A Q-ügyosztály iránti rajongásom 2018-ban kezdődött, amikor a mozikba
került A 64-es betegnapló. Amikor
beültem a filmre, fogalmam sem volt, hogy egy könyvadaptációt látok, ráadásul
egy sorozat negyedik részéből. Kifelé jövet megállapítottam, hogy végre egy
olyan filmet láttam, ahol nem balfékek a nyomozók, és azt is tudtam, hogy meg
akarom ismerni ennek a sztorinak a könyvváltozatát, sőt, az egész sorozatot is.
El is kezdtem összegyűjteni a könyveket; a sorozat a nyolcadik rész
megjelenésével és a szinte már sehol nem kapható hatodik rész beszerzésével
lett teljes. Ideje volt hát elkezdeni elölről.
Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 500
Fordító: Szöllősi Adrienne
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. június 27. + 3 perc
A fülszöveg:
„A középkorú, kissé kiégett nyomozót, Carl Mørköt kiváló kopónak tartják, de
mivel fárasztó alak, kollégái nem dolgoznak vele szívesen. Amikor megalakul a
Q-ügyosztály az egyszer már lezárt, felderítetlenül maradt ügyek
újravizsgálására, Carlt ennek élére száműzik. Az íróasztalára halmozott poros
dossziék közül minden lelkesedés nélkül húzza elő egy népszerű politikusnő
évekkel ezelőtti eltűnésének anyagát. A nőt utoljára egy komp fedélzetén látták
értelmi fogyatékos öccsével. A rendőrség álláspontja szerint a csinos,
harmincas Merete Lynggaard nagy valószínűséggel a tengerbe esett, bár a teste
sosem került elő. Miután Carl Mørk és egyetlen segítsége, az eredetileg
kávéfőzésre és takarításra mellé beosztott arab menekült, Assad munkához lát,
csakhamar megdöbbentő részletek kerülnek felszínre. Ám annak kiderítése, hogy
mi történt valójában, szinte lehetetlennek tűnik…”
A borító:
A
sarokban kuporgó nő és a cím fölött látható elhagyatott ház képe előrevetíti,
hogy emberrablós sztorit fogunk olvasni. A fekete-fehér kép számomra azt is
jelzi, hogy lesz benne valami nyomasztó. A fülszöveg hozzáolvasásával pedig az
is sejthető, hogy nem lesz ez olyan egyszerű.
Így tetszett:
A prológus után a dán rendőrség életébe csöppenünk bele, egyenesen a
közepébe. A hely, az emberek, minden úgy tárul elénk, mintha mindig is ismertük
volna őket; nincs bevezetés, felületes a szereplők jellemzése vagy a hely
leírása. Mindent képzelj el, ahogy akarsz. Vagy ne, hiszen úgyis tudod, ki/mi
hogy néz ki, és igazából mindegy is. Jussi Adler-Olsen nem bajlódik ilyen
részletekkel, és azt hiszem, igaza is van. Ezek elterelik a figyelmet a
tartalomról. Arra pedig igencsak oda kell figyelni.
A cselekmény két szálon és két idősíkon fut: az egyik a rendőröket mutatja
a történet jelenében, a másik pedig az eltűnt nőről szól, és öt évvel korábban
indul. A szálakat és az idősíkokat folyamatosan váltogatva bontakozik ki
előttünk az ügy minden részlete. Korábban is említettem már, hogy szeretem ezt
a fajta történetvezetést: hogy látom azt, amit a nyomozó nem, és azért
szurkolok, hogy jöjjön rá arra, amit én már tudok.
Itt még annyi csavar van a dologban, hogy sem én, sem ők nem tudják, ki állhat
a nő eltűnése mögött. Egy idő után persze az áldozat szálán a szerző lelövi a
poént, de addig is jó volt tippelgetni, és még jobb volt látni beigazolódni a
sejtésemet. A cselekmény eléggé összetett, szépen elrejtette a kapcsolódási
pontokat, és persze igyekszik minket összezavarni egy másik ügy bemutatásával
is. Tulajdonképpen ez utóbbi még életszerű is, elvégre soha senki nem csak egy
ügyön dolgozik.
Különösen tetszett az, ahogy a hangulatot fokozta. Lassan, észrevétlenül.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ráz a hideg és az ujjaimmal dobolok a
könyvön, épp csak nem kezdtem rágni a körmöm. Az utolsó oldalakon nagyon
izgultam, szurkoltam Carlnak és Assadnak, hogy sikerrel járjanak, mielőtt késő
lesz. A befejezés végül nagyon szép volt, kicsit meg is könnyeztem.
A szereplőket kezdettől fogva nagyon szerettem. Ha nem ismertem volna már
korábbról A 64-es betegnaplót, minden
bizonnyal másképp állok a mostanra kedvenc rendőrkarakteremmé vált Carl Mørck-höz,
de így tudtam hova tenni a nyers modorát, és hatalmasakat nevettem rajta és
Assadon. Utóbbit akkor is rögtön megkedveltem volna, ha most találkozom vele először.
Meretét sajnáltam ugyan, de különösebb szimpátiát nem éreztem iránta, és a többi
szereplő is semleges maradt. A visszatérő szereplőknél majd a sorozat többi
részénél elbillen a mérleg.
A nyelvezet mai, egyszerű és könnyed, és bár a dán nevek elsőre furcsák
lehetnek, hamar meg lehet szokni és gyorsan lehet haladni az olvasással. Egy-egy
fordítási vagy szerkesztési hibára lettem csak figyelmes, például a vezetéknevek
néhányszor összekeveredtek, illetve az egyik oldalon azt állítják, hogy az
áldozat kapszulában vette be a THC-t, a másikon pedig már tablettáról
beszélnek. A vége felé pedig a dátumot rontották el: 2002.03.02. után öt évvel,
két hónappal és tizenhárom nappal nem 2007.03.02. van, hanem 2007.05.15. (A következő
említésnél már jó volt.) Ezek ugyan apróságok, mégis megütközik rajtuk az ember
egy pillanatra.
Kivételesen kevés idézetet hozok; nem nagyon értem rá jegyzetelni, az
összes humoros mondatot pedig mégsem írhatom ki. Ezek lennének a kedvenceim:
„Carl hiába próbálta megérteni,
nem talált magyarázatot a halál természetére. Csak annyit tudott róla, hogy
jobbára váratlanul érkezik, végtelen csendben, és biztos a célpontjában.”
„Ez a Bak egy felfújt hólyag.
Önimádó, beképzelt alak. Egy nyavalyás kis stréber. Igazi bürokrata. A
feleségének minden bizonnyal adatlapokat kell kitöltenie, lehetőleg három
példányban, ha ágyba akar bújni vele.”
„Hoztam haza két pizzát, tudja? És
salátát. És az az igazság, hogy a pizza frissen jó. Ha kihűl és összeesik,
ehetetlen.”
Ezennel kijelentem, hogy A Q-ügyosztály esetei belépett a kedvenc
sorozataim közé.
5/5🌟
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése