Szeretem Edgar Allan
Poe műveit. Talán nem meg lepő, hogy a kedvenc versemet is ő írta. Ez pedig A
holló.
Poe összes
elbeszélését a Szukits kiadó két kötetben gyűjtötte össze, s hogy még teljesebb
legyen a gyűjtemény, melléjük tették az esszéit és a kritikáit is.
Az első kötet vége
felé járok, az esszék között akadtam rá A műalkotás filozófiája című írására. A
hollóról szól. Pontosabban a vers keletkezéséről.
Bizonyára mindenki
emlékszik rá, milyen volt irodalom órán verset elemezni. Kerestük a
szimbolikát, a költői képeket, bármilyen mögöttes tartalmat, kitértünk a
verselésre, ritmusra, a hangulatára; alkotóelemeire bontottunk minden
költeményt, hogy a lehető legjobban megértsük, mit is szeretett volna üzenni velük
a költő.
Mégsem lehettünk
biztosak abban, hogy a feltételezéseink helyesek, hiszen a legtöbb költő,
akikről tanultunk, már nem él, így megkérdezni sem lehet őket, hogy tényleg azt
gondolták-e, amit szerintünk gondoltak.
Erről eszembe jut egy
anekdota, amit a gimis irodalomtanárom mesélt el verselemzés kapcsán: Arany
János egyszer a saját versének elemzését hallgatta végig. A verset elemző
személy előadásában végig az „A költő azt gondolta, hogy…” fordulatot
használta, mire Arany János megjegyezte: „Gondolta a fene!”
Ezzel beszélt le
minket ennek a frázisnak a használatáról; megjegyzem, azóta sem mondtam ilyet
soha. Ha már egy „valószínűleg”-et hozzáteszünk, jobban hangzik.
Aki olvasta A hollót,
bizonyára el tudja mondani, hogy számára mit jelent ez a mű, és biztosan
vitatkozni is lehetne az értelméről. Poe talán a félreértelmezések elkerülése
végett, talán egyén okból (és itt van megint a feltételezés, hisz nem tudom
tőle megkérdezni) írta meg A műalkotás filozófiáját, és szedte benne atomjaira
saját versét.
Leírja, hogy miképp
fogant meg agyában a gondolat, hogy egy hosszú verset írjon, hogyan választotta
ki a témát, hogyan jutott arra a következtetésre, hogy refrént kell alkalmaznia
a nagyobb hatás érdekében, és hogy ezt miért egy holló mondja, és azt is
bemutatja, hogy hogyan építette fel magát a verset gyakorlatilag fordítva: a
tetőpontot írta meg először, s ezután a felvezetést és a lezárást.
Merőben más egy vers
elemzését a saját szerzőjétől olvasni. Innentől nincs mese, a rejtély megoldódott,
ő az íráskor ezt gondolta, ez volt a megírás célja, és kész. A célt egyébként
szerintem elérte, s végre azt is megértettem, hogy én miért nem tudok verset
írni.
A műalkotás
filozófiája, valamint A holló különböző fordításokban itt olvasható.
A műalkotás
filozófiáját Babits Mihály fordította, és a vers is megjelent az ő
fordításában, ezért ha valaki nem így ismeri, nem kell meglepődni. Az én
személyes kedvencem Tóth Árpád fordítása. Véleményem szerint a „soha már”
sokkal jobban visszaadja a „nevermore” jelentését, mint hangulatában, mind
értelmét tekintve, mint a Babits-féle „sohasem”. Ez a kettő, valamint
Kosztolányi Dezső fordítása a leghíresebb, de érdemes elolvasni a többit is;
ahány fordító, annyiféle értelmezés, s bár szerintem nem mindegyik jó, mert a
hangulatot nem adják vissza, érdekes látni, hogy kinek mit sikerült kihozni
ebből a nagyszerű versből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése