Translate

2020. október 25., vasárnap

43. hét: "Ne aludj! Macbeth megöli az álmot," - Shakespeare kontra Nesbø

A legutóbbi könyvtártúrám utolsó áldozata volt ez a könyv. A választást egy kedves molytársamnak köszönhetem, akivel hasonló az ízlésünk, nemrégiben olvasta és neki tetszett; gondoltam, akkor nagy bajom nekem se lehet vele. Nem is volt.



Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 534
Fordító: Petrikovics Edit
Az olvasás ideje: 2020. október 17. – 2020. október 25.






 
A fülszöveg:

„A
züllött rendőrfőkapitány, aki a drogkereskedelem és a korrupció mocsarába süllyesztette az egykor virágzó iparvárost, végre meghalt. A város lakói és rendőrei egy tisztességes és szebb jövőben reménykednek, a háttérben azonban hamar kezdetét veszi a hatalmi harc.
    A fiatal és tehetséges nyomozó, Macbeth, a város drogbandájának felszámolására teszi fel életét, ám amikor sikerei nyomán magasabb pozícióba kerül, őt is megkísérti a hatalom csábítása. Az ambiciózus Duff rendőrtiszt – aki együtt nevelkedett Macbethtel az árvaházban, és ott a legjobb barátok lettek – szintén kiveszi részét a drogbandák elleni küzdelemből, és szinte bármire képes lenne, hogy vezető pozícióba kerüljön. Lady, a befolyásos kaszinótulajdonos-nő folyamatosan terveket sző maga és szerelme, Macbeth előbbre jutására.
    A vetélkedést gyilkosságok sorozata kíséri.
     A Macbethet Shakespeare azonos című tragédiája ihlette – Nesbø szemében a darab a hatalomért vívott harc thrillere, melynek színhelye komor, örökké esős, noir-szerű városi táj.

Jo Nesbø (60) a világ egyik leghíresebb krimiírója. Fiatalon focistának készült, de egy sérülés miatt le kellett mondania erről a pályáról. Közgazdász és pénzügyi elemző tanulmányokat folytatott, majd tőzsdeügynökként dolgozott, és mindeközben a Di Derre (Ők ott) nevű együttesben zenélt. Amikor egy kiadó megbízta, hogy írjon memoárt a banda turnéiról, ő ehelyett a Harry Hole-krimisorozat A denevér című szinopszisával állt elő, amivel kezdetét vette szédületes írói karrierje.
    Regényeit eddig 50 nyelvre fordították le, és több mint 40 millió példányban adták el világszerte.“

A borító:
A skandináv krimikre jellemző fekete-fehér-piros színvilág jelenik meg a borítón. A cím alatt egy gyárváros utcaképét látjuk, a közepén egy férfi sziluettjével. A helyszín elképzelésében segít, de több támpontot nem ad. A vasút és a mozdony jelentősége az olvasás során derül ki.

Így tetszett:
A fülszöveg is elárulja, hogy Sharespeare történetének újragondolásával van dolgunk. Amikor elkezdtem olvasni, nem ismertem az eredetit, nem volt viszonyítási alapom. Egy olyan izgalmas sztorit láttam kibontakozni, amit nemcsak hogy letenni nem tudok, de a végére egy új idegrendszerre is szükségem lesz a fordulatok miatt.

A fele előtt nem sokkal jártam, amikor a számomra szimpatikus főszereplő kezdett átfordulni. A már említett molytárssal vitattuk meg ezt a kérdést, amely során említette, hogy ő nagyon megutálta Macbethet ezután. Ekkor döntöttem el, hogy még ez előtt kell elolvasnom az eredetit, hogy értsem, mi miért történik, illetve hogy jobban lássam a párhuzamokat.

El is látogattam a könyvtárba, egyúttal a 7. cellát is visszavittem. A könyvtáros hölgy a könyv visszavétele után megjegyezte, hogy már csak a Macbeth maradt otthon Nesbøtől, mire azt válaszoltam, hogy akkor szeretném kérni Shakespeare-től is. Nevettünk egy jót, megegyeztünk abban, hogy a klasszikus fordítást viszem, mert csak a párhuzamokat szeretném látni, és mentem is tovább a dolgomra.

Még aznap este elolvastam, dráma lévén nem tartott sokáig, közben megállás nélkül kommentáltam nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, hogy Nesbø képes volt az egész sztorit megfogni a nevekkel és helyszínekkel együtt, és áthelyezni egy modern kori rendőr-főkapitányságra. Egy picit trükközött csak, például Macbeth várát kaszinóként alkotta meg újra. Ami viszont nagyon tetszett, hogy a shakespeare-i legfontosabb mondatokat is meghagyta a történetben, a megfelelő időben és a megfelelő helyen ugyanúgy hangzanak el, mint a drámában. Néha kissé környezetidegennek hatnak ezek a mondatok, az eredetit ismerve viszont megvan az értelmük.

Nesbø krimijét ezután folytattam csak, kissé hátrébb dőlve, mivel a végkimenetelt már lespoilereztem magamnak. Így már nem arra voltam kíváncsi, hogy hova jutunk el, hanem az, hogy hogyan. Egy fokkal kevésbé volt idegtépő, hogy tudtam, melyik szereplőkért nem kell izgulni. A vége viszont így is hatásos volt. Nesbø tudta úgy mozgatni a szálakat, hogy a körmömet rágjam, és az utolsó oldalakon egymás után háromszor kiáltsak fel, hogy „Menjél te a fenébe, Jo!”.

Nagyon jól felépített hatalmi harcot látunk, tele korrupcióval, és olyan fordulatokkal, amelyekre hirtelenjében az „ilyen nincs” felkiáltással lehet reagálni. A drogos vonalat azért szerettem, mert ezzel tökéletesen lehetett magyarázni Macbeth hallucinációit a történet közepe táján, a lelkiismeret megszólalása mellett. Időnként valóban kétségbe vonható, hogy egy-egy helyzetben valódi nyomozók így viselkednének-e, de a szerző mentségére szóljon, hogy az eredeti történettől nem akart túlságosan eltérni, ezért ezeket a botlásnak tűnő dolgokat a történethűség számlájára írom.

A szereplők jelleme a drámához képest változatlan, de annál kiforrottabb; egy regényben mégiscsak több lehetőség van ezt kibontani. Macbethet a végére nem utáltam meg; olyasvalakinek látom, aki bár hataloméhes és megalomán, irányítható, és szüksége is van az irányításra, a megfelelő lökésekre. Lady határozott női jellemével némiképp tudtam azonosulni, egy helyen magamra is ismertem benne, az intrikákkal, a benne levő kegyetlenséggel viszont nem szimpatizáltam. Duff is inkább ellenszenves volt végig, mint szimpatikus. Akit igazán kedveltem, az Banquo volt, illetve Jack, a legnagyobb játékos a történetben. Rá körülbelül a történet fele óta gyanakodtam is.

Az idézetgyűjtéssel most nem foglalkoztam, túlságosan beszippantott a történet ahhoz, hogy a szükségesnél többet jegyzeteljek, ezért csak egyet hozok most:

„Az élet egy játék, amelyben az ember vagy játszik a kártyáival, vagy bedobja őket.”

Jó ötletnek tartom ezt a Shakespeare újragondolást, mert nagyobb esély van arra, hogy ha valakinek ez tetszik, meg akarja ismerni az eredetit is; úgy, ahogy velem is történt. Nesbø Macbethje méltó újragondolásnak tekinthető.

5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése