14. hét: Rövidkék - egy hosszú bejegyzésben

Az elmúlt hétre nagyon nem volt ötletem olvasmány tekintetében. A vállalt kihívások nagy részét teljesítettem, a fennmaradók pedig vagy hosszabb határidejűek, vagy éppen nem tudom megszerezni a szükséges könyveket. Hosszan bámultam a könyvespolcom olvasatlan példányait, de nem tudtam dönteni. Már arra gondoltam, hogy segítségül hívom a moly random gombját, míg végül beugrott, hogy április elseje van. Miért is nem olvasok valamit Rejtő Jenőtől, ha már úgyis ingyen elérhetők az e-könyvei? Lapozgattam a jobbnál jobban hangzó címek között, míg végül döntöttem. Egy rövidebb műre esett a választásom. Így aztán elhatároztam, hogy a 14. hét a rövid könyvek hete lesz.

Rejtő Jenő: Az elsikkasztott pénztáros

Kiadó: Adamo Books
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 78
Az olvasás ideje: 2020. április 1. Este 8 és 10 óra között

A fülszöveg (nem az e-könyvhöz, hanem az eredeti kiadáshoz tartozik, mely négy történetet tartalmaz:
„Az elsikkasztott pénztáros négy – ma elbeszélésnek mondanánk, annak idején filléres regényként ismert – Rejtő-"etűdöt" tartalmaz. A címadó írás a balek csetlés-botlásáról és – természetesen – végzetszerű szerencséjéről szól; a Járőr a Szaharában légiós –, A Fekete Kapitány kalóztörténet; a Pipacs a fenegyerek pedig a klasszikus P. Howard-i jellemkomikum és nyelvi humor briliáns miniatűrje. Ez utóbbiból származik Pipacs remek slágere: „Az élet olyan, mint a nádszál: Ma még vidáman kacagsz, De holnap jön Pipacs bácsi a konyhakéssel…”
Íme a sorozat tizenegyedik, utolsó előtti darabja. Az Egy bolond száz bajt csinál (amely cím kétségtelen igazságtartalommal rendelkezik) nem tartozik a közismert P. Howard-művek közé. Pedig ez is fogalommá vált figurákkal ajándékozza meg az olvasókat: e regény egyik főszereplője például Vucli Tóbiás, az önműködő villamosjegy feltalálója…”

Azért ezt választottam, mert kellően fura volt a címe, és kellően rövid is volt bolondok napi olvasmánynak; kifejezetten pár órás olvasnivalót kerestem aznapra. Olvastam már Rejtőt, ismerem a stílusát, mégis újra meglepődtem rajta. Az a mondatszerkesztés, egyáltalán az alapötlet, a szókincs… Az ember betegre neveti magát rajta. Az elsikkasztott pénztáros tulajdonképpen egy végtelenül aranyos sztori egy balekról és a becsületről. Egyszerű, de nagyszerű. A szereplőket is azonnal megkedveltem, Curzon urat időnként sajnáltam is. A hangulatot érzékeltetendő, három idézetet hoztam a könyv elejéről; egyébiránt a felét idemásolhatnám, ha az összes kedvenc idézetet meg akarnám osztani.

„Curzon úr, e regényünk hőse, sajnos, nélkülözte mindazon kvalifikációkat, amelyek alkalmasak arra, hogy egy embert regényhőssé tegyenek.”

„Elég közismert típusa a polgárnak az a tömegvonzás hatása alatt álló egyén, aki elhatározta, hogy mától kezdve takarékoskodni fog, de a mozi előtt kifüggesztett színes plakát vonzása megváltoztatja akaratát.”

„Húszezer elszabadult, bűnre éhes dollár elsikkasztott egy védtelen pénztárost.” – upsz, spoiler.

5/5

Egy két óra alatt elolvasott kisregény mégsem felel meg a 14. hétre – gondoltam. Felborítaná az arányokat. Így hát elővettem az én régóta hanyagolt Kindle-ömet, és megkerestem a hét másik rövid olvasmányát.

Miguel Estrada: Madhouse

Kiadó: Magánkiadás
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 116
Az olvasás ideje: 2020. április 3. – 2020. április 4.

A fülszöveg (saját fordításban, az eredetit itt olvashatják az angolul tudó érdeklődők):
„Ne beszélj idegenekkel…

Amikor a szülei válásával szembesül, a tizenegy éves Lucas elmenekül otthonról abban a reményben, hogy családja újra egyesül, hogy megtalálja. Az üres utcákon sétálgat, amikor felveszi egy titokzatos nő, aki felajánlja, hogy gondoskodik róla és szerető családot biztosít neki.

A fiú egy ágyhoz bilincselve ébred egy omladozó házban a semmi közepén, és a legmélyebb félelmeivel kell szembenéznie, hogy túléljen új otthonában.”

Ismét egy kis nyelvgyakorlás, bár ez amerikai angol volt, nem brit. Nem baj, gondoltam, egynek jó lesz. Egynek valóban jó volt. A szerző venezuelai, és ez az első megjelent műve. Egyáltalán nem rossz, sőt, én biztosan gyengébbet írnék. Az elejét túl gyorsnak és túl drámainak, mondhatni brazil szappanoperásnak éreztem, nem volt életszerű. Valahogy az egésszel ez volt a baj: nem volt életszerű. Nem mintha a horrornak feltétlenül annak kellene lennie, sőt, inkább az ilyesmi soha ne váljon valóra. A sok Stephen King után viszont hiányoltam a valósághoz való nagyobb mértékű kapcsolódást, az összetettséget, vagy valami mögöttes tartalmat. Túl egyszerű volt, és túl egyértelmű. Kíváncsi leszek a szerző további munkásságára is, mert tehetségesnek gondolom. Az ötlet ugyanis jó, a megvalósítás is jó lesz majd, és azért utolsó mondattal sikerült megborzongatnia. Szabad fordításban két idézetet hozok a könyvből.

„Ilyen zavart elméknek nem kellene tudni pihenni, nem?”

„A címkéken olyan bonyolult nevek voltak, hogy kételkedett benne, hogy bárki, akinek nincs PhD-ja, ki tudja őket ejteni.”

4/5

Végezetül egy novelláskötetet hoztam egy japán szerzőtől, Murakami Harukitól. Mivel nem kedvelem az animéket és a mangákat, bizonyos szintű előítélettel és óvatossággal viszonyulok mindenhez, ami japán. Tulajdonképpen a párom unszolására olvastam el, mert nem volt jobb ötletem, ő pedig erősködött, hogy tetszeni fog. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, és talán a jövőben nyitottabban állok majd hozzá a japán szerzőkhöz.

Murakami Haruki: Köddé vált elefánt

Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 408
Fordító: Nagy Anita
Az olvasás ideje: 2020. április 2. – 2020. április 8.

A fülszöveg:
„A Köddé vált elefánt című kötet Murakami Haruki korai novelláinak legjavából válogat. Rafinált olvasmányok ezek, látszólag egyszerűek, mégis súlyosak. Különös, felkavaró és elgondolkodtató élmény valamennyi. Többségünk mégis azért szereti Murakamit, mert a szerző a megismerhetetlent járja körül, az olvasó pedig szeret belemerülni a misztikus, talányos, sokszor átláthatatlan meseszövésbe.
A kötet tizenkét év novellatermését fűzi egy csokorba. A rövid elbeszélések már előrevetítik azoknak a kultikussá vált nagyregényeknek a sokkal összetettebb és bonyolultabb világát, amelyek meghozták a nagy áttörést, és Murakamit a világ egyik legismertebb, legolvasottabb szerzőjévé emelték.”

A fülszöveg és az előszavak elolvasása után próbáltam a történeteket elemző szemmel olvasni, szándékosan keresve azt, amit a szerző mondani akar velük. A nagy részüknél sikerült, de akadt néhány novella, amelyet annyira zagyvának éreztem, hogy azt se igen tudtam kibogozni, amiről szó volt, a mögöttes tartalmát pedig egyáltalán nem fedeztem fel. A novellák minősége ilyen szempontból vegyes, de többet találtam jónak, mint nem is rossznak, csak furának. 

A Szendergés a nem alvó, olvasó nőről például igencsak elnyerte a tetszésemet, mintha csak rólam írták volna. Nagyon tetszett ezen kívül a Találkozás a 100%-ig tökéletes lánnyal egy napos áprilisi reggelen, a  Gyújtogató, a Családi ügy, a Lassú hajó Kínába és A délután utolsó kertje. A Némaság pedig egyértelműen a kedvencem lett; ez egy olyan emberi kapcsolatot dolgoz fel, amelyben a felek ösztönösen gyűlölik egymást. Ezt a novellát nagyon emberközelinek érzem; mindenki találkozott már olyannal, akit az első pillanattól kezdve nem kedvel, de nem tudná megmondani, miért. Valahogy ösztönösen érez valamilyen tulajdonságot a másikban, amely az övével, vagy az ő gondolkodásával, elveivel ellentétes. Később aztán vagy kiderül, mi ez a tulajdonság, vagy nem. Főként azonban a novella megoldása tetszett, az, ahogy a főhős sajátos némasági fogadalmának segítségével túllép ezen az ösztönös gyűlöleten. Mindannyiunknak így kellene tenni.

A másik oldalon viszont ott van a Kurblimadár és a nők kedden, a Kenguruközlemény és a Tv-emberek, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Szóval, ha van itt valaki, aki tudja, mit szeretne mondani ezekkel a novellákkal Murakami Haruki, kérem, hogy ne tartsa magában! Nagyon szeretném őket megérteni.

A történetek egyébként tényleg egyszerűek, sokszor már idegesítően hétköznapiak: feltettem a vizet, megfőztem a tésztát és aztán megettem. Majd leültem a kanapéra és bambultam. A nyelvezeten viszont meglepődtem; visszafogottabbat, kevésbé könnyedet vártam – kellemes csalódás volt.

A tizenhét novellából bőven lehet idézeteket gyűjteni, ezekkel szeretnék ma búcsúzni:

„Egyszóval, ha valami már megtörtént, az bizony megtörtént, és ha még nem, hát azzal sincs mit kezdeni.”

„Egy nem tökéletes üzenet olyan, mint egy pontatlan menetrend. Akkor már sokkal rendesebb dolog, ha ilyesmit egyáltalán nem is hozunk létre.” – így vagyok én a blogbejegyzésekkel J

„A lényeg, hogy én nem akarok elhasználódni a mintázataim ismétlésében.”

„Egy olyan életnek, amelyben nem érzem, hogy élek, nincs különösebb értelme, akkor se, ha örökké tart.”

„Ez előfordul, nem? – kérdezte. – Szerintem legalább egyszer mindenkivel előfordul. Mármint az, hogy minden egyértelmű ok nélkül utáljon valakit. Nem tartom magam értelmetlenül gyűlölködő embernek, de akkor is vannak, akik egyszerűen nem jönnek be. Észérvektől függetlenül. És az a probléma, hogy az érzés legtöbbször kölcsönös.”

„Ha most megkérdezné, konkrétan mi bajom volt vele, bajban lennék. Nem tudnék példát mondani. Csak azt hajtogatnám, hogy én egyszerűen tudtam, hogy milyen.”

„De saját egyénisége, az nincsen. Mondanivalója sincs mások számára. Akkor elégedett, ha mindenki elismeri. Közben csodálattal adózik a saját képességeinek. Pedig csak forog, amerre a szél fúj. Teljesen üres. De ezt senki nem látta át. Valószínűleg egyedül csak én.”

4/5

A hét hátralevő részében valószínűleg ismét valami rövidebbet veszek le a polcról. Hogy mit, az még számomra is rejtély. Mindenesetre valamivel a 15. héten is jelentkezni fogok.