Jussi Adler-Olsen: Nátrium-klorid - A Q-ügyosztály esetei 9.

A drága jó Q-ügyosztály… Mennyire vártam ezt a kötetet, te jó ég! A legutóbbi kötet magyar megjelenése óta 2 év telt el, és hiába volt rengeteg szuper olvasmányom azóta, mégis hatalmas várakozás övezte részemről ezt a könyvet. Elvégre a sorozat lassan az ígért végéhez közeledik.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 392
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. október 30. – 2022. november 8. hajnala

Már akkor borzasztó kíváncsi voltam, hogy mi a csodát hoz ki Jussi Adler-Olsen ebből, amikor még csak a dán megjelenésről és a kötet címéről volt tudomásom. Nátrium-klorid. Konyhasó. Mi az isten lesz ebből, hogy tud egy gyilkos sót használni? Fiziológiás sóoldat lesz valahogy, vagy besózza őket? – kérdeztem magamtól, szintén elégé besózva. Természetesen nem maradtam válasz nélkül.

A szerkezet a szokásos; párhuzamosan futó múltbeli és jelen idejű szálak, váltott szemszög, majd amikor már eleget gondolkodtunk azon, hogy ki is lehet a gyilkos, akkor szépen a kezünkbe adja a megoldást, nekünk pedig csak nézni kell, hogyan fonódnak össze a szálak. Egy kicsit megint Carlék, egyúttal Jussi előtt is jártam, mivel nagyjából a kötet felénék rájöttem, ki ennek a történetnek a főgonosza, és milyen csavart tett még ebbe a dologba az író. 

A nyomozás szintén a szokásos módon halad; nagyon lassan, talán minden eddiginél több az egyhelyben toporgás, és annak ellenére, hogy folyamatosan találnak valamit, sokat kell várni az áttörésre. Kicsit olyan, mintha Jussi feleslegesen szaporítaná a sót… izé…szót (de igazából a sót is), viszont ahogy már a korábbi kötetekből tudhatjuk, minden elhullajtott s(z)ókristály lényeges, valahol valamilyen jelentősége biztosan lesz. Mindeközben új infók derülnek ki az egész sorozaton átívelő szögbelövős gyilkosságról is, amelyek nem éppen kedvezőek kedvenc főhőseink számára (és persze nekünk sem túl szívderítő a dolog).

Egyszerűen imádtam. Valami rejtélyes okból kifolyólag szeretem az ilyen szereplőket, mint az itteni gyilkos; igazi őrült, a valláskárosultság egyik szélsőséges mintaképe. Most lehet, hogy nem voltam PC.
Hatalmas meglepetések nem értek olvasás közben, nem veszekedtem a könyvvel, csak a legvégén. Az utolsó mondat ugyanis a hápogás és a jó pár másodpercig tartó folyékony, választékos káromkodás elegyét váltotta ki belőlem. De komolyan, hogy lehet így, ilyen zárómondattal befejezni egy könyvet? Hogy az olvasó aztán tövig rágja először mind a tíz körmét, aztán jógaórákat vesz, hogy mind a tíz lábkörméhez is hozzáférhessen, mire eljutunk oda, hogy megjelenik a következő, egyben utolsó rész.

Várom. De nem. Mert vége lesz. De akkor is remélem, hogy világpremier lesz belőle.

 

 

14. hét: Jussi Adler-Olsen: A 2117. áldozat - A Q-ügyosztály esetei 8.

Az utolsó megjelent Q-ügyosztály-rész. Most valahol szomorú vagyok, mert egy ideig nem lesz több, nem lehet egyelőre tudni, mikor jön a következő. Valahol pedig örülök, mert egyúttal azt is jelenti, hogy sikerült behoznom a lemaradást a sorozatból.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 440
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2021. április 1. – 2021. április 10.

A fülszöveg:
„Assad már több mint tíz éve a Q-ügyosztály tagja, de társai alig tudnak róla valamit. Ám egy váratlan esemény – egy spanyol újságíró cikke egy tragikus körülmények között elhunyt asszonyról – kibillenti az egyensúlyából, és Rose segítségére van szüksége ahhoz, hogy ne omoljon teljesen össze. Mint kiderül, az elhunyt nő sorsa összefonódik Assad családjának sorsával, és az eseményeket az iraki Ghaalib, a férfi régi ellensége irányítja.
Versenyfutás kezdődik az idővel, hogy Ghaalibot és társait megakadályozzák abban, hogy Európa szívében terrortámadásokat hajtsanak végre.
Ezzel egy időben egy fiú, aki szobájába zárkózva a számítógépes játékok világában él, azt tervezi, hogy bosszút áll a mások szenvedései iránt közömbös dán társadalmon, és úgy dönt, hogy a szüleivel kezdi a sort…
Carl Mørcknek és munkatársainak minden ügyességüket és ravaszságukat be kell vetniük, hogy elhárítsák az ártatlan áldozatokra leselkedő veszélyt, és megmentsék Assad családját.”

A borító:
A felső képen egy épület sziluettje látható – sajnos nem ismerem fel, de erős a gyanúm, hogy a könyvben említettek egyike, talán a végjáték helyszíne. Az alsó képen szereplő, emberekkel teli csónak pedig mindennek a kezdete. Nagyon impozáns, mind közül ez tetszik a legjobban.

Így tetszett:
Szándékosan tovább akartam húzni, mint az előző részt, hogy minél később kelljen elengednem a kedvenc csapatomat. A húsvéti hosszú hétvégén emellett hatalmába kerített egy kisebb olvasási válság, illetve a napokban változtak a prioritások is, amelyek együttesen segítettek nyújtani az olvasás idején. És azt hiszem, egy kicsit telítődtem is.

Ez a kötet teljesen más felépítésű, mint az előzőek. Eddig a különböző szálak térbeli ÉS időbeli ugrásokat is jelentettek, ezzel szemben most minden ugyanabban az időben történik. A térbeli elkülönülés is megvan ugyan, de Jussi ezúttal a szereplőket használja az események elválasztásához. Ezáltal rengeteg szál jön létre – bevallom, nekem ez már sok is volt.

Az elején megjelenő Joant és Alexandert nehéz volt hova tennem, főleg az előbbit nem értettem, hogy fog a fülszöveg által ígértekhez kapcsolódni. Nem is igen kedveltem az ő részeiket a továbbiakban sem.

Assad története hihetetlenül megrázó; az olvasottak olyan szinten hatással voltak rám, hogy laza péntek esti programként többek között az afganisztáni háborúról és a közel-keleti háborús övezetről olvasgattam – csak hogy megállapíthassam, hogy ezek tényleg nem normálisak.

Végig szinte a körmömet rágva izgultam Assadért és a családjáért, az utolsó oldalaknál már minden idegszálam pattanásig feszült és az egész belsőm remegett, a végkifejletet pedig (természetesen) megkönnyeztem.

Alexander szálát pedig tulajdonképpen teljesen feleslegesnek éreztem; enélkül is teljes értékű lett volna ez a rész. Teljes mértékben mellékszál volt, a fő eseményekhez pedig csak a kiindulópont révén kapcsolódott. Nem is volt rendesen kidolgozott, az utolsó harmadban mintha elfelejtődött volna, hogy ilyen is van, aztán gyorsan el kellett varrni. Azért ez a lezárás is tetszett, hatásos volt.  

Tulajdonképpen ez a kötet a fanatizmusról szól, Ghaalib és Alexander szála révén kétféléről. Mindkettő megdöbbentő, de nagyobb hatást a vallási fanatizmus gyakorolt rám. Nagyon annak a határán voltam, hogy „Na jó, most egy kicsit leteszem.” Persze ez nem ment, ha már egyszer le tudtam ülni olvasni az egyéb dolgaim mellett.

Nagyon erős ez a kötet is, simán dobogós nálam. Negatívumként a már említett túl sok, illetve feleslegesnek érzett szálat tudom felhozni. A vicces beszólások is hiányoztak kicsit, de a téma komolysága okán elnézem, hogy kevesebb volt belőlük.

Izgatottan várom a következő részt, remélem, most már a szögbelövős ügy fog terítékre kerülni. És ideje lenne Carl régi dolgairól is megtudni valamit.

13. hét/2: Jussi Adler-Olsen: Szelfik - A Q-ügyosztály esetei 7.

Nem bírtam ki. Elhatalmasodott rajtam a Q-ügyosztály-mánia. Sietni kellett vele a Krimi tavasz határideje miatt, de még ha nem kellett volna, akkor is biztosan hamar ledarálom. 4 nap, amiből 3 munkás hétköznap. Mindenki megnyugtatására: szoktam aludni!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 464
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2021. március 28. – 2021. március 31.

A fülszöveg:
„Carl Mørck és kis csapata egy régi gyilkossági ügyben nyomoz, de váratlanul kiderül, hogy esetük összefüggésben lehet egy nemrégiben elkövetett emberöléssel. Nehezíti a dolgukat, hogy Rose a múltja rémképeivel viaskodva teljesen összeroppan. Carl, Assad és Gordon minden követ megmozgat, hogy segítsen neki talpra állni. Közben egy ámokfutó szedi áldozatait Koppenhága útjain, és egyre több fiatal nő esik áldozatul cserbenhagyásos gázolásnak, egy diszkó kirablása pedig lövöldözésbe torkollik. Az sem kizárt, hogy minden mindennel összefügg. Na de hogyan? Sikerül a Q-ügyosztálynak minden szálat felgöngyölítenie? És tudnak segíteni Rosénak, mielőtt végképp elborul az elméje?”

A borító:
A felső képen egy csempe (?) borította helyiség sarkában álló szék, az alsón egy okostelefon, betört képernyővel. Első ránézésre ez aztán akármi is lehet, nem tűnik összefüggőnek. Pedig az. De még hogy!

Így tetszett:
Na itt aztán van minden is. Sok különálló ügy, mindegyik külön szálon, a jó ég se tudja, összefüggenek-e. A leghangsúlyosabbnak mind közül Rose szálát éreztem, emellett a tulajdonképpeni nyomozás – aminek a fő szálnak kellene lennie - is mellékvágányra terelődik. Ezen persze az sem segít, hogy ez az ügy most nem olyan, mint amelyekkel eddig a Q-ügyosztály foglalkozott. Be kell vallanom, engem is ez érdekelt a legkevésbé.

Sokkal jobban tetszett Anneli és a három buta tyúk szála (írhatnék HP-t is, nem rövidítve). Ez utóbbiak húsba vágóan igaziak – mindenki ismer egy Denise-t, Jazminét vagy Michelle-t, akinek a munka büdös, ő maga az élethez hülye, és csak arra játszik, hogy eltartsák. Tökéletesen megértettem Anneli fortyogó dühét irántuk, magam is hasonlót éreztem, amikor az ő fejezeteiket olvastam. Néha én is szívesen lecsaptam volna őket.

Rose háttértörténete pedig igen megrázó, és sajnos, ez sem áll távol a valóságtól. Ismét egy példát látunk arra, hogyan teheti tönkre egy mérgez szülő valakinek az életét. Végig szurkoltam neki, hogy vegyen jobb irányt a sorsa, a könyv közepe felé kezdtem komolyan aggódni érte.

