A drága jó Q-ügyosztály… Mennyire vártam ezt a kötetet, te jó ég! A legutóbbi kötet magyar megjelenése óta 2 év telt el, és hiába volt rengeteg szuper olvasmányom azóta, mégis hatalmas várakozás övezte részemről ezt a könyvet. Elvégre a sorozat lassan az ígért végéhez közeledik.
Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 392
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. október 30. – 2022. november 8. hajnala
Már akkor borzasztó kíváncsi voltam, hogy mi a csodát hoz ki Jussi Adler-Olsen ebből, amikor még csak a dán megjelenésről és a kötet címéről volt tudomásom. Nátrium-klorid. Konyhasó. Mi az isten lesz ebből, hogy tud egy gyilkos sót használni? Fiziológiás sóoldat lesz valahogy, vagy besózza őket? – kérdeztem magamtól, szintén elégé besózva. Természetesen nem maradtam válasz nélkül.
A szerkezet a szokásos; párhuzamosan futó múltbeli és jelen idejű szálak, váltott szemszög, majd amikor már eleget gondolkodtunk azon, hogy ki is lehet a gyilkos, akkor szépen a kezünkbe adja a megoldást, nekünk pedig csak nézni kell, hogyan fonódnak össze a szálak. Egy kicsit megint Carlék, egyúttal Jussi előtt is jártam, mivel nagyjából a kötet felénék rájöttem, ki ennek a történetnek a főgonosza, és milyen csavart tett még ebbe a dologba az író.
A
nyomozás szintén a szokásos módon halad; nagyon lassan, talán minden eddiginél több
az egyhelyben toporgás, és annak ellenére, hogy folyamatosan találnak valamit,
sokat kell várni az áttörésre. Kicsit olyan, mintha Jussi feleslegesen
szaporítaná a sót… izé…szót (de igazából a sót is), viszont ahogy már a korábbi
kötetekből tudhatjuk, minden elhullajtott s(z)ókristály lényeges, valahol
valamilyen jelentősége biztosan lesz. Mindeközben új infók derülnek ki az egész
sorozaton átívelő szögbelövős gyilkosságról is, amelyek nem éppen kedvezőek
kedvenc főhőseink számára (és persze nekünk sem túl szívderítő a dolog).
Egyszerűen
imádtam. Valami rejtélyes okból kifolyólag szeretem az ilyen szereplőket, mint
az itteni gyilkos; igazi őrült, a valláskárosultság egyik szélsőséges mintaképe.
Most lehet, hogy nem voltam PC.
Hatalmas meglepetések nem értek olvasás közben, nem veszekedtem a könyvvel,
csak a legvégén. Az utolsó mondat ugyanis a hápogás és a jó pár másodpercig
tartó folyékony, választékos káromkodás elegyét váltotta ki belőlem. De
komolyan, hogy lehet így, ilyen zárómondattal befejezni egy könyvet? Hogy az
olvasó aztán tövig rágja először mind a tíz körmét, aztán jógaórákat vesz, hogy
mind a tíz lábkörméhez is hozzáférhessen, mire eljutunk oda, hogy megjelenik a
következő, egyben utolsó rész.
Várom.
De nem. Mert vége lesz. De akkor is remélem, hogy világpremier lesz belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése