Dean R. Koontz - Az éjszaka hangjai

Az év utolsó könyve, az év utolsó blogbejegyzése. Ezt a könyvet karácsonyra kaptam, és elég rövidnek tűnt ahhoz, hogy hogy Niki könyve után még idén be tudjam fejezni (december 29-31 között olvastam). Többre már nem fogom ezt mondani néhány órával az év vége előtt.

Kiadó: Animus

Kiadás éve: 1997

Oldalszám: 324

Fordító: Süle Gábor

A fülszöveg:

„A szemérmes, tartózkodó Colin és a népszerű, lányok kedvence Roy jó barátok. Colint szinte elbűvöli a sikert sikerre halmozó Roy, de igen különösnek tartja, hogy Roy egyszercsak arról kezdi faggatni: ölt-e már életében. Vonzalma ugyanakkor töretlen marad élete első barátja iránt, s gyanútlanul belemegy a vérszerződésbe is, mellyel örök szövetséget kötnek egymással. Aztán egy közös fürdőzés Colinék medencéjében… Miért borítják sebhelyek Roy felsőtestét? És miért akarja Roy újabb és újabb szörnyűségekkel erősíteni a vér pecsétjét szerződésükön? Colin a titok nyomába ered, hogy megmentse mindkettőjüket…“

A szerző nevét már hallottam, tudtam, hogy sokan dicsérik, de eddig nem olvastam még egy művét sem. A fülszöveg alapján jó kezdésnek tűnt, a történet izgalmasnak ígérkezett. Kicsit többet vártam tőle, mint ami végül kisült belőle, de összességében nem volt csalódás.

Maga a történet egyszerű, két tizenéves fiú barátságáról és annak lélektanáról szól. A két srác jellemét tekintve ég és föld, találóbban tűz és víz. Végletesen jó és rossz tulajdonságokkal rendelkeznek. Számomra az elején mindkettőjük taszító volt. Roytól iszonyodtam a gyilkosság iránt érzett vonzalma és az elmesélt tettei miatt, Colin pedig épp a nyámnyilasága, szinte már lehetetlen ártatlansága és naivitása miatt volt ellenszenves. A történet előrehaladtával ez változott, Colin jellemfejlődése látványos, és abszolút pozitív irányú. Roynál ezzel szemben csak az utolsó oldalakon látunk változást és bármilyen emberi reakciót. Colin anyját pedig nem egyszer tudtam volna felpofozni a viselkedéséért és a vakságáért. Mondanám, hogy ilyen szülő egyszerűen nem létezik, de tudom, hogy sajnos mégis.

A barátság az elején szinte idilli, de érződik benne az, hogy Roy igyekszik Colint manipulálni, kihasználni a naivitását, majd bekövetkezik a kiszámítható, szinte már várt összetűzés. Amerikai filmek sajátossága az, hogy kezdetben minden szép és jó, a végéhez közel össze kell veszni, majd a legvégén kibékülni. Nagyjából ezt látjuk ebben a könyvben is, ami egy kissé bárgyúvá teszi. Roy nagy titkát is más jellegűnek képzeltem el; én azt vártam volna, hogy vérfarkassá változik, vagy ilyesmi. Persze, a valóságos titok sem kisebb dolog ennél, de a várakozások miatt kevésbé tudtam értékelni. A lezárását is túl egyszerűnek ítéltem meg, túl sok maradt az elvarratlan szál.

Kedvenc idézet:

„A lelke mélyén mindenki gyilkos.”

Összességében azt mondhatom, hogy egynek jó, még fogok esélyt adni a szerzőnek, hogy jobban megismerjem a stílusát – hogy rájöjjek, tényleg ennyire egyszerű, vagy csak ennél a regénynél van így.

A jövő évre tervezett könyvekről az újévi bejegyzésben fogok szólni.

