Ha augusztus, akkor leállás, ha leállás, akkor nyaralás! Hogyan ne utazz el
nyaralni? Pontosan úgy, ahogy én csináltam idén. Rövid összefoglaló következik.
Montenegró
Hegyek, szerpentin,
tehenekre figyelmeztető táblák, és a közlekedési kultúra teljes hiánya.
Párommal, egy jó
barátunkkal és az ő lányával rövid időre látogattuk meg ezt az országot; az
erre szánt négy nap elég is volt arra, hogy megállapítsuk:
· Legközelebb
repülünk
· Hosszabb
időre megyünk
· És
csak gyalog elérhető helyeket látogatunk meg.
A nagyjából 800 km-es
utat autóval tettük meg, reggel 6-kor indultunk Dunaújvárosból. A magyar
határon a szerencsésebbek közé tartoztunk: „csak” 2 órát álltunk, ellentétben a
másik határátkelővel, ahol ugyanabban az időben 6 óra sorbanállás várt volna
ránk. Szerbián keresztül vitt az utunk, itt amíg lehetett, az autópályát
használtuk, de egyszer az is elfogyott, majd körülbelül 400 km-en át tartó
szerpentin következett. A szerpentinnel önmagában semmi gond nincs, de ilyen
hosszan és ennyi idő alatt bárki képes megutálni. Szerencsére az utak jó
minőségűek voltak, viszont egyéb viszonyok miatt 70 km/h-nál gyorsabban nemigen
lehetett haladni. Úti célunkhoz, Ulcinj városához közeledve egyre nagyobb
kocsisorokkal találkoztunk; a tengerparthoz közel a dugók szinte folyamatosak.
Így esett, hogy 23:30-ra értünk a szállásra, ahol kis közjáték után
elfoglalhattuk a szobánkat. Tudni kell, hogy jó barátunk mozgássérült, ami
erősen leszűkítette azon szállodák számát, amelyek szóba jöhettek a foglaláskor.
A biztonság kedvéért még foglalás előtt rákérdeztünk a szállásadónál, hogy
biztosan megfelelő-e egy kerekesszékes embernek a szálloda. A helyszínen derült
ki, hogy igencsak félreértettük egymást; egy első emeleti szobában helyeztek el
minket, amivel semmi gond nem lett volna, ha lett volna lift, ahogy az a
kiírásban szerepelt – de nem volt. Ezen kívül ott tudtuk meg, hogy ők azt
szerették volna a tudtunkra adni, hogy csak az alsó szinten vannak
mozgássérültek számára megfelelő szobák, ezek viszont foglaltak. Ehhez képest,
amit az e-mailben sikerült leírniuk, az nagyjából azt jelentette, hogy nekik
nincs kerekesszékük, és csak a fürdőszoba nem akadálymentesített, de erre
tudnak megoldást találni. A megoldás végül az lett, hogy a személyzet két tagja
az ott tartózkodás alatt igény szerint cipelte jó barátunkat a kerekesszékkel
együtt a lépcsőn fel és le, illetve egy műanyag széket biztosítottak, amelyet a
fürdőszobában el tudtunk helyezni.
A következő napot a
tengerparton töltöttük; ekkor jártam először a tengernél, és talán nem meglepő
módon sokkal jobban tetszett, mint az édesvizek. Én egyébként kissé víziszonyos
vagyok, és nem szeretek élővízben fürödni, de a tengert ki kellett próbálni. A
hullámoktól az egész izgalmasabbá válik, és tulajdonképpen nem is kell nagyon
távolra bemenni, hogy a vízzel hűtsük magunkat: ki lehet feküdni a partra is,
ahová a hullámok még éppen kiérnek.
S ha már újdonságok:
Montenegróban ettem először kecskehúst. A szomszédos Albánia és a nagyobb
muszlim közösségek miatt néhány étteremben egyáltalán nem szolgálnak fel
sertéshúst, mindent marhából, vagy kecskéből készítenek. Ez utóbbihoz itthon
még nem volt szerencsém, ezért gondoltam, kipróbálom, és abszolút pozitív
élményem volt vele. Az íze nem hasonlít semmi másra, és azt is lehet érezni,
hogy biztosan nem sertés és biztosan nem marha. Kipróbálhattam volna a tenger
gyümölcseit is, ha már tengerparton vagyok, de ennyire merész nem voltam.
A hazaindulás előtti
napon úgy döntöttünk, hogy megnézzük a szomszéd várost, Kotort, ami egy
csodaszép öbölnek ad otthont. Ez reggel még jó ötletnek tűnt, egészen addig,
amíg ki nem derült, hogy a 70 km-es út montenegrói viszonylatban teljesen mást
jelent, mint Magyarországon. Itthon – attól függően, hogy az út autópálya, vagy
éppen két eldugott település közti, kátyúkkal teli, 1,5 sávos út – ennyit
nagyjából 1-1,5 óra alatt lehet megtenni, Montenegróban ugyanezt 3 óra alatt
sikerült. Ebben persze nem csak az útviszonyok – ami változatlanul a
szerpentint jelenti – játszottak közre, hanem a hatalmas dugó is, amilyet hétfő
délelőtt 11 óra táján nem várna az ember. Az már csak hab volt a tortán, hogy
az öböltől elég messze tudtunk parkolni, járda pedig közel s távol nem volt,
így kénytelenek voltunk a kerekesszéket a forgalommal szemben, az úttesten
tolni. A vár meglátogatását így végül fel is adtuk, maga a város is elég nagy
csalódás volt, a napot pedig elvesztegetettnek éreztem.
Hazafelé kitértünk
Dubrovnikba – a Trónok harca forgatási helyszínét régóta szerettem volna látni.
Nagy csalódásomra azonban a csak végigrohantunk a váron; a
bosnyák-horvát határon három órát álltunk, későn érkeztünk, és nem
sok időnk maradt nézelődni, ha még aznap haza akartunk érni Magyarországra.
Mondanom sem kell, hogy ez nem sikerült, de azt leszámítva, hogy minden létező
útépítésbe beleszaladtunk, nyugalmas utunk volt.
Összességében
élveztem ezt a kis külföldi kiruccanást, de ahogy már fent is írtam, ilyen
rövid időre nem szabad eljönni, mert semmire sincs normálisan idő; és ha én
valamit utálok, az a rohanás.
Hernádvécse
A magyarországi
nyaraláshoz két okból is ragaszkodtam: az egyik a Montenegróban eltöltött idő
rövidsége, a másik pedig az, hogy cafeteriaként SZÉP kártyára kapok egy
meghatározott összeget, amelyet csak belföldön lehet felhasználni. A
hétköznapok nem jöhettek szóba, mivel párom dolgozott, és én is vállaltam
helyettesítést abban a patikában, ahol gyakornok voltam, így a hosszú hétvégét
szemeltük ki. Az én nagy álmom Parádsasvár, de sajnos idén nem jött össze, de
az ehelyett választott Hotel VécseCity kárpótolt. Az odaúton nyilvánvalóvá
vált, hogy a kanyargós utakért nemhogy Montenegróig nem kell elmenni, de az
országot sem kell elhagyni: csak el kell látogatni Borsod megyébe. Sajnos a
késői indulás miatt a szállásra is későn érkeztünk, ezért vacsora után már nem
volt lehetőségünk programot szervezni. A másnap viszont annál több szervezést
igényelt. Az idő rövidsége miatt (már megint) arra a napra kellett a tervezett
programok nagy részét bezsúfolni. Az estét azzal töltöttük, hogy megnézzük,
mely helyekre kaptunk kupont, ezek közül melyik érdekel minket, melyik hogy
tart nyitva a hosszú hétvégén, illetve egymástól milyen távolságban
helyezkednek el. Végül az alábbi sorrend alakult ki:
1. Hollóháza,
Porcelánmúzeum
2. Füzéri
vár
3. Vizsoly,
Mézmúzeum
4. Vizsoly,
Bibliamúzeum
5. Regéci
vár
A Porcelánmúzeum
közvetlenül a gyár mellett helyezkedik el. A gyárlátogatás az ünnepek alatt
szünetelt, így oda nem juthattunk be, de a herendi gyárban mindketten jártunk
már, így a porcelánkészítés folyamata nagyjából ismerős volt. A múzeumban a
történelemre helyezték a hangsúlyt; a kiállítás területe nem nagy, így azok sem
unják meg, akik egyébként nem szeretnek múzeumba járni. Ezen kívül az alsó
szinten az új kollekciókat is kiállították. Nem próbáltam meg felbecsülni a
kiállított tárgyak értékét; a valósnál biztosan kisebb számot mondtam volna.
Nagy örömömre a márkabolt is nyitva volt, ahol még több szépséget láthattam, és
nem egy csodaszép teáskészletet kellett fájó szívvel ott hagyni.
A várakat is nagyon
szeretem; egyfajta időutazásként élem meg, ha egy középkori várba lépek be.
Ilyenkor elképzelem, milyen lehetett teljes valójában, amikor az emberek itt
élték az életüket. Kicsit úgy is érzem magam, mint egy középkori
hercegnő. Ha viszont arra gondolok, hogy ezt a két várat hogyan
lehet megközelíteni, ha ott éltem volna, biztos, hogy a lehető legritkább
esetben teszem ki a lábam a várból! Egy kilométeres séta ugyan nem sok, de ha
ezt felfelé haladva kell megtenni, igencsak lehet kapkodni a levegőt a végére.
Sajnos én mindig is a hamar kifáradó típus voltam, ha sportoltam, ha nem, hogy
miért, azt most nem részletezem, a megfelelő időben szentelek neki egy külön
bejegyzést.
A Füzéri várat szépen
felújították, a helyiségeket is ellátták némi kornak megfelelő berendezéssel.
Az alsó és a felső vár között komolyabb szintkülönbség van; ha a kettő egykor
egy épületet alkotott, amit elég valószínűnek tartok, akkor elég nagy lehetett.
A Regéci vár ezzel szemben nagyon romos; úgy néz ki, mint amivel a feltárás óta
nem foglalkoznak, vagy mint aminek a feltárása jelenleg is tart, ennek ellenére
megvan a maga szépsége. Ha valaki megkérdezné, melyik tetszett jobban, nem
tudnék dönteni.
A mézmúzeumról az
érkezésünkkor hallottunk először, fel is kaptuk a fejünket rá, nem gondoltuk,
hogy ilyen létezik. Láthattunk egy üvegfalú kaptárt, egy méhecskét virágporral,
és megkóstoltunk egy sor különleges mézet. A belépőhöz ajándékba kaptunk
egy-egy kis üveg tetszőleges mézet, és ezeken kívül is hoztunk még. Mint
megtudtam, a termelőnek webshopja is van; karácsonyra a karácsonyi mézből
biztosan fogok rendelni.
S ha már Vizsoly,
akkor vizsolyi Biblia. Én magam keresztény is csak papíron vagyok (megkereszteltek,
de nem gyakorlom, a természeti vallások közelebb állnak hozzám); inkább azért
akartam megnézni, mert az említettektől függetlenül az alapműveltség része,
hogy tudjunk ennek a létezéséről és a jelentőségéről, valamint számomra
nyelvtörténeti szempontból volt érdekes. Az 1500-as évek magyar nyelve nagyon
távolinak tűnik, főleg írásban. A k helyett írt c, a v és w használata az u
helyett (ami, amennyire láttam, nem is volt egységes), és még sok más, amit nem
jegyeztem meg. A múzeumban arra is lehetőség volt, hogy a vizsolyi Biblia első
oldalát a korabeli technikával kinyomtassuk – a rend kedvéért ezt meg is
tettük. Képzelem, milyen nehéz dolguk lehetett anno, mire az összes
oldalt kinyomtatták így – s ha a nyomtatáskor derült ki, hogy a betűket rosszul
helyezték el, kezdhették elölről. Mennyivel egyszerűbb ma már ez is!
20-ára hagytuk a
sátoraljaújhelyi kalandpark meglátogatását. Itt kombinált jegyet vettünk, amely
tartalmazott egy csúszást bobbal, egy kört a libegőn, egy csúszást hófánkkal és
egy kalandtúrát egy tetszőleges kötélpályán. Szerintem nem kell mondanom, hogy
estére, de főleg másnap reggelre olyan izmaim is fájtak, amik nem is léteznek.
Rég jártam már kalandparkban, pedig szeretem, de az elmúlt években olyan
helyeken nyaraltunk, ahol nem volt.
Erre a nyaralásra is
érvényes az, hogy ilyen rövid időre nem szabad jönni; a hétfői napunk nagyon
zsúfolt volt, és Kassára, valamit Boldogkő várába nem jutottunk el.
A jövő évi szabályok:
· Egy
hely, vagy csak külföld, vagy csak belföld
· 5-7
egybefüggő nap
· Kevésbé
zsúfolt program
· És
szeretnék esténként olvasni, mert egész leállás alatt nem sikerült!
Végezetül mutatok egy
képet, amely Regéc várában készült; a sok vállalhatatlan fotó mellett azért van
ez az egy, amely megérdemli, hogy megosszam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése