Az olvasóvá válásról

Hans Christian Andersen és Csukás István születésnapján, a gyermekkönyvek világnapján megragadnám az alkalmat, hogy a mesék és az olvasás fontosságáról, az olvasóvá válásról írjak néhány sort.

Azt mondják, az a gyerek, akinek a szülei mesét olvastak, nagyobb eséllyel válik olvasó felnőtté, mint az, aki nem esti mesével aludt el. Én magam erősítem ezt a megfigyelést; előbb olvasó gyerek, majd olvasó tinédzser, végül olvasó felnőtt lettem. A gyerekkori mesehallgatás másik pozitív hozadékának mondják a szókincs gyarapodását és a képzelőerő fejlődését is.

Anyukák, apukák, bölcsis nénik, óvónénik, –bácsik nálam jobban tudják, hogy melyik korosztálynak milyen típusú mese való; én annyit tudok, hogy röviddel és egyszerűvel kezdünk, majd ahogy érünk, úgy tudnak lekötni minket az egyre hosszabb és komplexebb történetek. Nyilvánvalóan egyénenként is változik, hogy pontosan mikor lehet szintet lépni a mesével. Nem feltétlenül baj az, ha az elvártnál picit később tudja valaki végighallhatni a Hófehérkét. Laikusként úgy gondolom, a lépcsőket nem érdemes kihagyni, és feladni sem kell, ha bizonyos típusú mesék nem jönnek be. Amennyire emlékszem, nekem világéletemben a hercegnős mesék tetszettek, talán még az állatosak is. Ezekből is a klasszikusakat ismertem, nem a Disney-féle csillivilli változatot.

Nem vagyok biztos benne, de valószínűleg a gyerekként hallgatott mesék befolyással vannak arra, hogy majd a saját gyerekeinknél milyeneket részesítünk előnyben. Én többek között Grimm-meséket hallgattam, majd később olvastam; nekem Hófehérke 7 éves volt, Hamupipőke mostohanővérei pedig csonkították magukat, hogy beleférjen a lábuk a cipőbe. Emlékszem, amikor a Disney-verzióval találkoztam, megdöbbentem és felháborodtam – már amennyire 6-7 évesen ez lehetséges -, hogy ez micsoda hülyeség, és nem is így van. Sokan az eredeti Grimm-meséket túl erőszakosnak tartják, ezért is jelentek meg a különféle „tompított” verziók. Videokazettán például olyan Hamupipőke-feldolgozást láttam, ahol a mostohanővérek hideg illetve meleg vízben áztatták a lábukat a siker reményében. Kevésbé drasztikus, az biztos. Sokáig lehetne vitatkozni azon, hogy melyik a jobb; én az eredetit pártolom. A gyerekek ugyanis nem úgy képzelik el a leírtakat/hallottakat, ahogy azt mi tesszük felnőttként. Magamból indulok ki: amikor azt hallottam, hogy a mostohatestvér a nagykéssel levágta a nagylábujját, én elhittem, hogy az csak úgy megy, mint a hajnál, és az egészet egy csepp vér nélkül képzeltem el. Felnőtt fejjel olvasva nem ezt látom. Ennélfogva nem találom veszélyesebbnek az eredeti verziót. Persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy melyikkel ismerteti meg a (leendő) gyerekét. A hangsúlyt inkább magára a megismertetésre helyezném, ezzel lehet ugyanis lerakni az alapokat egy leendő olvasó elméje számára. Ezzel lehet felkelteni az érdeklődését aziránt, hogy újabb történeteket, világokat ismerjen meg. Hogy milyeneket? Teljesen mindegy.

Véleményem szerint ugyanis kis korban és talán még jóval később is a minőség sokkal inkább másodlagos; nem öt évesen leszünk szépirodalom-kedvelők. Lehet, hogy ehhez huszonötnek kell lenni. Vagy harmincötnek. Vagy negyvenötnek. Vagy még többnek. De az is lehet, hogy soha nem fogjuk kedvelni a szépirodalmat, és ezzel a világon semmi baj nincs. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy megtaláljuk, milyen típusú történetek érdekelnek minket. Ebben segíthetnek kis korban a szüleink, akik megfigyelik, melyik mesét kell unásig olvasniuk, hogy aztán egy hasonlóval, de mégis másikkal lephessenek meg minket. Később pedig, amikor az a bizonyos Első Könyv elolvasásra kerül, magunk segíthetünk magunkon; Tetszett? Igen. Akkor még több ilyet. Nem? Akkor próbáljunk valami mást! Sajnos sokan az első kudarcnál (=nem tetsző könyvnél) feladják, és sokszor éveknek kell eltelnie, amíg újra könyvet fognak a kezükbe. Szülőként, nagytestvérként, barátként, vagy külső szemlélőként, ha ismerjük az illető érdeklődési körét, könnyen segíthetünk: például adjuk a gamer kezébe a kedvenc számítógépes játékából írt regényt! (Kipróbáltam, működik. J ) Ha egyszer sikerül elkapni a fonalat, a többi megy magától.

Végezetül hadd meséljem el a saját történetemet, és azt, miért is született meg igazából ez a bejegyzés.

A következő képen látható mese sokaknak ismerős lehet:

Nos, én ezen tanultam meg olvasni. Ezen, és sok más, a Mesetarisznya című könyvben olvasható mesén. Az első olvasós emlékképem, amint a szobában a heverő mellett ülök magam alá húzott lábakkal, a heverőn nyitva az említett könyv, és csukott ajtó mellett hangosan olvasom az egyik mesét (a Gyors munkát), mikor anyukám benyit, hogy megnézze, miben is mesterkedem. Ekkor vált világossá a családom számára, hogy tudok olvasni. Körülbelül 5 éves voltam; az elmondások alapján a Szerencsekerékből tanultam meg a betűket, de ez egy másik történet.

Az a bizonyos Első Könyv pedig, mint a korosztályomból sokaknak, a Harry Potter és a bölcsek köve volt, 7-8 évesen. Valamilyen alkalomra kaptam, talán születésnapra. Nem emlékszem már, milyen indíttatásból álltam neki, de nem is fontos – a lényeg, hogy levettem a polcról. És milyen jól tettem! Majd húsz évvel később több mint 200 elolvasott könyv (egészen pontosan 248), és többezer oldal van mögöttem – legalábbis ennyire emlékszem. Alsós koromban lehetett még néhány akár otthoni, akár könyvtári mesekönyv, amelyek nem jutottak eszembe az összesítésnél (köszi, Moly!). És igen, kedvelem a szépirodalmat. Nem a kedvenc műfajom ugyan, de időnként jól esik (kétszer elolvasni a Nyomorultakat)

.  

Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy az olvasás mennyire fontos, hasznos, és a már említetteken kívül mennyi pozitív hozadéka van. Ezek egyikével búcsúzom mára:

„Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet.” – George R. R. Martin