Dean R. Koontz - Az éjszaka hangjai

Az év utolsó könyve, az év utolsó blogbejegyzése. Ezt a könyvet karácsonyra kaptam, és elég rövidnek tűnt ahhoz, hogy hogy Niki könyve után még idén be tudjam fejezni (december 29-31 között olvastam). Többre már nem fogom ezt mondani néhány órával az év vége előtt.

Kiadó: Animus

Kiadás éve: 1997

Oldalszám: 324

Fordító: Süle Gábor

A fülszöveg:

„A szemérmes, tartózkodó Colin és a népszerű, lányok kedvence Roy jó barátok. Colint szinte elbűvöli a sikert sikerre halmozó Roy, de igen különösnek tartja, hogy Roy egyszercsak arról kezdi faggatni: ölt-e már életében. Vonzalma ugyanakkor töretlen marad élete első barátja iránt, s gyanútlanul belemegy a vérszerződésbe is, mellyel örök szövetséget kötnek egymással. Aztán egy közös fürdőzés Colinék medencéjében… Miért borítják sebhelyek Roy felsőtestét? És miért akarja Roy újabb és újabb szörnyűségekkel erősíteni a vér pecsétjét szerződésükön? Colin a titok nyomába ered, hogy megmentse mindkettőjüket…“

A szerző nevét már hallottam, tudtam, hogy sokan dicsérik, de eddig nem olvastam még egy művét sem. A fülszöveg alapján jó kezdésnek tűnt, a történet izgalmasnak ígérkezett. Kicsit többet vártam tőle, mint ami végül kisült belőle, de összességében nem volt csalódás.

Maga a történet egyszerű, két tizenéves fiú barátságáról és annak lélektanáról szól. A két srác jellemét tekintve ég és föld, találóbban tűz és víz. Végletesen jó és rossz tulajdonságokkal rendelkeznek. Számomra az elején mindkettőjük taszító volt. Roytól iszonyodtam a gyilkosság iránt érzett vonzalma és az elmesélt tettei miatt, Colin pedig épp a nyámnyilasága, szinte már lehetetlen ártatlansága és naivitása miatt volt ellenszenves. A történet előrehaladtával ez változott, Colin jellemfejlődése látványos, és abszolút pozitív irányú. Roynál ezzel szemben csak az utolsó oldalakon látunk változást és bármilyen emberi reakciót. Colin anyját pedig nem egyszer tudtam volna felpofozni a viselkedéséért és a vakságáért. Mondanám, hogy ilyen szülő egyszerűen nem létezik, de tudom, hogy sajnos mégis.

A barátság az elején szinte idilli, de érződik benne az, hogy Roy igyekszik Colint manipulálni, kihasználni a naivitását, majd bekövetkezik a kiszámítható, szinte már várt összetűzés. Amerikai filmek sajátossága az, hogy kezdetben minden szép és jó, a végéhez közel össze kell veszni, majd a legvégén kibékülni. Nagyjából ezt látjuk ebben a könyvben is, ami egy kissé bárgyúvá teszi. Roy nagy titkát is más jellegűnek képzeltem el; én azt vártam volna, hogy vérfarkassá változik, vagy ilyesmi. Persze, a valóságos titok sem kisebb dolog ennél, de a várakozások miatt kevésbé tudtam értékelni. A lezárását is túl egyszerűnek ítéltem meg, túl sok maradt az elvarratlan szál.

Kedvenc idézet:

„A lelke mélyén mindenki gyilkos.”

Összességében azt mondhatom, hogy egynek jó, még fogok esélyt adni a szerzőnek, hogy jobban megismerjem a stílusát – hogy rájöjjek, tényleg ennyire egyszerű, vagy csak ennél a regénynél van így.

A jövő évre tervezett könyvekről az újévi bejegyzésben fogok szólni.

4/5