45. hét/2: Jo Nesbø: Vér a havon

A múltkori könyvtárlátogatásom kevésbé volt sikeres; a keresett könyvek közül csak a Számláld meg a csillagokat volt bent. Nem akartam csak ezzel az egy könyvvel hazatérni, ezért nézelődtem egy kicsit a skandináv krimik között, és végül erre esett a választásom.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 192
Fordító: Petrikovics Edit
Az olvasás ideje: 2020. november 5. – 2020. november 6.

A fülszöveg:

„Olav furcsa figura, nemigen mer közeledni másokhoz. Gyermekkora óta falja a könyveket, amiben diszlexiája sem gátolja meg. Maga is azt állítja, hogy egyetlen dolgot leszámítva mindenre teljesen alkalmatlan.

Ez az egy dolog pedig az emberölés.

Mint a bérgyilkosok általában, ő is magányos életet él, csupán Maria, a siketnéma, sánta boltoslány iránt táplál plátói érzelmeket. Egy nap azonban végre fordul a kocka, s megpillantja álmai asszonyát. Csak két gond van. A nő a főnöke felesége. És Olav aktuális feladata éppen az, hogy végezzen vele.”

A borító:
Szó szerint illusztrálja a címet. Jelzi, hogy a történet télen játszódik, és biztosan van benne gyilkosság. Talán nem is egy. Egyszerű, de nagyszerű; határozottan tetszik.

Így tetszett:
A könyv rögtön egy gyilkossággal kezdődik – durr bele a közepébe, semmi felvezetés, jó lesz az később is. Az első néhány oldalon tisztázódik a főszereplő kiléte, és minden egyéb, amit a fülszöveg is leír.

Egy olyan krimit kapunk, amelyben a rendőrség épp csak említés szintjén jelenik meg, nyomozás pedig egyáltalán nincs, mindent a bérgyilkos szemével látunk. Eddig ilyen fordított (vagy kifordított) helyzettel nem találkoztam még, de azt kell mondanom, tetszik.

Nesbø hozza a szokásos színvonalat; egy szálon futó, de mégis bonyolult, többször megcsavart történetet olvashatunk, elegendő brutalitással a gyilkosságokat illetően. A szerelmi szálat sem mellőzi, de természetesen ezt is a témának megfelelően tálalja – Olav tulajdonképpen elég beteg módon szerelmes. A fordulatokkal többször is meglepett, nem vártam, hogy egy ilyen viszonylag rövid sztorit ennyiszer meg fog csavarni.

Az időbeli ugrálások zavartak némileg, néha nem tudtam követni, hol vagyunk, illetve Olav gondolatmenete is többször volt zavaros számomra – talán nem koncentráltam eléggé. A függővég kevésbé zavar úgy, hogy tudom, van még egy része, kíváncsi is vagyok, hogy van tovább.

Két igazán jó gondolatot jegyeztem fel olvasás közben:

„Vajon miből jövünk rá, hogy meg fogunk halni? Mi történik azon a napon, amelyek megtudjuk, hogy nemcsak egy lehetőség, hanem igenis egy kicseszett tény, hogy az életünk egyszer véget ér?”

„Némelyik nőnek fogalma sincs róla, mi a jó neki, és csak ontja magából a szerelmet, anélkül hogy bármit is követelne cserébe.”

Valami oknál fogva mégsem érzem ezt a könyvet ötcsillagosnak, de nem tudom megfogalmazni, mi hiányzik belőle. Mindenesetre a közeljövőben szeretnék megismerkedni a második résszel is. Azzal talán majd rájövök.

4,5/5

43. hét: "Ne aludj! Macbeth megöli az álmot," - Shakespeare kontra Nesbø

A legutóbbi könyvtártúrám utolsó áldozata volt ez a könyv. A választást egy kedves molytársamnak köszönhetem, akivel hasonló az ízlésünk, nemrégiben olvasta és neki tetszett; gondoltam, akkor nagy bajom nekem se lehet vele. Nem is volt.

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 534
Fordító: Petrikovics Edit
Az olvasás ideje: 2020. október 17. – 2020. október 25.

 A fülszöveg:
„A ​züllött rendőrfőkapitány, aki a drogkereskedelem és a korrupció mocsarába süllyesztette az egykor virágzó iparvárost, végre meghalt. A város lakói és rendőrei egy tisztességes és szebb jövőben reménykednek, a háttérben azonban hamar kezdetét veszi a hatalmi harc.
    A fiatal és tehetséges nyomozó, Macbeth, a város drogbandájának felszámolására teszi fel életét, ám amikor sikerei nyomán magasabb pozícióba kerül, őt is megkísérti a hatalom csábítása. Az ambiciózus Duff rendőrtiszt – aki együtt nevelkedett Macbethtel az árvaházban, és ott a legjobb barátok lettek – szintén kiveszi részét a drogbandák elleni küzdelemből, és szinte bármire képes lenne, hogy vezető pozícióba kerüljön. Lady, a befolyásos kaszinótulajdonos-nő folyamatosan terveket sző maga és szerelme, Macbeth előbbre jutására.
    A vetélkedést gyilkosságok sorozata kíséri.
     A Macbethet Shakespeare azonos című tragédiája ihlette – Nesbø szemében a darab a hatalomért vívott harc thrillere, melynek színhelye komor, örökké esős, noir-szerű városi táj.

Jo Nesbø (60) a világ egyik leghíresebb krimiírója. Fiatalon focistának készült, de egy sérülés miatt le kellett mondania erről a pályáról. Közgazdász és pénzügyi elemző tanulmányokat folytatott, majd tőzsdeügynökként dolgozott, és mindeközben a Di Derre (Ők ott) nevű együttesben zenélt. Amikor egy kiadó megbízta, hogy írjon memoárt a banda turnéiról, ő ehelyett a Harry Hole-krimisorozat A denevér című szinopszisával állt elő, amivel kezdetét vette szédületes írói karrierje.
    Regényeit eddig 50 nyelvre fordították le, és több mint 40 millió példányban adták el világszerte.“

A borító:
A skandináv krimikre jellemző fekete-fehér-piros színvilág jelenik meg a borítón. A cím alatt egy gyárváros utcaképét látjuk, a közepén egy férfi sziluettjével. A helyszín elképzelésében segít, de több támpontot nem ad. A vasút és a mozdony jelentősége az olvasás során derül ki.

Így tetszett:
A fülszöveg is elárulja, hogy Sharespeare történetének újragondolásával van dolgunk. Amikor elkezdtem olvasni, nem ismertem az eredetit, nem volt viszonyítási alapom. Egy olyan izgalmas sztorit láttam kibontakozni, amit nemcsak hogy letenni nem tudok, de a végére egy új idegrendszerre is szükségem lesz a fordulatok miatt.

A fele előtt nem sokkal jártam, amikor a számomra szimpatikus főszereplő kezdett átfordulni. A már említett molytárssal vitattuk meg ezt a kérdést, amely során említette, hogy ő nagyon megutálta Macbethet ezután. Ekkor döntöttem el, hogy még ez előtt kell elolvasnom az eredetit, hogy értsem, mi miért történik, illetve hogy jobban lássam a párhuzamokat.

El is látogattam a könyvtárba, egyúttal a 7. cellát is visszavittem. A könyvtáros hölgy a könyv visszavétele után megjegyezte, hogy már csak a Macbeth maradt otthon Nesbøtől, mire azt válaszoltam, hogy akkor szeretném kérni Shakespeare-től is. Nevettünk egy jót, megegyeztünk abban, hogy a klasszikus fordítást viszem, mert csak a párhuzamokat szeretném látni, és mentem is tovább a dolgomra.

Még aznap este elolvastam, dráma lévén nem tartott sokáig, közben megállás nélkül kommentáltam nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, hogy Nesbø képes volt az egész sztorit megfogni a nevekkel és helyszínekkel együtt, és áthelyezni egy modern kori rendőr-főkapitányságra. Egy picit trükközött csak, például Macbeth várát kaszinóként alkotta meg újra. Ami viszont nagyon tetszett, hogy a shakespeare-i legfontosabb mondatokat is meghagyta a történetben, a megfelelő időben és a megfelelő helyen ugyanúgy hangzanak el, mint a drámában. Néha kissé környezetidegennek hatnak ezek a mondatok, az eredetit ismerve viszont megvan az értelmük.

Nesbø krimijét ezután folytattam csak, kissé hátrébb dőlve, mivel a végkimenetelt már lespoilereztem magamnak. Így már nem arra voltam kíváncsi, hogy hova jutunk el, hanem az, hogy hogyan. Egy fokkal kevésbé volt idegtépő, hogy tudtam, melyik szereplőkért nem kell izgulni. A vége viszont így is hatásos volt. Nesbø tudta úgy mozgatni a szálakat, hogy a körmömet rágjam, és az utolsó oldalakon egymás után háromszor kiáltsak fel, hogy „Menjél te a fenébe, Jo!”.

Nagyon jól felépített hatalmi harcot látunk, tele korrupcióval, és olyan fordulatokkal, amelyekre hirtelenjében az „ilyen nincs” felkiáltással lehet reagálni. A drogos vonalat azért szerettem, mert ezzel tökéletesen lehetett magyarázni Macbeth hallucinációit a történet közepe táján, a lelkiismeret megszólalása mellett. Időnként valóban kétségbe vonható, hogy egy-egy helyzetben valódi nyomozók így viselkednének-e, de a szerző mentségére szóljon, hogy az eredeti történettől nem akart túlságosan eltérni, ezért ezeket a botlásnak tűnő dolgokat a történethűség számlájára írom.

A szereplők jelleme a drámához képest változatlan, de annál kiforrottabb; egy regényben mégiscsak több lehetőség van ezt kibontani. Macbethet a végére nem utáltam meg; olyasvalakinek látom, aki bár hataloméhes és megalomán, irányítható, és szüksége is van az irányításra, a megfelelő lökésekre. Lady határozott női jellemével némiképp tudtam azonosulni, egy helyen magamra is ismertem benne, az intrikákkal, a benne levő kegyetlenséggel viszont nem szimpatizáltam. Duff is inkább ellenszenves volt végig, mint szimpatikus. Akit igazán kedveltem, az Banquo volt, illetve Jack, a legnagyobb játékos a történetben. Rá körülbelül a történet fele óta gyanakodtam is.

Az idézetgyűjtéssel most nem foglalkoztam, túlságosan beszippantott a történet ahhoz, hogy a szükségesnél többet jegyzeteljek, ezért csak egyet hozok most:

„Az élet egy játék, amelyben az ember vagy játszik a kártyáival, vagy bedobja őket.”

Jó ötletnek tartom ezt a Shakespeare újragondolást, mert nagyobb esély van arra, hogy ha valakinek ez tetszik, meg akarja ismerni az eredetit is; úgy, ahogy velem is történt. Nesbø Macbethje méltó újragondolásnak tekinthető.

5/5

13. hét: Olvasás és nyelvtanulás: Jo Nesbø - Csótányok /Cockroaches/

Nem kihívás miatt olvastam. Kivételesen. Illetve, talán mégis; megígértem ugyanis magamnak, hogy idén több idegen nyelvű könyvet olvasok, és mivel épp az angol van terítéken, adja magát, hogy ezen a nyelven válasszak olvasmányt. Nem volt túl sok időm a könyvtár angol nyelvű kínálatában válogatni; a szerzőről már hallottam, dicsérik is, a műfajt kedvelem, a cím tetszett, a fülszöveg tetszett, a borító is tetszett, tehát egynek jó lesz, gondoltam. Asimov Alapítványa (értékelés itt) után egyébként is valami másra vágytam. Ugyan a befejezéssel átcsúsztam a 14. hétre, mégis 13. heti olvasmányként kezelem. Az olvasás ideje: 2020.03.25. – 2020.03.31.

Kiadó: Vintage
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 374
Fordító: Don Bartlett

A fülszöveg (az egyszerűség kedvéért a magyar kiadásé):
„A masszív alkoholista időszakát élő Harry Hole nyomozót Thaiföldre küldik, hogy végére járjon egy kínos gyilkossági ügynek. Norvégia nagykövetét ölték meg egy motelben, még mielőtt megérkezett volna a prostituált, akit a szobájába rendelt. Ráadásul fiatal meztelen fiúk képét is megtalálják a holmija között. A megölt férfi nem egyszerű diplomata, jó barátja Norvégia miniszterelnökének is. Nem meglepő tehát, hogy Harrytől és kollégáitól gyors és diszkrét munkát várnak. Szerencsejáték adósságok, korrupció, helyi gengszterek és kigyúrt csatlósaik, szexuális perverziók, ráadásul a trópusi hőség és a kultúrsokk, no meg az örökös harc az alkohol ellen adják azt a méregerős koktélt, amelyet Harrynek fenékig kell ürítenie.“

Brit angolt tanulok, valahogy az olyan köznapi gyakorláshoz, mint olvasás és az élőhöz közeli beszéd hallgatása, nehezen találok anyagot; mintha minden amerikai lenne. Így hát nagyon megörültem már az első oldalnál, amikor realizáltam, hogy brit angolt olvasok. Hogy miből? A kamiont lorry-nak hívta, nem truck-nak. Az élet apró örömei. Érezhető volt azért az amerikai hatás, de ez inkább a helyesírást érintette – ou-k helyett sima o-ok (colour – color), sise-ok helyett size-ok (organise – organize), de ezen igyekeztem nem fennakadni, mivel ez egyébként is inkább egyéni preferencia kérdése.

No de nézzük a sztorit! Elég összetett – pont annyira, hogy ne lehessen kitalálni, ki a gyilkos. Szeretem, ha rájövök, még jobban, amikor nem. A szerző úgy fonja össze a szálakat és kavarja össze az egészet, hogy a végére már nem lehet tudni, ki melyik oldalon áll, ki figyel kit, ki nyomoz ki után és milyen szándékkal. A kibontakozás nekem lassú volt, sokszor éreztem azt, hogy egy helyben toporognak, hogy nem halad a történet. Mindezt tetézi az is, hogy a fejezetcímek hónapot és napot jelölnek. Az egész történet három nap alatt zajlik le, és szinte minden napra van esemény – mégis lassú. Majd az utolsó 50 oldalon megtörik a jég, és amikor már azt hisszük, hogy ez ennyi, feladják, hirtelen felgyorsulnak az események, és minden megoldódni látszik. Majd a végső lezárás előtt még egyet nyújt azon a rétestésztán, és csak nem akar már befejeződni. Félreértés ne essék, nem unalmas, csak olyan nyugodt, északi (norvég) tempóban mennek a dolgok. Csak semmi kapkodás.

A főszereplő először ellenszenves volt, aztán, ahogy kibontakozott a csinálok-is-valamit-típusú nyomozókarakter, szimpatikusabbá vált, egészen megszerettem. A többiek nagyjából semlegesek voltak, Liz és Nho inkább szimpatikus, Runa inkább antipatikus volt. Jens Brekkét és Tonja Wiiget nem tudtam hova tenni, egyszer erre billent a mérleg, egyszer arra. Ivar Løken is hasonló volt, de nála a történet közepe táján el tudtam dönteni, hogy kedvelem. Thaiföld nem igazán győzött meg a leírtak alapján; ha tényleg olyan ott a klíma, amilyennek bemutatja, akkor inkább nem megyek oda, elég nekem az itthoni nyárban fuldokolni, és a tömeg is az agyamra menne.

És a legviccesebb tényező: megint sikerült egy sorozat második részébe belenyúlnom. Kezdem azt hinni, hogy különös érzékem van ehhez. Nem volt különösebben zavaró, hogy nem ismerem az előző kötetet, de néha éreztem, hogy abban talán meglenne a válasz némelyik utalásban. Amint hozzájutok, pótlom az első kötetet, hogy erre a kérdésemre választ kapjak. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak a következő kötetek egyikében fogok. Vagy ott sem. Végül is az is kiderült, hogy ennek a kötetnek miért Csótányok a címe.

Nem klasszikus krimi, az biztos. Talán ezért is különböztetik meg a skandináv krimiket. Nagyon nem mindegy, hogy az vagy sem. Más a hangulat, más a tempó, másképp bontakozik ki a cselekmény, ami sokkal kuszább, mint elsőre tűnik. Hasonlót tapasztaltam a 64-es betegnaplónál is (nem norvég, hanem dán, és be kell vallanom, ez sem mindegy, már ha tehetek 1-1 ilyen könyv elolvasása után ilyen megjegyzést – ugyebár 1 minta nem minta/1 mérés nem mérés). Fogok még skandináv krimit olvasni, már csak azért is, hogy el tudjam dönteni, hogy a norvég vagy a dán a jobb. Egy biztos: egyiket sem véletlenül szeretik az olvasók.

Kedvenc idézeteimmel és zárójelben szabad fordításaikkal zárom soraimat:

„Bangkok, the City of Angels. The angels wore masks, cut the air with a knife and tried to remember what color the sky had been in earlier times.” (Bangkok, az Angyalok Városa. Az angyalok maszkot viseltek, késsel vágták a levegőt és próbáltak emlékezni arra, milyen színű is volt az ég korábban.)

„What comes after the ’buts’ is a lot more important than what comes before; it determines how far you can get in the department.” (Ami a ’de’ után jön, az sokkal fontosabb, mint az, ami előtte áll; meghatározza, milyen messzire juthatsz az osztályon.)

„Gambling is about luck, but betting isn’t. Betting is about two things: psychology and information. The smartest person wins.” (A szerencsejáték a szerencséről szól, a fogadás nem. A fogadás két dologról szól: a pszichológiáról és az információról. A legokosabb ember nyer.)

„All humans are basically hedonists, some just take longer to realize it.” (Alapvetően minden ember hedonista, csak néhánynak tovább tart rájönni.)

A következő hét olvasmánya számomra is meglepetés lesz; írás közben is erősen nézegettem a polcomat, hogy mivel folytassam, de nem tudom. Annyi biztos, hogy ez a hét sem fog újabb könyv nélkül eltelni.

4/5