Jussi Adler-Olsen: Nátrium-klorid - A Q-ügyosztály esetei 9.

A drága jó Q-ügyosztály… Mennyire vártam ezt a kötetet, te jó ég! A legutóbbi kötet magyar megjelenése óta 2 év telt el, és hiába volt rengeteg szuper olvasmányom azóta, mégis hatalmas várakozás övezte részemről ezt a könyvet. Elvégre a sorozat lassan az ígért végéhez közeledik.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 392
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. október 30. – 2022. november 8. hajnala

Már akkor borzasztó kíváncsi voltam, hogy mi a csodát hoz ki Jussi Adler-Olsen ebből, amikor még csak a dán megjelenésről és a kötet címéről volt tudomásom. Nátrium-klorid. Konyhasó. Mi az isten lesz ebből, hogy tud egy gyilkos sót használni? Fiziológiás sóoldat lesz valahogy, vagy besózza őket? – kérdeztem magamtól, szintén elégé besózva. Természetesen nem maradtam válasz nélkül.

A szerkezet a szokásos; párhuzamosan futó múltbeli és jelen idejű szálak, váltott szemszög, majd amikor már eleget gondolkodtunk azon, hogy ki is lehet a gyilkos, akkor szépen a kezünkbe adja a megoldást, nekünk pedig csak nézni kell, hogyan fonódnak össze a szálak. Egy kicsit megint Carlék, egyúttal Jussi előtt is jártam, mivel nagyjából a kötet felénék rájöttem, ki ennek a történetnek a főgonosza, és milyen csavart tett még ebbe a dologba az író. 

A nyomozás szintén a szokásos módon halad; nagyon lassan, talán minden eddiginél több az egyhelyben toporgás, és annak ellenére, hogy folyamatosan találnak valamit, sokat kell várni az áttörésre. Kicsit olyan, mintha Jussi feleslegesen szaporítaná a sót… izé…szót (de igazából a sót is), viszont ahogy már a korábbi kötetekből tudhatjuk, minden elhullajtott s(z)ókristály lényeges, valahol valamilyen jelentősége biztosan lesz. Mindeközben új infók derülnek ki az egész sorozaton átívelő szögbelövős gyilkosságról is, amelyek nem éppen kedvezőek kedvenc főhőseink számára (és persze nekünk sem túl szívderítő a dolog).

Egyszerűen imádtam. Valami rejtélyes okból kifolyólag szeretem az ilyen szereplőket, mint az itteni gyilkos; igazi őrült, a valláskárosultság egyik szélsőséges mintaképe. Most lehet, hogy nem voltam PC.
Hatalmas meglepetések nem értek olvasás közben, nem veszekedtem a könyvvel, csak a legvégén. Az utolsó mondat ugyanis a hápogás és a jó pár másodpercig tartó folyékony, választékos káromkodás elegyét váltotta ki belőlem. De komolyan, hogy lehet így, ilyen zárómondattal befejezni egy könyvet? Hogy az olvasó aztán tövig rágja először mind a tíz körmét, aztán jógaórákat vesz, hogy mind a tíz lábkörméhez is hozzáférhessen, mire eljutunk oda, hogy megjelenik a következő, egyben utolsó rész.

Várom. De nem. Mert vége lesz. De akkor is remélem, hogy világpremier lesz belőle.

 

 

Sara Blædel: Sziklasír

Ha nem magamnak megyek könyvet venni, akkor is magamnak megyek könyvet venni. Olyan egyébként sincs, hogy „elegendő mennyiségű skandináv krimi”. Olyan meg aztán főleg nincs, hogy „túl sok skandináv krimi”. A Sziklasír a címével és a borítójával is megragadta a figyelmemet, és ha már annyira könyörgött a boltban, hogy ne hagyjam ott, hát nem is tehettem mást, elhoztam, és amint lehetett, olvasni is kezdtem. Friss megjelenés, naná!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 304
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. július 18. – 2022. augusztus 3.

Meglepődve olvastam, hogy ez a kötet egy sorozat tizedik része, az pedig még jobban megdöbbentett, hogy a korábbi részei nem jelentek meg magyarul. Emiatt kissé félve fogtam neki, tartottam attól, hogy túl sok utalás lesz az előzményekre, amelyeket nem ismerhetek. Feleslegesen aggódtam, tökéletesen megállja a helyét ezek nélkül is.

A történet két szálon indul el; az egyik, amit a fülszöveg is ír, a másik pedig, amire talán a Fagyponttal való hasonlóság miatt éleződtem ki: két eltűnés, egy a jelenben, egy pedig a múltban, első ránézésre nincs köztük kapcsolat. Ahogy viszont a jelenbeli eseményekről fokozatosan derül ki, hogy nem is azok, amiknek látszanak, úgy állnak össze a kirakós darabkái és kezd kikristályosodni az összefüggés jelen és múlt, eltűnt személy és eltűnt személy között.

Szép lassan, néha talán kissé túl lassan is építkezik, amolyan dánosan. Tyúklépésben haladnak, mindig kiderül valami apróság, ami megmozdíthatná előre az ügyet, de mégsem teszi igazán. Aztán egyszer csak jön a nagy bumm, a heuréka, és minden felpörög, hirtelen eltűnik a fa az erdő elől, a helyére kerül az utolsó darab, és már meg is van a lezárás.

Amíg zajlik a nyomozás, a szereplők magánéletéről sem lehet megfeledkezni, bőven van itt családi dráma, rengeteg feldolgozandó veszteség, gyász. Azt sajnáltam, hogy ezekbe nem mászott bele jobban az írónő, egy picit az én ízlésemnek kevés volt így a lélektani elemzés. A viszont tetszett, ahogy a kamaszok életét, lelkivilágát bemutatta az osztálykirándulás leírásával. Teljesen tipikus, ahogy viselkednek, akár az én valamikori osztálytársaim is lehettek volna.

Na és a lényeg: rájöttem-e, ki a tettes? Tulajdonképpen igen, bár az első gondolatom nem ő volt, és nem is ezt az indítékot gyanítottam. Ez jó, mert ez azt jelenti, hogy vannak azért még olyan fordulatok, amikre nem számítok. Az is jó, hogy az utolsó 40 oldalnál még mindig nem voltam biztos magamban, valamennyire félre tudott vezetni.