Ez a rész nagyon sok és sokféle érzelmet váltott ki belőlem, egyfajta hullámvasút volt. De minden percét élveztem. Az előző kötethez képest ebben kevesebb elmés beszólás volt, de azért ezen is felnevettem párszor hangosan. Végre valahára megvilágosodtam az előző részek címeit illetően is – erre csak annyit tudok mondani, hogy Jussi Adler-Olsen elmegy a fenébe.

Valahogy azt is érzem, hogy ebben a kötetben kezdenek elvarródni a szereplők szálai; elkezdett közeledni a sorozat vége. Már most elönt a szomorúság, ha arra gondolok, hogy már csak három rész van hátra – ha lehet hinni az ígéreteknek. Nagyon remélem, hogy nem.

Ha még lamentálhatnék egy kicsit, talán sikerülne eldöntenem, hogy a Szelfik vagy A 64-es betegnapló a legjobb az eddig olvasottak közül, egyelőre holtversenyt hirdetek a dobogó legfelső fokára. Holnap pedig nekilátok az utolsó eddig megjelent kötetnek. Addigra elmúlik a sokkhatás.

12. hét: Jussi Adler-Olsen: Határtalanul - A Q-ügyosztály esetei 6.

Idén még nem is volt Q-ügyosztály. Ez egyszerűen hallatlan. Milyen jó, hogy van a Krimi tavasz kihívás, ami eszembe juttatta, milyen hűtlen is vagyok!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 464
Fordító: Dr. Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2021. március 20. – 2021. március 28.

A fülszöveg:
„Carl Mørcköt a döglött aktákat kezelő Q-ügyosztály főnökét reggeli szunyókálásában zavarja meg a Bornholm szigetéről érkező telefonhívás. Kollégája egy tizenhét éves ügy részleteit kívánja megosztani vele. Mørck hallani sem akar az új feladatról, amit rá akarnak sózni, s rövid úton le is rázza a kéretlen hívót. Ám csak pár óra telik el, s egy abszolút váratlan fordulat úgy feldühíti Carl önfejű asszisztensét, Rosét, hogy nincs mit tenni: az ügyosztály akcióba lép. A távoli dán szigeten több mint másfél évtizede eltűnt egy életvidám, fiatal nő, akit azután egy fán lógva találtak meg. A nyomozás szálai egy furcsa, napimádó szektához vezetnek. Mørcknek és segítőinek Rosénak, Assadnak és az újonc Gordonnak egy egész gyilkosságsorozatot kell felderíteniük, miközben egy ördögi manipulátor mindent megtesz, hogy eltakarítsa őket az útból.”

A borító:
A felső képen egy bicikliző lány, aki nagy valószínűséggel a fülszövegben említett áldozat lehet. Az alsó képen sziklás tengerpart, olvasás után azt mondom, ez a sziget lehet, ahol az események történtek. Egyszóval: a szokásos.

Így tetszett:
Atyaég, de hiányoztatok! Erre mindig akkor jövök rá, amikor egy kicsit hanyagolom a sorozatot – na nem azért, mert unom, szó sincs róla -, aztán amikor megint előveszem, jön a fangirling.

Arra ugyan még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy miért ez a címe, de ez a legkevésbé sem zavar, kárpótolt érte a tartalom.
Ebben a részben egy hihetetlenül lassú, döcögős, egyáltalán semmi értelmet és eredményt nem mutató nyomozásról olvashatunk; körülbelül a történet feléig hőseink minden megkérdezettől csak olyan választ kapnak, amit már eddig is tudtak, ha egyáltalán kommunikálnak velük. Nem túl biztató. Aztán szép lassan jönnek az új információmorzsák, az ember meg már a haját tépi, hogy miért nem haladnak.

Mert ugyebár, ahogy lenni szokott, látjuk a másik szálat is; ezúttal azét az emberét, akik nyomozóink keresnek, akiről úgy gondolják, az elkövető lehet. Az olvasónak viszont e szál ismeretében egy kicsit más elképzelése van arról, hogy ki lehet az. Mondhatom, rendesen meg is vezetett vele Jussi. A végkifejletre egyáltalán nem számítottam, arra sem, hogy így fog pörögni minden, illetve hogy ilyen egyszerűen elvarródnak a szálak. Kicsit a Fácángyilkosokra emlékeztet a befejezés; kiderül, ki mit tett, de nem lesz jelentősége.  

A közjátékokat imádtam, betegre nevettem magam Assad beszólásain, Carl kommentárjain, akár a párbeszéd része volt, akár csak a gondolataiban fogalmazta meg őket. A legjobbak azok, amelyek Gordonra és az inkompetensségére vonatkoznak. Ezeken mindig hangosan, a térdemet csapkodva nevettem.
Pirjót az elejétől fogva ki nem állhattam, (jé, egy finn, akit nem szeretek!); rég találkoztam ennyire ellenszenves szereplővel. Azért a No1 még mindig Dolores Umbridge, de Pirjo is az élmezőnyben van.

Tetszett ez a vallásokat, napkultuszt felölelő téma is, előhozta a spirituális oldalamat. A legérdekesebb a professzor értekezése volt arról, miszerint minden vallás egy tőről fakad, és minden hitvilágban ugyanazok a motívumok jelennek meg. Örültem, hogy a saját ilyen irányú elméletemre kaptam a könyvtől még egy megerősítést.

Nagyon kíváncsi leszek a háttérsztorik folytatására: a szögbelövős ügyre és Assad hátterére is. Elképzelni nem tudom, hogy lehet tovább. Roséért pedig aggódom, nehogy elveszítsük.

Röviden összefoglalva: Jussi Adler-Olsen ismét egy szuper könyvet alkotott, köszönet neki érte. Már most sajnálom, hogy csak már két rész van hátra az eddig megjelentekből, azt pedig még inkább, hogy ezeken felül már csak kettőt tervez.

Most pedig megyek és megbeszélem magammal, hogy a Szelfik legyen-e a következő, vagy az Ecc, pecc.

Ez még tavalyról itt maradt: Jussi Adler-Olsen: Hajtóvadászat - A Q-ügyosztály esetei 5.

Ahogy A szingli fejvadász 1-et, úgy a Q-ügyosztály 5-öt is pihenésképpen iktattam be A Karamazov testvérek mellé. Így esett, hogy ez lett az utolsó olvasmányom 2020-ban.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 460
Fordító: Dr Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2020. december 30. – 2020. december 31.

A fülszöveg:
„A 15 éves Marco semmi egyébre nem vágyik, csak hogy iskolába járhasson, és meg tudjon állni a saját lábán. Gyűlöli életét a klánban, amelyet a nagybátyja irányít erős kézzel, s ahol arra kényszerítik a gyerekeket, hogy kolduljanak, betörjenek. Egy nap nem bírja tovább, és megszökik. Menekülés közben rábukkan nagybátyja egy feltételezett áldozatának holttestére, s ezzel az események egész láncolatát indítja el. Hamarosan tapasztalnia kell, hogy már nem csak a saját klánjának tagjai akarják elkapni. A Q-ügyosztályt vezető Carl Morcknek és új taggal bővült csapatának nagy szüksége lenne Marco információira, mivel kiderül, hogy egy általuk keresett személyé a holttest, amit a fiú talált. Marco azonban nagyon tart a rendőrségtől…”

A borító:
Ahogy a sorozat többi köteténél már megszoktuk, fekete-fehér kép, a cím pirossal szedve. A nagyobb kép egy fiút ábrázol, jól láthatóan menekülés közben; fut és hátra néz. A kisebb kép egy tájat ábrázol, de nem állapítható meg, hogy pontosan milyet.

Így tetszett:
Jussi Adler-Olsen mindig jó, és a Q-ügyosztály is mindig jó. A sorozatnak ez a kötete az, amelyik már nem önmagam felzárkóztatásáról szól (a 4. résszel kezdtem, ezután pótoltam az első hármat), most már egyáltalán nem tudtam, hogy a háttértörténet merre fog haladni, hova fog érkezni. Valahol jobb is így.

Ismételten egy több szálon futó, bonyolult cselekményt kapunk. Látjuk természetesen a Q-ügyosztályt (bár viszonylag sokat kell várni, mire színre lépnek), Marco szálát, és az ő üldözőit is, ami néha a klán, néha másvalakik, illetve a prológusban megjelenő konfliktus résztvevőit is.

Nagy odafigyelést igényel, hogy megértsük az összefüggéseket, hogy ki, kihez, hogyan kapcsolódik, emiatt kissé nehéz is követni az eseményeket. A klasszikus felépítés, ahol csak a nyomozást látjuk, és mi ugyanúgy nem tudunk semmit, mint a rendőrség, sokkal emészthetőbbé tette volna a kötetet. Így sem rossz, de ha valaki egy laza krimire vágyik, inkább válasszon mást.

A szerző remekül összerakta ezt a történetet, minden elismerésem azért, hogy ilyen szövevényes cselekményt ki tudott találni. A kezdetben feleslegesnek tűnő afrikai szál a végére nyer értelmet, amihez szokás szerint valami apróság kell. A végső megoldás kicsit talán túl banális is, a többi bonyodalomhoz képest egyszerűen is jött. A nyomozás szálát egy kicsit kevésnek éreztem, elbillent az egyensúly a háttérsztori és Marco története irányába.
Határozottan pozitívumként értékelem azt, ahogy a rendőr-főkapitányság élete zajlik, gondolok itt a személyi változásokra elsősorban. Ezek az események a valósághoz közelinek mutatják az egész szervezetet – a való életben is jönnek-mennek az emberek, tetszik, hogy a sorozat ezt is modellezi.

A Q-ügyosztály dolgozóin kívül egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, még Marcót sem igazán. Őt inkább sajnáltam a helyzete miatt, de bosszantott az is, hogy a félelme a rendőrségtől végig erősebb volt, mint amit a józan esze diktált volna.
Assad tevés megjegyzésein a hasamat fogtam, Carlt pedig szintén sajnáltam a sorozatos negatív események miatt.

Kíváncsian várom, hogy a további részekben kiderül-e valami konkrétabb Assad származásáról. Kezd a jó értelemben idegőrlővé válni, ahogy a szerző csak csepegteti nekünk az információkat. Épp ezért minél hamarabb szeretném az eddig megjelent köteteket elolvasni.

 

 A többi rész értékelését itt találjátok.

35-36. hét: Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló - A Q-ügyosztály esetei 4.

 Idén másodszor fordul elő, hogy egy, már korábbról ismert könyvet veszek a kezembe. A 64-es betegnaplót a tavalyi évben már olvastam, de akkor nem született blogbejegyzés róla, dacára annak, hogy az egyik kedvencem volt. Most, hogy a teljes sorozatot megszereztem, és már az előző részeket pótoltam, úgy kerek, ha ezt a részt is elolvasom, és értékelem. 

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 432
Fordító: Somogyi Gyula
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 29. – 2020. szeptember 2.

A fülszöveg:
A bántalmazás és az erőszak mindennaposnak számított azon a félreeső dán szigeten, amely kényszerű lakhelye volt szellemi fogyatékosnak ítélt nőknek, de prostituáltaknak is. Amikor Rita Nielsen első ízben lépett a szigetre, egy olyan dráma részese lett, amely 55 évvel később a megoldatlan ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztály eddigi legbonyolultabb esetéhez vezetett. A nyomtalanul eltűnt prostituált irattári anyagát tüzetes vizsgálat alá veszik, így Carl, Rose és Assad hamarosan rájönnek, hogy a nő egykori eltűnése egy súlyosan törvénysértő ügy része, amely nyilvánvalóan azóta is folytatódik. Amikor pedig mélyebbre kezdenek ásni, egy rendkívül hidegvérű ellenfél jelenik meg a színen…“

A borító:
Ahogy megszokhattuk: fekete-fehér, a cím pirossal. A cím feletti képen egy sziklás parton álló épület egy részét látjuk, alatta pedig egy, a földön fekvő nőalakot; valószínűleg meztelen és ájult vagy halott. A képek a önmagukban keveset mondanak, a fülszöveget elolvasva sejthető, hogy a felső kép az említett szigetet ábrázolja, és azt is sejthetük, hogy a nőalak kapcsolatban áll vele.

Így tetszett:
Nagyon szeretem ezt a történetet mind könyvben, mind filmen; az elmúlt egy évben négyszer vagy ötször találkoztam vele valamilyen formában. Számomra a vonzereje a témában áll: a fajelmélet újraértelmezése a modern korban. A film sokkal jobban kiélezi az aktuális helyzetre; döntően muzulmánokat vonultat fel; a könyv ennyire nem direkt, nem népcsoportra, hanem inkább társadalmi rétegekre helyezi a hangsúlyt. Mindenesetre érdekes a párhuzam a náci Németországban zajló kényszersterilizálásokkal, mind az elméletet, mind a gyakorlatot illetően.

A másik oldalon pedig ott van Nete bosszúja azért, amit ártatlanul elszenvedett. Első olvasáskor rettenetesen idegesített a személye, butának tartottam. Második olvasásra már másképp látom: egy egyszerű, meg nem értett lány, aki rosszkor volt rossz helyen,akit testileg-lelkileg összetörtek, megnyomorítottak, hogy mint a főnix, hamvaiból új életre keljen, és megtorolja sérelmeit.

Természetesen a Q-ügyosztályt sem lehet kihagyni, akik ezt a két oldalt nagy nehézségek árán összefésülik, közben egy percig sem hagyják abba az egymás közti ping-pongozást, amin ismételten jókat derültem.

A történet jól felépített; az előző kötetekben már megszokhattuk, hogy nem csak a rendőrség oldalát látjuk, hanem az áldozatét és/vagy a gyilkosét is. Itt minden és mindenki terítékre kerül, nekünk annyi a dolgunk, hogy szurkoljunk, hogy a végén összeérjenek a szálak. Kezdetben ugyanis teljesen ellentétesen futnak a szálak, nem lehet tudni, hogyan áll majd össze, megtalálják-e Carlék a jó nyomot. Lépésről lépésre látjuk Nete bosszújának megvalósulását, ezzel párhuzamosan a Q-ügyosztály szintén lépésről lépésre azonosítja az áldozatokat, és bogozza ki a csomókat. Látjuk ugyanakkor az áldozatokat is; mindenkiről előkerül valamilyen emlék, ami magyarázattal szolgál. Ez egy olyan könyv, ahol igazából egyszerre lehet szurkolni a rendőrnek is meg a gyilkosnak is, mert kettőjüknek tulajdonképpen ugyanaz a célja: leszámolni a harmadikkal. Ettől olyan zseniális ez a sztori, és itt látszik, mennyit fejlődött Jussi Adler-Olsen írói stílusa is az előző kötetekhez képest. Talán elfogult is vagyok, de rosszat nem tudok mondani róla.

Nem is rabolom tovább senki idejét az ömlengéssel; egyetlen idézettel zárom soraimat:

„A rossz hírekkel nem foglalkozunk a reggeli cigaretta előtt, és a dolgoknak egyébként is megvan a maguk menete.”

A következő részre is igyekszem minél hamarabb sort keríteni.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

28. hét: Jussi Adler-Olsen: Palackposta - A Q-ügyosztály esetei 3.

Töretlen lelkesedéssel olvasom tovább a Q-ügyosztály eseteit, épp most fejeztem be a harmadik részt. Hosszabb bevezetés szerintem nem is szükséges.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 444
Fordító: Torma Péter
Az olvasás ideje: 2020. július 4. – 2020. július 11.

A fülszöveg:
„2009-et írunk. Skóciában egy palackba zárt üzenetet sodor partra a tenger. A foszladozó papíron már alig olvashatók a vérrel írt sorok, amelyben egy testvérpár kér segítséget. A vizsgálódó helyi rendőrök kiderítik, hogy a palackot Dániában dobták vízbe, 1996-ban. Így kerül az ügy a koppenhágai rendőrség döglött aktákkal foglalkozó osztályára, azaz Carl Mørck nyomozó asztalára. Carl, valamint segítői, Assad és Rose gyorsan rájönnek arra, hogy a levelet egy bizonyos Poul Holt írta, akit öccsével együtt raboltak el tizenhárom évvel ezelőtt, ám az eltűnésüket annak idején nem jelentették. De élnek, élhetnek-e még, s ha igen, vajon hol?“

A borító:
A harmadik rész után már mondhatom, hogy a szokásos: vörös betűkkel a cím, fölötte és alatta egy-egy fekete-fehér kép. A felsőn a cím illusztrációjaként egy üvegpalackba zárt üzenet található, az alsón pedig két kisfiút látunk, amint a vízpartról nézik a távolban feltűnő szárazföldet. A képek azt sugallják, hogy ők írhatták az üzenetet. Ezt a borítót szerintem végre eltalálták; az előző kettőnél sokkal jobban összefügg a címmel és a fülszöveggel.

