Papának, másodszor

Ma két éve, hogy elmentél. Repül az idő; telnek a napok, a hónapok, és azt vesszük észre, hogy megint itt van ez a nap. Eltelt egy újabb év. De tudod mit? Semmivel sem jobb, mint tavaly. Ha lehet, még rosszabb. Idén nem az arcüreggyulladástól kábán írom ezeket sorokat, mégsem jobb.

Mert a gyász nem múlik el, csak körbeöleli az idő. A fájdalom nem szűnik, csak tompább lesz. Az űr nem tűnik el, csak eltakarja valami. De ha félresöpörjük azt, amivel megpróbáljuk betölteni, látjuk, hogy nem megy.

Hiába a több idő, még mindig nagyon sokszor eszembe jutsz. Kevesebbszer jelensz meg az álmaimban, és ha valami újság van, már kevesebbszer kapom fel a telefont, hogy elmondjam neked. Lassan, nagyon lassan elfogadom, hogy nem tudom. Mondhatnád, hogy megszokom, de ezt nem lehet.

Hogy érzek-e dühöt azért, mert a valóságban már nem követheted az életemet? Azt nem. Sokkal inkább szomorúságot.
Mert borzasztóan sajnálom, hogy

·         második éve csak képeken és az emlékeimben látlak
·         nem kérdezed meg,

o    mi volt a héten a melóban és/vagy a suliban – nagy a hajtás, mindig van valami

o    járok-e még a kórusba – ha az előző kettő engedi, akkor igen, most egy hónapja nem

o    mit olvasok éppen – igen, megint a Q-ügyosztályt; nem, még nem lesz vége

o    hogy vannak a cicák – jól, most is itt vannak valahol mellettem/mögöttem

o    mikor jövök haza legközelebb – nem tudom, de hát úgyis beszélünk… Vagy várj… Már nem…

·         nem mondod meg a megoldást, ha gondom akad – pedig hányszor jutott eszembe, hogy ide most a papa kéne, biztos mondana valami okosat…

·         nem beszéljük meg az aktualitásokat – pedig biztos lenne egy-két keresetlen szavad

·         nem nevetünk a félrehallott reklámokon – azóta is a Farbatrombitál visz mindent

·         nem voltál részese mama 70. születésnapjának – mondtad volna: de jó, három napig nyugtod lesz, míg elvisszük őt nyaralni; de titkon aggódtál volna, nehogy valami baj legyen

·         nem mesélhettem el, hogyan találkoztam azzal, akit szeretek, és akivel boldog vagyok – igen, van... :)

Én mégis hiszem, hogy mindenről tudsz, mert figyelsz és azon ügyködsz odaátról, hogy minden rendben legyen. Nem csak velem, mindenki mással is, akik itt maradtunk, és őrizzük az emlékedet.

Furcsa itt ülni és merengeni. Olyan keserédes. Mert bár fájdalmas, mégis jó érzés visszagondolni azokra az időkre, amikor még köztünk voltál. Bárcsak több jutott volna belőle…