28. hét/2: Dean R. Koontz: A rossz hely

Soha életemben nem olvastam még ilyen hosszú ideig egy regényt. Majdnem két egész hónapra volt szükségem, hogy átrágjam magam rajta. Utoljára A harcossal küzdöttem így, de még azt is sikerült egy hónap alatt elolvasnom, úgy is, hogy párhuzamosan olvastam két nyelven. Ennél a könyvnél ilyen nehezítő körülmények nem álltak fenn; inkább az időhiány számlájára írhatnám, de nem arra fogom. Hanem inkább arra, hogy nem is volt jó.

Kiadó: Interjú
Kiadás éve: 1990
Oldalszám: 474
Fordító: Gömöri Judit, Kőrös László
Az olvasás ideje: 2021. május 20. – 2021. július 16.

A fülszöveg:
„Egy ​férfi fölébred valahol Kaliforniában. Sejtelme sincs, hogy kerül oda. Táskájában rengeteg dollár. Eszeveszett menekülésbe kezd… Tagbaszakadt ember lopózik föl egy idegen ház hálószobái felé. Tudja: ismét ölni fog. Már előre érzi a vér ízét… Az elkényeztetett, buja ikerpárt, a két lányt vagy huszonöt macska veszi körül. Az egyik még beszélni sem tud – de mindketten jól látnak a macskák szemével is… Thommy, a Down-kóros kisfiú az intézet ablakából nézi az éjszakát. Valami retteneteset lát a sötét éj mögött… Julie és Bobby Dakota, magánnyomozó házaspár naponta az életét kockáztatja egy-egy nyomozás során. Jelentkezik náluk valaki. Elvállalják különös ügyének tisztázását – s ezzel elindul életük legszörnyűbb, kimondhatatlanul borzalmas kalandja… Dean R. Koontz regénye az amerikai könyvpiac slágere. A borzalom, a fantázia és a jellemrajz tökéletes keveréke az évtized legszívbemarkolóbb horrorkönyvévé teszi a Rossz Hely-t. Toronymagasan kiemelkedik a hasonló műfajú könyvek közül.”

A borító:
A borító a sziklán álló házzal egy jó kis horrorsztorit ígér – egy kicsit sajnálom, hogy csak képről láthattam, ugyanis az a példány, amelyet a könyvtárból hoztam magammal, már újrakötött.

Így tetszett:
A fülszöveg ígéretesnek tűnt, ahogy a százalék is. Az első oldalakon úgy gondoltam, jóban leszünk. Két fejezet múlva már nem ezt gondoltam.

Nem is a sok szállal volt a bajom, alapvetően kedvelem a sokszereplős, több szálon futó történeteket, és az sem szokott megakasztani, ha az idősíkok is ugrálnak. Ez utóbbi ugyan kimaradt A rossz helyből, annál többet ugráltunk viszont térben és szemszögben. Egészen konkrétan minden fejezet máshol, más szereplőkkel játszódott, sokáig nem is láttam, hova tartanak az események, hogy a csodában fognak ezek mind összeérni: Frank, aki azt se tudja, kicsoda és mit akar, Julie és Bobby, a két magánnyomozó, akinek a cégét próbálják ellehetetleníteni, Thomas, Julie Down-szindrómás öccse, valamint Candy, akiről az elején még nem lehetett tudni, hogy vámpír, vagy csak elmebeteg. Nagyjából a könyv felénél aztán kezdtek egymásba csorogni a szálak, és kezdett látszódni, hogy itt valami a teleportálással van, és hogy mindennek a hátterében lapul valami szörnyűséges titok.

Nem lett volna rossz az elgondolás, de a megvalósítása valami borzalmasra sikeredett az állandó váltogatással; főszereplőt nem tudnék megnevezni, és magát a cselekményt is úgy tudnám a legegyszerűbben összefoglalni, hogy Frank amnéziájának okát próbálják kideríteni, miközben feltárul a családi háttér is – azért mondjuk nagyon morcos lettem volna, ha nem ad elfogadható magyarázatot. Mindezt rettentő toporgással teszi, oldalakon keresztül nem halad senki sehova. A közepétől egy kis lendületet vesz, a végére pedig egészen jól fel is pörögnek az események, sőt, a befejezés még összecsapott is lett ahhoz képest, amennyit az elejével szöszölt.

A szereplőgárdát illetően se sok jót tudok mondani, nem igazán találkoztam még olyan könyvvel, ahol ennyi ellenszenves szereplő tűnt volna fel. A két nyomozó és talán Thomas iránt éreztem némi rokonszenvet, Franket már kevésbé tudtam hova tenni, Candy-től és az ikrektől pedig a kezdettől fogva undorodtam – a végére kiderült, hogy nem alaptalanul. A mindenre magyarázatul szolgáló háttérsztori volt számomra az, ami egy kicsit feljebb tudta vinni a pontszámot; erre az egyre voltam igazán kíváncsi, és ez volt elég beteg ahhoz, hogy faljam az oldalakat.

Egyébiránt egy borzalmas élmény volt, nekem abszolút nem jött át. Azt azért nem vetem el, hogy Koontz további könyveivel próbálkozzak, elképzelhető, hogy más művei jobban elnyerik a tetszésemet. Ennek sajnos nem sikerült.

Dean R. Koontz - Az éjszaka hangjai

Az év utolsó könyve, az év utolsó blogbejegyzése. Ezt a könyvet karácsonyra kaptam, és elég rövidnek tűnt ahhoz, hogy hogy Niki könyve után még idén be tudjam fejezni (december 29-31 között olvastam). Többre már nem fogom ezt mondani néhány órával az év vége előtt.

Kiadó: Animus

Kiadás éve: 1997

Oldalszám: 324

Fordító: Süle Gábor

A fülszöveg:

„A szemérmes, tartózkodó Colin és a népszerű, lányok kedvence Roy jó barátok. Colint szinte elbűvöli a sikert sikerre halmozó Roy, de igen különösnek tartja, hogy Roy egyszercsak arról kezdi faggatni: ölt-e már életében. Vonzalma ugyanakkor töretlen marad élete első barátja iránt, s gyanútlanul belemegy a vérszerződésbe is, mellyel örök szövetséget kötnek egymással. Aztán egy közös fürdőzés Colinék medencéjében… Miért borítják sebhelyek Roy felsőtestét? És miért akarja Roy újabb és újabb szörnyűségekkel erősíteni a vér pecsétjét szerződésükön? Colin a titok nyomába ered, hogy megmentse mindkettőjüket…“

A szerző nevét már hallottam, tudtam, hogy sokan dicsérik, de eddig nem olvastam még egy művét sem. A fülszöveg alapján jó kezdésnek tűnt, a történet izgalmasnak ígérkezett. Kicsit többet vártam tőle, mint ami végül kisült belőle, de összességében nem volt csalódás.

Maga a történet egyszerű, két tizenéves fiú barátságáról és annak lélektanáról szól. A két srác jellemét tekintve ég és föld, találóbban tűz és víz. Végletesen jó és rossz tulajdonságokkal rendelkeznek. Számomra az elején mindkettőjük taszító volt. Roytól iszonyodtam a gyilkosság iránt érzett vonzalma és az elmesélt tettei miatt, Colin pedig épp a nyámnyilasága, szinte már lehetetlen ártatlansága és naivitása miatt volt ellenszenves. A történet előrehaladtával ez változott, Colin jellemfejlődése látványos, és abszolút pozitív irányú. Roynál ezzel szemben csak az utolsó oldalakon látunk változást és bármilyen emberi reakciót. Colin anyját pedig nem egyszer tudtam volna felpofozni a viselkedéséért és a vakságáért. Mondanám, hogy ilyen szülő egyszerűen nem létezik, de tudom, hogy sajnos mégis.

A barátság az elején szinte idilli, de érződik benne az, hogy Roy igyekszik Colint manipulálni, kihasználni a naivitását, majd bekövetkezik a kiszámítható, szinte már várt összetűzés. Amerikai filmek sajátossága az, hogy kezdetben minden szép és jó, a végéhez közel össze kell veszni, majd a legvégén kibékülni. Nagyjából ezt látjuk ebben a könyvben is, ami egy kissé bárgyúvá teszi. Roy nagy titkát is más jellegűnek képzeltem el; én azt vártam volna, hogy vérfarkassá változik, vagy ilyesmi. Persze, a valóságos titok sem kisebb dolog ennél, de a várakozások miatt kevésbé tudtam értékelni. A lezárását is túl egyszerűnek ítéltem meg, túl sok maradt az elvarratlan szál.

Kedvenc idézet:

„A lelke mélyén mindenki gyilkos.”

Összességében azt mondhatom, hogy egynek jó, még fogok esélyt adni a szerzőnek, hogy jobban megismerjem a stílusát – hogy rájöjjek, tényleg ennyire egyszerű, vagy csak ennél a regénynél van így.

A jövő évre tervezett könyvekről az újévi bejegyzésben fogok szólni.

4/5