövidsége okán. Hozzájárult azonban némileg ahhoz, hogy nagyjából tudjam, mire számítsak. A nagyobb meglepetés az volt inkább, hogy én ezt eddig miért nem találtam meg?! Miért vártam meg, amíg kihívás indul rá?

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 448
Az olvasás ideje: 2021. február 6. – 2021. február 14.

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Los Angeles egyik elhagyatott házában egy kegyetlenül meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkannak. A két fakaróhoz kötözött meztelen áldozat arcáról lenyúzták a bőrt – miközben még élt. Tarkójába különös kettős keresztet véstek – ez a keresztes gyilkosként ismertté vált pszichopata jele.
Pedig ez lehetetlen, hiszen a keresztes gyilkost két éve elfogták és kivégezték. Talán az egyik követője tette? Vagy Robert Hunter gyilkossági nyomozó kénytelen szembenézni az elképzelhetetlennel? Lehet, hogy az igazi keresztes gyilkos még mindig odakint ólálkodik, és gúnyt űz Hunterből, aki képtelen elkapni?
Robert Hunter és zöldfülű társa egy minden képzeletet felülmúló rémálomban találja magát…”

A borító:
A legújabb angol nyelvű kiadásról tudok nyilatkozni: Egy elhamvadó gyufa. Tulajdonképpen nem is választhattak volna kevésbé kapcsolódó elemet a borítóra.  Maradhatott volna a kereszt.

Így tetszett:
Ugyan már egyet aludtam rá, szóval nem vagyok sokkhatás alatt, mégsem ez az, ami miatt nehezen tudok nyilatkozni. A jó, vagy bővebben nagyon jó nem elégséges, mint értékelés, amit pedig ezeken kívül tudnék mondani, az nem tűrne nyomdafestéket. Azért megpróbálom.

A nyitójelenetnél úgy tűnik, hogy rögtön belecsapunk a lecsóba, aztán a fejezetnek vége szakad, és teljesen máshol, más időben vagyunk – korábban, ahol ténylegesen indul a sztori. Részletesen megismerjük a szereplőket és a körülményeket. Eddig semmi extra, leszámítva az erősen túlidealizált főszereplőt (rövid időn belül már a harmadik ilyenbe botlok bele – most komolyan, muszáj olyannak lenniük, amilyen teljesen tutira nincs is?). Annak ellenére, hogy alapvetően szeretem a lassan építkezős, háttértörténeteket bemutató sztorikat, egy kicsit lassúnak éreztem a haladást. Persze el lehet attól is, hogy hétközben alig pár oldalt tudtam naponta olvasni – lehet, hogy nem is a cselekmény haladt lassan, hanem én?
A háromnegyede táján aztán, amikor visszakanyarodtunk ahhoz a jelenethez, amivel nyitottunk, jött a nagy bumm, és onnantól kezdve mindenhova vittem magammal a könyvet, értve ezalatt a fürdőkádat és a wc-t is. Megjegyzem, ezt a bizonyos jelenetet sokáig nem is tudtam hova tenni; álmodta-e Robert, vagy meg fog majd történni, na de mikor?
A brutalitásra némileg fel voltam készülve, mégis kirázott néha a hideg, amikor egy-egy holttestet leírt. Ugyanazt tudom ismételni, amit John Cure könyvénél is írtam: Nem szeretnék így meghalni. Áú. Fáj.
A végkifejlettel istenesen meglepett, csak pislogni meg tátogni tudtam, mikor felfedte, ki a gyilkos. Pont rá nem gyanakodtam volna, bár annyi sejtésem volt, hogy nem egy teljesen ismeretlen karakterről lesz szó.

Többektől hallottam már, hogy Carter szókincse nem túl gazdag; eredeti nyelven olvasva ezt így nem jelenteném ki; tény, hogy sok a szleng, sokkal inkább a beszélt, mint az irodalmi nyelvet használja, de ettől hitelesebbnek tűnnek a karakterek. Emellett én igenis találtam olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket egy angol esszében is tudok használni – és majd büszkélkedhetek vele, hogy Cartertől tanultam.

A főszereplőket hamar sikerült megkedvelnem; Robert túlidealizált lényét gyorsan feledtették humoros megnyilvánulásai, és a Garciával való pingpongozás is kedvemre való. Isabellát is szerettem, szurkoltam is nekik Roberttel. D-King volt inkább ellenszenves, mint rokonszenves, de ez adódhat abból is, hogy az ő világa elég távol áll tőlem.

Negatívumként tudom felhozni, hogy egy kicsit olyan érzésem volt, mintha az összes ötletét ebbe az egy könyvbe akarná belezsúfolni a válogatott kínzásokkal és halálokkal. Biztos vagyok benne, hogy tévedek, és ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami a többi könyvben vár.
A könyv elején érezni véltem a Hetedik című film hatását, de ez később elmúlt. Nem is feltétlenül negatív dolog ez.

Egyelőre abszolút nem bántam meg, hogy megvettem az összes megjelent könyvét, jó eséllyel még az idén elolvasom mindet (persze angolul). Annyi biztos, hogy megértem a molytársak rajongását és függőségét; nálam is bekapcsolódott valami. Könnyen meglehet, hogy új Carter-rajongó van születőben.  

34-35. hét: Mario Puzo: The Godfather/A Keresztapa

Amikor 5 évvel ezelőtt megnéztem A keresztapát, fogalmam sem volt róla, hogy ebből a történetből könyv is van. Erre a tavalyi Könyvfesztiválon döbbentem rá, amikor egy idegen nyelvű könyveket is kínáló standnál megláttam az angol nyelvű kiadását. Természetesen azonnal elhoztam, de az elolvasását tologattam. Mindaddig, amíg év elején meg nem fogadtam, hogy többet fogok angolul olvasni, de ha idén csak egy angol könyv jönne össze, akkor ez lesz az. A pontos dátumot végül (ismételten) egy molyos kihívás hozta meg.

Kiadó: Arrow Books
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 596
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 17. – 2020. augusztus 29. 

A fülszöveg (a magyar kiadásé):
„A Maffia napi aktualitásként él az emberek tudatában, hiszen lépten-nyomon hallat magáról. Az olvasó bizonyára érdeklődéssel és izgalommal olvassa majd regényalakban is a filmvászonról jól ismert, Francis Ford Coppola és Marlon Brando jóvoltából halhatatlanná és világhírűvé vált, Amerikában letelepedett Keresztapa, Don Corleone fordulatos, elképesztő epizódokban gazdag történetét. Módunkban áll végigkísérni a Szicíliából Amerikába vándorolt Corleone família idősebb és ifjabb nemzedékeinek, barátainak, ellenségeinek sorsát, életét – és természetesen halálát, hiszen a szereplők legfontosabb jellemvonása az, hogy tetteiket az Amerikában is virágzó Maffia parancsai határozzák meg, amelyek között a legfontosabb a szinte közhelynek számító, ám a szervezet tagjai által mindig halálosan komolyan vett vendetta, vagyis a vérbosszú.”

A borító:
Igazán semmi extra, fekete borító fehér és piros betűkkel, szerző+cím. No meg egy marionettbábu zsinórjai, az őket tartó kézzel. Aki hallott már a történetről, az olasz maffiáról vagy ismeri a filmet, annak ez a kis illusztráció épp eleget mond. 

Így tetszett:
A filmet nagyon szerettem anno, emiatt kissé elfogultan álltam a könyvhöz. A cselekményre is emlékeztem, ha nem is minden részletére, a fő szál megvolt, de ahogy olvastam, a mellékszálak is előjöttek. A színészek arca viszont nem villant be olvasás közben, kivéve Marlon Brandóé, illetve homályosabban Al Pacinóé.

A történet fordulatokban gazdag, és habár egy kissé lassan halad előre, korántsem unalmas. Nem teljesen lineáris a történetvezetés; két nagyobb esemény között olvashatunk egy-egy visszaemlékezést, jellemrajzot, gyermekkori történetet. Ezek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a szereplőket jobban megismerjük, és a jó vagy a rossz kalapba, vagy akár egyikből a másikba tegyük.

Nagyon élveztem azt, ahogy a szerző a Corleone családot bemutatja. Érezhető, hogy valami nem teljesen tiszta, mégis igyekszik úgy leírni őket és a tevékenységüket, mintha teljesen legális lenne minden, amihez közük van. Beépülnek a társadalomba, a főbb hatalmi szervekbe, miközben egy saját társadalmat alkotnak meg, amelyben a lojalitásnak van talán a legfőbb szerepe, és ahol az önbíráskodást sem büntetik. Minden elsimítható, legitimálható a megfelelő eszközökkel, ők maguk pedig szinte érinthetetlenek.

Habár nagyjából tudtam, minek kell következnie, mégis izgatottan vártam minden eseményt, olvastatta magát, vitt magával. Hogy van tovább? Mit nem tudok még? És amikor már azt hinné az ember, hogy itt a vége, akkor látja, hogy van még 200 oldal, és felteszi a kérdést, hogy ugyan mi jöhet még? Ebből az is látható, hogy több ponton befejeződhetett volna a történet, több helyen el lehetett volna vágni és az olvasó fantáziájára lehetett volna bízni a továbbiakat. Mario Puzo mégis mindent lezár, mindenre van valamilyen megoldása. Épp, mint Don Vitónak. J Rendkívül szemléletesen ír, az ember szinte kívánja, hogy ott legyen a szereplők között, vagy némelyikük helyében. Nem tudom, a magyar fordítás mennyire tudja ezt visszaadni. Nem is biztos, hogy akarom ezt tudni.

Ami visszagondolva kicsit furcsa, hogy ellenszenves szereplőt keveset találtam. Majdnem mindenki szimpatikus volt valamiért. Don Vito az erős, határozott jelleméért, Sonnynak a forrófejűsége ellenére is voltak nemes érzelmei, Kay pedig épp a naivitása miatt szerethető. Carlo volt az, akit nem csíptem amiatt, ahogy Connie-val bánt, illetve Johnny Fontane tűnt arrogánsnak. A család ellenségeit felületesen mutatja be Puzo, keveset tudunk meg róluk; ellenségek és kész, senki ne kérdezze, miért. Az abszolút kedvencem Michael karaktere és az ő regényes sorsa; a legkisebb fiú, aki kilóg a sorból, aki a legalkalmasabb lenne a családi vállalkozás átvételére, de ő ebből nem kér, igyekszik a lehető legtávolabb maradni tőle. Mikor aztán mégis belekeveredik, belátja, hogy nemcsak kihúzni nem tudja magát belőle, hanem egyenesen kötelessége, hogy részt vegyen mindenben, ami a családot érinti. Ebből a szempontból nézve az ő, illetve Kay jelleme fejlődik a legtöbbet, a többi szereplő jelleme ennél kevésbé látványosan mozdul meg, ha megmozdul egyáltalán.  

Érdekes a nők helyzete és szerepe is a történetben. Nagyon szigorúan, feminista szemszögből nézve itt elnyomás, alárendeltség, bizonyos esetben akár nőgyűlölet is van. A nők nem vehetnek részt a család ügyeiben, nem is tudhatnak azokról. Az egyik oldalon tulajdonképpen csak azért vannak, hogy a háztartást vezessék és gyereket szüljenek, a másik oldalon pedig a szexuális szükségletek kielégítésére. Valamiképpen a férfiak egymás közti, veszélyes játékainak áldozatai ők. Mama Corleone esetében mégsem teljesen ezt éreztem. Őt inkább csodáltam azért, ahogy a saját helyzetét kezelte a családban. Ahogy elfogadta a neki szánt helyet, ahogy megbékélt vele, amolyan jobb is, ha én ezekről nem tudok módon. Voltak azok a korok, és voltak és vannak azok a társadalmi rétegek, ahol ez normális. Épp ezért nem érzem azt, hogy Puzo degradálni akarta volna a nőket, inkább hiteles szeretett volna lenni.

Mindent összevetve: szeretem, imádom, és ha nem lenne még jó sok olvasásra váró könyv a polcomon, akár most azonnal újrakezdeném.

Soraimat szokásomhoz híven a könyvből vett kedvenc gondolataimmal zárom (természetesen a hivatalos magyar fordítást mellékelve):

„A man who is not a father to his children can never be a real man.” (Aki nem apja a gyermekeinek, sohasem lesz igazi ember.)

„A million dollars cash doesn’t grow on trees.” (Egymillió dollár készpénz nem terem minden bokorban.)

„But time erodes gratitude more quickly than it does beauty.( De az idő hamarabb kikezdi a hálát, mint a szépséget.)

„Every man has one destiny.” (Minden embernek csak egy sorsa van.)

“Revenge is a dish that tastes best when it is cold.” (A bosszú olyan étel, amely hidegen a legízletesebb.)  

Végezetül pedig a magyarázat a képhez: A Whiskyből és Amarettóból álló koktélt Godfather-nek hívják; nem sokkal azután találtam rá, hogy a filmet láttam, majd 5 évvel később, a könyv olvasásának ideje alatt találkoztam vele újra. Azt hiszem, ez jelent valamit. J

5/5🌟

29-31. hét: Stephen King: Átfúj a szél a kulcslyukon - A Setét Torony IV+0,5

Megint jó sokáig pihentettem A Setét Tornyot, aminek részben az volt az oka, hogy ismét egy olyan részhez érkeztem, amelyiket párhuzamosan akartam olvasni két nyelven, magyarul és angolul. Amiért ezt halogattam: iszonyatosan lelassít. Ugyan a magyar és az angol olvasási tempóm már majdnem megegyezik, mégis nehezebben haladok egy történettel, ha bizonyos időközönként, például fejezetenként leteszem, hogy nyelvet váltsak. A másik ok, amiért ez ilyen sokáig elmaradt, a már sokat emlegetett Q-ügyosztály és persze a friss King-megjelenés. Végül csak rávettem magam, hogy visszatérjek Roland világába.

Kiadó: Európa / Hodder&Stoughton
Kiadás éve: 2014 / 2012
Oldalszám: 372 / 336
Fordító: Szántó Judit
Az olvasás ideje: 2020. július 15. – 2020. augusztus 1.

A fülszöveg (csak a magyar):
„Aki ​olvasott már Stephen Kinget, biztosan emlékszik thrillereinek otthonosan hideglelős hangulatára – a borzongató sejtelemre, hogy az egyszerű, derűs hétköznapok mélyén mindig ott lappang a szörnyűség, az ember szívében pedig a vadállat. A Setét Torony sorozatban a thriller koronázatlan királya a fantasy birodalmába kalandozik. Egy mitikus, történelem előtti – vagy utáni – varázsvilágba, amely idegensége mellett is ismerős – talán leginkább a nagy amerikai westernekből, ahol az élet csupa kaland, veszedelem és csoda.

A címadó történetet – amely regény a regényben – A Setét Torony sorozat főhőse, Roland lovag meséli el egy viharos éjszakán: a kis Timről szól, akinek favágó apja a veszedelmes, elvarázsolt Vasfa-erdőben lelte halálát. Hogy biztonságban tudja a megcsonkult családot, Tim édesanyja újból férjhez megy az apa barátjához és favágó-társához, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy talán nem is az, aminek látszott. Tim nyomozásba kezd: felkerekedik az erdőbe, hogy ott megtalálja Maerlynt, a varázslót, a segítségét kérje az egyre sokasodó rejtélyek megoldásához, és elhozza megvakított édesanyjának a gyógyító elixírt.

Az Átfúj a szél a kulcslyukon A Setét Torony sorozat „négy és feledik” kötete – ezzel válik teljessé a történet, amely Stephen King alkotói életének nagy részét végigkísérte, s amelynek negyedik és ötödik része között a rajongók közül sokan éreztek valami hiányt…

A borítók:
A magyar borítón a központi szerepet egy tigris foglalja el, a háttérben egy kisfiú és egy torony (a Torony?) látható. A történet ismerete nélkül ezek a rajzok nekem semmit nem mondtak, bár abban biztos voltam, hogy idővel értelmet fognak nyerni. Az angol borító egy lángoló kulcslyukat ábrázol, amelyen át egy másik világba tekinthetünk át. Ez az illusztráció közelebb áll a címhez, és jelképezi azt is, hogy Roland világa nem azonos a miénkkel. Nekem a maga módján mindkettő nagyon tetszik, de az angol felé húz jobban a szívem. Molyon is megszavaztattam a kérdést, ott is az angol borító nyert.

Így tetszett:
Nagyon kíváncsi voltam erre a négy és feledik kötetre, leginkább azért, mert a sorozat lezárása után íródott. Azt gondolom, nehéz egy sorozathoz évekkel később plusz részt írni úgy, hogy az jó is legyen, pláne ha az nem folytatás, és nem is előzmény, hanem a sorozat idejében játszódik. Tudtam, hogy a 4. és az 5. kötet között kell olvasni, és erre King is felhívja a figyelmet az előszóban.

Ebben a kötetben három egymásban fészkelő történetet kapunk: Roland meséli útitársainak (1), hogy amikor még fiatal harcosként egy megbízatást teljesített (2), egy kisfiúnak meséli el a maga kedvenc meséjét (3). A Setét Torony-sorozat fő szála tehát ebben a kötetben alig mozdul meg, illetve Roland ifjúkori története, és az elmondott mese is megállják a helyüket külön-külön is. A duplakeretes szerkezet miatt mégsem lehet őket külön-külön olvasni, de ez nem is baj. Rendkívül élvezetes ugyanis ez a mise en abyme (történet a történetben).

Az ifjú Roland megbízatása egy kisvárosban a lakókat rettegésben tartó alakváltó (más néven bőrember) leleplezése. Emberi formájában csak egyvalaki látta, egy kisfiú, aki a lény elől menekülve egy szénakazalban bújt el. A tőle megtudott információk alapján Roland segítője és a város elöljárói begyűjtik a gyanúsítottakat, s míg ez zajlik, Roland elmeséli a kisfiúnak azt a mesét, amelyet az édesanyja olvasott fel neki „kicsikorában”. A címe Átfúj a szél a kulcslyukon. Ahogy a fülszöveg is írja, ebben szintén egy kisfiút ismerünk meg, akinek az élete apja halálával és édesanyja új házasságával vesz rossz fordulatot. A helyzet még rosszabbra fordul a Társulás Adószedőjének esedékes megjelenésével, aki egy különleges kulcsot ad Timnek, amellyel szörnyű titkot fed fel. A fiú ezután mindent megtesz az igazság kiderítéséért és életük rendbe hozásáért. Útja kalandos, mágiával kísérve.

Ez a legbelső történet teszi ki a kötet nagy részét, de tulajdonképpen nem hosszú. Az események gyorsan követik egymást, ezért a cselekménye elég sűrű. Az érdeklődésemet végig fenntartotta, ugyanakkor néha elvesztettem a fonalat. Ez természetesen annak folyománya is lehet, hogy a saját programom is elég sűrű volt az olvasás ideje alatt, ezért nagyon apró részletekben tudtam olvasni. A történet ugyanis nem bonyolult, egy szálon fut és a történetvezetés is lineáris, egy-egy mondat erejéig van kitérő illetve visszatekintés. A szereplők jellemrajza egyszerű, összetettnek talán Nagy Kells karakterét mondanám. Mindenki másnál egyértelmű, hogy melyik oldalon áll. Nagyon szerettem, jellegzetes King-féle mese.

A bőrember sztorija kicsit jobban izgatta a fantáziámat, épp ezért jó lett volna, ha ez is egy kicsit hosszabb, és többet tudunk meg akár az alakváltás természetéről vagy az okáról. Tulajdonképpen ez is egy novella, az Átfúj a szél a kulcslyukonnál rövidebb és egyszerűbb. Jellemrajzokról például itt nemigen lehet beszélni; Rolandot és társát, Jamie-t leszámítva talán csak Everlynne jelentik meg annyi időre, hogy a szeretem vagy nem szeretem kalapba be tudjuk dobni. A szerepe mégis nagyon fontos, Roland életében meghatározó.

A kötet zárása gyönyörű, mindkét nyelven olvasva megkönnyeztem. Ez a befejezés teszi ezt a könyvet a sorozat olyan részéve, amely nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Bejegyzésemet a könyv legszebb gondolataival zárom, csak magyarul:

„Az idő csak arc a vízen, és amint előttük a nagy folyó, szüntelen áramlik tova.”

„A mesékhez senki sem öreg, Bill. Akár férfi, akár fiú, akár asszony, akár lány, senki sem öreg hozzájuk. Azért élünk, hogy meséket hallgassunk.”

„…ha egy nő oldalán nem a megfelelő férfi bújik a kötésbe, akkor az gyűrű helyett hurokká válik.”

„Az idő olyan, mint egy kulcslyuk, gondolta, mialatt felnézett a csillagokra. Néha lehajolunk hozzá, és átkukucskálunk rajta. És a szél, amelyen ilyenkor az arcunkon érzünk – a kulcslyukon átfújó szél -, az egész élő világ lélegzete.”

A következőkben kihívásokhoz elolvasandó könyvekkel jelentkezem.

4,5/5

Amerikából jöttem

Általában nem nagy dolog, ha bővül a könyvgyűjteményem; ezt minden valamire való könyvmoly elmondhatja magáról. Könyvespolcom új lakójáról viszont van mit mondani. Egy dedikált Joe Hill-kötet története következik.

Teljesen véletlenül, egy facebook-hirdetésben akadtam rá a Premiere Collectibles nevet viselő cégre, akik dedikált könyvek árusításával foglalkoznak, és időnként Live Signing eseményeket rendeznek. Ez annyit tesz, hogy az erre felkért író élőben dedikálja egy bizonyos könyvét, amelyet az esemény zárásáig lehet megrendelni. A hirdetés, amelyet én láttam, Joe Hill Full Throttle című, tavaly év végén megjelent novelláskötetéről szólt. Azonnal lázba jöttem, majd fél nap őrlődés után szinte az utolsó pillanatban rendeltem meg. Nem érdekelt az ára, nem érdekelt, hogy ezért három-négy másik könyvet vetettem volna; csak az aláírás lebegett a szemem előtt. Ekkor március 26-a volt.

Rendben megérkezett a visszaigazoló e-mail a tájékoztatással, miszerint feladás után 2-3 héten belül meg kell kapnom a csomagot. Ezt, és még egy plusz hetet türelmesen kivártam, ekkor kezdett gyanús lenni, hogy semmit nem kaptam. Felvettem hát a kapcsolatot a Premiere Collectibles ügyfélszolgálatával, finoman érdeklődve, hogy merre jár a csomagom. Nagyon korrektek voltak, elnézést kértek a csúszásért, elmagyarázták, hogy ők sem kapták meg időben a soron következő szállítmányt. Felajánlották a visszatérítés lehetőségét, ha mégsem kérem. Na, azt már nem – gondoltam, majd megköszöntem a tájékoztatást és közöltem velük, hogy nyugodt szívvel várok tovább, nem sietek sehova. A csomagot végül május 2-án adták fel.

Innentől naponta néztem a megadott nyomkövető oldalon, hogy hol tart, és egyre növekvő izgalommal vártam az érkezését. Örültem, amikor megláttam a május 14-i ­Arrived at regional facility, Budapest Hungary bejegyzést. Ez gyors volt! Nem tartott sokáig az öröm; a rendszer ezen a ponton beragadt, és heteken keresztül nem mutatott mást. A Magyar Posta nyomkövető rendszerében nem volt benne, mintha még meg sem érkezett volna az országba. Ezt telefonon is megerősítették, illetve azt tanácsolták, várjak még, mert a járvány miatt két hétre karanténba helyezik a csomagokat. Jó, akkor várok. Nem is két, hanem négy egész hetet vártam, semmi változás. Június vége volt, és esedékessé vált egy költözés, így eléggé sürgető volt, hogy megérkezzen a csomag. Ekkor azt javasolták, hogy forduljak a posta ügyfélszolgálatához, hátha tudnak segíteni.  Mondanom sem kell, hogy egy automatikus üzenetet kaptam vissza, amelyben nemhogy a kérdésemre nem válaszoltak, hanem teljesen más témában kaptam tájékoztatást. Annyi haszna azért volt, hogy az egyik bekezdésben megemlítették, hogy a feladóhoz lehet még fordulni. Megírtam hát a második udvarias érdeklődő levelet a Premiere Collectibles-nek.

Ismét kedvesek voltak, sajnálkoztak, hogy ennyit kell várnom, ez nem általános, de most a futárcégnél nagyon kevesen dolgoznak, ez okozhatta a csomag beragadását. De adjak nekik egy hetet, utánajárnak, hogy mi van. Noha azóta sem válaszoltak, láttam, hogy intézkedtek; már a következő napon látható volt egy június 14-i bejegyzés az általuk küldött nyomkövető rendszerben: ezen a napon a küldemény megérkezett Rotterdamba! Remek, ezek szerint májusban még nemhogy Budapesten, de Európában sem volt. No, nem baj, legalább úton van, most már tényleg mindjárt jön.

Rotterdam azért nem itt van; nagyon szurkoltam neki, hogy érkezzen meg még a költözés előtt, de sajnos nem volt szerencsém. A következő lépés az volt, hogy fülön csípjem, amikor az országba érkezik, és átkérjem az új címre. Két lehetséges helyen is jeleztem, hogy más címre kérem, biztosítottak, hogy menni fog, nem lesz gond, átírták, másnap átvehetem. 

Figyeltem is a nyomkövetőt, hogy tényleg így lesz-e. Ekkor jött az újabb meglepetés: nem írtak át semmit, a postás reggel szépen elvitte a rossz címre és bedobta a ládába az értesítőt. Egyelek meg titeket, épp ezt akartam elkerülni. Végül a mai napon, értesítő nélkül sikerült elhozni a postáról a csomagot, azonnal fel is bontottam. 

Most annak kellene jönnie, hogy nem is az volt benne. De ezzel szerencsére már nem kellett szembesülnöm. Az olvasása ugyan még várat magára, de a tudat, hogy van egy dedikált Joe Hill-könyvem, mindenért kárpótol. :)

 

24-26. hét: Dacre Stoker - J.D. Barker: Dracul

Sosem vettem még részt közös olvasáson. Ennek az a lényege, hogy egy vagy több molytárssal egyszerre, egy előre megbeszélt időpontban kezdjük el ugyanazt a könyvet, és mindenki halad vele a maga tempójában. Amikor egy kedves molytársam, akivel nem mellesleg kollégák vagyunk (szintén gyógyszerész), felvetette, hogy júniusban közösen szeretné olvasni valakivel a Dracult, kaptam a lehetőségen. S bár az olvasási időt tekintve ő többszörösen nyert, egyáltalán nem bántam meg, hogy emiatt előre vettem a sorban ezt a könyvet.

Kiadó: Penguin Putnam
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 512
Az olvasás ideje: 2020. június 6. – 2020. június 25.

A fülszöveg (az egyszerűség kedvéért a magyar kiadásé):
„A ​Drakula hivatalos előzménye, amelyet a klasszikus regény szerzőjétől hátramaradt feljegyzések és szövegek inspiráltak.

1868-at írunk, és a huszonegy éves Bram Stoker egy magányosan álló toronyban várja, hogy szembenézzen egy leírhatatlan szörnyeteggel. Feszületekkel, szenteltvízzel és egy puskával felszerelkezve azért imádkozik, hogy túlélje élete leghosszabb éjszakáját. Kétségbeesetten igyekszik papírra vetni mindazt, aminek tanúja volt, ezért feljegyzi azokat az eseményeket, amelyek egészen idáig vezettek…
Bram gyermekkorában sokat betegeskedett, ezért az ideje nagy részét ágyban töltötte a szülei dublini otthonában, és egy fiatal nő gondoskodott róla, akit Ellen dadusnak hívtak. Amikor az egyik közeli városban egymással összefüggő, különös halálesetek történnek, Bramnek és a nővérének, Matildának, szemet szúrnak Ellen dadus furcsa szokásai. Ezután egymást követik a titokzatos és hátborzongató események, míg végül Ellen váratlanul eltűnik az életükből. Évekkel később Matilda Párizsba megy tanulni, ahonnan azzal a hírrel tér haza, hogy látta Ellent, és a rémálom, amelyről Brammel azt hitték, hogy már régen véget ért, valójában csak most kezdődik.
A Dracul egy kitalált történet, amely Bram Stokerről és a testvéreiről szól, akik egy sötét lény nyomába erednek. A vadászat Írországban kezdődik, a gyermekkori otthonukban, azután a testvérek bejárják Európát, és végül sor kerül az emlékezetes, végső találkozásra. A Dracul valóságos és kitalált szereplőkkel dolgozik, és új megvilágításba helyezi a világirodalom legfélelmetesebb és legmaradandóbb történetét.”

A borító
Bevallom, első pillantásra nem is ismertem fel, mit ábrázol; később jöttem rá, hogy egy nőalakot, a könyvben részletesen ismertetett nyaklánccal. A történet ismerete nélkül nekem semmit nem mondott, olvasás után nyert igazán értelmet.

Így tetszett
Kétféleképpen lehet ezt a könyvet olvasni: ha tudjuk, mely részek igazak belőle, illetve ha egyáltalán nem ismerjük Bram Stoker életét. Én utánanéztem, ezért a fő momentumok, amelyekre Dacre és J.D. felhúzták a történetet, ismerősek voltak. Azt gondolom, hogy a lehető legsikeresebben építették fel ezt a vámpírsztorit a Dracula szerzőjének életéből.

A cselekmény kezdetben két szálon fut: olvassuk Bram (vagy eseteként bátyja, Thornley) naplóját a gyermekkori, majd a felnőttkori eseményekről, és időnként átugrunk a jelenbe is. A két idősík nem egyforma sebességgel mozog; a naplóban egyes napok eseményeit látjuk, illetve találunk egy nagyobb ugrást is, miközben a jelenhez közelítünk, míg a jelenben alig néhány perc telik el. Nekem ugyan az volt az érzésem, hogy a kettő sosem fog összeérni, ez mégis megtörténik. Későn kapcsoltam össze az eseményeket, és többször is megdöbbentettek a fordulatok. Lehet, hogy ha nem ennyire elnyújtva, esetleg ha magyarul olvasom, hamarabb összeraktam volna, de voltak olyan részek is, amelyeket biztosan nem találtam volna ki.

Nagyon örültem annak, hogy a szerzők maradtak annál a típusú vámpírtörténetnél, amelyet anno Bram Stoker is írt. Annak pedig különösen, hogy több magyar utalást is láttam: Vámbéry Ármin karaktere, a magyar nyelven írt napló (arra viszont, hogy magyarul van, a szereplőknél sokkal hamarabb jöttem rá), vagy a magyar hiedelemvilág a vámpírok tekintetében, tudniillik, hogy a vámpír nem lépheti át a ház küszöbét, ha nem hívják be. Felsejlik az Anne Rice által is bemutatott módszer is az új vámpírok létrehozására. Ugyanígy nála láttunk korábbi példát arra is, hogy a vámpírok között is vannak „jók” és „rosszak”. Ellen nekem Louis-hoz volt hasonló azáltal, hogy elutasította, hogy embervérrel táplálkozzon. A szerelmi szál, amely a tulajdonképpeni tetőpont, bár furcsa volt, de nem zavart.

A karakterek kidolgozását kissé egyoldalúnak éreztem, nem igazán láttam részletes jellemrajzokat. A főbb jellemvonások abból derültek ki, ahogy a szereplők az egyes helyzetekben viselkedtek. A jellemek ezért inkább szélsőségesek, mint összetettek, egyértelműen kiderül, kit szánnak a szerzők pozitív, és kit negatív karakternek. Az egyetlen kivétel Ellen, akiről csak a végén derül ki, ki is igazából és milyen indítékai vannak. Épp ezért őt választanám kedvenc szereplőnek. Szimpatikus volt még rajta kívül Matilda és Bram is, Thornley-t és Vámbéryt viszont kevésbé kedveltem.

Habár a nyelvezettel és az írói stílussal semmi gond nem volt, és angolul közel olyan tempóval olvasok már, mint magyarul, szerettem és érdekelt is, mégis nehézkesen haladtam vele. Valószínűleg az időzítéssel volt a baj; az elmúlt három hétben kevesebb időm is volt az olvasásra, és a hangulatom sem volt a legjobb. Egy rövidebb regény vagy novelláskötet jobb egy olyan időszakban, amikor az ember 15-20 oldal után becsukja a könyvet.

Kedvenc idézeteimet angolul és saját fordításban osztanám meg; aki olvasta a magyar változatot, ellenőrizheti, mennyire járok közel. J

„I don’t know if one death is better or worse than another, Matilda. Both kill without prejudice.” (Nem tudom, egyik halál jobb vagy rosszabb-e a másiknál, Matilda. Mindkettő elfogultság nélkül öl.)

„Sometimes our deepest fears are the ones we keep closest to our hearts.” (Néha a legmélyebb félelmeink azok, amelyeket a szívünkhöz a legközelebb őrzünk.)

„Like life, there is much we do not understand about death.” (Épp mint az élettel, a halállal kapcsolatban sem értünk sok mindent.)

„...the only thing we know for certain is that there is much more we do not know for certain.” (…az egyetlen dolog, amit biztosan tudunk, hogy sokkal több dolog van, amit nem tudunk biztosan.)

„Mortals cannot be expected to understand us, and you should pay them no mind.” (Nem várható el a halandóktól, hogy megértsenek minket, és neked sem kellene velük foglalkoznod.)

Szeretettel ajánlom ezt a könyvet az igazi vámpírsztorik és a Drakula-kultusz kedvelőinek. Kihagyhatatlan, magával ragadó olvasmány (feltéve, ha van rá elég időd).

4,5/5🌟

13. hét: Olvasás és nyelvtanulás: Jo Nesbø - Csótányok /Cockroaches/

Nem kihívás miatt olvastam. Kivételesen. Illetve, talán mégis; megígértem ugyanis magamnak, hogy idén több idegen nyelvű könyvet olvasok, és mivel épp az angol van terítéken, adja magát, hogy ezen a nyelven válasszak olvasmányt. Nem volt túl sok időm a könyvtár angol nyelvű kínálatában válogatni; a szerzőről már hallottam, dicsérik is, a műfajt kedvelem, a cím tetszett, a fülszöveg tetszett, a borító is tetszett, tehát egynek jó lesz, gondoltam. Asimov Alapítványa (értékelés itt) után egyébként is valami másra vágytam. Ugyan a befejezéssel átcsúsztam a 14. hétre, mégis 13. heti olvasmányként kezelem. Az olvasás ideje: 2020.03.25. – 2020.03.31.

Kiadó: Vintage
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 374
Fordító: Don Bartlett

A fülszöveg (az egyszerűség kedvéért a magyar kiadásé):
„A masszív alkoholista időszakát élő Harry Hole nyomozót Thaiföldre küldik, hogy végére járjon egy kínos gyilkossági ügynek. Norvégia nagykövetét ölték meg egy motelben, még mielőtt megérkezett volna a prostituált, akit a szobájába rendelt. Ráadásul fiatal meztelen fiúk képét is megtalálják a holmija között. A megölt férfi nem egyszerű diplomata, jó barátja Norvégia miniszterelnökének is. Nem meglepő tehát, hogy Harrytől és kollégáitól gyors és diszkrét munkát várnak. Szerencsejáték adósságok, korrupció, helyi gengszterek és kigyúrt csatlósaik, szexuális perverziók, ráadásul a trópusi hőség és a kultúrsokk, no meg az örökös harc az alkohol ellen adják azt a méregerős koktélt, amelyet Harrynek fenékig kell ürítenie.“

Brit angolt tanulok, valahogy az olyan köznapi gyakorláshoz, mint olvasás és az élőhöz közeli beszéd hallgatása, nehezen találok anyagot; mintha minden amerikai lenne. Így hát nagyon megörültem már az első oldalnál, amikor realizáltam, hogy brit angolt olvasok. Hogy miből? A kamiont lorry-nak hívta, nem truck-nak. Az élet apró örömei. Érezhető volt azért az amerikai hatás, de ez inkább a helyesírást érintette – ou-k helyett sima o-ok (colour – color), sise-ok helyett size-ok (organise – organize), de ezen igyekeztem nem fennakadni, mivel ez egyébként is inkább egyéni preferencia kérdése.

No de nézzük a sztorit! Elég összetett – pont annyira, hogy ne lehessen kitalálni, ki a gyilkos. Szeretem, ha rájövök, még jobban, amikor nem. A szerző úgy fonja össze a szálakat és kavarja össze az egészet, hogy a végére már nem lehet tudni, ki melyik oldalon áll, ki figyel kit, ki nyomoz ki után és milyen szándékkal. A kibontakozás nekem lassú volt, sokszor éreztem azt, hogy egy helyben toporognak, hogy nem halad a történet. Mindezt tetézi az is, hogy a fejezetcímek hónapot és napot jelölnek. Az egész történet három nap alatt zajlik le, és szinte minden napra van esemény – mégis lassú. Majd az utolsó 50 oldalon megtörik a jég, és amikor már azt hisszük, hogy ez ennyi, feladják, hirtelen felgyorsulnak az események, és minden megoldódni látszik. Majd a végső lezárás előtt még egyet nyújt azon a rétestésztán, és csak nem akar már befejeződni. Félreértés ne essék, nem unalmas, csak olyan nyugodt, északi (norvég) tempóban mennek a dolgok. Csak semmi kapkodás.

A főszereplő először ellenszenves volt, aztán, ahogy kibontakozott a csinálok-is-valamit-típusú nyomozókarakter, szimpatikusabbá vált, egészen megszerettem. A többiek nagyjából semlegesek voltak, Liz és Nho inkább szimpatikus, Runa inkább antipatikus volt. Jens Brekkét és Tonja Wiiget nem tudtam hova tenni, egyszer erre billent a mérleg, egyszer arra. Ivar Løken is hasonló volt, de nála a történet közepe táján el tudtam dönteni, hogy kedvelem. Thaiföld nem igazán győzött meg a leírtak alapján; ha tényleg olyan ott a klíma, amilyennek bemutatja, akkor inkább nem megyek oda, elég nekem az itthoni nyárban fuldokolni, és a tömeg is az agyamra menne.

És a legviccesebb tényező: megint sikerült egy sorozat második részébe belenyúlnom. Kezdem azt hinni, hogy különös érzékem van ehhez. Nem volt különösebben zavaró, hogy nem ismerem az előző kötetet, de néha éreztem, hogy abban talán meglenne a válasz némelyik utalásban. Amint hozzájutok, pótlom az első kötetet, hogy erre a kérdésemre választ kapjak. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak a következő kötetek egyikében fogok. Vagy ott sem. Végül is az is kiderült, hogy ennek a kötetnek miért Csótányok a címe.

Nem klasszikus krimi, az biztos. Talán ezért is különböztetik meg a skandináv krimiket. Nagyon nem mindegy, hogy az vagy sem. Más a hangulat, más a tempó, másképp bontakozik ki a cselekmény, ami sokkal kuszább, mint elsőre tűnik. Hasonlót tapasztaltam a 64-es betegnaplónál is (nem norvég, hanem dán, és be kell vallanom, ez sem mindegy, már ha tehetek 1-1 ilyen könyv elolvasása után ilyen megjegyzést – ugyebár 1 minta nem minta/1 mérés nem mérés). Fogok még skandináv krimit olvasni, már csak azért is, hogy el tudjam dönteni, hogy a norvég vagy a dán a jobb. Egy biztos: egyiket sem véletlenül szeretik az olvasók.

Kedvenc idézeteimmel és zárójelben szabad fordításaikkal zárom soraimat:

„Bangkok, the City of Angels. The angels wore masks, cut the air with a knife and tried to remember what color the sky had been in earlier times.” (Bangkok, az Angyalok Városa. Az angyalok maszkot viseltek, késsel vágták a levegőt és próbáltak emlékezni arra, milyen színű is volt az ég korábban.)

„What comes after the ’buts’ is a lot more important than what comes before; it determines how far you can get in the department.” (Ami a ’de’ után jön, az sokkal fontosabb, mint az, ami előtte áll; meghatározza, milyen messzire juthatsz az osztályon.)

„Gambling is about luck, but betting isn’t. Betting is about two things: psychology and information. The smartest person wins.” (A szerencsejáték a szerencséről szól, a fogadás nem. A fogadás két dologról szól: a pszichológiáról és az információról. A legokosabb ember nyer.)

„All humans are basically hedonists, some just take longer to realize it.” (Alapvetően minden ember hedonista, csak néhánynak tovább tart rájönni.)

A következő hét olvasmánya számomra is meglepetés lesz; írás közben is erősen nézegettem a polcomat, hogy mivel folytassam, de nem tudom. Annyi biztos, hogy ez a hét sem fog újabb könyv nélkül eltelni.

4/5

6-7. hét: Olvasás és nyelvtanulás: Stephen King - A Setét Torony I - A harcos/ Тёмная Башня I - Стрелок

Mondják, hogy nem normális az, aki önszántából kémiát tanul. Az még kevésbé, aki önszántából oroszul tanul. Az pedig a legkevésbé, aki nekiáll párhuzamosan magyarul és oroszul olvasni A harcost. Korábbi bejegyzésekben említettem már, mennyire nyögvenyelősen haladtam vele/velük; pihenésképpen az olvasásuk ideje alatt (magyar: 2020. január 5. – 2020. február 8., orosz: 2020. január 5. – 2020. Február 15.) 4 másik könyvet is befejeztem. Ezek: Drakula, A kolostor átka, Skin and Bone és Anne Frank naplója. Az értékeléseik a címekre kattintva olvashatók. A bejegyzésben nem goth zenét rejtettem el.

A Setét Torony sorozat olvasását nagyon régóta húzom már; mindenképpen össze akartam gyűjteni az összes részt, mielőtt elkezdem. Keserédes volt a megszerzésük: egy könyvtárból hoztam el, amikor azt bezárták. A könyveknek örültem, az apropónak nem. Az első rész orosz változatát a páromtól kaptam 2018 karácsonyára; rágta is a fülemet jó ideig az elkezdésével. Idén sikerült rászánni magam.

 

Kiadó: Európa/АСТ

Kiadás éve: 2004

Oldalszám: 256/318

Fordító: Bihari György/Т. Покидаева

A fülszöveg (az oroszt a nyugalom megzavarásának elkerülése végett most mellőzöm):

„Stephen King, a thriller koronázatlan királya ezúttal a fantasy birodalmában kalandozik. E regényfolyam egyes darabjai önállóan is megállják helyüket, ám természetesen a kötetek együtt alkotnak kerek egészt. A harcos főhőse Roland vitéz, ez az eleinte múlt és jövő nélküli férfi, saját világának-civilizációjának utolsó képviselője. Végtelen sivatagokon, lepusztult településeken át, elkorcsosult emberekkel, mutánsokkal megküzdve követi-üldözi ellenségét, a feketébe öltözött embert. Útjukat vér és pusztulás jelzi. Miért ez a megszállottság, hogy eljusson a Setét Toronyba? Talán ott megleli minden rejtélyek kulcsát? Es ki a feketébe öltözött ember, ez a titkok ismerője, alakját váltogató varázsló? Netán maga a Sátán?

E kérdésekre választ talál. Kedves Olvasó, ha végigizgulja Roland megpróbáltatásait, szerelmeit, kalandjait az összes köteten át, hogy végül a Setét Toronyban fény derüljön minden rejtélyre, s tán a Jó és a Gonosz örök párharca is eldől.”

Nem mertem csak oroszul, a magyar ismerete nélkül olvasni – viszonylag jól beszélem a nyelvet, de az egy másik szint, amikor az idegen nyelven olvasott könyvet nem csak megértjük, hanem élvezni is tudjuk. Az orosznál ezt a szintet még nem értem el, ezért döntöttem a párhuzamos olvasás mellett, fejezetenként váltottam a nyelvet. Tudtam, hogy emiatt lassan fogok haladni. Hogy megbántam-e? A könyv felénél azt mondtam, igen; átkoztam magam, hogy erre adtam a fejemet, és nem vártam még egy kicsit. Most, hogy már befejeztem, azt mondom, nem bántam meg.

Nagyon lassan akart beindulni a történet; amíg a sivatagban haladnak, nagyon lassú és szinte eseménytelen. Amikor vége lett, az volt az érzésem, King ezt szándékosan úgy írta meg, hogy az olvasó is szenvedjen már, és unja ezt a végeérhetetlen homoktömeget. Először azt gondoltam, a kétnyelvű olvasás nehezíti a dolgomat, de amint a szereplők megérkeztek a hegyekbe, sokkal gördülékenyebb lett. Nagyjából a könyv feléig úgy éreztem, nem fogom szeretni; nem volt szimpatikus a főszereplő sem – róla ekkor tudtam meg, hogy igazából antihős; innentől kezdve más szemmel néztem rá és a történetére, s így már kezdett tetszeni. A történet vége felé kezdtem látni azt is, mi is szeretne ez lenni, az utolsó fejezetnél pedig többször beleborzongtam a feketébe öltözött ember (akik már olvasták a sorozatot: Ő nem Randall Flagg?) okfejtésébe a világegyetemről és a méretről. Gyönyörű gondolatok az emberi felfogóképesség végességéről; mi, akik időben és térben is határok közé vagyunk szorítva, el se tudjuk képzelni, hogy a világegyetem mekkora lehet, hogy annak nincs vége - nincs a szélére kitéve egy tábla, rajta a Vége vagy a Világegyetem felirattal – ahogy a települések végét jelzik. Nem fogjuk fel, hogy az idő is végtelen, hogy tulajdonképpen mi alkottuk meg a fogalmát, azért, hogy ne vesszünk el. Amikor a CERN-ben jártam, borzongató volt azt hallani, hogy a Nagy Bumm pillanatát nem lehet modellezni, mégpedig azért, mert az a pillanat nem létezett. Az időt ez utántól számítjuk. A harcosnak is hasonlóra kell rádöbbennie az alatt az éjszaka alatt, ami valahogy tíz évig tart.

Mégis szeretni fogom. Mégis kíváncsi vagyok arra, mi történik a következő részekben, megtalálja-e Roland a tornyot, és mi is az ő pontos előtörténete, amelynek a részleteit már felvillantotta. Szeretnék többet látni a fiatal Rolandból – nem volt elég a férfivá válása, a harcossá avatása. Enélkül nem teljes a King-életmű, bármennyire úgy hittem, ez a történet nem illik bele – de igen, nagyon is.

Az egy csillag levonást a nehéz indulás miatt vonom le.

Végül egy pár szót az orosz verzióról: könnyebb volt, mint a tavaly nyári Ulickaja-kötet, mind nyelvezetben, mind témában. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy jó esetben a felét fogom ténylegesen érteni, így jobbára arra használtam az orosz fordítást, hogy azt lássam, felismerem-e azokat a jeleneteket, amelyeket magyarul olvastam, illetve új szavakat is kerestem, amelyek jelentésére a magyar ismeretében, de a szövegkörnyezetből jövök rá. Ez sikerült is; majdnem mindig tudtam is, hol tartunk a sztoriban, és néhány új szót is tanultam. Összességében sikerként élem meg, hogy végigcsináltam, ezáltal talán jobban rögzültek bizonyos nyelvtani alakok, szófordulatok is. A továbbiakban szüneteltetem az orosz nyelvű olvasást, most a három idegen nyelvem közül az angolra fogok fókuszálni.

Soraimat a kedvenc idézeteimmel zárom (csak magyarul):

„És mindezeken át az októbervég fahéjillatát sodorva fújt a változás haldokló szele.”

„A világegyetem legnagyobb rejtélye nem az élet, hanem a Méret. A Méret magába öleli az életet, és a Torony tartalmazza a Méretet. A gyerek, aki leginkább

otthon van a csodák között, azt kérdezi: Papa, mi van az ég mögött? Az apa azt válaszolja: A világűr sötétje. A gyerek: És a világűr mögött? Az apa: Egy galaxis. A gyerek: És a galaxis mögött? Az apa: Újabb galaxis. A gyerek: Az újabb galaxisok mögött? Az apa: Senki sem tudja.

Érted? A Méret legyőz minket”

„Az új tudás mindig még félelmetesebb titkokhoz vezet.”

„A világ nem holnap változik meg.”

„Minden csatát megnyertünk, és elvesztettük a háborút. Senki sem nyerte meg, talán csak a dögevők. Nekik még éveken át terített asztaluk volt.”

4/5