41. hét/2: J.D. Barker - A negyedik majom - 4MGY 1

Mélabús hangulatom gyógyítására vettem még januárban,de végül valami más, témában hasonló könyvet olvastam el helyette, ez pedig háttérbe szorult. Mostanában újra úrrá lett rajtam ez a hangulat, így hosszas töprengés után előszedtem.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 406
Fordító: Bosnyák Edit
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 28. – 2021. október 18.

A fülszöveg:
A ​Négy Majom Gyilkos több mint öt éve tartja rettegésben Chicago lakóit. Az áldozatai rendre fiatal lányok, módszerei és „védjegye” különösen kegyetlen. A rendőrség még ennyi év elteltével is csupán a sötétben tapogatózik, míg egy nap halálos gázolással történő balesetet jelentenek egy buszmegállóban. Kiderül, hogy az áldozat a Négy Majom Gyilkos. A helyszínelés során többek közt egy naplót találnak nála, és minden arra utal, hogy a régóta keresett gonosztevő épp elrabolt egy utolsó áldozatot, mielőtt váratlanul utolérte a vég.
Sam Porter nyomozó, a gyilkosra specializálódott egység vezetője tudja, hogy nagyon kevés ideje maradt megtalálni az elrabolt lányt. A sorozatgyilkos naplóját olvasva belemerül egy pszichopata tudatába és különös élettörténetébe, és olyan dolgokat talál, amikre nem lehet felkészülni. Rohamosan fogy az idő, és a Négy Majom Gyilkos még a túlvilágról is gúnyt űz a rendőrségből ebben a mesterien megírt, lebilincselő thrillerben.

J.D. Barker regényében a Hetedik és A bárányok hallgatnak hangulata találkozik, miközben a szerző remekül gondolja végig és újítja meg a sorozatgyilkosokra épülő történeteket egy olyan főgonosszal, akit egyhamar nem felejtünk el.

A borító:
Szép fehér. Más ezen kívül nem fogott meg rajta, a tenyérnyomoknak igazából nem sok köze van a történethez – legalábbis én nem találtam kapcsolódási pontot.

Így tetszett:

Nem tudom… A legőszintébben: nem tudom, mit gondoljak, vagy hova tegyem. Van egy szuper jó ötlet a majmokkal – egy egészen kifacsart nem hall, nem lát, nem beszél koncepcióra épülő gyilkosság-sorozattal és egy súlyos traumákon és agymosáson átesett gyilkossal. A váltott szemszög rendben van, a napló segítségével való ugrálás az időben szintén. Jó ötlet a napló, azzal lehet a legjobban belemenni a lélektanba, megtalálni a miérteket, indítékokat.

Van viszont néhány dolog, amivel nem tudok mit kezdeni. Ez mindjárt a gyilkosunk családja. Én elhiszem, hogy létezhetnek olyan emberek, mint ez a házaspár, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy a kisded játékaikba ilyen szinten bevonnák a gyereküket is. Még elmebetegek között sem életszerű, hogy a gyerek olyat jegyezzen meg, hogy „anya a gyilkosságok után ilyen vagy olyan szokott lenni”. Egyszerűen nem. Sok helyen éreztem azt, hogy a naplóban történtek egy bődületes nagy fikció részei, esetleg valami masszív hallucinációról van szó – egy helyen van is egy utalás, hogy talán tényleg az, de a könyv végére ez nem derül ki.

A többi részt elég jól összerakta Barker, szeretem, amikor minden mindennel összefügg, és egy összetett történet kerekedik ki. A csavarokat viszont nem éreztem olyan átütőnek, csak úgy odavetette őket, és kész.

Porter rémesen idegesít a technológiai tudatlanságával – lehet, hogy mostanában túl sok ilyenbe szaladtam bele, de kezdem klisésnek érezni, hogy a fő nyomozókarakter képtelen haladni a korral, minden közösségi oldalról megkérdezi, mi az, és papírra jegyzetel. És kezd az is tipikussá válni, hogy ennek a karakternek az életében van valami befejezetlen ügy, amit állandóan pörög, és ami hatalmas lelki teher.

Az pedig elég béna volt, ahogy a 4MGY-t azonosították. Egy kis furcsaság, minimális utánajárás, majd: „Ő a 4MGY.” Komolyan? Neeee!

Rosszkor olvastam? Lehet. Valami nem jött át belőle? Elképzelhető. Immúnis lettem már a sok olvasott borzalomra? Megeshet. Mindenesetre valamiért ez most nekem annyira nem jött be. Pedig jó lehetett volna. Ebben a pillanatban viszont nem tudom eldönteni, hogy érdekel-e a többi rész,érdemes-e adni még egy esélyt a sorozatnak. Hisz valamiért mégiscsak sokan szeretik.

 

 

4. hét: John Cure: A lány, akit élve ástak el

Ennek a könyvnek a címe tetszett meg nagyon; épp valami mást akartam megrendelni a Szukits.hu-ról, és az olcsóbb kiszállítás érdekében még szükség volt pár könyvre a kosárba. Ez lett az egyik.

Kiadó: Enigma
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 384
Az olvasás ideje: 2021. január 25. – 2021. január 30.

A fülszöveg:
„Az ​Ördögkatlannak nevezett vörös szoba szörnyű kínok és halálsikolyok színhelye. Vérbrigádnak hívják magukat, és a saját otthonukból rabolnak el nőket, hogy aztán az internet legmélyebb bugyrában, a hírhedt dark neten keresztül tegyék közzé a haláltusájukról készült videókat.
A félholt lányt, egy félig megnyúzott nő holttestével együtt egy hajléktalan férfi kaparja ki a sáros földből. A lány a nevén kívül semmi másra nem emlékszik, és napjait egy szanatóriumban tölti az emlékeiért küzdve, miközben próbál megbarátkozni nőiességében megcsonkított testének látványával. Zorának hívják. Ő a Vérbrigád rémtetteinek egyetlen túlélője. Miután Zora kiléte napvilágra kerül, a nyomozást vezető rendőrtiszt, felismerve a lányt fenyegető életveszélyt, egy régi barátját hívja segítségül abban bízva, hogy ő képes lesz megtalálni és megállítani a Vérbrigádot.
Huszti Nimród visszavonultan él egy aprócska faluban, ahol ideje nagy részét sorsukra hagyott macskák és kutyák megmentésével tölti. Ugyan reflexei megkoptak, és a múlt démonaival is meg kell küzdenie, de a férfi teste és elméje még birtokolja azt a különleges tudást, amit két évtizeden keresztül a nemzet érdekében vívott titkos háborúkban tökéletesített. Viszont mindarra, amivel szemben találja magát, még ő sincs felkészülve.
John Cure legújabb regénye egy vérbeli, hátborzongató thriller, ami egyben a Medúza-krónikák felkavaróan izgalmas és sokkoló nyitánya.”

A borító:
Kellően elmebeteg, a címnek pontosan megfelelő illusztrációval. Erősíti bennem a tudatot, hogy soha ez életben nem szeretnék így járni.

Így tetszett:
Nem tudtam, hogy magyar szerzővel van dolgom, egészen addig, amíg az első oldalon meg nem láttam a magyar keresztnevekkel rendelkező szereplőket. Be kell vallanom, elsőre furcsák is voltak; kevés hazai irodalmat olvasok, de azt hiszem, ezen sürgősen változtatni kell.

A szerző nem sokat bajlódik a felvezetéssel, rögtön belecsöppenünk a sűrűjébe egy gyilkossággal és emberrablással. Aztán, mint a híradóban, a véres részek után jön a cukiság: Nimród megment egy néhány hetes kiscicát. Aztán megint vált a kép, és megtalálják a lányt, akit élve ástak el.

A cselekmény több szálon fut: vagy egy Nimródnak, egy Zorának, és még egy a soron következő áldozat(ok)nak. Az ilyet szeretem. Meg az olyat is, amikor a leírtak olyan erősen hatnak rám, hogy konkrétan gyomorgörccsel ülök a könyv fölött és várom, mi lesz ebből.
Régóta vártam már egy olyan könyvre, ahol ennyi vér van, ilyen brutalitás, és ilyen elmebeteg elkövető. Elég sokszor szisszentem vagy kiáltottam fel olvasás közben.
A dark webért külön jár a piros pont, ebből az ötletből sokat lehet kihozni, de eddig még nem láttam, hogy bárki hozzányúlt volna a témához, főleg így. Halálpornó, mint alapkoncepció… Szerintem nem is kell ragozni.
A szerelmi szál meg egyszerűen kell. Biztos, hogy a későbbiekben lesz még jelentősége, és nem csak azért van ott, mert miért ne, vagy hogy oldja a feszültséget.

Nimród karakterével egy új kedvencet avattam; katona, macskás és jó humorú… Hatalmasakat nevettem a beszólásain. Az előéletéről még szívesen olvastam volna, remélhetőleg a további részekben még több háttérinfo kerül elő róla.
Gréti nagyon cuki, Zorát rettenetesen sajnáltam (a kilétére egyébként elég hamar rájöttem), a legközelebb viszont Karola szála állt hozzám – az ő történetének egy része nagyon elevenembe talált.

A vége egy kicsit túl egyszerűen jött, kicsit még húzhatta, vagy esetleg jobban bemutathatta volna, hogy hogyan jöttek rá, kiket és hol kell keresni. Ez kicsit olyan húzás volt, mint amilyeneket akciófilmekben lehet látni.

Egyébiránt bátran ki merem jelenteni, hogy nemzetközi színvonalú bűnügyi thrillert olvastam. És ezek után tuti, hogy a Normafára se fogok tudni úgy elmenni soha többet, hogy ne ez a könyv jusson eszembe.

Ami sajnos egy kicsit levesz az értékéből, az a szerkesztés; az újranyomás előtt érdemes lenne az illetékeseknek átnézni, hogy ne maradjanak benne elgépelések, nem egyeztetett mondatrészek, ly-j hiba, stb. Az olvasás élményét számomra nem rontották ezek, de azért fennakadtam rajtuk. És azt sem ártott volna eldönteni, hogy az a bizonyos valaki vegyész vagy gyógyszerész, mert nem egészen mindegy. Emiatt vonom le azt a fél csillagot. Ezt jelzésnek szánom, egyénként ettől eltekintve új kedvencet avatok.

42. hét: Kerry Drewery - 7. cella

Múltkori könytárlátogatásom alkalmával találtam rá erre a könyvre. Krimit kerestem, és először a címen akadt meg a szemem. Ismerős volt, rémlett, hogy valaki, akit a Molyon figyelek, a közelmúltban olvasta. A fülszövegnek csak az első mondatát olvastam el, de már ebből éreztem, hogy jóban leszünk.

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 368
Fordító: Robin Edina
Az olvasás ideje: 2020. október 12. – 2020. október 17.

A fülszöveg:
„Egy ​olyan világba csöppenünk, ahol az igazságról és a gyilkossággal vádolt foglyok sorsáról nem kijelölt bírák vagy esküdtszék dönt, hanem a közemberek. Egy televíziós show keretein belül bárki szavazhat, hogy a vádlott ártatlan vagy bűnös. Az ítélet pedig élet vagy halál. A szavazás 7 napig tart, ezalatt a rabok egyre kisebb és egyre szűkebb cellákban várják az ítéletet. Ha eljön a 7.nap és a 7. cella, szembesülnek a sorsukkal. Jackson Paige-et, az egykori TV-reality népszerű sztárját meggyilkolták. A tizenhat éves Martha önként tett vallomást, hogy megölte őt. Az ítélet egyértelműnek tűnik. De vajon valóban ő tette? Ha mégsem, miért vállalta magára a gyilkosságot? Talán az önfeláldozásával akarja leleplezni a romlott és kegyetlen rendszert? Vagy valaki mást próbál védelmezni? Az igazságot csak kevesen ismerik, és csak egyetlen embernek van elég hatalma, hogy nyilvánosságra hozza. Ő Martha szerelme, Isaac Paige…

13.000.000 néző
7 nap, hogy kiderüljön: bűnös vagy ártatlan
1 ember, aki harcol az igazságért
Élet vagy halál? Légy te a bíró!“

A borító:
Rácsokat látunk, mögöttük egy kék íriszt, és egy madár sziluettjét. A címből és a rácsokból biztonsággal következtethetünk arra, hogy valami börtönös sztori lesz. A szem jelentősége első pillantásra nem derül ki, de a történet elején fény derül rá. A madarat sajnos még most, az olvasás után sem értem.

Így tetszett:
Az ötlet, miszerint hozzuk vissza a halálbüntetést és az igazságszolgáltatást adjuk a nép kezébe, az első pillanatban felcsigázott. Ha jobban belegondolunk, nem is annyira elrugaszkodott az ötlet, hisz napi szinten hallunk borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságokról, a kommentszekcióban az emberek azt ecsetelik, mit tennének a bűnössel, mások a halálbüntetés visszaállítását követelik. Teljesen jogos tehát szerző részéről, hogy eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha…?

A történet főszereplője, Martha Honeydew 16 éves, a nép hőse meggyilkolásának beismerése után kerül az igazságszolgáltatás elé. 7 napot tölt el 7 különböző cellában, az utolsóban villamosszék várja. Utolsó napjait a tévé közvetíti, a nézők kezében a döntés, hogy halálra ítélik-e. Showműsort csinálnak a vádlott utolsó hét napjából, és nem is annyira burkoltan buzdítják az embereket, hogy a kivégzés mellett tegyék le a voksukat. Mindeközben felmerül Martha ártatlanságának kérdése is; míg a vezetés a beismerésre hivatkozva egyértelműen elítélné, akadnak páran, akik szerint ez túl egyszerű, a háttérben másnak kell állnia.

Végigkísérjük a hét napot, Martha gondolatait, az emlékeit, illetve pártfogóinak az események közbeni tevékenységeit az igazság kiderítésére. A történet lassan építkezik, Martha emlékeiből és a többi közjátékból derül ki, mi történt valójában. Az ugrálás a térben és az időben odafigyelést igényel, de valamelyest megkönnyíti a dolgunkat a különböző személyek és igeidők használata. A történetet jelen időben meséli a szerző, kívülállóként, amikor azonban Martha gondolataira térünk át, átvált E/1-re. Az emlékeit szintén E/1-ben, múlt időben meséli el. Elsőre, és felületesen olvasva ez kuszának tűnik, de ha rájövünk a váltogatások okára, a helyére kerül a sztori.

A történet maga nem kifejezetten egyedi, hisz minden krimiben van gyilkosság, bűnös és igazságszolgáltatás, írója válogatja, hogy ezt hogy csomagolja be. Most sokkal inkább a mondanivaló és a körítés az, ami miatt letaglózott ez a könyv. Két, meglehetősen vitatott témát is felhoz: a halálbüntetés létjogosultságát és a hatalom kérdését. Mindeközben egy őrült nagy kritikával illeti korunkat, társadalmunkat és a modern kormányzatokat.

Feszegeti azt a kérdést, hogy mi lenne, ha a vádlottakat bármilyen előzetes nyomozás, bármilyen bizonyíték hiányában, csak egy beismerő vallomással kiszolgáltatnánk a nép haragjának. Bemutatja, hogyan élhet vissza egy kormány azzal, ha a népnek ezt a látszólagos hatalmat, látszólagos szabadságot megadja, miközben a háttérben való manipulálással azon munkálkodik, hogy a számukra nemkívánatos személyeket eltörölje a föld színéről, hogy hogyan legalizálják ellenségeik eltüntetését.

Gyomorforgató volt látni, ahogy a fogyasztói társadalom termékévé tették az igazságszolgáltatást is a tévéműsorral, az emelt díjas szavazással, és egy olyan műsorvezetővel, akiről nem is igazán tudtam eldönteni, hogy ennyire agymosott, vagy maga is szadista, esetleg mindkettő. Kerry Drewery ezzel a húzásával el tudta érni, hogy szívből gyűlöljem ezt a fajta rendszert, az ilyen embereket, és hogy minden ízemben remegjek a dühtől olvasás közben, és még most is, amikor ezt az értékelést írom.

Pár ütős gondolat a könyvből, érdemes rajtuk elmélázni:

„A halálbüntetés megteszi a hatását; rendesen viselkednek tőle az emberek.”

„…amikor egy nagyhangú ember előlép, könnyen követi a többség, és bizony akárhová hajlandó követni, amíg mindenki más is azt teszi.”

„Furcsa dolog az igazság; nem mindig tanácsos tudni, vagy éppenséggel kimondani.”

„A hatalom a leghatalmasabb dolog a világon. Aki a kezében tartja, mindent megtehet, amit csak akar.”

„Sokkal több erőfeszítésbe kerül gondolkodni, mint meghúzni a ravaszt.”

Tisztában vagyok a kötet hibáival is, néhol repetitív, helyenként túl egyszerű a szókincse, és a szerkesztés sem sikerült tökéletesen (van egy-egy szófordulat, ami furcsára sikeredett, és elgépelések is akadnak). Azt a fél csillagot emiatt vonom le. Izgatottan várom a folytatást.

Az ilyen könyvekért érdemes élni és olvasni.

4,5/5

41. hét/2: Lawrence Block: Sírok között

Előző roppant nehéz olvasmányom után feltétlenül valami krimire vágytam. Mivel egész héten sugdosott a fülembe a kisördög, hogy vegyek könyvet, megpróbáltam egy könyvtárlátogatással elhallgattatni. Végül ez csak egy napig sikerült, de a könyvtárból is három kötettel tértem haza. A Sírok között e három egyike volt.

Nagyon meglepett, hogy könyvcímen látom; emlékeztem egy ugyanilyen című filmre, amit még 2014-ben láttam, és bár a történetére nem emlékeztem tisztán, tudtam, hogy tetszett. Meg is volt a válasz arra, hogy miért: mint már oly sok filmnél, ennél is az a helyzet, hogy könyvből készült adaptáció, amiről a film megnézésekor fogalmam sem volt. Ahogy arról sem, hogy ez a könyv egy sorozat része, mégpedig a tizedik. Megint belenyúltam.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 356
Fordító: Varga Bálint
Az olvasás ideje: 2020. október 9. – 2020. október 11.

A fülszöveg:
„A nagymenő drogkereskedő Kenan Khoury gazdag ember, így nem csoda, hogy felesége emberrablók céltáblájává válik. Kenan kifizeti a váltságdíjat, feleségét pedig visszajuttatják hozzá az emberrablók – darabokban.

Mivel a drogkereskedő nem fordulhat a rendőrséghez, Matt Scudder segítségét veszi igénybe, akinek először azt kell kiderítenie, hogy mi lehetett az emberrablók valódi indítéka. Scudder hamarosan két, kegyelmet nem ismerő szadista pszichopata nyomában találja magát, akiknek végzetesen beteg és kegyetlen játéka csak most kezdődött el.

New York talán soha nem volt olyan mocskos és reménytelen, mint Lawrence Block tizedik Scudder-regényében, amelyből Liam Neesonnal a főszerepben forgattak – végre a szerző elismerését és tetszését is elnyerő – nagy sikerű filmet.”

A borító:
A borítót a filmhez készítették, más kiadásban nem is jelent meg a könyv. A sorozat többi részét nem ismerem, de annyit kiderítettem, hogy ezzel a borítóval sajnálatos módon kilóg a többi közül. Az előlapon a Matt Scuddert alakító Liam Neesont látjuk, amint egy temetőben áll fegyverrel a kezében. Tulajdonképpen ez segített összekötni a kezemben tartott könyvet és a rég látott filmet. Túl sok mindent a kép nem sugall; lesz benne temető, és valami bűnügyi sztorit kell várni.

Így tetszett:
Ahogy már említettem, csak emlékfoszlányaim voltak a sztoriról, és az igazat megvallva ezek olvasás közben sem váltak élesebbé. A viszonyomat a történettel az ismeretlen ismerős kifejezéssel lehet a legjobban leírni. Egyszerre éreztem azt, hogy minden, amit olvasok új, és azt, hogy nem az. Az agyam erőlködött, hogy előhívja a filmbeli jeleneteket, de nem sikerült neki, ami valahol mégis jó, hiszen így magam képzelhettem el a helyszíneket és a szereplőket.

Maga a cselekmény nem kifejezetten bonyolult, egy szálon fut és nem mondanám túl fordulatosnak sem. Eléggé kiszámítható a következő esemény, nem volt semmi csavar, az események pedig az én ízlésemnek egy kissé lassú folyásúak voltak, de ettől függetlenül abszolút élvezhető volt, és a kiszámíthatóság ellenére fenn tudta tartani az érdeklődésemet, gyorsan is haladtam vele. Az sem volt zavaró, hogy az előző 9 részt nem ismerem, ha a szerző utalt is az előző részekben történtekre, mindig adott mellé annyi magyarázatot, hogy érthető legyen az ismeretük nélkül is.

Matt karaktere valósághű, és 100%-ban emberi. Nem szégyelli bevallani, hogy valamilyen infót elfelejtett, hogy egyáltalán nem tökéletes a jelleme és a módszerei, melyek nem is egészen legálisak. Nem is az az igazi tökös nyomozókarakter, amilyeneket korábbi olvasmányaimban megszoktam, mégis kedveltem. Szerettem azt is, ahogy a többi szereplőt bemutatja. Valósághűen, a rossz oldalt sem elkendőzve, mégis úgy, hogy lehessen irántuk szimpátiát érezni. A kedvencem egyértelműen TJ lett.

A könyvben bemutatott technológia először furcsa volt, elavultnak tekintettem a kazettás magnót és a nem egyértelműen nyomógombos telefonokat a 2014-es megjelenéshez képest, a mobil hiányáról nem is beszélve. Ezek akkor kerültek a helyükre, amikor megnéztem az eredeti megjelenés évét: 1992.

Vegyesen találtam magvas gondolatokat és humormorzsákat is; mindkettőt szívesen látom bármilyen könyvben. Előbbiekből hoznék néhányat:

„A dolgok azonban változnak. Ez a lényegük. Ha máshogy nem, hát az megváltoztatja őket, hogy önmagukban nem változnak.”

„Ahogy valaki egyszer rámutatott, akár az egész életet le lehet élni naponként. Elvégre a világ ekként adagolja.”

„Az ember egész életében fél valamiről, mire másvalami végez vele.”

Apránként szeretném majd megismerni a sorozat többi részét is, érdekelnek az előzmények, főként Matt előélete, és természetesen folytatást is szívesen olvasnék, akkor is, ha magyarul nem jelent meg.

4,5/5

35-36. hét: Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló - A Q-ügyosztály esetei 4.

 Idén másodszor fordul elő, hogy egy, már korábbról ismert könyvet veszek a kezembe. A 64-es betegnaplót a tavalyi évben már olvastam, de akkor nem született blogbejegyzés róla, dacára annak, hogy az egyik kedvencem volt. Most, hogy a teljes sorozatot megszereztem, és már az előző részeket pótoltam, úgy kerek, ha ezt a részt is elolvasom, és értékelem. 

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 432
Fordító: Somogyi Gyula
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 29. – 2020. szeptember 2.

A fülszöveg:
A bántalmazás és az erőszak mindennaposnak számított azon a félreeső dán szigeten, amely kényszerű lakhelye volt szellemi fogyatékosnak ítélt nőknek, de prostituáltaknak is. Amikor Rita Nielsen első ízben lépett a szigetre, egy olyan dráma részese lett, amely 55 évvel később a megoldatlan ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztály eddigi legbonyolultabb esetéhez vezetett. A nyomtalanul eltűnt prostituált irattári anyagát tüzetes vizsgálat alá veszik, így Carl, Rose és Assad hamarosan rájönnek, hogy a nő egykori eltűnése egy súlyosan törvénysértő ügy része, amely nyilvánvalóan azóta is folytatódik. Amikor pedig mélyebbre kezdenek ásni, egy rendkívül hidegvérű ellenfél jelenik meg a színen…“

A borító:
Ahogy megszokhattuk: fekete-fehér, a cím pirossal. A cím feletti képen egy sziklás parton álló épület egy részét látjuk, alatta pedig egy, a földön fekvő nőalakot; valószínűleg meztelen és ájult vagy halott. A képek a önmagukban keveset mondanak, a fülszöveget elolvasva sejthető, hogy a felső kép az említett szigetet ábrázolja, és azt is sejthetük, hogy a nőalak kapcsolatban áll vele.

Így tetszett:
Nagyon szeretem ezt a történetet mind könyvben, mind filmen; az elmúlt egy évben négyszer vagy ötször találkoztam vele valamilyen formában. Számomra a vonzereje a témában áll: a fajelmélet újraértelmezése a modern korban. A film sokkal jobban kiélezi az aktuális helyzetre; döntően muzulmánokat vonultat fel; a könyv ennyire nem direkt, nem népcsoportra, hanem inkább társadalmi rétegekre helyezi a hangsúlyt. Mindenesetre érdekes a párhuzam a náci Németországban zajló kényszersterilizálásokkal, mind az elméletet, mind a gyakorlatot illetően.

A másik oldalon pedig ott van Nete bosszúja azért, amit ártatlanul elszenvedett. Első olvasáskor rettenetesen idegesített a személye, butának tartottam. Második olvasásra már másképp látom: egy egyszerű, meg nem értett lány, aki rosszkor volt rossz helyen,akit testileg-lelkileg összetörtek, megnyomorítottak, hogy mint a főnix, hamvaiból új életre keljen, és megtorolja sérelmeit.

Természetesen a Q-ügyosztályt sem lehet kihagyni, akik ezt a két oldalt nagy nehézségek árán összefésülik, közben egy percig sem hagyják abba az egymás közti ping-pongozást, amin ismételten jókat derültem.

A történet jól felépített; az előző kötetekben már megszokhattuk, hogy nem csak a rendőrség oldalát látjuk, hanem az áldozatét és/vagy a gyilkosét is. Itt minden és mindenki terítékre kerül, nekünk annyi a dolgunk, hogy szurkoljunk, hogy a végén összeérjenek a szálak. Kezdetben ugyanis teljesen ellentétesen futnak a szálak, nem lehet tudni, hogyan áll majd össze, megtalálják-e Carlék a jó nyomot. Lépésről lépésre látjuk Nete bosszújának megvalósulását, ezzel párhuzamosan a Q-ügyosztály szintén lépésről lépésre azonosítja az áldozatokat, és bogozza ki a csomókat. Látjuk ugyanakkor az áldozatokat is; mindenkiről előkerül valamilyen emlék, ami magyarázattal szolgál. Ez egy olyan könyv, ahol igazából egyszerre lehet szurkolni a rendőrnek is meg a gyilkosnak is, mert kettőjüknek tulajdonképpen ugyanaz a célja: leszámolni a harmadikkal. Ettől olyan zseniális ez a sztori, és itt látszik, mennyit fejlődött Jussi Adler-Olsen írói stílusa is az előző kötetekhez képest. Talán elfogult is vagyok, de rosszat nem tudok mondani róla.

Nem is rabolom tovább senki idejét az ömlengéssel; egyetlen idézettel zárom soraimat:

„A rossz hírekkel nem foglalkozunk a reggeli cigaretta előtt, és a dolgoknak egyébként is megvan a maguk menete.”

A következő részre is igyekszem minél hamarabb sort keríteni.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

28. hét: Jussi Adler-Olsen: Palackposta - A Q-ügyosztály esetei 3.

Töretlen lelkesedéssel olvasom tovább a Q-ügyosztály eseteit, épp most fejeztem be a harmadik részt. Hosszabb bevezetés szerintem nem is szükséges.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 444
Fordító: Torma Péter
Az olvasás ideje: 2020. július 4. – 2020. július 11.

A fülszöveg:
„2009-et írunk. Skóciában egy palackba zárt üzenetet sodor partra a tenger. A foszladozó papíron már alig olvashatók a vérrel írt sorok, amelyben egy testvérpár kér segítséget. A vizsgálódó helyi rendőrök kiderítik, hogy a palackot Dániában dobták vízbe, 1996-ban. Így kerül az ügy a koppenhágai rendőrség döglött aktákkal foglalkozó osztályára, azaz Carl Mørck nyomozó asztalára. Carl, valamint segítői, Assad és Rose gyorsan rájönnek arra, hogy a levelet egy bizonyos Poul Holt írta, akit öccsével együtt raboltak el tizenhárom évvel ezelőtt, ám az eltűnésüket annak idején nem jelentették. De élnek, élhetnek-e még, s ha igen, vajon hol?“

A borító:
A harmadik rész után már mondhatom, hogy a szokásos: vörös betűkkel a cím, fölötte és alatta egy-egy fekete-fehér kép. A felsőn a cím illusztrációjaként egy üvegpalackba zárt üzenet található, az alsón pedig két kisfiút látunk, amint a vízpartról nézik a távolban feltűnő szárazföldet. A képek azt sugallják, hogy ők írhatták az üzenetet. Ezt a borítót szerintem végre eltalálták; az előző kettőnél sokkal jobban összefügg a címmel és a fülszöveggel.

Így tetszett:
A történetvezetés a szokásos: egy szál a tettesnek, egy szál az áldozatoknak, egy a rendőrségnek, illetve egy idősík a múltnak és egy a jelennek. Utóbbiakon fejezetenként, sokszor fejezet közben is ugrál, egy-egy emléket felelevenítve. Ezt főként a tettes szálán teszi, ezzel is bemutatva annak előtörténetét és segít annak a megértésében, hogy milyen pszichés trauma vezetett ahhoz, hogy azzá váljon, akit a történetben megismerünk. A szerző ezt elég hitelesen ábrázolja.

Az események a könyv körülbelül háromnegyedéig viszonylag lassan haladnak; nehéz a palackba zárt üzenet megfejtése, és közben olyan ügyekkel is foglalkoznak főhőseink, amelyek csak részben tartoznak hozzájuk, így ez háttérbe is szorul. Lassan, apró lépésekkel haladnak előre, nagyon nehezen mozdul meg az ügy; már a könyv felénél járunk, és még mindig alig tudunk valamit. Ekkor kerülnek elő olyan információk, amik végre lendítenek a dolgon. Ahogy egyre több furcsaság kerül elő, és kezd körvonalazódni a bűntény, úgy gyorsulnak fel az események, de egészen a végéig csak futnak a tettes után, aki mindig egy lépéssel előttük jár. Amikor utóbbi megneszeli, hogy a nyomában vannak, olyan hibákat vét, amelyek Carlék kezére játszanak. A végjátékban Carl és Assad szokás szerint megsérül és elájul, a tettes letartóztatásának menetéről pedig fogalmunk sincs (és nekik se).

Miközben a palackposta ügye nagyon lassan kibontakozik, a szereplők magánéletébe nyerhetünk nagyobb bepillantást. Carl kapcsolata fejlődik a pszichológusával, és magához költözteti lebénult társát is, mindeközben pedig próbálja felderíteni Assad magánéletét, ami egyre zavarosabbá válik. Rose még az elején kilép a történetből, helyét nővére, Yrsa veszi át. Róluk már a 64-es betegnaplóból tudtam; annak elolvasásakor felébredt már bennem a gyanú, hogy ők nem két különböző ember, hanem egy személy, két személyiséggel. Ennél a kötetnél pedig ebben biztos is lettem. Assadnak is megismerhetjük egy új, sötétebb oldalát; ez az Assad agresszívabb, és mindenre elszánt, ha a családja védelméről van szó.  

A tettes is egy rendkívül összetett személyiség; pszichopatának gondolom, és az sem kizárt, hogy kényszeres is. Megnyerő, de számító és érzelemmentes, mindent pontosan kitervel, és kínosan ügyel a részletekre. A társadalomba való beilleszkedésre teljesen alkalmatlan figura. Szeretem az ilyen karaktereket, ezeket a legnehezebb a nyomozóknak elkapni.

Érdekesnek találtam a vallási indíttatást is, amely egyfajta kritikaiként is értelmezhető a felekezetek, illetve a kisebb szekták felé.

Ugyan most kevesebb váratlan fordulattal találkoztam, élveztem a könyvet; az elejével lassabban, a második felével sokkal gyorsabban haladtam már (egészen pontosan a felét ma olvastam el).

Végezetül megosztanám kedvenc életbölcsességeimet a regényből:

„…a posta nem a rejtélyek felderítésére szakosodott, hanem inkább azok teremtésére.”

„Amikor az ember egy jégtáblán áll édes kettesben egy tajtékzó jegesmedvével, akkor át kell gondolnia a lehetőségeit.”

„Tudod, Carl, mindegy, milyen erővel ülsz rá a karóra, amikor felállsz, fájni fog a segged.”

"Aki nem követett el bűncselekményt, azt szükségtelen jobban megszorongatni, mint amennyire az adóhivatal nevének említése felidegesíti."

A következőkben egy kicsit magukra hagyom kedvenc rendőrkaraktereimet, hogy elolvashassam a várva várt új Stephen King-regényt, de ígérem, hamarosan visszatérek hozzájuk.

5/5

Ha szeretnéd követni A Q-ügyosztály eseteit, itt megteheted.

27. hét: Jussi Adler-Olsen: Fácángyilkosok - A Q-ügyosztály esetei 2

Napok óta Q-ügyosztály lázban égek. Egészen pontosan egy hete, amikor is elkezdtem a sorozatot a Nyomtalanullal (értékelés a címre kattintva). Sajnos az élet közbeszólt, ezért kevesebb időm maradt a napi olvasásra, így a második kötetet lassabban végeztem ki.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 382
Fordító: Szőke Zsolt
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. július 4.

A fülszöveg:
Egy tóparti nyaralóban brutálisan meggyilkolnak egy testvérpárt. A rendőrség egy csoport gazdag és befolyásos családból származó diák között keresi az elkövetőket. A bizonyítékok azonban nem perdöntőek, így egy idő után vádemelés nélkül félreteszik az ügyet. Ám kilenc évvel később az egyik gyanúsított feladja magát, és beismeri, hogy ő volt a tettes. Az eset aktái valamiképp mégis az elfekvő ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztályt vezető Carl Mørck asztalára kerülnek, aki először arra gondol, hogy tévedésről van szó. Végül csak beleássa magát az esetbe, és rájön, hogy itt bizony bűzlik valami. A nyomok egy csapzott hajléktalanon, Kimmie-n keresztül az ország három leghatalmasabb férfijához vezetik. De a triumvirátus maga is kétségbeesetten kutat az utcán élő nő után, mert olyan tudás birtokában van, ami egy életre tönkreteheti őket. A hajtóvadászat kezdetét veszi…“

A borító:
Az előző kötethez hasonlóan itt is két fekete-fehér képet látunk a borítón; a dominánsabb a cím alatt helyezkedik el, és egy nőalakot ábrázol, amit (feltehetően) egy alagútban, esetleg csatornában guggol. A cím feletti képen egy vonatot látunk. A fülszöveget olvasva valószínűsíthető, hogy a képen az ügy megoldásának kulcsát ismerő hajléktalan nő szerepel, aki sokkal inkább fiatal, konszolidált kinézetű lánynak tűnik. Ez a kép, és a cím feletti vonat képe is később nyer értelmet, ahogyan a cím is.

Így tetszett:
Az előző kötettel, és az abban megjelenő üggyel összehasonlítva a második sokkal bonyolultabb. Több szál és több idősík jelenik meg párhuzamosan, és sokszor csak a fejezet harmadik-negyedik mondatánál derül ki, hogy kit és mikor látunk éppen. Nagyon oda kell figyelni, könnyen el lehet veszni a történetben. Az egyik szál természetesen a Q-ügyosztályé és a nyomozásé. Egy másik szálat kapnak a hatalmasok, egy harmadikat pedig Kimmie, az utcán élő nő. Utóbbi szereplők múltjára is rálátást kapunk, így fokozatosan feltárulnak előttünk azok az események, amelyek után Carl, Assad és újdonsült kolléganőjük, Rose nyomoznak.

A cselekmény szövevényes, kevésbé fordulatos, ugyanakkor tökéletesen szemlélteti, milyen helyzetbe kerül egy nyomozó, ha érinthetetlen emberekre gyanakszik egy bűntény során. A Q-ügyosztály minduntalan akadályokba ütközik: az ügy régi volta, a korábban megszületett ítélet és a volt internátusi diákok összetartása mind-mind a nyomozás hátráltatására hivatottak. Carlék persze nem nyugszanak bele, és mindent megtesznek, hogy az akadályokat elhárítsák és felgöngyölítsék az ügyet. Emiatt úgy éreztem, kissé vontatottan haladunk előre, és volt egy olyan érzésem is, ami az utolsó 60 oldalnál erősödött, hogy itt nem lesz megoldás, nem lesz ítélet. Megoldás végül lett; olyan, ami hűen tükrözi azt, hogy ilyen magas pozícióban levő emberekhez hogyan lehet hozzányúlni. Mindeközben a háttérsztori, amely Carl magánéletével foglalkozik, szintén halad előre egy lassú tempóban. Kíváncsian várom, mi sül ki belőle.

Változatlanul szeretek belelátni a tettes elméjébe is. A legjobban Kimmie szála tetszett. Viszontagságos múltjába is bepillantást nyerhetünk, és világosan látszanak az indítékai és őrültsége is. Teljességgel megérthető, hogy mit miért tesz; a bosszúvágy és nem teljesen ép elméje hajtja. Az a típusú karakter, akinél nehéz eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll; én egy sötétebb szürke jellemnek mondanám, akiben alapvetően megvan a jóság, a jó szándék, de az élettörténete miatt felülkerekednek a negatív vonások, jellemének sötét oldala.

A hatalmasok egyértelműen ellenszenvesek voltak számomra. Tipikusan azok az emberek, akik azt gondolják, hogy a pénzük miatt bármire képesek és bármit megtehetnek, ezért nincs félnivalójuk. A történet igazolja is ezt a gondolkodást.

Carl és Assad változatlanul jó páros, sokat nevetek Assad nyelvi botlásain és a kettőjük közötti ping-pongon. Rosét is kedvelem, és a főnökével ellentétben nem találom idegesítőnek. Plusz piros pont jár a szerzőnek azért, hogy alternatív stílusú karakternek írta meg őt. Nem írja le pontosan, melyik szubkultúrába tartozik, de a külseje alapján én punkra vagy goth-ra tippelek, inkább az utóbbi felé tendálva. Ha leírná valamelyik részben, milyen zenét hallgat…

Ez alkalommal kicsit többet jegyzeteltem, több gondolat ragadta meg a figyelmem illetve nevettetett meg. Jöjjenek most ezek:

„Jellemző a nyaralásra. Hogy véget ér.”

„Mindenki maga választja meg a halálát.”

„A friss vidéki levegő akkor a legjobb, ha füstszűrőn keresztül tüdőzi le az ember.”  - láncdohányosoknak ismerős lehet az életfilozófia

„Szükségtelen a becézés, a behízelgés és az ajándékeső, ha az emberek csupán egyvalamire ácsingóznak igazán: a tiszteletre.”

„Ha megszűnik egy akadály, fix, hogy jön egy másik.”

Jussi Adler-Olsen ezzel a résszel is jót alkotott, és ugyan az előző rész egy hajszállal jobban tetszett, kíváncsian várom a folytatást. Máris elkezdem.

4,5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

26. hét/2: Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul - A Q-ügyosztály esetei 1

A Q-ügyosztály iránti rajongásom 2018-ban kezdődött, amikor a mozikba került A 64-es betegnapló. Amikor beültem a filmre, fogalmam sem volt, hogy egy könyvadaptációt látok, ráadásul egy sorozat negyedik részéből. Kifelé jövet megállapítottam, hogy végre egy olyan filmet láttam, ahol nem balfékek a nyomozók, és azt is tudtam, hogy meg akarom ismerni ennek a sztorinak a könyvváltozatát, sőt, az egész sorozatot is. El is kezdtem összegyűjteni a könyveket; a sorozat a nyolcadik rész megjelenésével és a szinte már sehol nem kapható hatodik rész beszerzésével lett teljes. Ideje volt hát elkezdeni elölről.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 500
Fordító: Szöllősi Adrienne
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. június 27. + 3 perc

A fülszöveg:
„A középkorú, kissé kiégett nyomozót, Carl Mørköt kiváló kopónak tartják, de mivel fárasztó alak, kollégái nem dolgoznak vele szívesen. Amikor megalakul a Q-ügyosztály az egyszer már lezárt, felderítetlenül maradt ügyek újravizsgálására, Carlt ennek élére száműzik. Az íróasztalára halmozott poros dossziék közül minden lelkesedés nélkül húzza elő egy népszerű politikusnő évekkel ezelőtti eltűnésének anyagát. A nőt utoljára egy komp fedélzetén látták értelmi fogyatékos öccsével. A rendőrség álláspontja szerint a csinos, harmincas Merete Lynggaard nagy valószínűséggel a tengerbe esett, bár a teste sosem került elő. Miután Carl Mørk és egyetlen segítsége, az eredetileg kávéfőzésre és takarításra mellé beosztott arab menekült, Assad munkához lát, csakhamar megdöbbentő részletek kerülnek felszínre. Ám annak kiderítése, hogy mi történt valójában, szinte lehetetlennek tűnik…”

A borító:
A sarokban kuporgó nő és a cím fölött látható elhagyatott ház képe előrevetíti, hogy emberrablós sztorit fogunk olvasni. A fekete-fehér kép számomra azt is jelzi, hogy lesz benne valami nyomasztó. A fülszöveg hozzáolvasásával pedig az is sejthető, hogy nem lesz ez olyan egyszerű.

Így tetszett:
A prológus után a dán rendőrség életébe csöppenünk bele, egyenesen a közepébe. A hely, az emberek, minden úgy tárul elénk, mintha mindig is ismertük volna őket; nincs bevezetés, felületes a szereplők jellemzése vagy a hely leírása. Mindent képzelj el, ahogy akarsz. Vagy ne, hiszen úgyis tudod, ki/mi hogy néz ki, és igazából mindegy is. Jussi Adler-Olsen nem bajlódik ilyen részletekkel, és azt hiszem, igaza is van. Ezek elterelik a figyelmet a tartalomról. Arra pedig igencsak oda kell figyelni.

A cselekmény két szálon és két idősíkon fut: az egyik a rendőröket mutatja a történet jelenében, a másik pedig az eltűnt nőről szól, és öt évvel korábban indul. A szálakat és az idősíkokat folyamatosan váltogatva bontakozik ki előttünk az ügy minden részlete. Korábban is említettem már, hogy szeretem ezt a fajta történetvezetést: hogy látom azt, amit a nyomozó nem, és azért szurkolok, hogy jöjjön rá arra, amit én már tudok.

Itt még annyi csavar van a dologban, hogy sem én, sem ők nem tudják, ki állhat a nő eltűnése mögött. Egy idő után persze az áldozat szálán a szerző lelövi a poént, de addig is jó volt tippelgetni, és még jobb volt látni beigazolódni a sejtésemet. A cselekmény eléggé összetett, szépen elrejtette a kapcsolódási pontokat, és persze igyekszik minket összezavarni egy másik ügy bemutatásával is. Tulajdonképpen ez utóbbi még életszerű is, elvégre soha senki nem csak egy ügyön dolgozik.

Különösen tetszett az, ahogy a hangulatot fokozta. Lassan, észrevétlenül. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ráz a hideg és az ujjaimmal dobolok a könyvön, épp csak nem kezdtem rágni a körmöm. Az utolsó oldalakon nagyon izgultam, szurkoltam Carlnak és Assadnak, hogy sikerrel járjanak, mielőtt késő lesz. A befejezés végül nagyon szép volt, kicsit meg is könnyeztem.

A szereplőket kezdettől fogva nagyon szerettem. Ha nem ismertem volna már korábbról A 64-es betegnaplót, minden bizonnyal másképp állok a mostanra kedvenc rendőrkarakteremmé vált Carl Mørck-höz, de így tudtam hova tenni a nyers modorát, és hatalmasakat nevettem rajta és Assadon. Utóbbit akkor is rögtön megkedveltem volna, ha most találkozom vele először. Meretét sajnáltam ugyan, de különösebb szimpátiát nem éreztem iránta, és a többi szereplő is semleges maradt. A visszatérő szereplőknél majd a sorozat többi részénél elbillen a mérleg.

A nyelvezet mai, egyszerű és könnyed, és bár a dán nevek elsőre furcsák lehetnek, hamar meg lehet szokni és gyorsan lehet haladni az olvasással. Egy-egy fordítási vagy szerkesztési hibára lettem csak figyelmes, például a vezetéknevek néhányszor összekeveredtek, illetve az egyik oldalon azt állítják, hogy az áldozat kapszulában vette be a THC-t, a másikon pedig már tablettáról beszélnek. A vége felé pedig a dátumot rontották el: 2002.03.02. után öt évvel, két hónappal és tizenhárom nappal nem 2007.03.02. van, hanem 2007.05.15. (A következő említésnél már jó volt.) Ezek ugyan apróságok, mégis megütközik rajtuk az ember egy pillanatra.

Kivételesen kevés idézetet hozok; nem nagyon értem rá jegyzetelni, az összes humoros mondatot pedig mégsem írhatom ki. Ezek lennének a kedvenceim:

„Carl hiába próbálta megérteni, nem talált magyarázatot a halál természetére. Csak annyit tudott róla, hogy jobbára váratlanul érkezik, végtelen csendben, és biztos a célpontjában.”

„Ez a Bak egy felfújt hólyag. Önimádó, beképzelt alak. Egy nyavalyás kis stréber. Igazi bürokrata. A feleségének minden bizonnyal adatlapokat kell kitöltenie, lehetőleg három példányban, ha ágyba akar bújni vele.”

„Hoztam haza két pizzát, tudja? És salátát. És az az igazság, hogy a pizza frissen jó. Ha kihűl és összeesik, ehetetlen.”

Ezennel kijelentem, hogy A Q-ügyosztály esetei belépett a kedvenc sorozataim közé.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted.