51. hét: Edgar Allan Poe összes elbeszélései

Edgar Allan Poe munkássága akkor kezdett el jobban érdekelni, amikor 2018-ban megismerkedettem Legjobb elbeszéléseivel, szintén a Szukits kiadó jóvoltából. Az év végén találtam meg egy hirdetésben Összes elbeszéléseinek ezt a kiadását, és annyira megtetszett, hogy rögvest meg is rendeltem. Az elolvasása rekordideig tartott.

Kiadó: Szukts
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 628+602
Fordítók: Babits Mihály, Bart István, Bartos Tibor, Ferencz Győző, Galamb Zoltán, Göncz Árpád, Habony Gábor, Juhász Viktor, Káli Diána, Király György, Kovács Kristóf, Kristóf Eszter, Nemes Ernő, Oszlánszky Zsolt, Sántha Dávid, Szabó Kata, Szántai Zsolt, Szente Mihály, Takács Ferenc, Tüzes Enikő, Vétek Gábor
Az olvasás ideje: 2019. január 17. – 2020. december 19.

A fülszöveg:
„E. ​A. Poe (1809-1849) összes elbeszéléseinek első kötetét tartja kezében az Olvasó. Kiadónk célja az volt, hogy a sokat vitatott, ugyanakkor kortársaira és a későbbi írógenerációkra egyaránt oly nagy hatással lévő író munkásságát végre a magyar rajongók is teljes egészében áttekinthessék. Jelen kritikai kiadással arra törekedtünk, hogy e rendkívül sokszínű életmű magyarul eddig hozzá nem férhető darabjai is eljuthassanak a közönséghez, s egyúttal a már korábban megjelent írások is hordozzanak új tartalmat. Ezt kívánja szolgálni a rendkívül széles jegyzetapparátus is. Poe, az emberi lélek nagy ismerője, prózai műveivel megteremtette az amerikai irodalomnak azt a „sötét” irányzatát, amelyet elsősorban Hawthorne, Bierce és Faulkner neve fémjelez, de ugyanígy kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai irodalomban is. Verne Gyula az ő ihletésére indult írói útján és első regénye, A jégszfinx Poe Arthur Gordon Pymjének folytatásaként olvasható. A manapság kriminek nevezett műfaj szintén sokat köszönhet neki. Sherlock Holmes, Hercule Poirot és a többiek A Morgue utcai kettős gyilkosságból tanulták azóta is gyakorolt módszerüket. Kritikai írásai, amelyeket hírlapíróként jegyzett, a hozzáértő műkritikus képét tárják elénk, míg verseivel az európai líra olyan nagyságára hatott, mint Baudelaire.

Edgar Allan Poe élete olyan, hogy novellaként csak saját maga írhatta volna meg. De nem írta meg, hanem végigélte, és ehhez képest stílszerűen halt meg. Kétkötetes sorozatunk e hatalmas életmű előtt kíván tisztelegni.”

A borító:
Mindkét köteté rendkívül igényes; az első fókuszában egy koponya, toll és homokóra, a másodikéban pedig a holló az, ami jelzi, kinek a műveit tartjuk a kezünkben. Öröm rájuk nézni, bár a méretük miatt nem igazán alkalmasak arra, hogy az ember a tömegközlekedésen szemezgessen belőlük.

Így tetszett:
Két teljes évemet kísérte végig Poe munkássága, ezért nagy sikerként könyvelem el magamban, hogy a végére értem. Nem is olyan egyszerű értékelni; minden egyes novelláról akár egy mondatot írni is egy jó hosszú bejegyzést eredményezne, és egy mondatban nehezen lehet érdemben nyilatkozni. Épp ezért egy általános véleményt mondok, néhány kedvencet megemlítve.

A kiadó az elbeszélések rendszerezésénél a kronológiai sorrendet követte. Ez nem rossz taktika, ugyanakkor benne van a pakliban, hogy az ember elolvas 10 olyan novellát, amelyek kevésbé tetszenek, mire elér egy számára jóhoz. Én is tapasztaltam ezt a minőségbeli ingadozást, és valóban nem mindegyik írás nyerte el a tetszésemet, míg mások miatt az egekig magasztalom Poe zsenialitását. Ezek inkább az elvontabb, sötétebb elbeszélései, detektívtörténetei. A hajózással kapcsolatosakat, vagy a fejtegetéseket sokszor kifejezetten untam, habár az Arthur Gordon Pymet szerettem – ezt egyébként inkább definiálnám kisregényként, mint elbeszélésként.

A nekem jobban tetsző, illetve a válogatáskötetből már ismert elbeszélések az első kötetben kaptak helyet, de találtam jót a másodikban is. Változatlanul kedvencek a feleség haláláról szóló novellák, a három Auguste Dupin-sztori, minden, ami az élve eltemetésről szól, illetve természetesen Az ovális portré (amelyet fel is olvastam), illetve A szemüveg. A legszörnyűbb pedig a Heuréka volt, azzal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.

Az elbeszélésein túl a kötetek tartalmaznak néhány kritikát, esszét, cikkeket, „alkotóértékeléseket”, és végül a leveleit is. Ezek is vegyesek, például A műalkotás filozófiáját nagyon szerettem, , A vers alapjai pedig elképesztően fárasztó volt a verslábakkal, a ritmizálással, és egyáltalán azzal, hogy melyik miért jó vagy miért rossz. Érdekes, hogy kritikáiban Poe támadja a dagályos fogalmazást, miközben elmélkedéseiben maga is így ír; sokszor alig tudtam követni. Ilyenkor a stílusa is átvált régiesebbe, nehezebben olvasható és érthető. A leveleit jobban élveztem, kicsit közelebb hozott a lelkivilágához, ugyanakkor sajnáltam is; ha valóban olyan élete volt, mint amiről a gyámjának írt levelekben beszámol, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy így alakult az élete.

Boldog vagyok, hogy megismerhettem ezeket az írásokat, és hogy a polcomon tudhatom őket. Biztos vagyok benne, hogy időnként elő fogom venni némelyiket, ezúttal már nem sorban olvasva, csak szemezgetve belőlük, ha éppen Poe-olvasós hangulatom lesz. Összességében egy jó erős 4-est érdemel.

Olvasmányélmény: Charlotte Brontë - Jane Eyre

Charlotte Brontë – Jane Eyre című regényét egy molyos kihívás (Olvassunk gótikus irodalmat) teljesítéséhez  és a szintén molyos A Nagy Könyv kitüntetés megszerzéséhez olvastam el – ez utóbbi a világirodalom 100 meghatározó művét foglalja magában; röviden: a 100 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz.

A nyögvenyelős Frankenstein után (melynek értékelése a címre kattintva olvasható) reménykedtem, hogy ez a mű jobban fog érdekelni és tetszeni. Nem kellett csalódnom.

Charlotte Brontë - Jane Eyre

Kiadás éve: 2011

Kiadó: Lazi

Fordító: Ruzitska Mária jogutóda, Görgey Gábor, Zombory Erzsébet

A fülszövege:

„A regény vadromantikus cselekménye, érzelmessége révén nagy sikert aratott. Címszereplője koldusszegény árvalány, akit egy komisz nagynéni nevel, majd beadja a lowoodi árvaházba. Jane tanítói oklevelet szerezve egy gazdag birtokos, Rochester házában lesz nevelőnő. A bonyodalmak viszont főként ezután kezdődnek…A bátor és tiszta, önmagához és szerelméhez mindig hű Jane vezeti el a XIX. század Angliájának világába az olvasót, aki az ő tisztán látó szemével figyelheti a kastélyok színesen kavargó társasági életét és a színes kavargás mögött megbúvó könyörtelen önzést.”

A regény az első néhány oldala kedvező képet festett: nagyon szeretem a korszakot is, amelyben játszódik, és szívese olvasok olyan történeteket, amelyekben valamilyen módon nemesemberek szerepelnek – akár főszereplőként, akár a főszereplővel szoros kapcsolatban állva. Az az első pillantásra látszott, hogy a már alig 10 évesen hányatott sorsú Jane-re előbb-utóbb öröm vár. A kérdés az volt, hogy mikor és hogyan.

Az egyes szám első személyben íródott regény címszereplője életének fontos mérföldköveit jeleníti meg részletesen: a lowoodi intézetbe helyezését, nevelőnőként való elhelyezkedését egy nemesi családnál, a kialakuló viszontagságos szerelmi kapcsolatot, annak tragédiáját, a talpra állást, és végül a beteljesedést. Látható, hogy a történet fordulatokban gazdag. A fordulatok nagy része számomra kiszámítható volt (én például hamarabb rájöttem, hogy kik is Riversék), Mr Rochester titka viszont meglepetés volt – részben számítottam a csavarra, csak a személyt illetően tévedtem.

A címszereplő mintapéldája a határozott, erős nőnek: függetlenségre vágyik, határozott véleménye van, nem hagyja, hogy irányítsák, és nem hajlandó érdekből férjhez menni. Véleményem szerint Jane karaktere a korai feminizmust testesítheti meg. Szimpatikus jellem; egyszerre sajnáltam és csodáltam. A szökése miatt ugyan nehezteltem rá, de a későbbiekben látható volt, hogy szüksége volt erre.

A történetvezetés egyáltalán nem bonyolult, végig egy szálon futnak az események, az események sorban haladnak, kevés a múltra való utalás. Nagyon tetszik az írónő stílusa is. A leírások részletesek, és segítenek abban, hogy mindent megfelelően képzelhessen el az olvasó. Gyönyörűen megfogalmazott mondatokkal adja át a látottak hangulatát is:

„Moszkitók zümmögtek a szobában, a tenger morajlása úgy hallatszott, mint a földrengés, fekete felhők gyülekeztek az égen, a hold teljes koronggal, pirosan szállt le a tengerbe, mint egy tüzes ágyúgolyó; utolsó véres sugarait a viharral vajúdó világra árasztotta.” – csodaszép a mondatvégi alliteráció, ennél szebben nem is lehetne a vérholdat megjeleníteni."

A műfajt a romantikához érzem közelebbinek, gótikus elemekből keveset véltem felfedezni.

A történet végét nem érzem igazi happy endnek, inkább a bittersweet (=keserédes) jelzővel illetném. A beteljesüléshez ugyanis hosszú, rögös út és számtalan szenvedés vezetett.

Örülök, hogy a kihívás teljesítéséhez ezt a könyvet választottam; élvezetes volt, néhol megindító, nem is gyors, de nem is lassú tempóval, és egy-két elejtett bölcsességgel.  

Kedvenc idézeteim:

„A figyelő fül oldja meg a mesélő nyelvét.”

„A lélek, az szilárd, mint a háborgó tenger mélyén bizton nyugvó szikla.”

Érdekességek:

• Charlotte Brontë maga is egy lelkész lánya volt, ahogy a címszereplő is. Az istenhit egyébként a regényben is fontos szerepet kapott.
• A szerző a lowoodi intézetet arról a leányiskoláról mintázta, amelyben maga is nevelkedett.

Értékelés: 10/10

Biztos vagyok abban, hogy mind a szerző további, mind pedig nővérei elérhető műveit is el fogom olvasni a közeljövőben. Előtte azonban még két kihívást kell teljesítenem: Stephen King Mr Mercedes-trilógiáját és Dennis Lehane Viharszigetét még erre az évre terveztem. Szurkoljatok, hogy sikerüljön!

Olvasmányélmény: Mary Shelley - Frankenstein

A Frankenstein egyike a három nagy horror klasszikusnak; ha ezek nincsenek, a horror irodalom talán ma nem létezne, vagy nem itt tartana. A műfaj rajongóinak egyenesen kötelező az elolvasása, de másoknak is erősen ajánlott.

Nálam is régóta várólistán volt már (nagyjából azóta, hogy Stephen King Danse Macabre-ját olvastam, kb 2011-ben), tehát épp ideje volt pótolni. Molyon pedig találtam rá egy kihívást, ami még idénre szólt, tehát adta magát, hogy ez legyen a következő olvasmány Az éhezők viadala trilógia után (melynek értékelése itt olvasható). Megvenni nem akartam, ezért a könyvtárban kerestem meg, ahol kicsit félve tudatták velem, hogy jelenleg csak egy angol nyelvű példány van bent. Én azt mondtam, nem baj, eredetiben úgyis minden jobb, és nekem se árt, ha nemcsak a hivatalos, szakmai angolt használom napi szinten.

Mary Shelley – Frankenstein, avagy a modern Prometheus

Kiadás éve: 1985

Kiadó: Penguin

Oldalszám: 266

A fülszöveg (a könnyebb érthetőség érdekében a magyar változatot teszem ide):

„Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét (a fülszöveg rosszul tudja, tizenkilenc volt) évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?”

Kicsit furcsa érzés úgy negatív véleményt mondana valamiről, aminél nem biztos, hogy én magam 19 évesen tudtam volna jobbat írni. Mégis azt kell mondanom, hogy nehéz szülés volt. Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, sokat vártam tőle, és az igazat megvallva, csalódnom kellett. Egyáltalán nem ilyen történetre számítottam, de bár ez lett volna a legkevesebb!

