39-41. hét: Charlotte Brontë - Villette/Henry Hastings kapitány

Idén mindenképp szerettem volna többet olvasni a Brontë-nővérektől, ezt a könyvet pedig egy kihívás kedvéért választottam. Ennek teljesítéséhez egy olyan, a Molyon 70% alattira értékelt olvasmányt kellett hozni, ami nekünk mégis tetszett. A Villette/Henry Hastings kapitány jelenleg 66%-on áll, megfelelőnek tűnt. A kihívást végül mégsem sikerült teljesítenem, mert sajnos kifutottam az időből.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1974
Oldalszám: 660
Fordító: Róna Ilona, Szepessy György, Székely Magda
Az olvasás ideje: 2020. szeptember 21. – 2020. október 9.

A fülszöveg:
„Gazdag ​élményforrás a gyűlölet és szerelem nagy regénye, a Villette. Világhírű párjához a Jane Eyre-hez hasonlóan: „emlékkönyv” egy fiatal leány küzdelmes életének története. A főszereplő – a kitörő érzelmek és a hűvös értelem tüzében-jegében edzett jellemű félénk és mégis erős alkatú csúnyácska szegény és magára hagyott angol Miss – alakjában joggal véljük felismerni a regényes életű írónő önarcképét, s talán még több joggal csodáljuk benne a jó és rossz hatalmak csatájában mindig áldozatul vetett, de végül mindig diadalmaskodó Regényhősnő eszményképét.
A korai, töredékes kéziratban fennmaradt kisregény, a Henry Hastings kapitány kis hősnője, Elizabeth sokban rokon a Villette Lucy Snowe-jával. Az elvetemült Hastings kapitány és jellemes húga, Elizabeth kapcsolata Charlotte Brontë és tehetséges kisiklott életű öccse, Branwell szeretve-gyűlölködő kapcsolatát tükrözi. A korai kisregény és a későbbi nagy – egyazon írói arculathoz ad vonásokat. Elragadó, romantikus mese és meggyőző, megindító valóság keveredik mindkettőben. Lucy Snowe viszontagságos villette-i évei csakúgy, mint Elizabeth zamornai élményeit Charlotte Brontë brüsszeli és haworthi élményei szenvedései és szenvedélyei telítik igaz tartalommal: elválaszthatatlanul bogozódó gyűlölettel és szerelemmel.“

A borító:
A régi kiadás miatt a borítótól nem lehet sokat várni; a belső egyszerű sötétzöld, aranyszínű nyomással a szerző és a cím. A védőborítón a két címhez illő rajzok láthatók – egy nő és egy férfi elnagyolt arcképe. Túl sokat nem mond.

Így tetszett:
Külön szólok a két történetről, de azt meg kell jegyeznem az elején, hogy rég olvastam ennyire kínkeservesen bármit is, mint ezt a kettőt.

Villette
A cím nekem egy női nevet sugallt, és a Jane Eyre-hoz hasonló sztorit vártam. Addig stimmelt is, hogy egy hasonló társadalmi rétegből való nőről szól, viszont a Villette a város neve, ahol az események játszódnak. Főhősünket Lucy Snowe-nak hívják, az előéletéről sokat nem tudunk meg, csak belecsöppenünk a jelenébe. Villette előtti életéről röviden mesél, elsőre nem is tűnnek jelentősnek ezek az epizódok – először nem is értettem, miért látjuk ezeket, ha életének fő állomása a nevezett város, és egy itteni leányiskola. Később aztán kiderült, miben állt ezeknek az eseményeknek a fontossága – korábban is jöttem rá, mint ahogy a szerző lelövi a poént. Lucy karakterével kapcsolatban ambivalens érzéseim voltak, néha tudtam vele azonosulni, néha nem.

A történet tényleg hasonló Jane Eyre-éhoz, bár kevésbé izgalmas. Szeretem ezt a korszakot, és szívesen olvasom ennek a társadalmi rétegnek a történeteit, és nem is volt ez rossz, de valahogy nem tudott lekötni. Állandóan elkalandoztak a gondolataim, nem érdekelt, nem tudtam rá figyelni, sokszor vissza kellett lapozni, hogy tudjam, hogy is jutottunk ide. Rendkívül zavaró volt a sok francia mondat is, amelyeknek a fordítása ugyan lábjegyzetben megvolt, mégis megszakította az olvasást. Ezen kívül sok felesleges szófordulat, fecsegés volt benne, ami csak a helyet foglalta, de nem vitte előre az amúgy sem túl sok, és egyáltalán nem pörgős eseményeket. Részben ezért is haladtam vele nehezen. A másik ok az lehet, hogy valószínűleg nem a megfelelő élethelyzetben olvastam. Pár év múlva lehet, hogy előveszem újra, hátha akkor mást mond.

Henry Hastings kapitány
Szeretném azt mondani, hogy ez jobb volt, de ezzel nem mondanék igazat. Az első résszel egészen jól ki voltam békülve, bár néha itt is elvesztettem a fonalat. A második részben pedig egyre inkább az volt a benyomásom, hogy nincs ezzel semmi baj, leszámítva azt, hogy nem a címről szól. Érződik az is, hogy ez a kézirat töredékesen maradt fenn; hiányzik a közepe, és nagyon hirtelen szakad vége, kellene még oda is néhány fejezet.

Sajnálom, hogy valamilyen szinten csalódnom kellett, jobb lett volna még egy kicsit várni vele. Talán épp ezért is találtam csak kevés magvas gondolatot a történetekben:

„Bölcs emberek azt mondják, bolond, aki bárkit is tökéletesnek vél; ami pedig azt illeti, szeretni, nem szeretni, legokosabb, ha barátságosak vagyunk mindenkihez, s túlságosan nem rajongunk senkiért.”

„Mily egyszerűen teszik meg némelyek az utat olyan cél felé, mely mások számára elérhetetlennek tetszik.”

Egy ilyen olvasmány után az az érzésem támadt, hogy most nekem egy nagy adag krimire van szükségem. Intravénásan.

3,5/5