13. hét: Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek

Ha nincs a Pótoljuk be együtt kihívás, valószínűleg ezt a könyvet sem találom meg, amit utólag már sajnálnék. Érdekes néhány napot töltöttünk együtt.

Kiadó: Agave könyvek
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 230
Fordító: Lóránd Imre, Pék Zoltán, Török Krisztina
Az olvasás ideje: 2021. március 20. – 2021. március 29.

A fülszöveg:
„Több mint hatvan évvel a megjelenése után Ray Bradbury világszerte elismert regénye, a Fahrenheit 451 igazi klasszikusként hat a világirodalomban a zord, disztópikus jövőábrázolásával. A könyv üzenete soha nem volt aktuálisabb, mint napjainkban.

Guy Montag tűzőrként dolgozik. Az a munkája, hogy elégesse a könyveket… a házakkal együtt, ahol eldugták azokat. Montag soha nem kérdőjelezi meg a pusztítást, amit a munkájával végez, az estéi pedig unalmasan telnek a feleségével, Mildreddel, aki az egész napját a televízió bűvöletében tölti. Aztán egy nap Montag találkozik a különc szomszéd lánnyal, Clarisse-szal, aki egy olyan múltról mesél neki, amelyben az emberek még nem féltek, és bemutat neki egy olyan jelent, amelyben az emberek a könyvekben rejlő ötleteket felhasználva gondolkodnak. És akkor Guy Montag hirtelen megkérdőjelez mindent, amit addig igaznak hitt.”

A borító:
A tűzoltókészülék és a háttérben röpködő könyvek már gyanúsak lehetnek, de ha olvasás előtt nézem a borítót, nem feltétlenül úgy kötöm össze ezeket a tárgyakat, ahogy a kisregényben szerepelnek. Megjegyzem, az új borító az égőházzal jobban tetszik.

Így tetszett:
Nagy gondban vagyok. Nehéz megfogalmazni, hogy mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban, megindokolni pedig még annál is nehezebb. Nem éreztem azt az óriási nagy áttörést, nem kiáltottam fel, hogy „Te egy zseni vagy!”, és úgy se, hogy „Na elmész te a francba!”. Mégis azt érzem, hogy ezek a történetek jók. Igen erősek. Mivel nem sok van belőlük, kivételesen egyesével ejtek róluk pár szót.

Kezdem a címadó kisregénnyel, a Fahrenheit 451-gyel.
Ez egy szép kis disztópia, amit sokan az 1984-gyel hoznak párhuzamba, nem is ok nélkül. A hangulata valóban hasonló, és a népbutítás szintje is körülbelül ugyanolyan, csak más eszközökkel tesznek arról, hogy az emberek ne tudjanak semmit, és az erre irányuló vágyuk is meghaljon, aki pedig máshogy gondolkodik, azt elhallgattatják. Eddig jó. Na de… Könyvégetés? Komolyan? Ne!
Akárhogy is szakadt meg a szívem a könyvekért, nagyszerűnek találtam az alapötletet, és sajnálatos módon felfedeztem a párhuzamot a mi valóságunkkal is.
Egy gondom volt a történettel: néha nem tudtam követni. Bradbury nem dolgozta ki eléggé a szereplők jellemrajzát, Mildreddel például egész végig nem tudtam mit kezdeni. Egy-egy gondolatot se tudtam hova tenni – hogy jön ez ide? Hogy függ ez össze az eddig leírtakkal? Szerintem ha ez egy normál terjedelmű regény lett volna, ezek nem merülnek fel. Ezek miatt egy jó erős 4-est adok rá.

Tűz és jég
Ennek is az alapötlete valami piszkosul jó. Élet a Merkúron? Ismét: Na neeee! Mégis tetszik, ahogy belegondolt, milyen lenne – milyen változások mennének végbe az emberi testben, mennyire felgyorsulna az élet, ha az csak 8 napból állna, ami egy merkúri évnek alig a tizede – mintha a Földön csak 36 napot élhetnénk. Kezdem megérteni szegény tiszavirágot.
Az alapkonfliktusra való megoldás pedig még ennél is jobb: a hajó, amelyben földi viszonyok uralkodnak. A 6 történetből ezt választottam a kedvencemnek.

R, mint Rakéta
Ez nagyon aranyos; nekem arról szól, hogy szinte mindenki várja, hogy egyszer eljöjjenek érte és azt mondják: kiválasztunk téged valami nagy dologra.

Einar bácsi
Ezt már kevésbé tudom hova tenni; nem egyértelmű, hogy kik ezek a szárnyas emberek, nekem hiányzott ennek a háttere. Ettől eltekintve az, ahogy elfogadják és boldog életet élhet a „normális” emberek között, szívmelengető.

Az időgép
Hát igen, az időgép fogalma is relatív, ahogy ebből a nyúlfarknyi történetből is láthatjuk. Ilyen időgépre viszont mindenki szert tehet, csak ki kell nyitni a szemünket.

A nyári futás hangja
Nekem ez is a gyengébbek közé tartozik, nem igazán tudtam átérezni, mitől olyan szuper ez az új edzőcipő – talán mert magam nem viselek ilyesmit. Lehet, hogy ennyin múlik a megértése.

Összességében azt tudom mondani, hogy tetszett, szívesen olvasnék még a szerzőtől, ha lenne, akkor akár regényt is.  

10. hét: Frank Herbert - A Dűne

Két hete megszavaztattam a facebookon és a Molyon, mi legyen a következő olvasmányom. Nehezen tudtam dönteni, és a Dűne és a Máglya egyformán piszkálta a fantáziámat, annak ellenére, hogy két teljesen különböző műfajban íródott műről van szó. Végül a Dűne nyert, ezúttal is köszönet érte a szavazóknak!

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 600
Fordító: Békés András
Az olvasás ideje: 2021. február 25. – 2021. március 13.

A fülszöveg:
„Az ​univerzum legfontosabb terméke a fűszer, amely meghosszabbítja az életet, lehetővé teszi az űrutazást, és élő számítógépet csinál az emberből. Az emberlakta világokat uraló Impériumban azé a hatalom, aki a fűszert birtokolja. A Padisah Császár, a bolygókat uraló Nagy Házak, az Űrliga és a titokzatos rend, a Bene Gesserit kényes hatalmi egyensúlyának, a civilizáció egészének záloga, hogy a fűszerből nem lehet hiány. Ám ez az anyag csak egy helyen található, a sivatagos, kegyetlen Arrakison, amelyet lakói, a vad fremenek csak úgy ismernek: Dűne.

Frank Herbert legendás regénye, amely megjelenésekor elnyerte a Hugo- és a Nebula-díjat, talán a legjobb science fiction, amit valaha írtak. A Dűne hatása ma már felfoghatatlan, az elmúlt fél évszázadban olvasók milliói fedezték fel az Arrakis világának részletességét, a szöveg szépségét és a könyvben rejlő filozófiát, társadalmi és vallási gondolatokat. Herbert lehengerlő és eleven története most átdolgozott kiadásban kerül újra az olvasók elé.

„A modern science fiction egyik alapköve."
Chicago Tribune”

A borító:
Valami csodaszép. Nehéz volt úgy elmenni mellette a könyvesboltban, hogy ne halljam a suttogást: Vigyél haza! Szeretni fogsz!

Így tetszett:
Valószínűleg minden elárul az, hogy amikor becsuktam a könyvet, bambultam egy jó 10 percet, majd amikor leültem a gép elé, nem az értékelés megírására szolgáló Word doksit nyitottam meg, hanem a böngészőt a GABO kiadó oldalával, és megrendeltem a második és a harmadik kötetet. Ezt addig a pontig nem akartam megtenni, amíg nem voltam biztos benne, hogy jóban leszünk. Nos, jóban lettünk. Nagyon is.

Az eleje kissé döcögősen indult nálam, meg kellett szoknom a világot, a kifejezéseket, amihez külön jól jött a függelékben levő terminológia; enélkül valószínűleg elvesztem volna, és sokkal később illetve sokkal kevésbé értettem volna meg az alapkonfliktust. Még azután is, hogy összeállt, mi micsoda és ki kicsoda, nem érdekelt annyira, mint ahogy vártam volna, de ehhez hozzájárult az is, hogy időhiány és némi szellemi fáradtság miatt lassan is haladtam vele. Aztán egyszer csak jött a nagy BUMM.

Olvastam azt a véleményt, miszerint, ha ez a könyv nincs, akkor ma nincs Star Wars, nincs modern science fiction. Olvasás után azt mondom, ez igaz.
Olvastam ezenkívül azt a véleményt is, miszerint a Dűne olyan, mint a Trónok harca, csak science fictionben. Hajlok arra, hogy azt mondjam, ez is igaz. De csak félig. Az időbeliség miatt helyesebb úgy mondani, hogy a Trónok harca olyan, mint a Dűne, csak fantasyban. Más részek, úgymint a hatalmi harcok, a prófécia, a mi világunkkal vonható párhuzamok, abszolút stimmelnek.

Szeretem a science-fictionben azt, hogy egyik bolygóról a másikra úgy közlekednek, mintha csak egy másik városba, esetleg egy másik országba mennének a szereplők. A földi léptékkel kicsit nehéz felfogni, hogy az „Arrakisra költözünk” kb ugyanazt jelenti, mintha én mondjuk Finnországba tenném át a székhelyem, bár jelen esetben a párhuzamok miatt helyesebb lenne egy arab országot mondani. Számomra ugyanis a Dűne nagyon hasonlít ezekre. A fűszer is, mintha az olaj megfelelője lenne.

Tetszik az is, hogy egy próféciára épül fel a történet, hogy egyszerre van jelen a megtervezettség, és valami azon túli, ami mégiscsak beleillik a képletbe. Enélkül az alap nélkül akár azt is mondhatnám, hogy Paul karaktere túlidealizált a maga tökéletességével, de ha a mítoszt nézzük, teljesen rendben van, hogy ilyen.

Ami viszont a legszebb az egészben, az Arrakis alap ellentmondása a fűszer és a víz között. VIGYÁZZ, SPOILER!
A fűszert a homokférgek, más szóval mesterek termelik. Ezeknek a lényeknek halálos ellensége a víz. Az Arrakison viszont van víz, még ha kevés is, és minden körülmény adott, hogy a Földhöz hasonló bolygóhoz alakuljon a megfelelő technológiák alkalmazásával. A fűszer viszont akkora érték, hogy ezt nem merik meglépni. Ha a víz megjelenik a bolygón, a fűszertermelés visszaszorul. Víz nélkül viszont mostoha körülmények uralkodnak, extrém alkalmazkodás szükséges az ilyen élethez. Melyik a fontosabb? A fűszer vagy a víz?
SPOILER VÉGE

Valahol ott lehetett a nagy BUMM, amikor erre ráeszméltem.

Érdekesnek találom a történetmesélés módját, ahogy minden szereplő gondolataiba belelátunk. Egyértelműen Paul a főszereplő, mégsem mindent az ő szemszögéből látunk, és többször elhagyjuk az Arrakist is, hogy a Harkonnen-oldalra is ránézzünk. Azokat a fejezeteket kevésbé szerettem, amikor róluk volt szó, Paul és Jessica élete a fremenekkel sokkal izgalmasabb. Úgy éreztem, nem lehet őket nem szeretni. A Harkonneneket meg mintha nem lehetne nem utálni, annyira ellenszenvesen festi le őket. Kedvenc szereplőnek Liet-Kynest és Stilgart választanám, ugyanakkor Jessica és a Bene Gesserit-mivolta is elbűvölt.

Szeretem a történet és a világ összetettségét, a mély, filozófiai gondolatokat, azt, hogy egy olyan jovőképet mutat be, ahol nem a robotok uralnak mindent (habár ez az irány is tetszik), hanem valamit, ami túlmutat rajtuk. Rettentő kíváncsi vagyok a többi részre, és, ami nagy szó, az idén érkező filmre is. Bizony: új Dűne-rajongó született. ☺

12. hét: Isaac Asimov: Az Alapítvány-trilógia

Az Alapítvány-trilógiával folytatom az Asimov 100 kihívást. A molyosat egyúttal be is fejeztem, mivel trilógia lévén egy kötetben megjelentetve is három könyvnek számít, a kitétel pedig ennyi Asimov-regény elolvasása volt. Az Én, a robot olvasása után (értékelése itt) döntöttem el, hogy a sokat emlegetett Alapítvány-trilógia lesz a következő, ami nagyjából olyan legendás, mint maga a szerző. Három kötethez képest gyorsan, magamhoz képest lassan, a tervezetthez képest kis csúszással olvastam el: 2020.03.16. - 2020.03.24.  Nehezen tudok megszólalni.

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 570
Fordító: Barányi Gyula

A fülszöveg:
„Isaac Asimov világhírű science fiction regénytrilógiája azt kutatja, befolyásolható, irányítható-e a matematikai módszerekkel megjósolt, kiszámított jövő?

Összeomlik-e a Galaktikus Birodalom, vagy sikerül megvalósítani azt a gigantikus tervet, amelyet Hari Seldon, a pszichohistória nagy tudósa dolgozott ki két Alapítvány létrehozásával? Az Első Alapítvány tudós tagjai elsősorban technikai eszközök birtokában próbálnak úrrá lenni a Galaxis felett és valóra váltani Seldon tervét. Egy előre nem látott probléma, az Öszvér felbukkanása meghiúsítaná az egész vállalkozást, ha nem létezne a Második Alapítvány, amely tökéletesen elrejtve és csak kevesek által ismert módszerekkel küzd a tervért.

Ezer év izgalmas és döntő fordulatait sűríti történelmi regénnyé az Alapítvány-trilógia, a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus alkotása.”

Mivel trilógiáról van szó, úgy illik, hogy az egyes részeket külön értékeljem. Ott van azonban a másik szempont, mégpedig az, hogy folytatólagosan olvastam őket, mintha egy regény fejezetei lennének. Ez pedig nem teszi lehetővé (legalábbis számomra), hogy teljesen külön tudjam őket választani. Előre is elnézést kérek, ha emiatt néhol zagyvának tűnik az értékelés.

A három rész között viszonylag nagy időbeli és persze térbeli ugrások vannak; két kötet között évtizedek telnek el. Ezzel semmi gond nincs, hiszen egy egész galaxis történetéről csak a földinél jóval nagyobb léptékekben lehet beszélni, viszont ez a fajta ugrálás kisebb léptékekkel az egyes részek fejezetei között is megfigyelhető, főleg az Alapítvány-ban. Nehéz volt megszokni, eleinte zavart is, hogy nem egy klasszikusan felépített regénnyel van dolgom. Az első rész olyannak tűnt a lazán kapcsolódó fejezeteivel, mint egy gyöngysor; minden fejezet egy különálló gyöngy, ami a sorban előtte és utána következővel egy-egy ponton kapcsolódik. Jobban hasonlított novelláskötetre, mint regényre, nem igazán tudtam megállapítani, ki a főszereplő, és a történéseket is viszonylag nehezen tudtam követni. A második résztől már tisztább volt, és bár a harmadik résznél sem mindig voltam teljesen képben, a végére egyértelmű lett, hogy ki kicsoda és melyik oldalon áll. A végére kellett érni ahhoz, hogy megértsem az elejét. Nem tudom, hogy akkor is ezt éreztem volna-e, ha nem fáradt aggyal állok neki, hanem mondjuk nyaralás vagy valamelyik leállás alatt olvasom. (Vagy karanténban, ha ott lennék.)

A történet maga egyszerre egyszerű és bonyolult. A két oldal, az Alapítvány(ok) és a Birodalom indítékai világosak, az viszont nem mindig, hogy melyik szereplő melyik oldalon áll. A megtévesztés, egymás elméjének és érzelmeinek befolyásolása a harmadik részben csúcsosodik ki, és még a végső megoldásnál is nagyon oda kell figyelni, hogy értsük, ki irányított kit és hogyan, és miért van rendben minden úgy, ahogy van.

Nagyon tetszett a Galaktikus Birodalom felépítése, hogy minden bolygót külön világként mutat be. Szerettem, ahogy a csillagközi ugrásokkal olyan közel hozta őket egymáshoz, mintha a Föld országai lennének, csak sokkal nagyobbak. A legjobban Trantor fogott meg; olyan volt, mintha nemcsak a Birodalom, hanem a világmindenség közepe lenne.

A szereplőkhöz kevéssé tudtam hozzánőni; sokan is voltak, és az ábrázolásukat is felületesnek éreztem. Ha mégis kellene választani, Hari Seldon lenne a kedvenc. Az egyes epizódok közül azt emelném ki, ahol az Öszvér kilétére derül fény, valamint azt, amikor a Második Alapítványról hull le a lepel.

A nyelvezetet tudnám negatívumként említeni; ez volt a fő ok, ami lassította az olvasást. Nem volt régies, viszont egyes mondatok túl sok információt tartalmaztak. Néhol rettentően töménynek, sűrűnek éreztem. Könnyednek tehát semmiképp nem mondanám; mást kétszer ilyen gyorsan szoktam olvasni. Hasonló tempóval haladtam, mint egy orosz nyelvű szöveggel. Persze az is lehet, hogy rosszkor, nem kipihent állapotban talált meg a könyv. Plusz negatívum, ami szinte biztosan szerkesztési hiba, hogy sokszor keveredtek az ő és ű betűk, vagy értelmetlen, vagy más értelmű szót alkotva. Elég zavaró volt.

A történet veleje, a Seldon-terv számomra tisztán társadalom-pszichológia volt. A zsenialitása abban áll, hogy tulajdonképpen semmi újat nem mond sem az egyén, sem a tömegek viselkedéséről. Tökéletesen igaznak látszik az is, hogy ha a tömegek szintjén vizsgálódunk, a történelem alakulása nagyrészt megjósolható, kivéve az olyan nem várt fordulatok esetén, mint amilyen az Öszvér megjelenése volt. Ha megnézzük a történelmet, hasonló alakok minden korszakban feltűntek, és felborították a világ addigi rendjét.

Nem tudhatom, pontosan mit akart mondani Asimov a leírtakkal. Nekem nagyjából az jött át belőle, hogy teljesen mindegy, mit csinálok, ha a terv része vagyok, a történelem alakulása nem tőlem függ, hacsak nem vagyok megáldva valami rendkívüli (és terven kívüli) képességgel.

Tovább már igazán nem tudom ragozni, a következőkben beszéljenek helyettem az idézetek:

„Nekem, mint Terminus város polgármesterének, csak annyi hatalmam van, hogy kifújjam a saját orromat, és talán hogy tüsszentsek, amennyiben ön is ellenjegyzi azt a rendeletet, amely erre engedélyt ad.”

„Az erőszak a gyengék végső menedéke.”

„Mióta követ az előítélet a sajátján kívül más törvényt?”

„A házasélet megtanította Torant, hogy kilátástalan dolog vitába szállni egy rosszkedvében levő nőszeméllyel.”

„Ha a történelem elsősorban személyekkel foglalkozik, akkor a kép vagy feketére, vagy fehérre sikeredik, az író beállítottságától függően.”

Ugye, látszik, mitől zseni?

Továbbra is úgy gondolom, hogy szeretném elolvasni a teljes életművet, de most ideje pihentetni. A 13. héten krimit fogok olvasni, angol nyelven.

8. hét: Isaac Asimov: Én, a robot

Isaac Asimov, a science-fiction irodalom legnagyobb alakja az idei évben lenne 100 éves. Ennek apropóján indult a Molyon egy kihívás, melyben 3 könyvét kell elolvasni az év végéig. Több oka is volt annak, hogy jelentkeztem: nem olvastam még Asimovtól, a századik évforduló pedig jó apropónak bizonyult. Ezen kívül idén szeretnék kilépni a komfortzónámból olvasásfronton, s ezt új szerzők és műfajok megismerésével szeretném megtenni. Asimov egyébként is egy legenda, akit minden, magát műveltnek tartó embernek ismerni kell.

Nem igazán tudtam, mivel is kezdjem a kihívást, ezért csak álltam a könyvtárban a polc előtt a címeket és persze a Molyt nézegetve. Végül az Én, a robot mellett döntöttem; ez nem egy sorozat része, hanem az Asimov által alkotott univerzumába tartozó, különálló novelláskötet. Hivatalosan 2020. február 16-23. között olvastam, ténylegesen inkább csak 22-23-án.

Kiadó: Szukits

Kiadás éve: 2004

Fordító: Baranyi Gyula, Vámosi Pál

Oldalszám: 240

A fülszöveg:
„A ​robotika három törvénye
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és második törvény előírásaiba.

Ezzel a három egyszerű szabállyal Asimov mindörökre megváltoztatta a robotokról alkotott képünket. A sci-fi egyik megkerülhetetlen klasszikusának számító Én, a robot összekapcsolódó történetek füzérében mutatja be a robotok útját a primitív kezdetektől kezdve a nem is olyan távoli jövő tökéletességéig – ahol már jóformán az emberiségre sincsen szükség.
A novellákban találkozhatunk őrült, humoros és gondolatolvasó robotokkal, robot politikusokkal és olyan robotokkal, amelyek titkon irányítják a világot, és valamennyi történetet a tudományos tények és a science fiction jellegzetes keveréke jellemzi, ami Asimov védjegyévé vált.“

Ahogy a fülszövegből is látszik, a novellák összekapcsolódnak, és időrendben követik is egymást, végigvezetve minket a robotok fejlődésén. A robotok nem is lépésről lépésre történő, hanem ugrásszerű fejlődésének lehetünk szemtanúi a novellák által. Látjuk azt is, hogy megjelenésük és tökéletesedésük milyen hatással van az emberiségre; ez a történetek hangulatán is érzékelhető. Az első novella akár mese is lehetne; a kislány, és az ő felügyeletére tervezett robot aranyos sztorija viszont csak a kezdet. Láthatunk különböző bolygókon dolgozó robotokat, az emberi öntudatra ébredő, emberi tulajdonságokkal már rendelkező robotokat, szuperintelligens robotokat és csillagközi utazást, és az emberiség sorsát is befolyásoló humanoid robotokat. Mindezt tudományos szemlélettel, de egyszerű nyelvezettel mutatja be. Ugyan a laikus olvasó néhol azt érezheti, hogy elveszett a részletekben, meg lehet szokni, és igazából nem is kell annyira érteni a robotikához, hogy a történetek lényegét megértsük.

Érdekes volt látni, milyen 100 évvel későbbi világot képzelt el Asimov az 50-es évek tájékán. Most, hogy majdnem ott tartunk, ahova ezeket a robottörténeteket helyezte, azt is érdekes látni, hogy mi valósult meg belőle, mennyire bizonyultak fikciónak a leírtak. Annyira nem is járt messze a valóságtól. Ugyan a más bolygókon való élet és a csillagközi utazás nem valósult meg (még!), a humanoid robotok a jelen teremtményei, gondoljunk csak Sophiára, az első állampolgársággal rendelkező humanoid robotra. Kérdés, hogy az utolsó novellában látott utópia is beteljesül-e, mely szerint az emberiséget robotok fogják irányítani, az emberiség maximális szolgálatában. Eszerint a robotok arra lennének hivatottak, hogy az emberiséget megvédjék saját magától, az Első Törvény értelmében. Szép gondolat, abszolút nem bánnám, ha teljesülne, bár nem biztos, hogy a közel nyolcmilliárdos népességű Földön ez működne is. Asimov ebben a novellában eléggé alulbecsülte a jövendő népességszámot: az ő víziójában ez most 3,3 milliárd fő körül lenne. Mondanom sem kell, hogy ezt jócskán túlléptük.

Nehéz kedvencet választani. Ha mégis kellene, a kilencedik novella lenne az, amelyről fentebb írtam: Az elkerülhető konfliktus.

A kedvenc idézetet mégsem ebből választottam.

„-Igen? Szóval a robotok szellemileg annyira különböznek az emberektől?

-Egy világ választja el őket egymástól. – Dr. Calvin fagyosan mosolygott. – A robotok természetüknél fogva derék, becsületes teremtmények.”

A robotoktól ugyan eddig sem idegenkedtem, inkább érdeklődéssel viseltettem irántuk, ezután biztos, hogy más szemmel fogok rájuk nézni.

S ezennel elindulok a molyos Asimov-kitüntetésért, vagyis megcélozom a teljes életmű elolvasását.