Így tetszett:
A történetvezetés a szokásos: egy szál a tettesnek, egy szál az áldozatoknak, egy a rendőrségnek, illetve egy idősík a múltnak és egy a jelennek. Utóbbiakon fejezetenként, sokszor fejezet közben is ugrál, egy-egy emléket felelevenítve. Ezt főként a tettes szálán teszi, ezzel is bemutatva annak előtörténetét és segít annak a megértésében, hogy milyen pszichés trauma vezetett ahhoz, hogy azzá váljon, akit a történetben megismerünk. A szerző ezt elég hitelesen ábrázolja.

Az események a könyv körülbelül háromnegyedéig viszonylag lassan haladnak; nehéz a palackba zárt üzenet megfejtése, és közben olyan ügyekkel is foglalkoznak főhőseink, amelyek csak részben tartoznak hozzájuk, így ez háttérbe is szorul. Lassan, apró lépésekkel haladnak előre, nagyon nehezen mozdul meg az ügy; már a könyv felénél járunk, és még mindig alig tudunk valamit. Ekkor kerülnek elő olyan információk, amik végre lendítenek a dolgon. Ahogy egyre több furcsaság kerül elő, és kezd körvonalazódni a bűntény, úgy gyorsulnak fel az események, de egészen a végéig csak futnak a tettes után, aki mindig egy lépéssel előttük jár. Amikor utóbbi megneszeli, hogy a nyomában vannak, olyan hibákat vét, amelyek Carlék kezére játszanak. A végjátékban Carl és Assad szokás szerint megsérül és elájul, a tettes letartóztatásának menetéről pedig fogalmunk sincs (és nekik se).

Miközben a palackposta ügye nagyon lassan kibontakozik, a szereplők magánéletébe nyerhetünk nagyobb bepillantást. Carl kapcsolata fejlődik a pszichológusával, és magához költözteti lebénult társát is, mindeközben pedig próbálja felderíteni Assad magánéletét, ami egyre zavarosabbá válik. Rose még az elején kilép a történetből, helyét nővére, Yrsa veszi át. Róluk már a 64-es betegnaplóból tudtam; annak elolvasásakor felébredt már bennem a gyanú, hogy ők nem két különböző ember, hanem egy személy, két személyiséggel. Ennél a kötetnél pedig ebben biztos is lettem. Assadnak is megismerhetjük egy új, sötétebb oldalát; ez az Assad agresszívabb, és mindenre elszánt, ha a családja védelméről van szó.  

A tettes is egy rendkívül összetett személyiség; pszichopatának gondolom, és az sem kizárt, hogy kényszeres is. Megnyerő, de számító és érzelemmentes, mindent pontosan kitervel, és kínosan ügyel a részletekre. A társadalomba való beilleszkedésre teljesen alkalmatlan figura. Szeretem az ilyen karaktereket, ezeket a legnehezebb a nyomozóknak elkapni.

Érdekesnek találtam a vallási indíttatást is, amely egyfajta kritikaiként is értelmezhető a felekezetek, illetve a kisebb szekták felé.

Ugyan most kevesebb váratlan fordulattal találkoztam, élveztem a könyvet; az elejével lassabban, a második felével sokkal gyorsabban haladtam már (egészen pontosan a felét ma olvastam el).

Végezetül megosztanám kedvenc életbölcsességeimet a regényből:

„…a posta nem a rejtélyek felderítésére szakosodott, hanem inkább azok teremtésére.”

„Amikor az ember egy jégtáblán áll édes kettesben egy tajtékzó jegesmedvével, akkor át kell gondolnia a lehetőségeit.”

„Tudod, Carl, mindegy, milyen erővel ülsz rá a karóra, amikor felállsz, fájni fog a segged.”

"Aki nem követett el bűncselekményt, azt szükségtelen jobban megszorongatni, mint amennyire az adóhivatal nevének említése felidegesíti."

A következőkben egy kicsit magukra hagyom kedvenc rendőrkaraktereimet, hogy elolvashassam a várva várt új Stephen King-regényt, de ígérem, hamarosan visszatérek hozzájuk.

5/5

Ha szeretnéd követni A Q-ügyosztály eseteit, itt megteheted.

27. hét: Jussi Adler-Olsen: Fácángyilkosok - A Q-ügyosztály esetei 2

Napok óta Q-ügyosztály lázban égek. Egészen pontosan egy hete, amikor is elkezdtem a sorozatot a Nyomtalanullal (értékelés a címre kattintva). Sajnos az élet közbeszólt, ezért kevesebb időm maradt a napi olvasásra, így a második kötetet lassabban végeztem ki.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 382
Fordító: Szőke Zsolt
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. július 4.

A fülszöveg:
Egy tóparti nyaralóban brutálisan meggyilkolnak egy testvérpárt. A rendőrség egy csoport gazdag és befolyásos családból származó diák között keresi az elkövetőket. A bizonyítékok azonban nem perdöntőek, így egy idő után vádemelés nélkül félreteszik az ügyet. Ám kilenc évvel később az egyik gyanúsított feladja magát, és beismeri, hogy ő volt a tettes. Az eset aktái valamiképp mégis az elfekvő ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztályt vezető Carl Mørck asztalára kerülnek, aki először arra gondol, hogy tévedésről van szó. Végül csak beleássa magát az esetbe, és rájön, hogy itt bizony bűzlik valami. A nyomok egy csapzott hajléktalanon, Kimmie-n keresztül az ország három leghatalmasabb férfijához vezetik. De a triumvirátus maga is kétségbeesetten kutat az utcán élő nő után, mert olyan tudás birtokában van, ami egy életre tönkreteheti őket. A hajtóvadászat kezdetét veszi…“

A borító:
Az előző kötethez hasonlóan itt is két fekete-fehér képet látunk a borítón; a dominánsabb a cím alatt helyezkedik el, és egy nőalakot ábrázol, amit (feltehetően) egy alagútban, esetleg csatornában guggol. A cím feletti képen egy vonatot látunk. A fülszöveget olvasva valószínűsíthető, hogy a képen az ügy megoldásának kulcsát ismerő hajléktalan nő szerepel, aki sokkal inkább fiatal, konszolidált kinézetű lánynak tűnik. Ez a kép, és a cím feletti vonat képe is később nyer értelmet, ahogyan a cím is.

Így tetszett:
Az előző kötettel, és az abban megjelenő üggyel összehasonlítva a második sokkal bonyolultabb. Több szál és több idősík jelenik meg párhuzamosan, és sokszor csak a fejezet harmadik-negyedik mondatánál derül ki, hogy kit és mikor látunk éppen. Nagyon oda kell figyelni, könnyen el lehet veszni a történetben. Az egyik szál természetesen a Q-ügyosztályé és a nyomozásé. Egy másik szálat kapnak a hatalmasok, egy harmadikat pedig Kimmie, az utcán élő nő. Utóbbi szereplők múltjára is rálátást kapunk, így fokozatosan feltárulnak előttünk azok az események, amelyek után Carl, Assad és újdonsült kolléganőjük, Rose nyomoznak.

A cselekmény szövevényes, kevésbé fordulatos, ugyanakkor tökéletesen szemlélteti, milyen helyzetbe kerül egy nyomozó, ha érinthetetlen emberekre gyanakszik egy bűntény során. A Q-ügyosztály minduntalan akadályokba ütközik: az ügy régi volta, a korábban megszületett ítélet és a volt internátusi diákok összetartása mind-mind a nyomozás hátráltatására hivatottak. Carlék persze nem nyugszanak bele, és mindent megtesznek, hogy az akadályokat elhárítsák és felgöngyölítsék az ügyet. Emiatt úgy éreztem, kissé vontatottan haladunk előre, és volt egy olyan érzésem is, ami az utolsó 60 oldalnál erősödött, hogy itt nem lesz megoldás, nem lesz ítélet. Megoldás végül lett; olyan, ami hűen tükrözi azt, hogy ilyen magas pozícióban levő emberekhez hogyan lehet hozzányúlni. Mindeközben a háttérsztori, amely Carl magánéletével foglalkozik, szintén halad előre egy lassú tempóban. Kíváncsian várom, mi sül ki belőle.

Változatlanul szeretek belelátni a tettes elméjébe is. A legjobban Kimmie szála tetszett. Viszontagságos múltjába is bepillantást nyerhetünk, és világosan látszanak az indítékai és őrültsége is. Teljességgel megérthető, hogy mit miért tesz; a bosszúvágy és nem teljesen ép elméje hajtja. Az a típusú karakter, akinél nehéz eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll; én egy sötétebb szürke jellemnek mondanám, akiben alapvetően megvan a jóság, a jó szándék, de az élettörténete miatt felülkerekednek a negatív vonások, jellemének sötét oldala.

A hatalmasok egyértelműen ellenszenvesek voltak számomra. Tipikusan azok az emberek, akik azt gondolják, hogy a pénzük miatt bármire képesek és bármit megtehetnek, ezért nincs félnivalójuk. A történet igazolja is ezt a gondolkodást.

Carl és Assad változatlanul jó páros, sokat nevetek Assad nyelvi botlásain és a kettőjük közötti ping-pongon. Rosét is kedvelem, és a főnökével ellentétben nem találom idegesítőnek. Plusz piros pont jár a szerzőnek azért, hogy alternatív stílusú karakternek írta meg őt. Nem írja le pontosan, melyik szubkultúrába tartozik, de a külseje alapján én punkra vagy goth-ra tippelek, inkább az utóbbi felé tendálva. Ha leírná valamelyik részben, milyen zenét hallgat…

Ez alkalommal kicsit többet jegyzeteltem, több gondolat ragadta meg a figyelmem illetve nevettetett meg. Jöjjenek most ezek:

„Jellemző a nyaralásra. Hogy véget ér.”

„Mindenki maga választja meg a halálát.”

„A friss vidéki levegő akkor a legjobb, ha füstszűrőn keresztül tüdőzi le az ember.”  - láncdohányosoknak ismerős lehet az életfilozófia

„Szükségtelen a becézés, a behízelgés és az ajándékeső, ha az emberek csupán egyvalamire ácsingóznak igazán: a tiszteletre.”

„Ha megszűnik egy akadály, fix, hogy jön egy másik.”

Jussi Adler-Olsen ezzel a résszel is jót alkotott, és ugyan az előző rész egy hajszállal jobban tetszett, kíváncsian várom a folytatást. Máris elkezdem.

4,5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

26. hét/2: Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul - A Q-ügyosztály esetei 1

A Q-ügyosztály iránti rajongásom 2018-ban kezdődött, amikor a mozikba került A 64-es betegnapló. Amikor beültem a filmre, fogalmam sem volt, hogy egy könyvadaptációt látok, ráadásul egy sorozat negyedik részéből. Kifelé jövet megállapítottam, hogy végre egy olyan filmet láttam, ahol nem balfékek a nyomozók, és azt is tudtam, hogy meg akarom ismerni ennek a sztorinak a könyvváltozatát, sőt, az egész sorozatot is. El is kezdtem összegyűjteni a könyveket; a sorozat a nyolcadik rész megjelenésével és a szinte már sehol nem kapható hatodik rész beszerzésével lett teljes. Ideje volt hát elkezdeni elölről.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 500
Fordító: Szöllősi Adrienne
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. június 27. + 3 perc

A fülszöveg:
„A középkorú, kissé kiégett nyomozót, Carl Mørköt kiváló kopónak tartják, de mivel fárasztó alak, kollégái nem dolgoznak vele szívesen. Amikor megalakul a Q-ügyosztály az egyszer már lezárt, felderítetlenül maradt ügyek újravizsgálására, Carlt ennek élére száműzik. Az íróasztalára halmozott poros dossziék közül minden lelkesedés nélkül húzza elő egy népszerű politikusnő évekkel ezelőtti eltűnésének anyagát. A nőt utoljára egy komp fedélzetén látták értelmi fogyatékos öccsével. A rendőrség álláspontja szerint a csinos, harmincas Merete Lynggaard nagy valószínűséggel a tengerbe esett, bár a teste sosem került elő. Miután Carl Mørk és egyetlen segítsége, az eredetileg kávéfőzésre és takarításra mellé beosztott arab menekült, Assad munkához lát, csakhamar megdöbbentő részletek kerülnek felszínre. Ám annak kiderítése, hogy mi történt valójában, szinte lehetetlennek tűnik…”

A borító:
A sarokban kuporgó nő és a cím fölött látható elhagyatott ház képe előrevetíti, hogy emberrablós sztorit fogunk olvasni. A fekete-fehér kép számomra azt is jelzi, hogy lesz benne valami nyomasztó. A fülszöveg hozzáolvasásával pedig az is sejthető, hogy nem lesz ez olyan egyszerű.

Így tetszett:
A prológus után a dán rendőrség életébe csöppenünk bele, egyenesen a közepébe. A hely, az emberek, minden úgy tárul elénk, mintha mindig is ismertük volna őket; nincs bevezetés, felületes a szereplők jellemzése vagy a hely leírása. Mindent képzelj el, ahogy akarsz. Vagy ne, hiszen úgyis tudod, ki/mi hogy néz ki, és igazából mindegy is. Jussi Adler-Olsen nem bajlódik ilyen részletekkel, és azt hiszem, igaza is van. Ezek elterelik a figyelmet a tartalomról. Arra pedig igencsak oda kell figyelni.

A cselekmény két szálon és két idősíkon fut: az egyik a rendőröket mutatja a történet jelenében, a másik pedig az eltűnt nőről szól, és öt évvel korábban indul. A szálakat és az idősíkokat folyamatosan váltogatva bontakozik ki előttünk az ügy minden részlete. Korábban is említettem már, hogy szeretem ezt a fajta történetvezetést: hogy látom azt, amit a nyomozó nem, és azért szurkolok, hogy jöjjön rá arra, amit én már tudok.

Itt még annyi csavar van a dologban, hogy sem én, sem ők nem tudják, ki állhat a nő eltűnése mögött. Egy idő után persze az áldozat szálán a szerző lelövi a poént, de addig is jó volt tippelgetni, és még jobb volt látni beigazolódni a sejtésemet. A cselekmény eléggé összetett, szépen elrejtette a kapcsolódási pontokat, és persze igyekszik minket összezavarni egy másik ügy bemutatásával is. Tulajdonképpen ez utóbbi még életszerű is, elvégre soha senki nem csak egy ügyön dolgozik.

Különösen tetszett az, ahogy a hangulatot fokozta. Lassan, észrevétlenül. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ráz a hideg és az ujjaimmal dobolok a könyvön, épp csak nem kezdtem rágni a körmöm. Az utolsó oldalakon nagyon izgultam, szurkoltam Carlnak és Assadnak, hogy sikerrel járjanak, mielőtt késő lesz. A befejezés végül nagyon szép volt, kicsit meg is könnyeztem.

A szereplőket kezdettől fogva nagyon szerettem. Ha nem ismertem volna már korábbról A 64-es betegnaplót, minden bizonnyal másképp állok a mostanra kedvenc rendőrkarakteremmé vált Carl Mørck-höz, de így tudtam hova tenni a nyers modorát, és hatalmasakat nevettem rajta és Assadon. Utóbbit akkor is rögtön megkedveltem volna, ha most találkozom vele először. Meretét sajnáltam ugyan, de különösebb szimpátiát nem éreztem iránta, és a többi szereplő is semleges maradt. A visszatérő szereplőknél majd a sorozat többi részénél elbillen a mérleg.

A nyelvezet mai, egyszerű és könnyed, és bár a dán nevek elsőre furcsák lehetnek, hamar meg lehet szokni és gyorsan lehet haladni az olvasással. Egy-egy fordítási vagy szerkesztési hibára lettem csak figyelmes, például a vezetéknevek néhányszor összekeveredtek, illetve az egyik oldalon azt állítják, hogy az áldozat kapszulában vette be a THC-t, a másikon pedig már tablettáról beszélnek. A vége felé pedig a dátumot rontották el: 2002.03.02. után öt évvel, két hónappal és tizenhárom nappal nem 2007.03.02. van, hanem 2007.05.15. (A következő említésnél már jó volt.) Ezek ugyan apróságok, mégis megütközik rajtuk az ember egy pillanatra.

Kivételesen kevés idézetet hozok; nem nagyon értem rá jegyzetelni, az összes humoros mondatot pedig mégsem írhatom ki. Ezek lennének a kedvenceim:

„Carl hiába próbálta megérteni, nem talált magyarázatot a halál természetére. Csak annyit tudott róla, hogy jobbára váratlanul érkezik, végtelen csendben, és biztos a célpontjában.”

„Ez a Bak egy felfújt hólyag. Önimádó, beképzelt alak. Egy nyavalyás kis stréber. Igazi bürokrata. A feleségének minden bizonnyal adatlapokat kell kitöltenie, lehetőleg három példányban, ha ágyba akar bújni vele.”

„Hoztam haza két pizzát, tudja? És salátát. És az az igazság, hogy a pizza frissen jó. Ha kihűl és összeesik, ehetetlen.”

Ezennel kijelentem, hogy A Q-ügyosztály esetei belépett a kedvenc sorozataim közé.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted.