39-41. hét: Charlotte Brontë - Villette/Henry Hastings kapitány

Idén mindenképp szerettem volna többet olvasni a Brontë-nővérektől, ezt a könyvet pedig egy kihívás kedvéért választottam. Ennek teljesítéséhez egy olyan, a Molyon 70% alattira értékelt olvasmányt kellett hozni, ami nekünk mégis tetszett. A Villette/Henry Hastings kapitány jelenleg 66%-on áll, megfelelőnek tűnt. A kihívást végül mégsem sikerült teljesítenem, mert sajnos kifutottam az időből.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1974
Oldalszám: 660
Fordító: Róna Ilona, Szepessy György, Székely Magda
Az olvasás ideje: 2020. szeptember 21. – 2020. október 9.

A fülszöveg:
„Gazdag ​élményforrás a gyűlölet és szerelem nagy regénye, a Villette. Világhírű párjához a Jane Eyre-hez hasonlóan: „emlékkönyv” egy fiatal leány küzdelmes életének története. A főszereplő – a kitörő érzelmek és a hűvös értelem tüzében-jegében edzett jellemű félénk és mégis erős alkatú csúnyácska szegény és magára hagyott angol Miss – alakjában joggal véljük felismerni a regényes életű írónő önarcképét, s talán még több joggal csodáljuk benne a jó és rossz hatalmak csatájában mindig áldozatul vetett, de végül mindig diadalmaskodó Regényhősnő eszményképét.
A korai, töredékes kéziratban fennmaradt kisregény, a Henry Hastings kapitány kis hősnője, Elizabeth sokban rokon a Villette Lucy Snowe-jával. Az elvetemült Hastings kapitány és jellemes húga, Elizabeth kapcsolata Charlotte Brontë és tehetséges kisiklott életű öccse, Branwell szeretve-gyűlölködő kapcsolatát tükrözi. A korai kisregény és a későbbi nagy – egyazon írói arculathoz ad vonásokat. Elragadó, romantikus mese és meggyőző, megindító valóság keveredik mindkettőben. Lucy Snowe viszontagságos villette-i évei csakúgy, mint Elizabeth zamornai élményeit Charlotte Brontë brüsszeli és haworthi élményei szenvedései és szenvedélyei telítik igaz tartalommal: elválaszthatatlanul bogozódó gyűlölettel és szerelemmel.“

A borító:
A régi kiadás miatt a borítótól nem lehet sokat várni; a belső egyszerű sötétzöld, aranyszínű nyomással a szerző és a cím. A védőborítón a két címhez illő rajzok láthatók – egy nő és egy férfi elnagyolt arcképe. Túl sokat nem mond.

Így tetszett:
Külön szólok a két történetről, de azt meg kell jegyeznem az elején, hogy rég olvastam ennyire kínkeservesen bármit is, mint ezt a kettőt.

Villette
A cím nekem egy női nevet sugallt, és a Jane Eyre-hoz hasonló sztorit vártam. Addig stimmelt is, hogy egy hasonló társadalmi rétegből való nőről szól, viszont a Villette a város neve, ahol az események játszódnak. Főhősünket Lucy Snowe-nak hívják, az előéletéről sokat nem tudunk meg, csak belecsöppenünk a jelenébe. Villette előtti életéről röviden mesél, elsőre nem is tűnnek jelentősnek ezek az epizódok – először nem is értettem, miért látjuk ezeket, ha életének fő állomása a nevezett város, és egy itteni leányiskola. Később aztán kiderült, miben állt ezeknek az eseményeknek a fontossága – korábban is jöttem rá, mint ahogy a szerző lelövi a poént. Lucy karakterével kapcsolatban ambivalens érzéseim voltak, néha tudtam vele azonosulni, néha nem.

A történet tényleg hasonló Jane Eyre-éhoz, bár kevésbé izgalmas. Szeretem ezt a korszakot, és szívesen olvasom ennek a társadalmi rétegnek a történeteit, és nem is volt ez rossz, de valahogy nem tudott lekötni. Állandóan elkalandoztak a gondolataim, nem érdekelt, nem tudtam rá figyelni, sokszor vissza kellett lapozni, hogy tudjam, hogy is jutottunk ide. Rendkívül zavaró volt a sok francia mondat is, amelyeknek a fordítása ugyan lábjegyzetben megvolt, mégis megszakította az olvasást. Ezen kívül sok felesleges szófordulat, fecsegés volt benne, ami csak a helyet foglalta, de nem vitte előre az amúgy sem túl sok, és egyáltalán nem pörgős eseményeket. Részben ezért is haladtam vele nehezen. A másik ok az lehet, hogy valószínűleg nem a megfelelő élethelyzetben olvastam. Pár év múlva lehet, hogy előveszem újra, hátha akkor mást mond.

Henry Hastings kapitány
Szeretném azt mondani, hogy ez jobb volt, de ezzel nem mondanék igazat. Az első résszel egészen jól ki voltam békülve, bár néha itt is elvesztettem a fonalat. A második részben pedig egyre inkább az volt a benyomásom, hogy nincs ezzel semmi baj, leszámítva azt, hogy nem a címről szól. Érződik az is, hogy ez a kézirat töredékesen maradt fenn; hiányzik a közepe, és nagyon hirtelen szakad vége, kellene még oda is néhány fejezet.

Sajnálom, hogy valamilyen szinten csalódnom kellett, jobb lett volna még egy kicsit várni vele. Talán épp ezért is találtam csak kevés magvas gondolatot a történetekben:

„Bölcs emberek azt mondják, bolond, aki bárkit is tökéletesnek vél; ami pedig azt illeti, szeretni, nem szeretni, legokosabb, ha barátságosak vagyunk mindenkihez, s túlságosan nem rajongunk senkiért.”

„Mily egyszerűen teszik meg némelyek az utat olyan cél felé, mely mások számára elérhetetlennek tetszik.”

Egy ilyen olvasmány után az az érzésem támadt, hogy most nekem egy nagy adag krimire van szükségem. Intravénásan.

3,5/5

Olvasmányélmény: Charlotte Brontë - Jane Eyre

Charlotte Brontë – Jane Eyre című regényét egy molyos kihívás (Olvassunk gótikus irodalmat) teljesítéséhez  és a szintén molyos A Nagy Könyv kitüntetés megszerzéséhez olvastam el – ez utóbbi a világirodalom 100 meghatározó művét foglalja magában; röviden: a 100 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz.

A nyögvenyelős Frankenstein után (melynek értékelése a címre kattintva olvasható) reménykedtem, hogy ez a mű jobban fog érdekelni és tetszeni. Nem kellett csalódnom.

Charlotte Brontë - Jane Eyre

Kiadás éve: 2011

Kiadó: Lazi

Fordító: Ruzitska Mária jogutóda, Görgey Gábor, Zombory Erzsébet

A fülszövege:

„A regény vadromantikus cselekménye, érzelmessége révén nagy sikert aratott. Címszereplője koldusszegény árvalány, akit egy komisz nagynéni nevel, majd beadja a lowoodi árvaházba. Jane tanítói oklevelet szerezve egy gazdag birtokos, Rochester házában lesz nevelőnő. A bonyodalmak viszont főként ezután kezdődnek…A bátor és tiszta, önmagához és szerelméhez mindig hű Jane vezeti el a XIX. század Angliájának világába az olvasót, aki az ő tisztán látó szemével figyelheti a kastélyok színesen kavargó társasági életét és a színes kavargás mögött megbúvó könyörtelen önzést.”

A regény az első néhány oldala kedvező képet festett: nagyon szeretem a korszakot is, amelyben játszódik, és szívese olvasok olyan történeteket, amelyekben valamilyen módon nemesemberek szerepelnek – akár főszereplőként, akár a főszereplővel szoros kapcsolatban állva. Az az első pillantásra látszott, hogy a már alig 10 évesen hányatott sorsú Jane-re előbb-utóbb öröm vár. A kérdés az volt, hogy mikor és hogyan.

Az egyes szám első személyben íródott regény címszereplője életének fontos mérföldköveit jeleníti meg részletesen: a lowoodi intézetbe helyezését, nevelőnőként való elhelyezkedését egy nemesi családnál, a kialakuló viszontagságos szerelmi kapcsolatot, annak tragédiáját, a talpra állást, és végül a beteljesedést. Látható, hogy a történet fordulatokban gazdag. A fordulatok nagy része számomra kiszámítható volt (én például hamarabb rájöttem, hogy kik is Riversék), Mr Rochester titka viszont meglepetés volt – részben számítottam a csavarra, csak a személyt illetően tévedtem.

A címszereplő mintapéldája a határozott, erős nőnek: függetlenségre vágyik, határozott véleménye van, nem hagyja, hogy irányítsák, és nem hajlandó érdekből férjhez menni. Véleményem szerint Jane karaktere a korai feminizmust testesítheti meg. Szimpatikus jellem; egyszerre sajnáltam és csodáltam. A szökése miatt ugyan nehezteltem rá, de a későbbiekben látható volt, hogy szüksége volt erre.

A történetvezetés egyáltalán nem bonyolult, végig egy szálon futnak az események, az események sorban haladnak, kevés a múltra való utalás. Nagyon tetszik az írónő stílusa is. A leírások részletesek, és segítenek abban, hogy mindent megfelelően képzelhessen el az olvasó. Gyönyörűen megfogalmazott mondatokkal adja át a látottak hangulatát is:

„Moszkitók zümmögtek a szobában, a tenger morajlása úgy hallatszott, mint a földrengés, fekete felhők gyülekeztek az égen, a hold teljes koronggal, pirosan szállt le a tengerbe, mint egy tüzes ágyúgolyó; utolsó véres sugarait a viharral vajúdó világra árasztotta.” – csodaszép a mondatvégi alliteráció, ennél szebben nem is lehetne a vérholdat megjeleníteni."

A műfajt a romantikához érzem közelebbinek, gótikus elemekből keveset véltem felfedezni.

A történet végét nem érzem igazi happy endnek, inkább a bittersweet (=keserédes) jelzővel illetném. A beteljesüléshez ugyanis hosszú, rögös út és számtalan szenvedés vezetett.

Örülök, hogy a kihívás teljesítéséhez ezt a könyvet választottam; élvezetes volt, néhol megindító, nem is gyors, de nem is lassú tempóval, és egy-két elejtett bölcsességgel.  

Kedvenc idézeteim:

„A figyelő fül oldja meg a mesélő nyelvét.”

„A lélek, az szilárd, mint a háborgó tenger mélyén bizton nyugvó szikla.”

Érdekességek:

• Charlotte Brontë maga is egy lelkész lánya volt, ahogy a címszereplő is. Az istenhit egyébként a regényben is fontos szerepet kapott.
• A szerző a lowoodi intézetet arról a leányiskoláról mintázta, amelyben maga is nevelkedett.

Értékelés: 10/10

Biztos vagyok abban, hogy mind a szerző további, mind pedig nővérei elérhető műveit is el fogom olvasni a közeljövőben. Előtte azonban még két kihívást kell teljesítenem: Stephen King Mr Mercedes-trilógiáját és Dennis Lehane Viharszigetét még erre az évre terveztem. Szurkoljatok, hogy sikerüljön!