12. hét: Isaac Asimov: Az Alapítvány-trilógia

Az Alapítvány-trilógiával folytatom az Asimov 100 kihívást. A molyosat egyúttal be is fejeztem, mivel trilógia lévén egy kötetben megjelentetve is három könyvnek számít, a kitétel pedig ennyi Asimov-regény elolvasása volt. Az Én, a robot olvasása után (értékelése itt) döntöttem el, hogy a sokat emlegetett Alapítvány-trilógia lesz a következő, ami nagyjából olyan legendás, mint maga a szerző. Három kötethez képest gyorsan, magamhoz képest lassan, a tervezetthez képest kis csúszással olvastam el: 2020.03.16. - 2020.03.24.  Nehezen tudok megszólalni.

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 570
Fordító: Barányi Gyula

A fülszöveg:
„Isaac Asimov világhírű science fiction regénytrilógiája azt kutatja, befolyásolható, irányítható-e a matematikai módszerekkel megjósolt, kiszámított jövő?

Összeomlik-e a Galaktikus Birodalom, vagy sikerül megvalósítani azt a gigantikus tervet, amelyet Hari Seldon, a pszichohistória nagy tudósa dolgozott ki két Alapítvány létrehozásával? Az Első Alapítvány tudós tagjai elsősorban technikai eszközök birtokában próbálnak úrrá lenni a Galaxis felett és valóra váltani Seldon tervét. Egy előre nem látott probléma, az Öszvér felbukkanása meghiúsítaná az egész vállalkozást, ha nem létezne a Második Alapítvány, amely tökéletesen elrejtve és csak kevesek által ismert módszerekkel küzd a tervért.

Ezer év izgalmas és döntő fordulatait sűríti történelmi regénnyé az Alapítvány-trilógia, a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus alkotása.”

Mivel trilógiáról van szó, úgy illik, hogy az egyes részeket külön értékeljem. Ott van azonban a másik szempont, mégpedig az, hogy folytatólagosan olvastam őket, mintha egy regény fejezetei lennének. Ez pedig nem teszi lehetővé (legalábbis számomra), hogy teljesen külön tudjam őket választani. Előre is elnézést kérek, ha emiatt néhol zagyvának tűnik az értékelés.

A három rész között viszonylag nagy időbeli és persze térbeli ugrások vannak; két kötet között évtizedek telnek el. Ezzel semmi gond nincs, hiszen egy egész galaxis történetéről csak a földinél jóval nagyobb léptékekben lehet beszélni, viszont ez a fajta ugrálás kisebb léptékekkel az egyes részek fejezetei között is megfigyelhető, főleg az Alapítvány-ban. Nehéz volt megszokni, eleinte zavart is, hogy nem egy klasszikusan felépített regénnyel van dolgom. Az első rész olyannak tűnt a lazán kapcsolódó fejezeteivel, mint egy gyöngysor; minden fejezet egy különálló gyöngy, ami a sorban előtte és utána következővel egy-egy ponton kapcsolódik. Jobban hasonlított novelláskötetre, mint regényre, nem igazán tudtam megállapítani, ki a főszereplő, és a történéseket is viszonylag nehezen tudtam követni. A második résztől már tisztább volt, és bár a harmadik résznél sem mindig voltam teljesen képben, a végére egyértelmű lett, hogy ki kicsoda és melyik oldalon áll. A végére kellett érni ahhoz, hogy megértsem az elejét. Nem tudom, hogy akkor is ezt éreztem volna-e, ha nem fáradt aggyal állok neki, hanem mondjuk nyaralás vagy valamelyik leállás alatt olvasom. (Vagy karanténban, ha ott lennék.)

A történet maga egyszerre egyszerű és bonyolult. A két oldal, az Alapítvány(ok) és a Birodalom indítékai világosak, az viszont nem mindig, hogy melyik szereplő melyik oldalon áll. A megtévesztés, egymás elméjének és érzelmeinek befolyásolása a harmadik részben csúcsosodik ki, és még a végső megoldásnál is nagyon oda kell figyelni, hogy értsük, ki irányított kit és hogyan, és miért van rendben minden úgy, ahogy van.

Nagyon tetszett a Galaktikus Birodalom felépítése, hogy minden bolygót külön világként mutat be. Szerettem, ahogy a csillagközi ugrásokkal olyan közel hozta őket egymáshoz, mintha a Föld országai lennének, csak sokkal nagyobbak. A legjobban Trantor fogott meg; olyan volt, mintha nemcsak a Birodalom, hanem a világmindenség közepe lenne.

A szereplőkhöz kevéssé tudtam hozzánőni; sokan is voltak, és az ábrázolásukat is felületesnek éreztem. Ha mégis kellene választani, Hari Seldon lenne a kedvenc. Az egyes epizódok közül azt emelném ki, ahol az Öszvér kilétére derül fény, valamint azt, amikor a Második Alapítványról hull le a lepel.

A nyelvezetet tudnám negatívumként említeni; ez volt a fő ok, ami lassította az olvasást. Nem volt régies, viszont egyes mondatok túl sok információt tartalmaztak. Néhol rettentően töménynek, sűrűnek éreztem. Könnyednek tehát semmiképp nem mondanám; mást kétszer ilyen gyorsan szoktam olvasni. Hasonló tempóval haladtam, mint egy orosz nyelvű szöveggel. Persze az is lehet, hogy rosszkor, nem kipihent állapotban talált meg a könyv. Plusz negatívum, ami szinte biztosan szerkesztési hiba, hogy sokszor keveredtek az ő és ű betűk, vagy értelmetlen, vagy más értelmű szót alkotva. Elég zavaró volt.

A történet veleje, a Seldon-terv számomra tisztán társadalom-pszichológia volt. A zsenialitása abban áll, hogy tulajdonképpen semmi újat nem mond sem az egyén, sem a tömegek viselkedéséről. Tökéletesen igaznak látszik az is, hogy ha a tömegek szintjén vizsgálódunk, a történelem alakulása nagyrészt megjósolható, kivéve az olyan nem várt fordulatok esetén, mint amilyen az Öszvér megjelenése volt. Ha megnézzük a történelmet, hasonló alakok minden korszakban feltűntek, és felborították a világ addigi rendjét.

Nem tudhatom, pontosan mit akart mondani Asimov a leírtakkal. Nekem nagyjából az jött át belőle, hogy teljesen mindegy, mit csinálok, ha a terv része vagyok, a történelem alakulása nem tőlem függ, hacsak nem vagyok megáldva valami rendkívüli (és terven kívüli) képességgel.

Tovább már igazán nem tudom ragozni, a következőkben beszéljenek helyettem az idézetek:

„Nekem, mint Terminus város polgármesterének, csak annyi hatalmam van, hogy kifújjam a saját orromat, és talán hogy tüsszentsek, amennyiben ön is ellenjegyzi azt a rendeletet, amely erre engedélyt ad.”

„Az erőszak a gyengék végső menedéke.”

„Mióta követ az előítélet a sajátján kívül más törvényt?”

„A házasélet megtanította Torant, hogy kilátástalan dolog vitába szállni egy rosszkedvében levő nőszeméllyel.”

„Ha a történelem elsősorban személyekkel foglalkozik, akkor a kép vagy feketére, vagy fehérre sikeredik, az író beállítottságától függően.”

Ugye, látszik, mitől zseni?

Továbbra is úgy gondolom, hogy szeretném elolvasni a teljes életművet, de most ideje pihentetni. A 13. héten krimit fogok olvasni, angol nyelven.