Nem kihívás miatt olvastam. Kivételesen. Illetve, talán mégis; megígértem
ugyanis magamnak, hogy idén több idegen nyelvű könyvet olvasok, és mivel épp az
angol van terítéken, adja magát, hogy ezen a nyelven válasszak olvasmányt. Nem
volt túl sok időm a könyvtár angol nyelvű kínálatában válogatni; a szerzőről
már hallottam, dicsérik is, a műfajt kedvelem, a cím tetszett, a fülszöveg
tetszett, a borító is tetszett, tehát egynek jó lesz, gondoltam. Asimov
Alapítványa (értékelés itt) után egyébként is valami másra vágytam. Ugyan a
befejezéssel átcsúsztam a 14. hétre, mégis 13. heti olvasmányként kezelem. Az
olvasás ideje: 2020.03.25. – 2020.03.31.
Kiadó: Vintage
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 374
Fordító: Don Bartlett
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 374
Fordító: Don Bartlett
A fülszöveg (az egyszerűség
kedvéért a magyar kiadásé):
„A masszív alkoholista időszakát élő Harry Hole nyomozót Thaiföldre küldik, hogy végére járjon egy kínos gyilkossági ügynek. Norvégia nagykövetét ölték meg egy motelben, még mielőtt megérkezett volna a prostituált, akit a szobájába rendelt. Ráadásul fiatal meztelen fiúk képét is megtalálják a holmija között. A megölt férfi nem egyszerű diplomata, jó barátja Norvégia miniszterelnökének is. Nem meglepő tehát, hogy Harrytől és kollégáitól gyors és diszkrét munkát várnak. Szerencsejáték adósságok, korrupció, helyi gengszterek és kigyúrt csatlósaik, szexuális perverziók, ráadásul a trópusi hőség és a kultúrsokk, no meg az örökös harc az alkohol ellen adják azt a méregerős koktélt, amelyet Harrynek fenékig kell ürítenie.“
„A masszív alkoholista időszakát élő Harry Hole nyomozót Thaiföldre küldik, hogy végére járjon egy kínos gyilkossági ügynek. Norvégia nagykövetét ölték meg egy motelben, még mielőtt megérkezett volna a prostituált, akit a szobájába rendelt. Ráadásul fiatal meztelen fiúk képét is megtalálják a holmija között. A megölt férfi nem egyszerű diplomata, jó barátja Norvégia miniszterelnökének is. Nem meglepő tehát, hogy Harrytől és kollégáitól gyors és diszkrét munkát várnak. Szerencsejáték adósságok, korrupció, helyi gengszterek és kigyúrt csatlósaik, szexuális perverziók, ráadásul a trópusi hőség és a kultúrsokk, no meg az örökös harc az alkohol ellen adják azt a méregerős koktélt, amelyet Harrynek fenékig kell ürítenie.“
Brit angolt tanulok, valahogy az olyan köznapi gyakorláshoz, mint olvasás
és az élőhöz közeli beszéd hallgatása, nehezen találok anyagot; mintha minden
amerikai lenne. Így hát nagyon megörültem már az első oldalnál, amikor
realizáltam, hogy brit angolt olvasok. Hogy miből? A kamiont lorry-nak hívta, nem truck-nak. Az élet apró örömei. Érezhető
volt azért az amerikai hatás, de ez inkább a helyesírást érintette – ou-k helyett sima o-ok (colour – color), sise-ok helyett size-ok (organise – organize),
de ezen igyekeztem nem fennakadni, mivel ez egyébként is inkább egyéni
preferencia kérdése.
No de nézzük a sztorit! Elég összetett – pont annyira, hogy ne lehessen
kitalálni, ki a gyilkos. Szeretem, ha rájövök, még jobban, amikor nem. A szerző
úgy fonja össze a szálakat és kavarja össze az egészet, hogy a végére már nem
lehet tudni, ki melyik oldalon áll, ki figyel kit, ki nyomoz ki után és milyen
szándékkal. A kibontakozás nekem lassú volt, sokszor éreztem azt, hogy egy
helyben toporognak, hogy nem halad a történet. Mindezt tetézi az is, hogy a
fejezetcímek hónapot és napot jelölnek. Az egész történet három nap alatt
zajlik le, és szinte minden napra van esemény – mégis lassú. Majd az utolsó 50
oldalon megtörik a jég, és amikor már azt hisszük, hogy ez ennyi, feladják,
hirtelen felgyorsulnak az események, és minden megoldódni látszik. Majd a végső
lezárás előtt még egyet nyújt azon a rétestésztán, és csak nem akar már
befejeződni. Félreértés ne essék, nem unalmas, csak olyan nyugodt, északi
(norvég) tempóban mennek a dolgok. Csak semmi kapkodás.
A főszereplő először ellenszenves volt, aztán, ahogy kibontakozott a
csinálok-is-valamit-típusú nyomozókarakter, szimpatikusabbá vált, egészen
megszerettem. A többiek nagyjából semlegesek voltak, Liz és Nho inkább
szimpatikus, Runa inkább antipatikus volt. Jens Brekkét és Tonja Wiiget nem
tudtam hova tenni, egyszer erre billent a mérleg, egyszer arra. Ivar Løken is
hasonló volt, de nála a történet közepe táján el tudtam dönteni, hogy kedvelem.
Thaiföld nem igazán győzött meg a leírtak alapján; ha tényleg olyan ott a
klíma, amilyennek bemutatja, akkor inkább nem megyek oda, elég nekem az itthoni
nyárban fuldokolni, és a tömeg is az agyamra menne.
És a legviccesebb tényező: megint sikerült egy sorozat második részébe
belenyúlnom. Kezdem azt hinni, hogy különös érzékem van ehhez. Nem volt
különösebben zavaró, hogy nem ismerem az előző kötetet, de néha éreztem, hogy
abban talán meglenne a válasz némelyik utalásban. Amint hozzájutok, pótlom az
első kötetet, hogy erre a kérdésemre választ kapjak. Aztán ki tudja, lehet,
hogy csak a következő kötetek egyikében fogok. Vagy ott sem. Végül is az is
kiderült, hogy ennek a kötetnek miért Csótányok a címe.
Nem klasszikus krimi, az biztos. Talán ezért is különböztetik meg a
skandináv krimiket. Nagyon nem mindegy, hogy az vagy sem. Más a hangulat, más a
tempó, másképp bontakozik ki a cselekmény, ami sokkal kuszább, mint elsőre tűnik.
Hasonlót tapasztaltam a 64-es betegnaplónál is (nem norvég, hanem dán, és be
kell vallanom, ez sem mindegy, már ha tehetek 1-1 ilyen könyv elolvasása után
ilyen megjegyzést – ugyebár 1 minta nem minta/1 mérés nem mérés). Fogok még
skandináv krimit olvasni, már csak azért is, hogy el tudjam dönteni, hogy a
norvég vagy a dán a jobb. Egy biztos: egyiket sem véletlenül szeretik az
olvasók.
Kedvenc idézeteimmel és zárójelben szabad fordításaikkal zárom soraimat:
„Bangkok, the City of Angels. The
angels wore masks, cut the air with a knife and tried to remember what color
the sky had been in earlier times.” (Bangkok, az Angyalok Városa. Az angyalok
maszkot viseltek, késsel vágták a levegőt és próbáltak emlékezni arra, milyen
színű is volt az ég korábban.)
„What comes after the ’buts’ is a
lot more important than what comes before; it determines how far you can get in
the department.” (Ami a ’de’ után jön, az sokkal fontosabb, mint az, ami előtte
áll; meghatározza, milyen messzire juthatsz az osztályon.)
„Gambling is about luck, but
betting isn’t. Betting is about two things: psychology and information. The
smartest person wins.” (A szerencsejáték a szerencséről szól, a fogadás nem. A
fogadás két dologról szól: a pszichológiáról és az információról. A legokosabb
ember nyer.)
„All humans are basically
hedonists, some just take longer to realize it.” (Alapvetően minden ember
hedonista, csak néhánynak tovább tart rájönni.)
A következő hét olvasmánya számomra is meglepetés lesz; írás közben is
erősen nézegettem a polcomat, hogy mivel folytassam, de nem tudom. Annyi
biztos, hogy ez a hét sem fog újabb könyv nélkül eltelni.
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése