29. hét/2.: Isaac Asimov: Fekete Özvegyek klubja

Ezt a könyvet ugyanúgy és ugyanakkor szereztem meg, mint az Azazelt; a kiadó ingyenes e-könyv kampánya során. Az említett kötet annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, megismerkedem a másikkal is, amely műfaját tekintve hasonlóképpen nem jellemző Asimovra.

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 264
Fordító: Bagi Gábor, Benkő Ferenc, Fedina Lídia, J. Magyar Nelly, Joó Attila, Mohácsi Enikő, Németh Attila, Sarkadi Zsuzsanna, Sohár Anikó, Tamás Dénes
Az olvasás ideje: 2021. július 15. – 2021. július 22.

A fülszöveg:
„Hatfős asztaltársaság találkozik havi rendszerességgel egy étteremben, hogy történetekkel szórakoztassák egymást egy jókedélyű vacsora keretében. Egyikük minden alkalommal vendéget is hoz, aki különleges problémákkal szembesíti a társaságot: megoldatlan bűnügyekkel, izgalmas rejtélyekkel, amelyeket csupán megfeszített agymunka árán lehet felgöngyölíteni.
Ezek a legkülönfélébb szakmákban tevékenykedő férfiak – mert zártkörű klubjuk csak férfiakat fogad be – Sherlock Holmest és Hercule Poirot-t megszégyenítő logikával derítik fel a gyilkosságok, tolvajlások és más gaztettek elkövetőit, sőt időnként az is a rejtély részét képezi, hogy egyáltalán mit követtek el.

A legendásan széles érdeklődési körű szerző ezúttal ismét új utakra merészkedik, bebizonyítva, hogy nemcsak az SF-hez és a fantasyhez, valamint az ismeretterjesztéshez ért, hanem a szórakoztató és izgalmas krimitörténetek írásához is.

„Kevés művemet élvezem annyira, mint Fekete Özvegyeim történeteit."
– Isaac Asimov”

A borító:
Hasonlóan egyszerű, de nagyszerű borító, mint az Azazelé, annyi különbséggel, hogy itt az ördög emoji helyett egy fekete özvegy szerepel az előlapon. Kevésbé vetíti ugyan előre a novellák jellegét, mégis találó.

Így tetszett:
Ha esetleg nem éreznénk a különbséget a krimi és a detektívtörténet besorolások között, e kötet után szinte garantáltan fogjuk. Nincs fröcsögő vér, nincsenek brutális gyilkosságok, fordulatokkal és buktatókkal teli nyomozások, mégis izgalmas és tökéletesen élvezhető minden egyes történet. Mert ott vannak a logikus gondolkodással megoldható rejtélyek.

Agatha Christie munkásságát nem ismerem, így hozzá tapasztalatból nem, inkább csak hallomásból tudom hasonlítani; az ő történetei lehetnek ilyenek. Amit viszont biztosan tudok, hogy Edgar Allan Poe detektívtörténeteire nagyon is hasonlítanak. Ha ezeket szerettük, akkor a Fekete Özvegyeket is fogjuk.

A kötet 12 novellát tartalmaz, amelyek szintén a megfelelő hosszúságúak a reggeli és/vagy az esti rutinba való beillesztéshez. Nincs két egyforma téma, még két hasonló felvezetés sem, és a novellák között csak minimális összefüggés lelhető fel. A felépítésük természetesen azonos: hatfős baráti társaság havi összejövetele, amelyre valamelyikük vendéget hív, és amelynek során egy aktuálisan felmerülő problémára keresik közös gondolkodással a megoldást. Ha a vége előtt rá akarunk jönni a csattanóra, nagyon oda kell figyelnünk mindenre, ami a közös gondolkodás során elhangzik. Én igyekeztem, de sokszor nem sikerült megtalálnom a rejtély megoldását. Ezek mindegyike végtelenül egyszerű dolog, néhányszor egészen meglepő is.

Nagyon tetszett a történetek hangulata; szerettem, ahogy a társaság tagjai folyamatosan ugratják egymást, ezek mindig megmosolyogtattak. Ha a hat főből kellene kedvencet választanom, talán Rubin lenne az. És persze Henry, a pincér, akinek fontosabb szerepe van, mint elsőre hinnénk.

A kedvenc novelláim a kötetből:
A vagyonszerző kuncogás

P, mint piha

Vasárnap kora reggel

A nyilvánvaló tényező

A mutató ujj

A különös hiány

Láthatatlanul

Tulajdonképpen ebben a novelláskötetben sem találtam olyan történetet, amely ne nyerte volna el a tetszésemet. Bátran ajánlom tehát mindenkinek, aki a hasonló sztorikért rajong.

 

28. hét: Isaac Asimov: Azazel

Ezt a könyvet tavaly szereztem meg a kiadótól egy olyan kampány keretein belül, amelyben bizonyos e-könyvek ingyenesen voltak letölthetők. Ekkorra már Az Alapítvány-trilógián túl voltam, és tudtam, hogy szeretem Asimovot, tehát nem valószínű, hogy nagyon melléfogok ezzel a kötettel.

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 244
Fordító: Bagi Gábor, Damokos Katalin, Füssi Nagy Géza, Joó Attila, Mohácsi Enikő, Németh Attila, Sarkadi Zsuzsanna, Sohár Anikó, Szente Mihály, Tamás Dénes
Az olvasás ideje: 2021. július 4. – 2021. július 14. plusz néhány perc

A fülszöveg:
„Két centiméter magas. Tűzvörös. És varázserejével bármely halandó ember életét pokollá teheti… természetesen csakis a legjobb szándékoktól vezérelve. George Bitternut, a különc nyelvész véletlenül bukkan rá az ősi megidéző szövegre, amely előszólítja ezt a rettentő hatalmaknak parancsoló, aprócska démont.
A lény azonban sajnos semmi olyat nem hajlandó tenni, amiből George-nak személyes haszna származna – viszont hajlandó segíteni a barátain.
Időnként egészen katasztrofális következményekkel…

Ez az ördögien mulatságos, csalafinta novellafüzér Asimov új oldalával ismerteti meg hűséges olvasóit. Az SF nagymestere ezúttal a habkönnyű szórakoztatás mellett teszi le voksát, de a tőle megszokott rendszerező, csavaros észjárás minden történetben a felszínre bukkan.

„A science fiction igazi mestere.” – Evening Standard”

A borító:
Tetszik ez a kis ördög emoji az elülső borítón, és természetesen olvasás után érthető, hogy miért is vörös az egész. Egyszerű, de nagyszerű borító, nem is kell több.

Így tetszett:
Érdemes elolvasni a bevezetőt. Tényleg. Abból kiderül, hogy hiába várunk sci-fire, mert ez nem az lesz. Tehát aki kihagyja a bevezetőt, az csalódni fog. Így viszont teljesen más szemmel lehet nekiállni ennek a 18 rövid novellának.

Az eddig reggeli-esti rutinként olvasott novelláskötetek közül ezt találtam a legideálisabbnak. Épp megfelelő hosszúságúak a novellák, a hosszabbakat is kb 20 perc alatt el lehet olvasni – ennyi idő azért általában reggel totál kómásan, vagy este viszonylag fáradtan is van. Reggel még talán jobb is ezeket olvasni, mert szinte biztosan jókedvűen indul a nap.

A novellák ugyanis fergetegesek, kivétel nélkül. Adott Asimov, aki George Bitternuttal beszélget valami vendéglátóipari egységben, ahol egy ital vagy épp vacsora közben George elmesél egy anekdotát Azazelről, a két centiméteres démonról. Mindig George egy barátjáról van szó, aki az élet valamely területén szerencsétlenül járt vagy megakadt, és akinek helyzetén Azazel hatalmát felhasználva próbál segíteni. Csakhogy ez minden esetben balul sül el.

A novellák tökéletes példái annak, hogy mit jelent, amikor nem pontosan fogalmazzuk meg a kérésünket, vagy nem magyarázzuk el elég behatóan a körülményeket. Így tud megesni az, hogy ugyan világklasszis kosarast meghazudtoló tehetséget kap a játékos, csak épp mindig a hozzá térben közelebb eső hálóra céloz. Vagy az, hogy minden várakozással töltött idő megspórolódik a delikvens napjában, hogy több ideje legyen írni, ám ezzel egyidejűleg az az idő is elveszik, amíg kigondolja, hogy mit szeretne írni. Vagy az abszolút kedvencem, hogy a kőből faragott férfiszobor életre keltésénél a puhaságot hangsúlyozta a művébe szerelmes szobrásznő, de arra nem gondolt, hogy egy bizonyos testrésznél azért nem árt, ha pont nem puha. 😉
Így aztán a várt boldogság helyett a szereplők mindig csak frusztrációt vagy egy még nagyobb problémát kaptak a nyakukba.

Néhány vázolt helyzet akár a hétköznapi életben is megtörténhetne, mások pedig hihetetlenül abszurdak. Mindeközben ott van az Asimov önmaga felé irányzott kritikája – George ugyanis soha nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, ha arról van szó, hogy játékosan becsmérelje Asimov írói képességeit. Hasonlóan gúnyos hangvételű párbeszédek folynak George és Azazel közt is, a démont ugyanis mindig valami roppant fontos elfoglaltságból sikerül kiszakítani. Ezek is elég mulatságosak, viszont azon is sokat nevettem, ahogy George önmagát fényezi. Mindegy. Egyes. Novellában.

A kedvenceim a következők lettek:
Énekhang egyetlen estére
Az emberiség megmentője
Elvi kérdés
Más szemmel nézve
A logika az logika
Galatea

Olyat pedig nem tudok mondani, ami egyáltalán ne tetszett volna.

A kötet végén pedig kapunk egy rövid összefoglalót a szerzőtől, amelyből számomra sok érdekes információ derült ki. Ezt is érdemes elolvasni, tényleg nem hosszú.

Azt hiszem, ha ezután nevetni akarok egy jót, csak fel kell csapnom valamelyik történetet ebből a könyvből.

12. hét: Isaac Asimov: Az Alapítvány-trilógia

Az Alapítvány-trilógiával folytatom az Asimov 100 kihívást. A molyosat egyúttal be is fejeztem, mivel trilógia lévén egy kötetben megjelentetve is három könyvnek számít, a kitétel pedig ennyi Asimov-regény elolvasása volt. Az Én, a robot olvasása után (értékelése itt) döntöttem el, hogy a sokat emlegetett Alapítvány-trilógia lesz a következő, ami nagyjából olyan legendás, mint maga a szerző. Három kötethez képest gyorsan, magamhoz képest lassan, a tervezetthez képest kis csúszással olvastam el: 2020.03.16. - 2020.03.24.  Nehezen tudok megszólalni.

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 570
Fordító: Barányi Gyula

A fülszöveg:
„Isaac Asimov világhírű science fiction regénytrilógiája azt kutatja, befolyásolható, irányítható-e a matematikai módszerekkel megjósolt, kiszámított jövő?

Összeomlik-e a Galaktikus Birodalom, vagy sikerül megvalósítani azt a gigantikus tervet, amelyet Hari Seldon, a pszichohistória nagy tudósa dolgozott ki két Alapítvány létrehozásával? Az Első Alapítvány tudós tagjai elsősorban technikai eszközök birtokában próbálnak úrrá lenni a Galaxis felett és valóra váltani Seldon tervét. Egy előre nem látott probléma, az Öszvér felbukkanása meghiúsítaná az egész vállalkozást, ha nem létezne a Második Alapítvány, amely tökéletesen elrejtve és csak kevesek által ismert módszerekkel küzd a tervért.

Ezer év izgalmas és döntő fordulatait sűríti történelmi regénnyé az Alapítvány-trilógia, a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus alkotása.”

Mivel trilógiáról van szó, úgy illik, hogy az egyes részeket külön értékeljem. Ott van azonban a másik szempont, mégpedig az, hogy folytatólagosan olvastam őket, mintha egy regény fejezetei lennének. Ez pedig nem teszi lehetővé (legalábbis számomra), hogy teljesen külön tudjam őket választani. Előre is elnézést kérek, ha emiatt néhol zagyvának tűnik az értékelés.

A három rész között viszonylag nagy időbeli és persze térbeli ugrások vannak; két kötet között évtizedek telnek el. Ezzel semmi gond nincs, hiszen egy egész galaxis történetéről csak a földinél jóval nagyobb léptékekben lehet beszélni, viszont ez a fajta ugrálás kisebb léptékekkel az egyes részek fejezetei között is megfigyelhető, főleg az Alapítvány-ban. Nehéz volt megszokni, eleinte zavart is, hogy nem egy klasszikusan felépített regénnyel van dolgom. Az első rész olyannak tűnt a lazán kapcsolódó fejezeteivel, mint egy gyöngysor; minden fejezet egy különálló gyöngy, ami a sorban előtte és utána következővel egy-egy ponton kapcsolódik. Jobban hasonlított novelláskötetre, mint regényre, nem igazán tudtam megállapítani, ki a főszereplő, és a történéseket is viszonylag nehezen tudtam követni. A második résztől már tisztább volt, és bár a harmadik résznél sem mindig voltam teljesen képben, a végére egyértelmű lett, hogy ki kicsoda és melyik oldalon áll. A végére kellett érni ahhoz, hogy megértsem az elejét. Nem tudom, hogy akkor is ezt éreztem volna-e, ha nem fáradt aggyal állok neki, hanem mondjuk nyaralás vagy valamelyik leállás alatt olvasom. (Vagy karanténban, ha ott lennék.)

A történet maga egyszerre egyszerű és bonyolult. A két oldal, az Alapítvány(ok) és a Birodalom indítékai világosak, az viszont nem mindig, hogy melyik szereplő melyik oldalon áll. A megtévesztés, egymás elméjének és érzelmeinek befolyásolása a harmadik részben csúcsosodik ki, és még a végső megoldásnál is nagyon oda kell figyelni, hogy értsük, ki irányított kit és hogyan, és miért van rendben minden úgy, ahogy van.

Nagyon tetszett a Galaktikus Birodalom felépítése, hogy minden bolygót külön világként mutat be. Szerettem, ahogy a csillagközi ugrásokkal olyan közel hozta őket egymáshoz, mintha a Föld országai lennének, csak sokkal nagyobbak. A legjobban Trantor fogott meg; olyan volt, mintha nemcsak a Birodalom, hanem a világmindenség közepe lenne.

A szereplőkhöz kevéssé tudtam hozzánőni; sokan is voltak, és az ábrázolásukat is felületesnek éreztem. Ha mégis kellene választani, Hari Seldon lenne a kedvenc. Az egyes epizódok közül azt emelném ki, ahol az Öszvér kilétére derül fény, valamint azt, amikor a Második Alapítványról hull le a lepel.

A nyelvezetet tudnám negatívumként említeni; ez volt a fő ok, ami lassította az olvasást. Nem volt régies, viszont egyes mondatok túl sok információt tartalmaztak. Néhol rettentően töménynek, sűrűnek éreztem. Könnyednek tehát semmiképp nem mondanám; mást kétszer ilyen gyorsan szoktam olvasni. Hasonló tempóval haladtam, mint egy orosz nyelvű szöveggel. Persze az is lehet, hogy rosszkor, nem kipihent állapotban talált meg a könyv. Plusz negatívum, ami szinte biztosan szerkesztési hiba, hogy sokszor keveredtek az ő és ű betűk, vagy értelmetlen, vagy más értelmű szót alkotva. Elég zavaró volt.

A történet veleje, a Seldon-terv számomra tisztán társadalom-pszichológia volt. A zsenialitása abban áll, hogy tulajdonképpen semmi újat nem mond sem az egyén, sem a tömegek viselkedéséről. Tökéletesen igaznak látszik az is, hogy ha a tömegek szintjén vizsgálódunk, a történelem alakulása nagyrészt megjósolható, kivéve az olyan nem várt fordulatok esetén, mint amilyen az Öszvér megjelenése volt. Ha megnézzük a történelmet, hasonló alakok minden korszakban feltűntek, és felborították a világ addigi rendjét.

Nem tudhatom, pontosan mit akart mondani Asimov a leírtakkal. Nekem nagyjából az jött át belőle, hogy teljesen mindegy, mit csinálok, ha a terv része vagyok, a történelem alakulása nem tőlem függ, hacsak nem vagyok megáldva valami rendkívüli (és terven kívüli) képességgel.

Tovább már igazán nem tudom ragozni, a következőkben beszéljenek helyettem az idézetek:

„Nekem, mint Terminus város polgármesterének, csak annyi hatalmam van, hogy kifújjam a saját orromat, és talán hogy tüsszentsek, amennyiben ön is ellenjegyzi azt a rendeletet, amely erre engedélyt ad.”

„Az erőszak a gyengék végső menedéke.”

„Mióta követ az előítélet a sajátján kívül más törvényt?”

„A házasélet megtanította Torant, hogy kilátástalan dolog vitába szállni egy rosszkedvében levő nőszeméllyel.”

„Ha a történelem elsősorban személyekkel foglalkozik, akkor a kép vagy feketére, vagy fehérre sikeredik, az író beállítottságától függően.”

Ugye, látszik, mitől zseni?

Továbbra is úgy gondolom, hogy szeretném elolvasni a teljes életművet, de most ideje pihentetni. A 13. héten krimit fogok olvasni, angol nyelven.

8. hét: Isaac Asimov: Én, a robot

Isaac Asimov, a science-fiction irodalom legnagyobb alakja az idei évben lenne 100 éves. Ennek apropóján indult a Molyon egy kihívás, melyben 3 könyvét kell elolvasni az év végéig. Több oka is volt annak, hogy jelentkeztem: nem olvastam még Asimovtól, a századik évforduló pedig jó apropónak bizonyult. Ezen kívül idén szeretnék kilépni a komfortzónámból olvasásfronton, s ezt új szerzők és műfajok megismerésével szeretném megtenni. Asimov egyébként is egy legenda, akit minden, magát műveltnek tartó embernek ismerni kell.

Nem igazán tudtam, mivel is kezdjem a kihívást, ezért csak álltam a könyvtárban a polc előtt a címeket és persze a Molyt nézegetve. Végül az Én, a robot mellett döntöttem; ez nem egy sorozat része, hanem az Asimov által alkotott univerzumába tartozó, különálló novelláskötet. Hivatalosan 2020. február 16-23. között olvastam, ténylegesen inkább csak 22-23-án.

Kiadó: Szukits

Kiadás éve: 2004

Fordító: Baranyi Gyula, Vámosi Pál

Oldalszám: 240

A fülszöveg:
„A ​robotika három törvénye
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és második törvény előírásaiba.

Ezzel a három egyszerű szabállyal Asimov mindörökre megváltoztatta a robotokról alkotott képünket. A sci-fi egyik megkerülhetetlen klasszikusának számító Én, a robot összekapcsolódó történetek füzérében mutatja be a robotok útját a primitív kezdetektől kezdve a nem is olyan távoli jövő tökéletességéig – ahol már jóformán az emberiségre sincsen szükség.
A novellákban találkozhatunk őrült, humoros és gondolatolvasó robotokkal, robot politikusokkal és olyan robotokkal, amelyek titkon irányítják a világot, és valamennyi történetet a tudományos tények és a science fiction jellegzetes keveréke jellemzi, ami Asimov védjegyévé vált.“

Ahogy a fülszövegből is látszik, a novellák összekapcsolódnak, és időrendben követik is egymást, végigvezetve minket a robotok fejlődésén. A robotok nem is lépésről lépésre történő, hanem ugrásszerű fejlődésének lehetünk szemtanúi a novellák által. Látjuk azt is, hogy megjelenésük és tökéletesedésük milyen hatással van az emberiségre; ez a történetek hangulatán is érzékelhető. Az első novella akár mese is lehetne; a kislány, és az ő felügyeletére tervezett robot aranyos sztorija viszont csak a kezdet. Láthatunk különböző bolygókon dolgozó robotokat, az emberi öntudatra ébredő, emberi tulajdonságokkal már rendelkező robotokat, szuperintelligens robotokat és csillagközi utazást, és az emberiség sorsát is befolyásoló humanoid robotokat. Mindezt tudományos szemlélettel, de egyszerű nyelvezettel mutatja be. Ugyan a laikus olvasó néhol azt érezheti, hogy elveszett a részletekben, meg lehet szokni, és igazából nem is kell annyira érteni a robotikához, hogy a történetek lényegét megértsük.

Érdekes volt látni, milyen 100 évvel későbbi világot képzelt el Asimov az 50-es évek tájékán. Most, hogy majdnem ott tartunk, ahova ezeket a robottörténeteket helyezte, azt is érdekes látni, hogy mi valósult meg belőle, mennyire bizonyultak fikciónak a leírtak. Annyira nem is járt messze a valóságtól. Ugyan a más bolygókon való élet és a csillagközi utazás nem valósult meg (még!), a humanoid robotok a jelen teremtményei, gondoljunk csak Sophiára, az első állampolgársággal rendelkező humanoid robotra. Kérdés, hogy az utolsó novellában látott utópia is beteljesül-e, mely szerint az emberiséget robotok fogják irányítani, az emberiség maximális szolgálatában. Eszerint a robotok arra lennének hivatottak, hogy az emberiséget megvédjék saját magától, az Első Törvény értelmében. Szép gondolat, abszolút nem bánnám, ha teljesülne, bár nem biztos, hogy a közel nyolcmilliárdos népességű Földön ez működne is. Asimov ebben a novellában eléggé alulbecsülte a jövendő népességszámot: az ő víziójában ez most 3,3 milliárd fő körül lenne. Mondanom sem kell, hogy ezt jócskán túlléptük.

Nehéz kedvencet választani. Ha mégis kellene, a kilencedik novella lenne az, amelyről fentebb írtam: Az elkerülhető konfliktus.

A kedvenc idézetet mégsem ebből választottam.

„-Igen? Szóval a robotok szellemileg annyira különböznek az emberektől?

-Egy világ választja el őket egymástól. – Dr. Calvin fagyosan mosolygott. – A robotok természetüknél fogva derék, becsületes teremtmények.”

A robotoktól ugyan eddig sem idegenkedtem, inkább érdeklődéssel viseltettem irántuk, ezután biztos, hogy más szemmel fogok rájuk nézni.

S ezennel elindulok a molyos Asimov-kitüntetésért, vagyis megcélozom a teljes életmű elolvasását.