Az ne tévesszen meg senkit, hogy nekem mennyi ideig tartott elolvasni; ha az ember le tud ülni egy-két munkanap délutánján és késő estig csak olvas, simán lehet vele végezni, mert az érdeklődést fenn tudja tartani. Az én élethelyzetem az elmúlt hetekben gyökeresen megváltozott, emiatt tartott tovább az átlagosnál, de az igazság az, hogy cseppet sem bánom, hogy így alakult. A könyvnek se lett túl hamar vége, és jelen helyzetben egyáltalán nem zavar, hogy az olvasásra jut kevesebb időm.

Jó kis könyv ez, skandi krimi rajongóknak mindenképp ajánlom, de azoknak is szuper lehet, akik ismerkedni szeretnének a műfajjal.

Liza Marklund: Fagypont

Kedvenc chick-litem után továbbra is egy nem túl hosszú, könnyen és gyorsan olvasható könyvre vágytam, így a választás egy könyvheti szerzeményre esett. A skandináv krimi mindig jó, idei megjelenés és a fülszövege alapján is ígéretesnek tűnt.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 312
Fordító: Harrach Ágnes
Az olvasás ideje: 2022. július 5. – 2022. július 17.

Egy Észak-svédországi kisvárosban vagyunk; zárt közösség, a maga titkaival és furcsaságaival. 40 évvel történetünk kezdete előtt egy fiatal lány nyomtalanul eltűnt a városból. Most pedig a város egy régi hídjának lábazatából egy fej nélküli női holttest kerül elő. Senki sem tudhatja biztosan, hogy Sofia Hellstent találták-e meg, mégis mindenki érzi, hogy a régi rejtély most megoldódik. Sofia egy öt lányból álló könyvklub tagja volt középiskolás éveiben, amely eleinte hetente, majd havonta ült össze, hogy megvitassák az aktuálisan választott könyvet. Öt lány, öt különböző személyiség, öt különböző életút.

Nagyon tetszett a regény nem szokványos felépítése. Használja a két idősíkot, a mostot és a 40 évvel ezelőttöt, ezeket pedig váltott szemszögből mutatja be. A cselekményt a könyvklub tagjai által választott utolsó könyvek bontják fel; minden részegység annak a lánynak a történetét meséli el, aki az adott könyvet választotta. Különálló egységek, mégis szorosan összefüggenek az idő és az események révén.

Tanúi lehetünk annak, ahogy egy gyerekkorban alakult közösség felbomlik annak hatására, akikké a lányok a középiskolás éveik során váltak. Tetten érhető minden karakter jellemének alakulása, ahogy megbirkóznak az őket érintő személyes problémákkal, például az iskolaválasztással és kialakulóban levő szerelmi életükkel. Mindezt valamiféle visszaemlékezésként éljük meg, miközben a jelenben javában folyik a nyomozás, és az egykor a szélrózsa minden irányába távozott, már középkorú asszonyok ismét találkozni készülnek. Érdekes párhuzamokat láthatunk a lányok középiskolás és érett felnőtt énje között, és arra is rájöhetünk, hogy olyan sokat nem is változtak.

Sajnos igazán megkedvelni egyiküket sem tudtam, Agneta állt ehhez a legközelebb. Talán a legnagyobb gondom az volt velük, hogy egy-egy jellegzetes vonásuk van felnagyítva, ezáltal vagy ilyenek, vagy olyanok, szinte egyáltalán nem árnyalta őket az írónő. A legösszetettebb Sofia volt, nála viszont az elejétől éreztem, hogy valami nem kerek. A mellékszereplők sem keltették fel igazán az érdeklődésemet.

Az időbeli ugrásoknál zavarónak találtam, hogy csak egy kis térközzel különülnek el, így nem válnak el igazán egymástól. Az a fajta összefolyás viszont, ami ezt a szerkesztést indokolná, nem érhető tetten.
A stílussal alapvetően nem volt gondom, egy-egy esetlenebb mondatot vagy szófordulatot fedeztem fel az elején, de aztán ezek is elmaradtak.

A nagy csavarra az utolsó előtti fejezetben rájöttem, nem okozott túl nagy meglepetést. Ennyire egyértelmű lett volna, vagy én olvasok-e túl sok ilyet és már rááll az agyam… Nem tudom. Kezdő krimiolvasókat biztos, hogy meglep.

Mindent összevetve jó élmény volt, kíváncsi vagyok a folytatásokra, mert látom benne a potenciált. A függővég is arra enged következtetni, hogy van itt még valami. Remélem, hamarosan kiderül, mi.

 

14. hét: Jussi Adler-Olsen: A 2117. áldozat - A Q-ügyosztály esetei 8.

Az utolsó megjelent Q-ügyosztály-rész. Most valahol szomorú vagyok, mert egy ideig nem lesz több, nem lehet egyelőre tudni, mikor jön a következő. Valahol pedig örülök, mert egyúttal azt is jelenti, hogy sikerült behoznom a lemaradást a sorozatból.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 440
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2021. április 1. – 2021. április 10.

A fülszöveg:
„Assad már több mint tíz éve a Q-ügyosztály tagja, de társai alig tudnak róla valamit. Ám egy váratlan esemény – egy spanyol újságíró cikke egy tragikus körülmények között elhunyt asszonyról – kibillenti az egyensúlyából, és Rose segítségére van szüksége ahhoz, hogy ne omoljon teljesen össze. Mint kiderül, az elhunyt nő sorsa összefonódik Assad családjának sorsával, és az eseményeket az iraki Ghaalib, a férfi régi ellensége irányítja.
Versenyfutás kezdődik az idővel, hogy Ghaalibot és társait megakadályozzák abban, hogy Európa szívében terrortámadásokat hajtsanak végre.
Ezzel egy időben egy fiú, aki szobájába zárkózva a számítógépes játékok világában él, azt tervezi, hogy bosszút áll a mások szenvedései iránt közömbös dán társadalmon, és úgy dönt, hogy a szüleivel kezdi a sort…
Carl Mørcknek és munkatársainak minden ügyességüket és ravaszságukat be kell vetniük, hogy elhárítsák az ártatlan áldozatokra leselkedő veszélyt, és megmentsék Assad családját.”

A borító:
A felső képen egy épület sziluettje látható – sajnos nem ismerem fel, de erős a gyanúm, hogy a könyvben említettek egyike, talán a végjáték helyszíne. Az alsó képen szereplő, emberekkel teli csónak pedig mindennek a kezdete. Nagyon impozáns, mind közül ez tetszik a legjobban.

Így tetszett:
Szándékosan tovább akartam húzni, mint az előző részt, hogy minél később kelljen elengednem a kedvenc csapatomat. A húsvéti hosszú hétvégén emellett hatalmába kerített egy kisebb olvasási válság, illetve a napokban változtak a prioritások is, amelyek együttesen segítettek nyújtani az olvasás idején. És azt hiszem, egy kicsit telítődtem is.

Ez a kötet teljesen más felépítésű, mint az előzőek. Eddig a különböző szálak térbeli ÉS időbeli ugrásokat is jelentettek, ezzel szemben most minden ugyanabban az időben történik. A térbeli elkülönülés is megvan ugyan, de Jussi ezúttal a szereplőket használja az események elválasztásához. Ezáltal rengeteg szál jön létre – bevallom, nekem ez már sok is volt.

Az elején megjelenő Joant és Alexandert nehéz volt hova tennem, főleg az előbbit nem értettem, hogy fog a fülszöveg által ígértekhez kapcsolódni. Nem is igen kedveltem az ő részeiket a továbbiakban sem.

Assad története hihetetlenül megrázó; az olvasottak olyan szinten hatással voltak rám, hogy laza péntek esti programként többek között az afganisztáni háborúról és a közel-keleti háborús övezetről olvasgattam – csak hogy megállapíthassam, hogy ezek tényleg nem normálisak.

Végig szinte a körmömet rágva izgultam Assadért és a családjáért, az utolsó oldalaknál már minden idegszálam pattanásig feszült és az egész belsőm remegett, a végkifejletet pedig (természetesen) megkönnyeztem.

Alexander szálát pedig tulajdonképpen teljesen feleslegesnek éreztem; enélkül is teljes értékű lett volna ez a rész. Teljes mértékben mellékszál volt, a fő eseményekhez pedig csak a kiindulópont révén kapcsolódott. Nem is volt rendesen kidolgozott, az utolsó harmadban mintha elfelejtődött volna, hogy ilyen is van, aztán gyorsan el kellett varrni. Azért ez a lezárás is tetszett, hatásos volt.  

Tulajdonképpen ez a kötet a fanatizmusról szól, Ghaalib és Alexander szála révén kétféléről. Mindkettő megdöbbentő, de nagyobb hatást a vallási fanatizmus gyakorolt rám. Nagyon annak a határán voltam, hogy „Na jó, most egy kicsit leteszem.” Persze ez nem ment, ha már egyszer le tudtam ülni olvasni az egyéb dolgaim mellett.

Nagyon erős ez a kötet is, simán dobogós nálam. Negatívumként a már említett túl sok, illetve feleslegesnek érzett szálat tudom felhozni. A vicces beszólások is hiányoztak kicsit, de a téma komolysága okán elnézem, hogy kevesebb volt belőlük.

Izgatottan várom a következő részt, remélem, most már a szögbelövős ügy fog terítékre kerülni. És ideje lenne Carl régi dolgairól is megtudni valamit.

13. hét/2: Jussi Adler-Olsen: Szelfik - A Q-ügyosztály esetei 7.

Nem bírtam ki. Elhatalmasodott rajtam a Q-ügyosztály-mánia. Sietni kellett vele a Krimi tavasz határideje miatt, de még ha nem kellett volna, akkor is biztosan hamar ledarálom. 4 nap, amiből 3 munkás hétköznap. Mindenki megnyugtatására: szoktam aludni!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 464
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2021. március 28. – 2021. március 31.

A fülszöveg:
„Carl Mørck és kis csapata egy régi gyilkossági ügyben nyomoz, de váratlanul kiderül, hogy esetük összefüggésben lehet egy nemrégiben elkövetett emberöléssel. Nehezíti a dolgukat, hogy Rose a múltja rémképeivel viaskodva teljesen összeroppan. Carl, Assad és Gordon minden követ megmozgat, hogy segítsen neki talpra állni. Közben egy ámokfutó szedi áldozatait Koppenhága útjain, és egyre több fiatal nő esik áldozatul cserbenhagyásos gázolásnak, egy diszkó kirablása pedig lövöldözésbe torkollik. Az sem kizárt, hogy minden mindennel összefügg. Na de hogyan? Sikerül a Q-ügyosztálynak minden szálat felgöngyölítenie? És tudnak segíteni Rosénak, mielőtt végképp elborul az elméje?”

A borító:
A felső képen egy csempe (?) borította helyiség sarkában álló szék, az alsón egy okostelefon, betört képernyővel. Első ránézésre ez aztán akármi is lehet, nem tűnik összefüggőnek. Pedig az. De még hogy!

Így tetszett:
Na itt aztán van minden is. Sok különálló ügy, mindegyik külön szálon, a jó ég se tudja, összefüggenek-e. A leghangsúlyosabbnak mind közül Rose szálát éreztem, emellett a tulajdonképpeni nyomozás – aminek a fő szálnak kellene lennie - is mellékvágányra terelődik. Ezen persze az sem segít, hogy ez az ügy most nem olyan, mint amelyekkel eddig a Q-ügyosztály foglalkozott. Be kell vallanom, engem is ez érdekelt a legkevésbé.

Sokkal jobban tetszett Anneli és a három buta tyúk szála (írhatnék HP-t is, nem rövidítve). Ez utóbbiak húsba vágóan igaziak – mindenki ismer egy Denise-t, Jazminét vagy Michelle-t, akinek a munka büdös, ő maga az élethez hülye, és csak arra játszik, hogy eltartsák. Tökéletesen megértettem Anneli fortyogó dühét irántuk, magam is hasonlót éreztem, amikor az ő fejezeteiket olvastam. Néha én is szívesen lecsaptam volna őket.

Rose háttértörténete pedig igen megrázó, és sajnos, ez sem áll távol a valóságtól. Ismét egy példát látunk arra, hogyan teheti tönkre egy mérgez szülő valakinek az életét. Végig szurkoltam neki, hogy vegyen jobb irányt a sorsa, a könyv közepe felé kezdtem komolyan aggódni érte.

Ez a rész nagyon sok és sokféle érzelmet váltott ki belőlem, egyfajta hullámvasút volt. De minden percét élveztem. Az előző kötethez képest ebben kevesebb elmés beszólás volt, de azért ezen is felnevettem párszor hangosan. Végre valahára megvilágosodtam az előző részek címeit illetően is – erre csak annyit tudok mondani, hogy Jussi Adler-Olsen elmegy a fenébe.

Valahogy azt is érzem, hogy ebben a kötetben kezdenek elvarródni a szereplők szálai; elkezdett közeledni a sorozat vége. Már most elönt a szomorúság, ha arra gondolok, hogy már csak három rész van hátra – ha lehet hinni az ígéreteknek. Nagyon remélem, hogy nem.

Ha még lamentálhatnék egy kicsit, talán sikerülne eldöntenem, hogy a Szelfik vagy A 64-es betegnapló a legjobb az eddig olvasottak közül, egyelőre holtversenyt hirdetek a dobogó legfelső fokára. Holnap pedig nekilátok az utolsó eddig megjelent kötetnek. Addigra elmúlik a sokkhatás.

12. hét: Jussi Adler-Olsen: Határtalanul - A Q-ügyosztály esetei 6.

Idén még nem is volt Q-ügyosztály. Ez egyszerűen hallatlan. Milyen jó, hogy van a Krimi tavasz kihívás, ami eszembe juttatta, milyen hűtlen is vagyok!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 464
Fordító: Dr. Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2021. március 20. – 2021. március 28.

A fülszöveg:
„Carl Mørcköt a döglött aktákat kezelő Q-ügyosztály főnökét reggeli szunyókálásában zavarja meg a Bornholm szigetéről érkező telefonhívás. Kollégája egy tizenhét éves ügy részleteit kívánja megosztani vele. Mørck hallani sem akar az új feladatról, amit rá akarnak sózni, s rövid úton le is rázza a kéretlen hívót. Ám csak pár óra telik el, s egy abszolút váratlan fordulat úgy feldühíti Carl önfejű asszisztensét, Rosét, hogy nincs mit tenni: az ügyosztály akcióba lép. A távoli dán szigeten több mint másfél évtizede eltűnt egy életvidám, fiatal nő, akit azután egy fán lógva találtak meg. A nyomozás szálai egy furcsa, napimádó szektához vezetnek. Mørcknek és segítőinek Rosénak, Assadnak és az újonc Gordonnak egy egész gyilkosságsorozatot kell felderíteniük, miközben egy ördögi manipulátor mindent megtesz, hogy eltakarítsa őket az útból.”

A borító:
A felső képen egy bicikliző lány, aki nagy valószínűséggel a fülszövegben említett áldozat lehet. Az alsó képen sziklás tengerpart, olvasás után azt mondom, ez a sziget lehet, ahol az események történtek. Egyszóval: a szokásos.

Így tetszett:
Atyaég, de hiányoztatok! Erre mindig akkor jövök rá, amikor egy kicsit hanyagolom a sorozatot – na nem azért, mert unom, szó sincs róla -, aztán amikor megint előveszem, jön a fangirling.

Arra ugyan még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy miért ez a címe, de ez a legkevésbé sem zavar, kárpótolt érte a tartalom.
Ebben a részben egy hihetetlenül lassú, döcögős, egyáltalán semmi értelmet és eredményt nem mutató nyomozásról olvashatunk; körülbelül a történet feléig hőseink minden megkérdezettől csak olyan választ kapnak, amit már eddig is tudtak, ha egyáltalán kommunikálnak velük. Nem túl biztató. Aztán szép lassan jönnek az új információmorzsák, az ember meg már a haját tépi, hogy miért nem haladnak.

Mert ugyebár, ahogy lenni szokott, látjuk a másik szálat is; ezúttal azét az emberét, akik nyomozóink keresnek, akiről úgy gondolják, az elkövető lehet. Az olvasónak viszont e szál ismeretében egy kicsit más elképzelése van arról, hogy ki lehet az. Mondhatom, rendesen meg is vezetett vele Jussi. A végkifejletre egyáltalán nem számítottam, arra sem, hogy így fog pörögni minden, illetve hogy ilyen egyszerűen elvarródnak a szálak. Kicsit a Fácángyilkosokra emlékeztet a befejezés; kiderül, ki mit tett, de nem lesz jelentősége.  

A közjátékokat imádtam, betegre nevettem magam Assad beszólásain, Carl kommentárjain, akár a párbeszéd része volt, akár csak a gondolataiban fogalmazta meg őket. A legjobbak azok, amelyek Gordonra és az inkompetensségére vonatkoznak. Ezeken mindig hangosan, a térdemet csapkodva nevettem.
Pirjót az elejétől fogva ki nem állhattam, (jé, egy finn, akit nem szeretek!); rég találkoztam ennyire ellenszenves szereplővel. Azért a No1 még mindig Dolores Umbridge, de Pirjo is az élmezőnyben van.

Tetszett ez a vallásokat, napkultuszt felölelő téma is, előhozta a spirituális oldalamat. A legérdekesebb a professzor értekezése volt arról, miszerint minden vallás egy tőről fakad, és minden hitvilágban ugyanazok a motívumok jelennek meg. Örültem, hogy a saját ilyen irányú elméletemre kaptam a könyvtől még egy megerősítést.

Nagyon kíváncsi leszek a háttérsztorik folytatására: a szögbelövős ügyre és Assad hátterére is. Elképzelni nem tudom, hogy lehet tovább. Roséért pedig aggódom, nehogy elveszítsük.

Röviden összefoglalva: Jussi Adler-Olsen ismét egy szuper könyvet alkotott, köszönet neki érte. Már most sajnálom, hogy csak már két rész van hátra az eddig megjelentekből, azt pedig még inkább, hogy ezeken felül már csak kettőt tervez.

Most pedig megyek és megbeszélem magammal, hogy a Szelfik legyen-e a következő, vagy az Ecc, pecc.

Ez még tavalyról itt maradt: Jussi Adler-Olsen: Hajtóvadászat - A Q-ügyosztály esetei 5.

Ahogy A szingli fejvadász 1-et, úgy a Q-ügyosztály 5-öt is pihenésképpen iktattam be A Karamazov testvérek mellé. Így esett, hogy ez lett az utolsó olvasmányom 2020-ban.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 460
Fordító: Dr Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2020. december 30. – 2020. december 31.

A fülszöveg:
„A 15 éves Marco semmi egyébre nem vágyik, csak hogy iskolába járhasson, és meg tudjon állni a saját lábán. Gyűlöli életét a klánban, amelyet a nagybátyja irányít erős kézzel, s ahol arra kényszerítik a gyerekeket, hogy kolduljanak, betörjenek. Egy nap nem bírja tovább, és megszökik. Menekülés közben rábukkan nagybátyja egy feltételezett áldozatának holttestére, s ezzel az események egész láncolatát indítja el. Hamarosan tapasztalnia kell, hogy már nem csak a saját klánjának tagjai akarják elkapni. A Q-ügyosztályt vezető Carl Morcknek és új taggal bővült csapatának nagy szüksége lenne Marco információira, mivel kiderül, hogy egy általuk keresett személyé a holttest, amit a fiú talált. Marco azonban nagyon tart a rendőrségtől…”

A borító:
Ahogy a sorozat többi köteténél már megszoktuk, fekete-fehér kép, a cím pirossal szedve. A nagyobb kép egy fiút ábrázol, jól láthatóan menekülés közben; fut és hátra néz. A kisebb kép egy tájat ábrázol, de nem állapítható meg, hogy pontosan milyet.

Így tetszett:
Jussi Adler-Olsen mindig jó, és a Q-ügyosztály is mindig jó. A sorozatnak ez a kötete az, amelyik már nem önmagam felzárkóztatásáról szól (a 4. résszel kezdtem, ezután pótoltam az első hármat), most már egyáltalán nem tudtam, hogy a háttértörténet merre fog haladni, hova fog érkezni. Valahol jobb is így.

Ismételten egy több szálon futó, bonyolult cselekményt kapunk. Látjuk természetesen a Q-ügyosztályt (bár viszonylag sokat kell várni, mire színre lépnek), Marco szálát, és az ő üldözőit is, ami néha a klán, néha másvalakik, illetve a prológusban megjelenő konfliktus résztvevőit is.

Nagy odafigyelést igényel, hogy megértsük az összefüggéseket, hogy ki, kihez, hogyan kapcsolódik, emiatt kissé nehéz is követni az eseményeket. A klasszikus felépítés, ahol csak a nyomozást látjuk, és mi ugyanúgy nem tudunk semmit, mint a rendőrség, sokkal emészthetőbbé tette volna a kötetet. Így sem rossz, de ha valaki egy laza krimire vágyik, inkább válasszon mást.

A szerző remekül összerakta ezt a történetet, minden elismerésem azért, hogy ilyen szövevényes cselekményt ki tudott találni. A kezdetben feleslegesnek tűnő afrikai szál a végére nyer értelmet, amihez szokás szerint valami apróság kell. A végső megoldás kicsit talán túl banális is, a többi bonyodalomhoz képest egyszerűen is jött. A nyomozás szálát egy kicsit kevésnek éreztem, elbillent az egyensúly a háttérsztori és Marco története irányába.
Határozottan pozitívumként értékelem azt, ahogy a rendőr-főkapitányság élete zajlik, gondolok itt a személyi változásokra elsősorban. Ezek az események a valósághoz közelinek mutatják az egész szervezetet – a való életben is jönnek-mennek az emberek, tetszik, hogy a sorozat ezt is modellezi.

A Q-ügyosztály dolgozóin kívül egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, még Marcót sem igazán. Őt inkább sajnáltam a helyzete miatt, de bosszantott az is, hogy a félelme a rendőrségtől végig erősebb volt, mint amit a józan esze diktált volna.
Assad tevés megjegyzésein a hasamat fogtam, Carlt pedig szintén sajnáltam a sorozatos negatív események miatt.

Kíváncsian várom, hogy a további részekben kiderül-e valami konkrétabb Assad származásáról. Kezd a jó értelemben idegőrlővé válni, ahogy a szerző csak csepegteti nekünk az információkat. Épp ezért minél hamarabb szeretném az eddig megjelent köteteket elolvasni.

 

 A többi rész értékelését itt találjátok.

45. hét/2: Jo Nesbø: Vér a havon

A múltkori könyvtárlátogatásom kevésbé volt sikeres; a keresett könyvek közül csak a Számláld meg a csillagokat volt bent. Nem akartam csak ezzel az egy könyvvel hazatérni, ezért nézelődtem egy kicsit a skandináv krimik között, és végül erre esett a választásom.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 192
Fordító: Petrikovics Edit
Az olvasás ideje: 2020. november 5. – 2020. november 6.

A fülszöveg:

„Olav furcsa figura, nemigen mer közeledni másokhoz. Gyermekkora óta falja a könyveket, amiben diszlexiája sem gátolja meg. Maga is azt állítja, hogy egyetlen dolgot leszámítva mindenre teljesen alkalmatlan.

Ez az egy dolog pedig az emberölés.

Mint a bérgyilkosok általában, ő is magányos életet él, csupán Maria, a siketnéma, sánta boltoslány iránt táplál plátói érzelmeket. Egy nap azonban végre fordul a kocka, s megpillantja álmai asszonyát. Csak két gond van. A nő a főnöke felesége. És Olav aktuális feladata éppen az, hogy végezzen vele.”

A borító:
Szó szerint illusztrálja a címet. Jelzi, hogy a történet télen játszódik, és biztosan van benne gyilkosság. Talán nem is egy. Egyszerű, de nagyszerű; határozottan tetszik.

Így tetszett:
A könyv rögtön egy gyilkossággal kezdődik – durr bele a közepébe, semmi felvezetés, jó lesz az később is. Az első néhány oldalon tisztázódik a főszereplő kiléte, és minden egyéb, amit a fülszöveg is leír.

Egy olyan krimit kapunk, amelyben a rendőrség épp csak említés szintjén jelenik meg, nyomozás pedig egyáltalán nincs, mindent a bérgyilkos szemével látunk. Eddig ilyen fordított (vagy kifordított) helyzettel nem találkoztam még, de azt kell mondanom, tetszik.

Nesbø hozza a szokásos színvonalat; egy szálon futó, de mégis bonyolult, többször megcsavart történetet olvashatunk, elegendő brutalitással a gyilkosságokat illetően. A szerelmi szálat sem mellőzi, de természetesen ezt is a témának megfelelően tálalja – Olav tulajdonképpen elég beteg módon szerelmes. A fordulatokkal többször is meglepett, nem vártam, hogy egy ilyen viszonylag rövid sztorit ennyiszer meg fog csavarni.

Az időbeli ugrálások zavartak némileg, néha nem tudtam követni, hol vagyunk, illetve Olav gondolatmenete is többször volt zavaros számomra – talán nem koncentráltam eléggé. A függővég kevésbé zavar úgy, hogy tudom, van még egy része, kíváncsi is vagyok, hogy van tovább.

Két igazán jó gondolatot jegyeztem fel olvasás közben:

„Vajon miből jövünk rá, hogy meg fogunk halni? Mi történik azon a napon, amelyek megtudjuk, hogy nemcsak egy lehetőség, hanem igenis egy kicseszett tény, hogy az életünk egyszer véget ér?”

„Némelyik nőnek fogalma sincs róla, mi a jó neki, és csak ontja magából a szerelmet, anélkül hogy bármit is követelne cserébe.”

Valami oknál fogva mégsem érzem ezt a könyvet ötcsillagosnak, de nem tudom megfogalmazni, mi hiányzik belőle. Mindenesetre a közeljövőben szeretnék megismerkedni a második résszel is. Azzal talán majd rájövök.

4,5/5

43. hét: "Ne aludj! Macbeth megöli az álmot," - Shakespeare kontra Nesbø

A legutóbbi könyvtártúrám utolsó áldozata volt ez a könyv. A választást egy kedves molytársamnak köszönhetem, akivel hasonló az ízlésünk, nemrégiben olvasta és neki tetszett; gondoltam, akkor nagy bajom nekem se lehet vele. Nem is volt.

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 534
Fordító: Petrikovics Edit
Az olvasás ideje: 2020. október 17. – 2020. október 25.

 A fülszöveg:
„A ​züllött rendőrfőkapitány, aki a drogkereskedelem és a korrupció mocsarába süllyesztette az egykor virágzó iparvárost, végre meghalt. A város lakói és rendőrei egy tisztességes és szebb jövőben reménykednek, a háttérben azonban hamar kezdetét veszi a hatalmi harc.
    A fiatal és tehetséges nyomozó, Macbeth, a város drogbandájának felszámolására teszi fel életét, ám amikor sikerei nyomán magasabb pozícióba kerül, őt is megkísérti a hatalom csábítása. Az ambiciózus Duff rendőrtiszt – aki együtt nevelkedett Macbethtel az árvaházban, és ott a legjobb barátok lettek – szintén kiveszi részét a drogbandák elleni küzdelemből, és szinte bármire képes lenne, hogy vezető pozícióba kerüljön. Lady, a befolyásos kaszinótulajdonos-nő folyamatosan terveket sző maga és szerelme, Macbeth előbbre jutására.
    A vetélkedést gyilkosságok sorozata kíséri.
     A Macbethet Shakespeare azonos című tragédiája ihlette – Nesbø szemében a darab a hatalomért vívott harc thrillere, melynek színhelye komor, örökké esős, noir-szerű városi táj.

Jo Nesbø (60) a világ egyik leghíresebb krimiírója. Fiatalon focistának készült, de egy sérülés miatt le kellett mondania erről a pályáról. Közgazdász és pénzügyi elemző tanulmányokat folytatott, majd tőzsdeügynökként dolgozott, és mindeközben a Di Derre (Ők ott) nevű együttesben zenélt. Amikor egy kiadó megbízta, hogy írjon memoárt a banda turnéiról, ő ehelyett a Harry Hole-krimisorozat A denevér című szinopszisával állt elő, amivel kezdetét vette szédületes írói karrierje.
    Regényeit eddig 50 nyelvre fordították le, és több mint 40 millió példányban adták el világszerte.“

A borító:
A skandináv krimikre jellemző fekete-fehér-piros színvilág jelenik meg a borítón. A cím alatt egy gyárváros utcaképét látjuk, a közepén egy férfi sziluettjével. A helyszín elképzelésében segít, de több támpontot nem ad. A vasút és a mozdony jelentősége az olvasás során derül ki.

Így tetszett:
A fülszöveg is elárulja, hogy Sharespeare történetének újragondolásával van dolgunk. Amikor elkezdtem olvasni, nem ismertem az eredetit, nem volt viszonyítási alapom. Egy olyan izgalmas sztorit láttam kibontakozni, amit nemcsak hogy letenni nem tudok, de a végére egy új idegrendszerre is szükségem lesz a fordulatok miatt.

A fele előtt nem sokkal jártam, amikor a számomra szimpatikus főszereplő kezdett átfordulni. A már említett molytárssal vitattuk meg ezt a kérdést, amely során említette, hogy ő nagyon megutálta Macbethet ezután. Ekkor döntöttem el, hogy még ez előtt kell elolvasnom az eredetit, hogy értsem, mi miért történik, illetve hogy jobban lássam a párhuzamokat.

El is látogattam a könyvtárba, egyúttal a 7. cellát is visszavittem. A könyvtáros hölgy a könyv visszavétele után megjegyezte, hogy már csak a Macbeth maradt otthon Nesbøtől, mire azt válaszoltam, hogy akkor szeretném kérni Shakespeare-től is. Nevettünk egy jót, megegyeztünk abban, hogy a klasszikus fordítást viszem, mert csak a párhuzamokat szeretném látni, és mentem is tovább a dolgomra.

Még aznap este elolvastam, dráma lévén nem tartott sokáig, közben megállás nélkül kommentáltam nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, hogy Nesbø képes volt az egész sztorit megfogni a nevekkel és helyszínekkel együtt, és áthelyezni egy modern kori rendőr-főkapitányságra. Egy picit trükközött csak, például Macbeth várát kaszinóként alkotta meg újra. Ami viszont nagyon tetszett, hogy a shakespeare-i legfontosabb mondatokat is meghagyta a történetben, a megfelelő időben és a megfelelő helyen ugyanúgy hangzanak el, mint a drámában. Néha kissé környezetidegennek hatnak ezek a mondatok, az eredetit ismerve viszont megvan az értelmük.

Nesbø krimijét ezután folytattam csak, kissé hátrébb dőlve, mivel a végkimenetelt már lespoilereztem magamnak. Így már nem arra voltam kíváncsi, hogy hova jutunk el, hanem az, hogy hogyan. Egy fokkal kevésbé volt idegtépő, hogy tudtam, melyik szereplőkért nem kell izgulni. A vége viszont így is hatásos volt. Nesbø tudta úgy mozgatni a szálakat, hogy a körmömet rágjam, és az utolsó oldalakon egymás után háromszor kiáltsak fel, hogy „Menjél te a fenébe, Jo!”.

Nagyon jól felépített hatalmi harcot látunk, tele korrupcióval, és olyan fordulatokkal, amelyekre hirtelenjében az „ilyen nincs” felkiáltással lehet reagálni. A drogos vonalat azért szerettem, mert ezzel tökéletesen lehetett magyarázni Macbeth hallucinációit a történet közepe táján, a lelkiismeret megszólalása mellett. Időnként valóban kétségbe vonható, hogy egy-egy helyzetben valódi nyomozók így viselkednének-e, de a szerző mentségére szóljon, hogy az eredeti történettől nem akart túlságosan eltérni, ezért ezeket a botlásnak tűnő dolgokat a történethűség számlájára írom.

A szereplők jelleme a drámához képest változatlan, de annál kiforrottabb; egy regényben mégiscsak több lehetőség van ezt kibontani. Macbethet a végére nem utáltam meg; olyasvalakinek látom, aki bár hataloméhes és megalomán, irányítható, és szüksége is van az irányításra, a megfelelő lökésekre. Lady határozott női jellemével némiképp tudtam azonosulni, egy helyen magamra is ismertem benne, az intrikákkal, a benne levő kegyetlenséggel viszont nem szimpatizáltam. Duff is inkább ellenszenves volt végig, mint szimpatikus. Akit igazán kedveltem, az Banquo volt, illetve Jack, a legnagyobb játékos a történetben. Rá körülbelül a történet fele óta gyanakodtam is.

Az idézetgyűjtéssel most nem foglalkoztam, túlságosan beszippantott a történet ahhoz, hogy a szükségesnél többet jegyzeteljek, ezért csak egyet hozok most:

„Az élet egy játék, amelyben az ember vagy játszik a kártyáival, vagy bedobja őket.”

Jó ötletnek tartom ezt a Shakespeare újragondolást, mert nagyobb esély van arra, hogy ha valakinek ez tetszik, meg akarja ismerni az eredetit is; úgy, ahogy velem is történt. Nesbø Macbethje méltó újragondolásnak tekinthető.

5/5

35-36. hét: Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló - A Q-ügyosztály esetei 4.

 Idén másodszor fordul elő, hogy egy, már korábbról ismert könyvet veszek a kezembe. A 64-es betegnaplót a tavalyi évben már olvastam, de akkor nem született blogbejegyzés róla, dacára annak, hogy az egyik kedvencem volt. Most, hogy a teljes sorozatot megszereztem, és már az előző részeket pótoltam, úgy kerek, ha ezt a részt is elolvasom, és értékelem. 

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 432
Fordító: Somogyi Gyula
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 29. – 2020. szeptember 2.

A fülszöveg:
A bántalmazás és az erőszak mindennaposnak számított azon a félreeső dán szigeten, amely kényszerű lakhelye volt szellemi fogyatékosnak ítélt nőknek, de prostituáltaknak is. Amikor Rita Nielsen első ízben lépett a szigetre, egy olyan dráma részese lett, amely 55 évvel később a megoldatlan ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztály eddigi legbonyolultabb esetéhez vezetett. A nyomtalanul eltűnt prostituált irattári anyagát tüzetes vizsgálat alá veszik, így Carl, Rose és Assad hamarosan rájönnek, hogy a nő egykori eltűnése egy súlyosan törvénysértő ügy része, amely nyilvánvalóan azóta is folytatódik. Amikor pedig mélyebbre kezdenek ásni, egy rendkívül hidegvérű ellenfél jelenik meg a színen…“

A borító:
Ahogy megszokhattuk: fekete-fehér, a cím pirossal. A cím feletti képen egy sziklás parton álló épület egy részét látjuk, alatta pedig egy, a földön fekvő nőalakot; valószínűleg meztelen és ájult vagy halott. A képek a önmagukban keveset mondanak, a fülszöveget elolvasva sejthető, hogy a felső kép az említett szigetet ábrázolja, és azt is sejthetük, hogy a nőalak kapcsolatban áll vele.

Így tetszett:
Nagyon szeretem ezt a történetet mind könyvben, mind filmen; az elmúlt egy évben négyszer vagy ötször találkoztam vele valamilyen formában. Számomra a vonzereje a témában áll: a fajelmélet újraértelmezése a modern korban. A film sokkal jobban kiélezi az aktuális helyzetre; döntően muzulmánokat vonultat fel; a könyv ennyire nem direkt, nem népcsoportra, hanem inkább társadalmi rétegekre helyezi a hangsúlyt. Mindenesetre érdekes a párhuzam a náci Németországban zajló kényszersterilizálásokkal, mind az elméletet, mind a gyakorlatot illetően.

A másik oldalon pedig ott van Nete bosszúja azért, amit ártatlanul elszenvedett. Első olvasáskor rettenetesen idegesített a személye, butának tartottam. Második olvasásra már másképp látom: egy egyszerű, meg nem értett lány, aki rosszkor volt rossz helyen,akit testileg-lelkileg összetörtek, megnyomorítottak, hogy mint a főnix, hamvaiból új életre keljen, és megtorolja sérelmeit.

Természetesen a Q-ügyosztályt sem lehet kihagyni, akik ezt a két oldalt nagy nehézségek árán összefésülik, közben egy percig sem hagyják abba az egymás közti ping-pongozást, amin ismételten jókat derültem.

A történet jól felépített; az előző kötetekben már megszokhattuk, hogy nem csak a rendőrség oldalát látjuk, hanem az áldozatét és/vagy a gyilkosét is. Itt minden és mindenki terítékre kerül, nekünk annyi a dolgunk, hogy szurkoljunk, hogy a végén összeérjenek a szálak. Kezdetben ugyanis teljesen ellentétesen futnak a szálak, nem lehet tudni, hogyan áll majd össze, megtalálják-e Carlék a jó nyomot. Lépésről lépésre látjuk Nete bosszújának megvalósulását, ezzel párhuzamosan a Q-ügyosztály szintén lépésről lépésre azonosítja az áldozatokat, és bogozza ki a csomókat. Látjuk ugyanakkor az áldozatokat is; mindenkiről előkerül valamilyen emlék, ami magyarázattal szolgál. Ez egy olyan könyv, ahol igazából egyszerre lehet szurkolni a rendőrnek is meg a gyilkosnak is, mert kettőjüknek tulajdonképpen ugyanaz a célja: leszámolni a harmadikkal. Ettől olyan zseniális ez a sztori, és itt látszik, mennyit fejlődött Jussi Adler-Olsen írói stílusa is az előző kötetekhez képest. Talán elfogult is vagyok, de rosszat nem tudok mondani róla.

Nem is rabolom tovább senki idejét az ömlengéssel; egyetlen idézettel zárom soraimat:

„A rossz hírekkel nem foglalkozunk a reggeli cigaretta előtt, és a dolgoknak egyébként is megvan a maguk menete.”

A következő részre is igyekszem minél hamarabb sort keríteni.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

28. hét: Jussi Adler-Olsen: Palackposta - A Q-ügyosztály esetei 3.

Töretlen lelkesedéssel olvasom tovább a Q-ügyosztály eseteit, épp most fejeztem be a harmadik részt. Hosszabb bevezetés szerintem nem is szükséges.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 444
Fordító: Torma Péter
Az olvasás ideje: 2020. július 4. – 2020. július 11.

A fülszöveg:
„2009-et írunk. Skóciában egy palackba zárt üzenetet sodor partra a tenger. A foszladozó papíron már alig olvashatók a vérrel írt sorok, amelyben egy testvérpár kér segítséget. A vizsgálódó helyi rendőrök kiderítik, hogy a palackot Dániában dobták vízbe, 1996-ban. Így kerül az ügy a koppenhágai rendőrség döglött aktákkal foglalkozó osztályára, azaz Carl Mørck nyomozó asztalára. Carl, valamint segítői, Assad és Rose gyorsan rájönnek arra, hogy a levelet egy bizonyos Poul Holt írta, akit öccsével együtt raboltak el tizenhárom évvel ezelőtt, ám az eltűnésüket annak idején nem jelentették. De élnek, élhetnek-e még, s ha igen, vajon hol?“

A borító:
A harmadik rész után már mondhatom, hogy a szokásos: vörös betűkkel a cím, fölötte és alatta egy-egy fekete-fehér kép. A felsőn a cím illusztrációjaként egy üvegpalackba zárt üzenet található, az alsón pedig két kisfiút látunk, amint a vízpartról nézik a távolban feltűnő szárazföldet. A képek azt sugallják, hogy ők írhatták az üzenetet. Ezt a borítót szerintem végre eltalálták; az előző kettőnél sokkal jobban összefügg a címmel és a fülszöveggel.

Így tetszett:
A történetvezetés a szokásos: egy szál a tettesnek, egy szál az áldozatoknak, egy a rendőrségnek, illetve egy idősík a múltnak és egy a jelennek. Utóbbiakon fejezetenként, sokszor fejezet közben is ugrál, egy-egy emléket felelevenítve. Ezt főként a tettes szálán teszi, ezzel is bemutatva annak előtörténetét és segít annak a megértésében, hogy milyen pszichés trauma vezetett ahhoz, hogy azzá váljon, akit a történetben megismerünk. A szerző ezt elég hitelesen ábrázolja.

Az események a könyv körülbelül háromnegyedéig viszonylag lassan haladnak; nehéz a palackba zárt üzenet megfejtése, és közben olyan ügyekkel is foglalkoznak főhőseink, amelyek csak részben tartoznak hozzájuk, így ez háttérbe is szorul. Lassan, apró lépésekkel haladnak előre, nagyon nehezen mozdul meg az ügy; már a könyv felénél járunk, és még mindig alig tudunk valamit. Ekkor kerülnek elő olyan információk, amik végre lendítenek a dolgon. Ahogy egyre több furcsaság kerül elő, és kezd körvonalazódni a bűntény, úgy gyorsulnak fel az események, de egészen a végéig csak futnak a tettes után, aki mindig egy lépéssel előttük jár. Amikor utóbbi megneszeli, hogy a nyomában vannak, olyan hibákat vét, amelyek Carlék kezére játszanak. A végjátékban Carl és Assad szokás szerint megsérül és elájul, a tettes letartóztatásának menetéről pedig fogalmunk sincs (és nekik se).

Miközben a palackposta ügye nagyon lassan kibontakozik, a szereplők magánéletébe nyerhetünk nagyobb bepillantást. Carl kapcsolata fejlődik a pszichológusával, és magához költözteti lebénult társát is, mindeközben pedig próbálja felderíteni Assad magánéletét, ami egyre zavarosabbá válik. Rose még az elején kilép a történetből, helyét nővére, Yrsa veszi át. Róluk már a 64-es betegnaplóból tudtam; annak elolvasásakor felébredt már bennem a gyanú, hogy ők nem két különböző ember, hanem egy személy, két személyiséggel. Ennél a kötetnél pedig ebben biztos is lettem. Assadnak is megismerhetjük egy új, sötétebb oldalát; ez az Assad agresszívabb, és mindenre elszánt, ha a családja védelméről van szó.  

A tettes is egy rendkívül összetett személyiség; pszichopatának gondolom, és az sem kizárt, hogy kényszeres is. Megnyerő, de számító és érzelemmentes, mindent pontosan kitervel, és kínosan ügyel a részletekre. A társadalomba való beilleszkedésre teljesen alkalmatlan figura. Szeretem az ilyen karaktereket, ezeket a legnehezebb a nyomozóknak elkapni.

Érdekesnek találtam a vallási indíttatást is, amely egyfajta kritikaiként is értelmezhető a felekezetek, illetve a kisebb szekták felé.

Ugyan most kevesebb váratlan fordulattal találkoztam, élveztem a könyvet; az elejével lassabban, a második felével sokkal gyorsabban haladtam már (egészen pontosan a felét ma olvastam el).

Végezetül megosztanám kedvenc életbölcsességeimet a regényből:

„…a posta nem a rejtélyek felderítésére szakosodott, hanem inkább azok teremtésére.”

„Amikor az ember egy jégtáblán áll édes kettesben egy tajtékzó jegesmedvével, akkor át kell gondolnia a lehetőségeit.”

„Tudod, Carl, mindegy, milyen erővel ülsz rá a karóra, amikor felállsz, fájni fog a segged.”

"Aki nem követett el bűncselekményt, azt szükségtelen jobban megszorongatni, mint amennyire az adóhivatal nevének említése felidegesíti."

A következőkben egy kicsit magukra hagyom kedvenc rendőrkaraktereimet, hogy elolvashassam a várva várt új Stephen King-regényt, de ígérem, hamarosan visszatérek hozzájuk.

5/5

Ha szeretnéd követni A Q-ügyosztály eseteit, itt megteheted.