Az 51 oldalnyi előszót (ami már önmagában el tudja venni az ember kedvét) leszámítva életem leghosszabb 210 oldala volt. Gondoltam, ó, tök rövid, leülök és egy fél délután alatt végzek is vele. Ehhez képest közel három hétig tartott, és ebben nem csak az időhiány játszott szerepet. Egyszerűen nem érdekelt. Nem éreztem késztetést arra, hogy folytassam, nem voltam kíváncsi arra, mi történik, és nem akartam továbbolvasni azért, nehogy a szereplők valamit csináljanak nélkülem.

A felépítése számomra borzalmas volt – indulunk egy levéllel, amelynek írója elmeséli, hogy találkozott valakivel, aki elmeséli neki az életét, köztük azt is, hogy az általa kreált teremtmény ELMESÉLI NEKI, hogy vele mi történt, amíg nem láttuk. A történetben történetet még megemésztem, de ez már kicsit sok volt. Véget nem érő monológok, én meg olvasom, olvasom… a semmit.

Hiányoltam azt, ahogy Frankenstein a szörnyet megalkotja és életre kelti. Persze a végén megmagyarázza, hogy miért nem mesélte el, és többé-kevésbé elfogadható is az indoka, így viszont ez a rész rendkívül homályos marad (én pedig igazából erre lettem volna kíváncsi). Frankenstein karaktere is olyan semmilyen. Bár Mary Shelley gyönyörű mondatokat írt, mégis kevéssé jött át számomra az, hogy a kísérleteit kíváncsiságból, tudásvágyból vagy ambícióból végzi. Többet olvastam a nyomorúságáról, mint az ambícióiról.

A szörnyet is hiteltelennek éreztem a tökéletes angolságával. Először nagyon megütköztem rajta, mivel szentül meg voltam róla győződve, hogy teljesen primitív, aztán ahogy haladt a saját sztorijával, megtudtam, hogy volt ideje és lehetősége megtanulni rendesen beszélni. Hogy írni hogyan tanult meg, az továbbra is rejtély, és talán jobb is, ha nem gondolkozom rajta. Az pedig egyenesen idegesített, ahogy ő is a saját nyomorúságát ecsetelte. Életemben nem olvastam még könyvben ennyi nyávogást a meg nem értettségről és a kitaszítottságról. Nemcsak bosszantó, de a történetet is megakasztja (ami egyébként sem túl eseménydús), és nehézkes is volt olvasni.

A lezárással nem volt gondom, de iszonyúan vonatott volt a vége (is). Az utolsó 20 oldal volt a legszörnyűbb: „Na, mindjárt vége! Még mindig nem? Ez még csak két oldal volt?”

De hogy pozitívumot is említsek: nyelvi szempontból különösen érdekes volt. Egy régebbi angolt olvashattam, ahogy már fentebb említettem, gyönyörű mondatokkal és olyan szerkezetekkel, amelyeket ma már egyáltalán nem, vagy csak elvétve használunk. A legnagyobb meglepetés számomra az I know not és múlt idejű verziója, az I knew not volt. Természetesen utána kellett néznem, hogy ezt hogy engedhette meg a nyelvtan, és arra jutottam, hogy ebben az időszakban még sokkal közelebb állhatott az angol a némethez, mint a jelen korban (ha megnézzük, ez az Ich weiß nicht és az Ich wußte nicht analógiája). A thou arst/willst-en és társain már nem lepődtem meg. Ha másért nem, az újonnan megismert nyelvi fordulatok miatt érdemes volt elolvasni.

Kérdezhetnétek, hogy miért olvastam végig, ha ennyire nem tetszett. Egyrészt nem szeretek könyvet félbehagyni; megadom nekik az esélyt arra, hogy később jobbak legyenek, vagy hogy a végére rájöhessek, miért nem rosszak, hanem egyenesen zseniálisak. Ez a megvilágosodás most sajnos elmaradt. A másik ok a kihívás volt, amelyet teljesíteni akartam, a harmadik pedig az, amivel a bejegyzést kezdtem: a műfaj kedvelőinek kötelező. Itt is érvényes az, amit a zenénél (főleg a goth zenénél) szoktam mondani: nem kell a legelsőnek tetszenie (elég, ha a második tetszik), de tudd, melyik volt az, amiből kiindulva az összes többi, amit ma ismersz, megszületett.

Pontozás: Moly: 3/5, blog: 6/10

Értékelésre felkészül: Jane Eyre.