4/5

Stephen King - Mr Mercedes (Bill Hodges I)

Idei jó szokásomhoz híven a kötetet egy molyos kihívás miatt vettem a kezembe – december 31-ig az egész trilógiát el kellene olvasni. Nagyon igyekszem, és ha ilyen tempóban haladok, még az is előfordulhat, hogy sikerül. A Mr Mercedest 2019. október 24. és 2019. december 1. között olvastam.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 556

Fordító: Bihari György

A fülszöveg:

„Egy ​pangó közép-nyugati kisvárosban, a fagyos kora hajnali órákban munkanélküliek százai állnak sorban az állásközvetítő előtt. Egyszer csak egy magányos sofőr a tömegbe hajt egy lopott Mercedesszel, visszatolat, majd újra gázol, aztán elmenekül a helyszínről, nyolc halottat – köztük egy csecsemőt – és tizenöt sérültet hagyva maga után.

Brady Hartfield alkoholista anyjával él a szülői házban. Vágyik a mámorra, amit a Mercedes volánja mögött, a halálosztó szerepében érzett, ezért újabb, még ördögibb merényletre készül.

Amikor Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru levelet kap a Mercedeses Gyilkostól, reaktiválja magát, hogy meghiúsítsa az immár ezrek életét fenyegető, őrült tervet, és innentől hajmeresztően izgalmas versenyfutás kezdődik az idővel…

King, a „horrorkirály” legújabb regénye klasszikus krimi, amely a klasszikus receptet követve jó és gonosz küzdelmét állítja elénk, s közben félelmetes bepillantást nyújt egy megszállott, gyilkos elme működésébe.

Bill Hodges pedig hamarosan ismét színre lép, a szerző ugyanis két további regényt tervez a főszereplésével.”

A fülszöveg izgalmas történetet ígér, és ezt meg is kapjuk. A cselekmény két szálon fut; egyszer a rendőr, máskor a gyilkos fejébe pillantunk bele. Szeretem az ilyen történeteket; nem izgulom magam halálra azon, hogy vajon ki lehet az elkövető, mert az első fejezetben kiderül. Én innentől hátradőlök, és figyelem, hogy találja ki a nyomozó azt, amit én már tudok, hogy ellenfele hogy próbálja meg őt kijátszani, és várom, hogy összeérjenek a szálak. Érdekes látni a gyilkos indítékait, amelyek nem mindig azok, amelyeket a rendőr gondol. Ezek szépen össze tudják kuszálni az eseményeket, ahogy a történet vége felé is látjuk.

Bill karaktere elsőre túlidealizáltnak tűnhet – majdnem minden ügyet megoldó, kitüntetéseket kapott nyomozó, aki soha, de soha nem nyúl mellé. Némileg oldja ezt a rosszul sikerült házassága, öngyilkos hajlama és nyughatatlan természete. Brady Hartsfield pedig az éles ellentéte: velejéig romlott…nak tűnik, de van lelkiismerete – vagy legalább egy darab maradt belőle. Ezt láthatjuk abból, hogy még mindig nyomasztja kisöccse halála. Gondolataiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a trauma tovább rontott elméjének egyébként sem teljesen egészséges működésén. Mindketten jól felépített jellemek. Tetszik Jerome és Holly jelleme is; előbbi hihetetlenül jópofa az előtörő ébenfeka stílusával, utóbbitól pedig nagy jellemfejlődést várok a továbbiakban, amit meg is fogok kapni (sikeresen lespiolereztem magamnak Akívülállóval).

Sokan mondják, hogy King stílusa változott az idő előrehaladtával. Én inkább azt mondanám, hogy finomodott, de még mindig eltéveszthetetlen. Nem kertel, mindent a nevén nevez, nincsenek felesleges leírások és határozószavak.

Kedvenc idézet:

„Az a rendszer, amit emberi elme talált ki, emberi elmével meghekkelhető.”

Kíváncsian várom, hogyan folytatódik a történet; a fülszöveg és a nyitott befejezés is arra utal, hogy tovább is van még (na meg a másik két kötet a polcomon). Felkészül a második rész: Aki kapja, marja (ide kattintva már olvasható)

Koncertbeszámoló: The 69 Eyes/Lacrimas Profundere

Az idén 30 éves gothic rock zenekar, a The 69 Eyes a West End-turné keretein belül Magyarországra is ellátogatott; november 12-én adtak koncertet a Barba Negra Music Clubban. Sokáig gondolkoztam, hogy elmenjek-e; szerettem volna látni őket élőben, társaság nélkül viszont nem szívesen megyek koncertre. Végül az utolsó pillanatban dőlt el, hogy megyek; két barátnőm is keresett, akik látták, hogy facebookon visszaigazoltam az eseményt – egyikük már társasággal érkezett, így egy kisebb csapatot alkottunk.

Mindannyian kíváncsiak voltunk az előzenekarra, a Lacrimas Profundere-re is, ezért igyekeztünk kapunyitásra odaérni. Pár éve már minden előzenekart megnézek attól függetlenül, hogy ismerem-e; a legjobb lehetőség arra, hogy megismerhessek egy új előadót – a jegyet úgyis kifizettem, akkor miért ne adjak egy esélyt nekik. Legfeljebb nem tetszik. A Lacrimas Profundere-t sem ismertem, noha a nevüket már hallottam. Német bandáról van szó, zenéjüket Dark rock-ként, dark metalként és gothic metalként is definiálják. Nagyjából háromnegyed órát játszottak, és remekül megalapozták a hangulatot a főzenekarhoz. Nem éreztem azt a koncert után, hogy mostantól naphosszat az ő dalaikat fogom hallgatni, de kíváncsi vagyok a stúdióminőségre is, mert egyáltalán nem volt rossz, amit élőben hallottam.

Nem túl hosszú szünet után színpadra lépett a The 69 Eyes. Ekkorra már jóval nagyobb tömeg gyűlt össze; őszintén szólva meg is lepődtem kicsit, hogy egy kedd esti koncert ennyi embert vonzott a Barba Negra Clubba. Habár a turné, és ezzel együtt a magyar koncert is az idén megjelent új albumot, a West Endet hivatott bemutatni és népszerűsíteni, nem csak az ezen szereplő dalokat hallhattuk. A setlist a következő dalokból állt (mindegyik meghallgatható a címre kattintva):

Two Horns Up

Never Say Die

Black Orchid

Perfect Skin

Betty Blue

Borderline

Hell Has No Mercy

Crashing High

The Chair

Cheyenna

Wasting The Dawn

27&Done

Feel Berlin

Brandon Lee

Ráadás:

Framed In Blood

Dance D’Amour

Lost Boys

Középtájon találtunk helyet, ahonnan a színpadot kevéssé láttam, de a képeket visszanézve semmi különleges díszlet nem volt. A zenekar tagjai csontvázmintás felsőrészt és bőrnadrágot és –dzsekit viseltek. A dalok többségét ismertem, habár a szövegeiket még nem sikerült teljesen elsajátítanom. Mindenesetre csak hallgatni is nagyon jó volt őket. A zenekaron látszik a több évtizedes tapasztalat, a rutin, és persze az is, hogy finnek. Valahogy a finn zenekarok zenéje más, mintha tennének bele valami pluszt, amit senki más nem, és ez messziről felismerhető. A nagy ugrálásból mostanra kinőttem, inkább lágyan ringatózva, esetenként csukott szemmel élvezem a zenét. A The 69 Eyes körülbelül másfél órát játszott; sajnos a gerincproblémáim (és még talán a hétvégi Schattenwelt) miatt nem tudtam végigállni – félidőben ki kellett jönnöm a tömegből, és megtámasztani egy oszlopot a hátralevő időben, de ez nem szegte kedvemet.

Az elkövetkezendő hetekre tehát megvan az unásig hallgatott dallistám. Blutengel és The 69 Eyes dalok szerepelnek rajta. Először a kedvencek, aztán szép lassan pótlom a diszkográfiákat is. Egy ideig elleszek velük. J

Schattenwelt élménybeszámoló

Az Ausztriában megrendezett Schattenwelt fesztiválra egy csoportban akadtam rá, ahova a hozzá kapcsolódó facebook eseményt posztolta egy tag. Ahogy végignéztem a fellépők listáját, és megláttam a Blutengel nevet, már eldöntöttem, hogy ott leszek.

A fesztivál két napos, idén november 8-án és 9-én rendezték meg. Az időpont is a lehető legjobb volt; a születésnapomat követő hétvége, és úgy éreztem, ezzel a lehető legjobban tudom megünnepelni a 25-öst. A rendezvénynek a Schwechat és Bécs határán elhelyezkedő Multiverzum adott otthont. Kettesben mentünk a párommal. Jegyet csak a második napra vettünk, mert az összes felsorolt előadó közül csak a Blutengelt ismertem, és blindre nem akartam szabadságot kivenni a pénteki napra, a szállással sem akartam vacakolni, és drágának is találtam a kétnapos jegy árát (természetesen azoknak, akiket érdekelt mindkét nap, megérhetett annyit).

Az esemény délután 4-kor kezdődött, ezért a fél 1-es Flixbusszal mentünk, ami három óra alatt juttatott el minket Bécsbe. Innen még néhány megállót utaztunk az S-Bahnnal, aminek a megállója a Multiverzum mellett van.

A koncerteken kívül néhány stand is helyet kapott, többek között Killstar, Banned, Burleska és Sinister ruhákat és kiegészítőket lehetett vásárolni. Egy nagyobb táskára már erősen szükségem volt, így egy Banned darabbaltértem haza:

A koncertek két színpadon zajlottak; sajnálatos módon osztódni nem tudtunk, így kénytelenek voltunk dönteni a két színpad közül. A club stage-en korábban kezdődtek a koncertek, az első kettőt megnéztük, majd átvonultunk a nagyszínpadhoz, és végig ott is maradtunk.

A következőkben néhány szóban összefoglalom, kiket láttunk, melyik hogy tetszett, és mindenkitől linkelek egy dalt.

Out of Sphere (DE)

Műfaj: dark synthpop (és egy kis 80-as évek – saját meghatározás szerint)

Az első néhány számról lemaradtunk, de a hallottak alapján nem rossz, bemelegítésnek mindenképpen jó volt.

https://www.youtube.com/watch?v=vuYZXP_B-Jk

Asperger Synthdrome (SE)

Műfaj: Electro

Vele kapcsolatban vegyesek voltak az érzelmeim. Valamelyik száma tetszett, valamelyik nem, a megjelenését pedig kissé ízléstelennek találtam. (Egy necc top volt rajta, ami alatt nem viselt semmit. Konkrétan semmit. Alul egy kicsit több ruha volt rajta, de nem sokkal. A férfiak nagy örömére.) Egy ilyen helyen természetesen bőven elfér ez, és inkább azon csodálkoztam, hogy nem fél attól, hogy esetleg fogdosni akarják.

https://www.youtube.com/watch?v=Eb7KqVRqedM

Oxic Inc (DE)

Műfaj: Gothic rock, darkwave elemekkel

A korábban nem ismert előadók közül az egyik kedvenc volt a fesztiválon. Nekem a London After Mindnight-hoz hasonlított.

https://www.youtube.com/watch?v=tRkO-LSp-m4

ES23 (DE)

Műfaj: Dark electro

Az Out of Sphere-nél jobban tetszett, és jó kis bulit csináltak.

https://www.youtube.com/watch?v=1uqn-2uB2xw&list=PLEQC6dSdb_yGTlExRWNATsPX7MNXjVhSf

Omnimar (RU)

Műfaj: Electronic, alternative-pop, synthpop

Igencsak meglepődtem, amikor egyszer csak felcsendült egy orosz nyelvű dal (mivel nem ismertem az előadót, azt sem tudtam, hogy oroszok), amivel kapásból megvettek. A logójuk pedig egy bakteriofágra emlékeztet (ami egészen addig nem tűnt fel, amíg párom nem tette szóvá).

https://www.youtube.com/watch?v=5k_pyJEzrWM

Das Ich (DE)

Műfaj: Electro, Neue Deutsche Todeskunst, Dark wave, Industrial

Az egyetlen csapat, akik nem tetszettek a nap folyamán. Az alapok nem lettek volna rosszak, ha nem artikulálatlan üvöltözést társítanak hozzá. Lehet, hogy mindez csak élőben tűnik így, egy esélyt azért adok nekik még stúdióminőségben is.

https://www.youtube.com/watch?v=negFek556ag

Blutengel (DE)

Műfaj: Gothic new wave

Mivel az egész felhozatalból csak őket ismertem, érthetően nagyon vártam a koncertet. Természetesen, mint a legnagyobb név, utolsóként kerültek sorra. Nagyon jó koncert volt, a klipekből ismert hölgyeket is elhozták a hitelesség érdekében. Nem tartom magam prűdnek, és homofób sem vagyok, mégis kicsit kibillentett a komfortérzetemből az, hogy fehérneműs csókolózó nőket kell néznem élőben; a férfiakat természetesen nem zavarta, én pedig ezzel a koncerttel rájöttem, hogy miért is akarják a BDSM-et a goth-hoz erőszakkal hozzákapcsolni. A legjobban a Morninstart vártam, legnagyobb örömömre ezzel a dallal kezdték a koncertet.

https://www.youtube.com/watch?v=GKKe3C0D70U

Sajnálatos módon ez volt az utolsó Schattenweltem is egyben; mint kiderült, ebben a formában nem rendezik meg többször.

A hazautazásnál adódott némi kellemetlenségünk (a bő másfél órás fagyoskodást leszámítva), ami miatt a tervezettnél három órával később érkeztünk haza. Mindenesetre jó élményekkel gazdagodtam, és ahogy vártam, megismertem néhány új előadót, akivel a hallgatottak száma bővülni fog.

Végezetül álljon itt egy kép rólam; így néztem ki a fesztiválon (nem mellesleg nagyon jó érzés volt, hogy itt nem voltam fura - rengeteg gyönyörű öltözéket láttam, és akadt pár olyan is, amire inkább azt mondanám, érdekes):

Nyári élmények - avagy hogyan ne menj el nyaralni

Ha augusztus, akkor leállás, ha leállás, akkor nyaralás! Hogyan ne utazz el nyaralni? Pontosan úgy, ahogy én csináltam idén. Rövid összefoglaló következik.

Montenegró

Hegyek, szerpentin, tehenekre figyelmeztető táblák, és a közlekedési kultúra teljes hiánya.

Párommal, egy jó barátunkkal és az ő lányával rövid időre látogattuk meg ezt az országot; az erre szánt négy nap elég is volt arra, hogy megállapítsuk:

·         Legközelebb repülünk

·         Hosszabb időre megyünk

·         És csak gyalog elérhető helyeket látogatunk meg.

A nagyjából 800 km-es utat autóval tettük meg, reggel 6-kor indultunk Dunaújvárosból. A magyar határon a szerencsésebbek közé tartoztunk: „csak” 2 órát álltunk, ellentétben a másik határátkelővel, ahol ugyanabban az időben 6 óra sorbanállás várt volna ránk. Szerbián keresztül vitt az utunk, itt amíg lehetett, az autópályát használtuk, de egyszer az is elfogyott, majd körülbelül 400 km-en át tartó szerpentin következett. A szerpentinnel önmagában semmi gond nincs, de ilyen hosszan és ennyi idő alatt bárki képes megutálni. Szerencsére az utak jó minőségűek voltak, viszont egyéb viszonyok miatt 70 km/h-nál gyorsabban nemigen lehetett haladni. Úti célunkhoz, Ulcinj városához közeledve egyre nagyobb kocsisorokkal találkoztunk; a tengerparthoz közel a dugók szinte folyamatosak. Így esett, hogy 23:30-ra értünk a szállásra, ahol kis közjáték után elfoglalhattuk a szobánkat. Tudni kell, hogy jó barátunk mozgássérült, ami erősen leszűkítette azon szállodák számát, amelyek szóba jöhettek a foglaláskor. A biztonság kedvéért még foglalás előtt rákérdeztünk a szállásadónál, hogy biztosan megfelelő-e egy kerekesszékes embernek a szálloda. A helyszínen derült ki, hogy igencsak félreértettük egymást; egy első emeleti szobában helyeztek el minket, amivel semmi gond nem lett volna, ha lett volna lift, ahogy az a kiírásban szerepelt – de nem volt. Ezen kívül ott tudtuk meg, hogy ők azt szerették volna a tudtunkra adni, hogy csak az alsó szinten vannak mozgássérültek számára megfelelő szobák, ezek viszont foglaltak. Ehhez képest, amit az e-mailben sikerült leírniuk, az nagyjából azt jelentette, hogy nekik nincs kerekesszékük, és csak a fürdőszoba nem akadálymentesített, de erre tudnak megoldást találni. A megoldás végül az lett, hogy a személyzet két tagja az ott tartózkodás alatt igény szerint cipelte jó barátunkat a kerekesszékkel együtt a lépcsőn fel és le, illetve egy műanyag széket biztosítottak, amelyet a fürdőszobában el tudtunk helyezni.

A következő napot a tengerparton töltöttük; ekkor jártam először a tengernél, és talán nem meglepő módon sokkal jobban tetszett, mint az édesvizek. Én egyébként kissé víziszonyos vagyok, és nem szeretek élővízben fürödni, de a tengert ki kellett próbálni. A hullámoktól az egész izgalmasabbá válik, és tulajdonképpen nem is kell nagyon távolra bemenni, hogy a vízzel hűtsük magunkat: ki lehet feküdni a partra is, ahová a hullámok még éppen kiérnek.

S ha már újdonságok: Montenegróban ettem először kecskehúst. A szomszédos Albánia és a nagyobb muszlim közösségek miatt néhány étteremben egyáltalán nem szolgálnak fel sertéshúst, mindent marhából, vagy kecskéből készítenek. Ez utóbbihoz itthon még nem volt szerencsém, ezért gondoltam, kipróbálom, és abszolút pozitív élményem volt vele. Az íze nem hasonlít semmi másra, és azt is lehet érezni, hogy biztosan nem sertés és biztosan nem marha. Kipróbálhattam volna a tenger gyümölcseit is, ha már tengerparton vagyok, de ennyire merész nem voltam.

A hazaindulás előtti napon úgy döntöttünk, hogy megnézzük a szomszéd várost, Kotort, ami egy csodaszép öbölnek ad otthont. Ez reggel még jó ötletnek tűnt, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a 70 km-es út montenegrói viszonylatban teljesen mást jelent, mint Magyarországon. Itthon – attól függően, hogy az út autópálya, vagy éppen két eldugott település közti, kátyúkkal teli, 1,5 sávos út – ennyit nagyjából 1-1,5 óra alatt lehet megtenni, Montenegróban ugyanezt 3 óra alatt sikerült. Ebben persze nem csak az útviszonyok – ami változatlanul a szerpentint jelenti – játszottak közre, hanem a hatalmas dugó is, amilyet hétfő délelőtt 11 óra táján nem várna az ember. Az már csak hab volt a tortán, hogy az öböltől elég messze tudtunk parkolni, járda pedig közel s távol nem volt, így kénytelenek voltunk a kerekesszéket a forgalommal szemben, az úttesten tolni. A vár meglátogatását így végül fel is adtuk, maga a város is elég nagy csalódás volt, a napot pedig elvesztegetettnek éreztem.

Hazafelé kitértünk Dubrovnikba – a Trónok harca forgatási helyszínét régóta szerettem volna látni. Nagy csalódásomra azonban a csak végigrohantunk a váron; a bosnyák-horvát  határon három órát álltunk, későn érkeztünk, és nem sok időnk maradt nézelődni, ha még aznap haza akartunk érni Magyarországra. Mondanom sem kell, hogy ez nem sikerült, de azt leszámítva, hogy minden létező útépítésbe beleszaladtunk, nyugalmas utunk volt.

Összességében élveztem ezt a kis külföldi kiruccanást, de ahogy már fent is írtam, ilyen rövid időre nem szabad eljönni, mert semmire sincs normálisan idő; és ha én valamit utálok, az a rohanás.

Hernádvécse

A magyarországi nyaraláshoz két okból is ragaszkodtam: az egyik a Montenegróban eltöltött idő rövidsége, a másik pedig az, hogy cafeteriaként SZÉP kártyára kapok egy meghatározott összeget, amelyet csak belföldön lehet felhasználni. A hétköznapok nem jöhettek szóba, mivel párom dolgozott, és én is vállaltam helyettesítést abban a patikában, ahol gyakornok voltam, így a hosszú hétvégét szemeltük ki. Az én nagy álmom Parádsasvár, de sajnos idén nem jött össze, de az ehelyett választott Hotel VécseCity kárpótolt. Az odaúton nyilvánvalóvá vált, hogy a kanyargós utakért nemhogy Montenegróig nem kell elmenni, de az országot sem kell elhagyni: csak el kell látogatni Borsod megyébe. Sajnos a késői indulás miatt a szállásra is későn érkeztünk, ezért vacsora után már nem volt lehetőségünk programot szervezni. A másnap viszont annál több szervezést igényelt. Az idő rövidsége miatt (már megint) arra a napra kellett a tervezett programok nagy részét bezsúfolni. Az estét azzal töltöttük, hogy megnézzük, mely helyekre kaptunk kupont, ezek közül melyik érdekel minket, melyik hogy tart nyitva a hosszú hétvégén, illetve egymástól milyen távolságban helyezkednek el. Végül az alábbi sorrend alakult ki:

1.   Hollóháza, Porcelánmúzeum

2.   Füzéri vár

3.   Vizsoly, Mézmúzeum

4.   Vizsoly, Bibliamúzeum

5.   Regéci vár

A Porcelánmúzeum közvetlenül a gyár mellett helyezkedik el. A gyárlátogatás az ünnepek alatt szünetelt, így oda nem juthattunk be, de a herendi gyárban mindketten jártunk már, így a porcelánkészítés folyamata nagyjából ismerős volt. A múzeumban a történelemre helyezték a hangsúlyt; a kiállítás területe nem nagy, így azok sem unják meg, akik egyébként nem szeretnek múzeumba járni. Ezen kívül az alsó szinten az új kollekciókat is kiállították. Nem próbáltam meg felbecsülni a kiállított tárgyak értékét; a valósnál biztosan kisebb számot mondtam volna. Nagy örömömre a márkabolt is nyitva volt, ahol még több szépséget láthattam, és nem egy csodaszép teáskészletet kellett fájó szívvel ott hagyni.

A várakat is nagyon szeretem; egyfajta időutazásként élem meg, ha egy középkori várba lépek be. Ilyenkor elképzelem, milyen lehetett teljes valójában, amikor az emberek itt élték az életüket. Kicsit úgy is érzem magam, mint egy középkori hercegnő.  Ha viszont arra gondolok, hogy ezt a két várat hogyan lehet megközelíteni, ha ott éltem volna, biztos, hogy a lehető legritkább esetben teszem ki a lábam a várból! Egy kilométeres séta ugyan nem sok, de ha ezt felfelé haladva kell megtenni, igencsak lehet kapkodni a levegőt a végére. Sajnos én mindig is a hamar kifáradó típus voltam, ha sportoltam, ha nem, hogy miért, azt most nem részletezem, a megfelelő időben szentelek neki egy külön bejegyzést.

A Füzéri várat szépen felújították, a helyiségeket is ellátták némi kornak megfelelő berendezéssel. Az alsó és a felső vár között komolyabb szintkülönbség van; ha a kettő egykor egy épületet alkotott, amit elég valószínűnek tartok, akkor elég nagy lehetett. A Regéci vár ezzel szemben nagyon romos; úgy néz ki, mint amivel a feltárás óta nem foglalkoznak, vagy mint aminek a feltárása jelenleg is tart, ennek ellenére megvan a maga szépsége. Ha valaki megkérdezné, melyik tetszett jobban, nem tudnék dönteni.

A mézmúzeumról az érkezésünkkor hallottunk először, fel is kaptuk a fejünket rá, nem gondoltuk, hogy ilyen létezik. Láthattunk egy üvegfalú kaptárt, egy méhecskét virágporral, és megkóstoltunk egy sor különleges mézet. A belépőhöz ajándékba kaptunk egy-egy kis üveg tetszőleges mézet, és ezeken kívül is hoztunk még. Mint megtudtam, a termelőnek webshopja is van; karácsonyra a karácsonyi mézből biztosan fogok rendelni.

S ha már Vizsoly, akkor vizsolyi Biblia. Én magam keresztény is csak papíron vagyok (megkereszteltek, de nem gyakorlom, a természeti vallások közelebb állnak hozzám); inkább azért akartam megnézni, mert az említettektől függetlenül az alapműveltség része, hogy tudjunk ennek a létezéséről és a jelentőségéről, valamint számomra nyelvtörténeti szempontból volt érdekes. Az 1500-as évek magyar nyelve nagyon távolinak tűnik, főleg írásban. A k helyett írt c, a v és w használata az u helyett (ami, amennyire láttam, nem is volt egységes), és még sok más, amit nem jegyeztem meg. A múzeumban arra is lehetőség volt, hogy a vizsolyi Biblia első oldalát a korabeli technikával kinyomtassuk – a rend kedvéért ezt meg is tettük.  Képzelem, milyen nehéz dolguk lehetett anno, mire az összes oldalt kinyomtatták így – s ha a nyomtatáskor derült ki, hogy a betűket rosszul helyezték el, kezdhették elölről. Mennyivel egyszerűbb ma már ez is!

20-ára hagytuk a sátoraljaújhelyi kalandpark meglátogatását. Itt kombinált jegyet vettünk, amely tartalmazott egy csúszást bobbal, egy kört a libegőn, egy csúszást hófánkkal és egy kalandtúrát egy tetszőleges kötélpályán. Szerintem nem kell mondanom, hogy estére, de főleg másnap reggelre olyan izmaim is fájtak, amik nem is léteznek. Rég jártam már kalandparkban, pedig szeretem, de az elmúlt években olyan helyeken nyaraltunk, ahol nem volt.

Erre a nyaralásra is érvényes az, hogy ilyen rövid időre nem szabad jönni; a hétfői napunk nagyon zsúfolt volt, és Kassára, valamit Boldogkő várába nem jutottunk el.

A jövő évi szabályok:

·         Egy hely, vagy csak külföld, vagy csak belföld

·         5-7 egybefüggő nap

·         Kevésbé zsúfolt program

·         És szeretnék esténként olvasni, mert egész leállás alatt nem sikerült!

Végezetül mutatok egy képet, amely Regéc várában készült; a sok vállalhatatlan fotó mellett azért van ez az egy, amely megérdemli, hogy megosszam.