Stephen King: Christine

Magam sem tudom, miért halogattam ennek a könyvnek az olvasását. Tény, hogy az autós témák nem igazán vonzanak; talán az egyik ok épp ez volt, amiért vonakodtam levenni a polcról. Viszont sokan szeretik, így egy ideje nekem is birizgálta már a fantáziámat. A tavalyi évben be is terveztem az olvasást, de végül elmaradt. Most örülök, hogy pótoltam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 646
Fordító: Falvay Mihály, Kappanyos András
Az olvasás ideje: 2022. május 6. – 2022. május 24.

Nem Maine. Nem Bangor, nem Castle Rock. Most nem. Libertyville-ben vagyunk, Illinois államban, ahol a tizenhét éves Arnie Cunningham beleszeret egy vén, szakadt, rozsdás krehácsba. Arnie a tipikus jófiú; jól tanul, engedelmes a szüleivel szemben, az iskolában a nagymenők szekálják. Ez az első eset, hogy olyan önálló gondolata támad, ami mindenki más jó érzésével ellenkezik. Meglátott valamit a nálánál is idősebb, jobb napokat látott Plymouth Fury-ban, ami arra késztette, hogy megvásárolja. Majd felújítja – mondja ő. Azzal viszont nem számol, hogy az élete fenekestül felfordul, amint a Christine nevű autóval kihajt Roland D. LeBay udvarából.

Ahogy Christine szépül, úgy változik meg Arnie külseje és viselkedése is. Eleinte még előnyére válni látszanak a változások; kikerülés a szülői korlátozás alól, némiképp a saját lábára állás, barátnő… Egy bizonyos pontig még akár fejlődéstörténetnek is felfogható. Lenne, ha nem úgy folytatódna a sztori, ahogy. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy Arnie megszállottja az autójának. Ha bárki egy rossz szót mer rá szólni, ő szokatlan módon dühbe gurul, s csak a volán mögött képes megnyugodni.

Az események ott kezdenek eldurvulni, amikor egy iskolai összetűzés után Arnie rommá törtve találja Christine-t a reptéri parkolóhelyén. Christine-t sikerül rendbe hozni, az őt tönkre tevők viszont kezdenek furcsa cserbenhagyásos gázolások révén elhalálozni. Ezen a ponton már volt egy sejtésem, hogy hova is szeretne haladni ez a történet. Azt hiszem, a 60. Könyvet olvasva Kingtől, ez nem is meglepő, és talán meg is bocsátható. Itt és most csak annyit árulok el, hogy jó volt a tipp.

A tempó tipikus Kinges; az első harmad viszonylag lassan csordogál, szépen építkezik. Aztán felpörögnek az események, annyira, hogy a végén már szinte eszeveszett tempóban száguld – egyszóval, ez is a szokásos. Keveredik a realitás a természetfelettivel, a nagykamaszok problémái az élet sötét oldalával. Nem lehet itt semmiféle happy endre számítani; ha valahogy jóra is fordulnak a dolgok, biztosan lesz, ami megkeseríti.

A lezárás kissé elnyújtottabb, mint ideális lenne; csak nem akar vége lenni, még ez, még az történik, az ember meg már a haját tépi és könyörög a feloldásért. Ami aztán el is jön meg nem is. Nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mi is lett Christine sorsa.

Amilyen tempóban faltam a második felét, nem kellett volna, hogy ennyi ideig tartson elolvasni; sajnálom, hogy az elejével fejezetenként tudtam csak haladni az időhiány miatt. Egyetlen dolog zavart csak a könyvben, ez pedig a nézőpont megváltozása az egyes részekben. Az elsőt Dennis meséli el, a második már kívülről, E/3-ban folytatódik, a végére pedig ismét visszatérünk Dennis-hez. Nem igazán értem, hogy erre mi szükség volt, de inkább csak pillanatnyi megütközést okozott, mint valódi bosszúságot. Arra ott voltak az elgépelések és egy-egy furcsán fordított mondat.

Sokkal-sokkal jobb élmény volt, mint vártam, igazi pozitív csalódás volt. Most nem merem megnézni az adaptációt. Az tutira nem pozitív csalódás lenne.

 

 

44-45. hét: Dan Simmons: Terror

Valakinél láttam a Molyon, és valamiért az az érzésem támadt, hogy nekem is el kell olvasnom. A könyvtárban is amikor megláttam, biztos voltam benne, hogy akármeddig is válogatok és akármit is pakolok fel, ezt biztosan hozom. Végül egymagában hoztam el.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 714
Fordító: Farkas Veronika
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 9. – 2021. november 10.

A fülszöveg:
„Azoknak ​a férfiaknak, akik a brit birodalom Terror és Erebus nevű hajóin indultak felfedezőútra, minden reményük megvolt a diadalra: Sir John Franklin 1845-ös felfedezőútján vettek részt – a kor technológiailag legfejlettebb expedícióján –, és ők indulhattak a világon először gőzhajóval a legendás észak-nyugati átjáró felkutatására.
De a hajókat most már majdnem két éve csapdában tartja a sarkvidéki jég. A szén és az élelem kezd kifogyni. Ugyanakkor nem a fehér, de folyamatosan átformálódó táj, a dermesztő hideg vagy a készletek felélése jelenti a legnagyobb fenyegetést a tengerészekre, sőt, még csak nem is az, hogy a hajóikat szép lassan összezúzza az óceán engesztelhetetlen ereje.
Nem, egy sokkal félelmetesebb veszély is leselkedik rájuk: valami, ami odakint vadászik a jeges sötétségben, ami követi a hajókat, és egyesével végez a legénység tagjaival, akiket megcsonkít és felfal. Egy névtelen valami, ami sehol sincs, és mégis mindenhol ott van: a tőle való rettegés az expedíció legnagyobb ellensége.
Amikor maga Franklin is borzalmas halált hal, Francis Crozier kapitányra hárul a feladat, hogy átvegye az irányítást, és egy utolsó, elkeseredett próbálkozást tegyen arra, hogy kimenekítse a legénység maradékát dél felé, a jégen át. Egy eszkimó nő is velük tart, aki nem tud beszélni. Lehet, hogy ő lesz a túlélésük záloga – vagy a haláluk okozója. És miközben a skorbut, az éhség és az őrület sorra szedik az áldozataikat, a jégen leselkedő borzalom is egyre vakmerőbbé válik, Crozier és az emberei attól kezdenek tartani, hogy nincs menekvés…

„Ez egy igazán vérfagyasztó horror, amely csak még rémisztőbbé válik, ha az ember felidézi, hogy a Simmons által leírt szörnyűségek nagy része a valóságon alapul.”
THE GUARDIAN

„Simmons egyik legjobbja.”
KIRKUS REVIEW

„A Hugo-díjas Simmons eleven színekkel kelti életre ennek a sarkköri felfedezőútnak a rettenetes megpróbáltatásait és kihívásait, továbbá némi természetfeletti borzalmat is belevisz az 1845-ös Franklin-expedícióba és az észak-nyugati átjáró felkutatására tett balsorsú kísérletébe.”
PUBLISHERS WEEKLY

„A Terror leviatáni hossza ellenére végig lenyűgöző olvasmány… A történelmi realizmusnak, a gótikus horrornak és az ősi mitológiának ez a keveréke egy veszélyes tánc a vékony jégen, amelyet bárki, aki híján van Simmons regényírói zsenialitásának, kétségkívül elvétett volna.”
WASHINGTON POST“

A borító:
Ránézek és fázom. Ez a sok jég, az elhagyott, talán már mumifikálódott holttestek… Minden, csak nem barátságos. Nem baj. Pontosan illik is a sztorihoz.

Így tetszett:

Valami azt súgta, hogy jóban leszünk – és nemcsak a becsült százalék, hanem valami megérzés is azt mondta, hogy szeretni fogom. Én hallgattam rá – de azt is megmondhatta volna, hogy mikor olvassam, hogy ne szívjam meg ennyire.

Két hónapig tartott elolvasni – nem a hossza miatt, az csak egy dolog. Nem is a történet miatt, mert azzal se volt bajom. Az időhiányt felhozhatnám, de már én is unom, hogy mindent erre fogok, még ha igaz is, hogy az elején piszkosul lassan tudtam vele haladni. Vastagon benne van ez is; meg az is, hogy hiába érdekelt volna, valahogy nem kapott el. És az is, hogy hideg. Valami mocsok módon hideg.

Beszorulni az 1800-as évek derekán hajóval az Északi sarkra, mínusz Szibéria x Antarktisz fokon, és nem két napra, hanem két évre… Én nem vagyok fázós, de köszi, ezt inkább kihagynám. Én nem vagyok fázós, és szeptemberben, amikor elkezdtem olvasni, még nem voltak nagy hidegek, be kellett burkolóznom egy pokrócba a forró teámmal, annyira áradt a hideg a könyvből. Dan Simmons hihetetlenül érzékletesen képes írni. Nem használ hosszú leírásokat vagy barokk körmondatokat a helyszín bemutatására, mégis valahogy sikerül elképzelni, milyen körülmények lehetnek ott, ha a fedélzeten még az ajkadat se nedvesítheted meg.

Egész egyszerűen embertelen, amilyen körülmények között Őfelsége hajói, az Erebus és a Terror legénysége sínylődtek. Nem voltak a legjobban felszerelve, de ahogy sorra fogyott el minden készlet és minden remény, abba én valószínűleg az ő helyükben beleőrültem volna. Amikor azt gondolnád, hogy már minden rossz megtörtént, ami csak lehet, akkor szakadt a nyakukba még egy kupac sz… khm lócitrom. Elfogy a friss étel. Megromlanak a konzervek. Még több konzerv romlik meg. Nincs elég szén. Felüti a fejét a skorbut. Zendülés van. Az emberek hullanak. Nincs már gyógyszer se. És hogy még jobb legyen, még valami szörnyeteg is ólálkodik a hajó körül, amiről nem lehet tudni pontosan, micsoda – jegesmedve vagy valami természetfeletti lény.

Érdekes módon valahogy nem tudtam szurkolni a szereplőknek azért, hogy túléljenek; valahogy biztos voltam benne, hogy az lesz a vége, hogy mindenki meghal a fenébe. Ez valahol gonosz dolog tőlem, de semmi esélyt nem láttam a happy endre.
A természetfeletti szállal kapcsolatosan vegyesek az érzéseim; az utolsó néhány fejezetig nem is igazán értettem, hogy miért van benne, ha kihagyja Simmons, szerintem az se fájt volna a regénynek. Nem is tudtam a lényt se hova tenni, azon gondolkoztam, hogy vajon egy lovecrafti lény lehet-e, de a végére kiderült, hogy nem az, csak egy kis inuit mitológia kacsintott be a sztoriba. A végkifejletnek örültem, valahogy ez a keserédes lezárás volt méltó az egészhez.

Az átélt szörnyűségeket tetézi a váltott szemszög; sokkal jobban el lehet hinni, hogy mindenkinek rossz volt, mint ha csak egyvalakin keresztül történne a bemutatás. Az aktuális események főszereplője általában Crozier kapitány, és sok eseményről értesülünk dr Goodsir naplójából is. Mellettük időnként bepillantást nyerhetünk a legénység más tagjainak gondolataiba is, mint például Sir John Franklinébe vagy John Irvingébe. Utóbbit kifejezetten kedveltem, benne láttam leginkább a törekvést arra, hogy megoldást találjon a helyzetre, vagy legalább megpróbáljon valamit kezdeni a néma eszkimó nővel. Crozier a vége felé vált szimpatikussá. Igazán csak Harry Peglart és John Bridgenst tudtam megkedvelni, Hickeyt pedig az első megjelenésekor már utáltam, sejtettem, hogy vele később baj lesz.

Aminek különösen örültem, az utalás volt Poe A vörös halál álarca című művére; Simmons fogta Poe sztoriját, és beépítette a saját világába, úgy, hogy később is csak a szerző nevét árulta el, de aki a novellát is olvasta, egyértelműen felismerhette. Ezért hatalmas piros pont jár Simmonsnak. A regény későbbi eseményeiben is felismerni véltem Mr. Poe hatását.

Nem tudom, hogy a leírtak mekkora hányada valóság, és mennyi belőle a fikció, de az az érzésem, hogy az utóbbi a kevesebb. Ki lehet találni mindenféle brutális horrort, de a való élet mindig durvábbat ír.

Nagyon sajnálom, hogy minden jó tulajdonsága ellenére nem tudott annyira magával ragadni ez a könyv, mint amennyire vártam. Pocsék időben olvastam, ez tény. Épp ezért úgy gondolom, hogy egy teljesen másik életszakaszban érdemes lehet még egyszer nekifutni. Hátha.

 

36. hét: Jack Ketchum: A szomszéd lány

Nem figyeltem volna fel erre a könyvre, ha az új kiadás miatt nem kerül sokaknál előtérbe. Egy ideig figyeltem molytársaim véleményét, majd amikor már a sokadik embernél láttam, hogy kiakasztotta, félre kellett tennie, vagy egyszerűen csak annyit írt róla az értékelésben, hogy „Rohadj meg, Jack Ketchum!”, az én fantáziámat is elkezdte piszkálni.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 304
Fordító: Farkas Anikó, Kiss Attila
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 6. – 2021. szeptember 9. hajnal

A fülszöveg:
A ​klasszikus horror új kiadásban!

Külvárosi környék az 1950-es években. Árnyékos, fák szegélyezte utcák, gondosan ápolt pázsit, kényelmes kis otthonok. Kellemes, békés környezet ahhoz, hogy itt nőjön fel az ember.

Kivéve a tinédzser Megnek és mozgássérült húgának, Susannek. Valahol egy zsákutcában, a Chandler család sötét, nedves pincéjében a két lány saját nagynénjük áldozatává válik, kiszolgáltatva a teljes őrületbe merülő távoli rokon kegyetlen rigolyáinak és dührohamainak. Olyan őrület ez, amely megfertőzi a nő három fiát is – végül pedig az egész környéket.

Egyedül a szomszédban élő, tizenkét éves David ütközik csak meg a történteken, tétován ingadozva a két lány és azok könyörtelen, vad kínzóinak tettei között. Ennek a fiúnak végül egy határozottan felnőtt döntést kell meghoznia.

Jack Ketchum 1989-ben megjelent története szemernyit sem öregedett az elmúlt három évtizedben, a rajongók és a kritikusok a horror egyik klasszikusaként tartják számon. A könyvből 2007-ben nagy sikerű, díjnyertes film is készült.

A borító:
Sötét van, egy tornácos ház előtt gyerekek állnak. Aki nem ismeri a könyv alapjául szolgáló eseményeket, az is kitalálhatja, hogy bármi is történik, abban ők is részt fognak venni, hacsak nem főszereplői lesznek a rémtörténetnek.

Így tetszett:

Nagyon gyorsan ledaráltam, gyakorlatilag két este ültem le olvasni és végeztem is (a közbeeső napon viszonylag kevés időm volt, akkor nem haladtam sokat). Ha hétfő este nem kínoz meg nagyon és győz kiütéssel az allergiám, valószínűleg egy ültő helyemben végigolvastam volna.

A könyv egy megtörtént esetet dolgoz fel, megváltoztatva az eredeti helyszínt, a szereplők nevét, és néhol az eseményeket is – egyeseken finomít, másokat kihagy, de olyan is van, amin csavar egy kicsit; a valóságban például a szereplők között nem volt rokoni kapcsolat.

Ketchum könnyed stílussal tárja elénk ezt a borzalmat; a lapok pörögnek, nemcsak azért, mert gyorsan lehet olvasni, hanem azért is, mert az ember kíváncsi, hogy van tovább, meddig képesek ezek az állatnak sem nevezhető lények elmenni a kínzással.

A kezdeti idill nem egy csapásra alakul át horrorrá, van azért némi átmenet, igaz, nem sok. Nyomon követhető viszont Ruth megőrülése azáltal, hogy milyen büntetéseket talál ki Megnek, mennyire válik rögeszméjévé a lány tisztátalansága, illetve milyen mértékben hanyagol el mindent egy idő után – önmagát, a környezetét, a gyerekeit.

A leírtak sokkal kevésbé viseltek meg, mint amennyire az előzetesen olvasott vélemények alapján vártam volna – néhány felszisszenést kiváltott belőlem, de nem kellett letennem, nem voltak tőle rémálmaim. Sőt, az éjjel kiválóan aludtam. Be kell vallanom azt is, hogy valami még brutálisabbra számítottam, például több testnedvet vártam volna. Mint ma reggel kiderült, azért, mert három évvel ezelőtt olvastam a cikket a valós esetről, az emlékezetem mélyén pedig megvolt, hogy mi történt, és azt akartam viszontlátni a könyvben. Azt viszont mégsem mondanám, hogy csalódott vagyok.

Tetszik a morális dilemma, amit David karaktere hoz a történetbe: legbelül tudja, nem helyes, amit tesznek, no de mi van akkor, ha minderre egy felnőtt adja áldását, sőt kezdeményezi, őket pedig biztatja erre. A gyermeki kíváncsiság nagy úr, és sokszor a gyerekek kegyetlenebbek tudnak lenni, mint gondolnánk, főleg, ha megszűnik a szülői kontroll. Pontosan ezt látjuk ebben a történetben is.

Ugyanúgy örülök annak a fajta igazságszolgáltatásnak is, amit a könyv végén kapunk; sokkal nagyobb elégtételt tud érezni az ember, mint a valós eseményeket olvasva. Ketchum jobb büntetést talált ki Ruth-nak, mint az amerikai igazságszolgáltatás tette a való életben.

Nem hinném, hogy utoljára olvastam ezt a könyvet. Már csak arra is kíváncsi vagyok, hogy egy teljesen más lelkiállapotban is ugyanilyen nyugalommal tudom-e ledarálni.

 

35. hét /2: Marisha Pessl: Éjszakai mozi

Ha nem olvasom egy kedves molytárs értékelését, valószínűleg soha nem találtam volna meg ezt a könyvet. Ezúton is köszönet érte neked, kedves Praetorianus!

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 590
Fordító: Roboz Gábor
Az olvasás ideje: 2021. augusztus 16. – 2021. szeptember 5.

A fülszöveg:
„Miután ​szembenézünk legelemibb félelmeinkkel, mi vár ránk a túloldalon?
A HALÁLFÉLELEM UGYANÚGY ALAPVETŐ RÉSZE AZ ÉLETÜNKNEK, MINT A SZERETET. ELIDEGENÍTHETETLEN A LÉTEZÉSÜNKTŐL, ÉS ÁLTALA MEGMUTATKOZIK VALÓDI SZEMÉLYISÉGÜNK. INKÁBB TESZÜNK EGY LÉPÉST HÁTRA, ÉS BECSUKJUK A SZEMÜNKET? VAGY ELÉG ERŐSNEK ÉREZZÜK MAGUNKAT AHHOZ, HOGY ELSÉTÁLJUNK A SZAKADÉK SZÉLÉIG, ÉS LENÉZZÜNK?
Stanislas Cordova, 1977. december Stanislas Cordova, a kultikus horrorfilm-rendező 1977 óta nem lépett nyilvánosság elé. Rajongói számára rejtély. Scott McGrath szemében ellenség. Ashley számára apa volt. Egy nyirkos októberi éjszakán Ashley Cordovát holtan találják egy elhagyatott manhattani raktárépületben. Minden jel arra utal, hogy a fiatal és gyönyörű lány öngyilkossága egy súlyosan elátkozott család legutóbbi tragédiája. Az újságíró McGrath szerint azonban egyáltalán nem véletlen, hogy újabb haláleset köthető a legendás rendezőhöz. Bosszúvágya és kíváncsisága miatt hajszolni kezdi az igazságot, és delejező világban találja magát, ahol szinte mindenki félelemben él. Amikor McGrath legutóbb közel került Cordova leleplezéséhez, ráment a házassága és a karrierje. Ezúttal a valóság elvesztése a tét.
Marisha Pessl az észak-karolinai Asheville-ben nőtt fel, jelenleg New Yorkban él. Első regénye, a Special Topics in Calamity Physics bestseller volt, harminc országban kiadták, és a The New York Times beválogatta az év tíz legjobb könyve közé. Az Éjszakai mozi a második regénye.„

A borító:
A legjobban a könyv gerince tetszik. A bal oldala fekete, a jobb pedig fehér, ezen szerepel a szerző neve és a cím. Ha csak ezt látjuk, hirtelen két könyvnek tűnik. Természetesen az első és a hátsó borítót folytatólagosan uralja ez a két szín, és mindkét oldalon megjelenik egy madár sziluettje, ami fontos szimbóluma a regénynek.

Így tetszett:

Idézem saját magamat, amint becsuktam a könyvet: „Hát… Ez zavarba ejtő volt.”

Olvastam már néhány olyan könyvet, amely akár valóság is lehetne (például bármelyik Q-ügyosztály-rész), de valahogy mindig mindegyiknél tudtam, hogy fikciót olvasok. Itt nem. Annyira hitelesen tárul elénk, ahogy McGrath Cordova és a lánya után nyomoz, olyan részletességgel mutatja be az előzményeket is, hogy olvasás közben többször azon kaptam magam, hogy a Google-n kutatok Cordova után, hogy megbizonyosodjak róla, ő tényleg nem létezik. A hitelességet fokozzák a bevágott cikkek, weboldalak, fényképek. Minden szépen megszerkesztve, mintha a nagy részüket én is megtalálnám egy Google-kereséssel.

Az ő valósága, ezáltal maga a regény rátelepszik az ember tudatára. Elvarázsol, beszippant, de nyomaszt is egyben, ahogy egyre sűrűsödik a sötétség Ashley ügye körül. A mágiás szálat egyenesen üdvözöltem; meg tudta mozdítani a nyomozást, valamin legalább el lehetett indulni. Nagyon minimális szkepticizmus azért volt bennem, de ahogy Nora és Hopper, én is hajlottam rá, hogy elfogadjam magyarázatként a természetfelettit. Mire aztán McGrath-nél is eloszlott a kétely utolsó foszlánya is, berobbant a racionalitás – hogy aztán újra eltűnjön. A végén magunk sem tudjuk meg, hogy melyik verzió az igazi – a szerző ránk bízza, melyiket hisszük el.

Helyenként az események folyását egy kicsit lassúnak éreztem, egy picit sok is ez az 590 oldal – persze az is megeshet, hogy azért érzem így, mert nem tudtam vele olyan tempóban haladni, mint szerettem volna. Az írói stílus egyébként tetszett. Az Ormon tett látogatást sikerült úgy megjelenítenie, hogy nem is tudtam rendesen követni, mi történik, mi valóság, mi nem az.

Szeretem, hogy nem vonultat fel vészesen sok szereplőt, nem veszünk el a nevekben – bőven elég kacifántos az alapsztori is. McGrath karakterével tudtam is azonosulni, meg nem is. Most sem igazán tudom, hova tegyem – kedvelem-e vagy sem. Egyszer erre, másszor arra lendült ki a mérleg nyelve. Hopperről jó lett volna egy kicsit többet is megtudni, túlságosan titkolózó volt. Látszott, hogy összetettebb jellem annál, mint amit elsőre mutat. Nora aranyos, de néha gyerekesen viselkedett. Legtöbbször ugyan érthető volt ez is, de ettől függetlenül idegesített. Ashley és az apja pedig mind érdekesebbé vált, ahogy az őket övező homály egyre inkább oszlott. Nem eloszlott. Az sosem fog megtörténni. Ez is egy zseniális húzás az írónőtől – hagyja, hadd gondolkozzunk ezen a két szereplőn még napokig. Biztos, hogy nekem is eszembe fognak még jutni.

Tulajdonképpen befejezetlenséget érzek. Nincs meg az a klasszikus könyv vége-érzet; amikor becsukod és mintha valamit kivettek volna belőled. Most pont az ellenkezőjét érzem. A sztori és a szereplők velem maradtak, mintha itt ülnének a vállamon. Azt hiszem, kicsit ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt valami másba kezdek.

 

 

28. hét/2: Dean R. Koontz: A rossz hely

Soha életemben nem olvastam még ilyen hosszú ideig egy regényt. Majdnem két egész hónapra volt szükségem, hogy átrágjam magam rajta. Utoljára A harcossal küzdöttem így, de még azt is sikerült egy hónap alatt elolvasnom, úgy is, hogy párhuzamosan olvastam két nyelven. Ennél a könyvnél ilyen nehezítő körülmények nem álltak fenn; inkább az időhiány számlájára írhatnám, de nem arra fogom. Hanem inkább arra, hogy nem is volt jó.

Kiadó: Interjú
Kiadás éve: 1990
Oldalszám: 474
Fordító: Gömöri Judit, Kőrös László
Az olvasás ideje: 2021. május 20. – 2021. július 16.

A fülszöveg:
„Egy ​férfi fölébred valahol Kaliforniában. Sejtelme sincs, hogy kerül oda. Táskájában rengeteg dollár. Eszeveszett menekülésbe kezd… Tagbaszakadt ember lopózik föl egy idegen ház hálószobái felé. Tudja: ismét ölni fog. Már előre érzi a vér ízét… Az elkényeztetett, buja ikerpárt, a két lányt vagy huszonöt macska veszi körül. Az egyik még beszélni sem tud – de mindketten jól látnak a macskák szemével is… Thommy, a Down-kóros kisfiú az intézet ablakából nézi az éjszakát. Valami retteneteset lát a sötét éj mögött… Julie és Bobby Dakota, magánnyomozó házaspár naponta az életét kockáztatja egy-egy nyomozás során. Jelentkezik náluk valaki. Elvállalják különös ügyének tisztázását – s ezzel elindul életük legszörnyűbb, kimondhatatlanul borzalmas kalandja… Dean R. Koontz regénye az amerikai könyvpiac slágere. A borzalom, a fantázia és a jellemrajz tökéletes keveréke az évtized legszívbemarkolóbb horrorkönyvévé teszi a Rossz Hely-t. Toronymagasan kiemelkedik a hasonló műfajú könyvek közül.”

A borító:
A borító a sziklán álló házzal egy jó kis horrorsztorit ígér – egy kicsit sajnálom, hogy csak képről láthattam, ugyanis az a példány, amelyet a könyvtárból hoztam magammal, már újrakötött.

Így tetszett:
A fülszöveg ígéretesnek tűnt, ahogy a százalék is. Az első oldalakon úgy gondoltam, jóban leszünk. Két fejezet múlva már nem ezt gondoltam.

Nem is a sok szállal volt a bajom, alapvetően kedvelem a sokszereplős, több szálon futó történeteket, és az sem szokott megakasztani, ha az idősíkok is ugrálnak. Ez utóbbi ugyan kimaradt A rossz helyből, annál többet ugráltunk viszont térben és szemszögben. Egészen konkrétan minden fejezet máshol, más szereplőkkel játszódott, sokáig nem is láttam, hova tartanak az események, hogy a csodában fognak ezek mind összeérni: Frank, aki azt se tudja, kicsoda és mit akar, Julie és Bobby, a két magánnyomozó, akinek a cégét próbálják ellehetetleníteni, Thomas, Julie Down-szindrómás öccse, valamint Candy, akiről az elején még nem lehetett tudni, hogy vámpír, vagy csak elmebeteg. Nagyjából a könyv felénél aztán kezdtek egymásba csorogni a szálak, és kezdett látszódni, hogy itt valami a teleportálással van, és hogy mindennek a hátterében lapul valami szörnyűséges titok.

Nem lett volna rossz az elgondolás, de a megvalósítása valami borzalmasra sikeredett az állandó váltogatással; főszereplőt nem tudnék megnevezni, és magát a cselekményt is úgy tudnám a legegyszerűbben összefoglalni, hogy Frank amnéziájának okát próbálják kideríteni, miközben feltárul a családi háttér is – azért mondjuk nagyon morcos lettem volna, ha nem ad elfogadható magyarázatot. Mindezt rettentő toporgással teszi, oldalakon keresztül nem halad senki sehova. A közepétől egy kis lendületet vesz, a végére pedig egészen jól fel is pörögnek az események, sőt, a befejezés még összecsapott is lett ahhoz képest, amennyit az elejével szöszölt.

A szereplőgárdát illetően se sok jót tudok mondani, nem igazán találkoztam még olyan könyvvel, ahol ennyi ellenszenves szereplő tűnt volna fel. A két nyomozó és talán Thomas iránt éreztem némi rokonszenvet, Franket már kevésbé tudtam hova tenni, Candy-től és az ikrektől pedig a kezdettől fogva undorodtam – a végére kiderült, hogy nem alaptalanul. A mindenre magyarázatul szolgáló háttérsztori volt számomra az, ami egy kicsit feljebb tudta vinni a pontszámot; erre az egyre voltam igazán kíváncsi, és ez volt elég beteg ahhoz, hogy faljam az oldalakat.

Egyébiránt egy borzalmas élmény volt, nekem abszolút nem jött át. Azt azért nem vetem el, hogy Koontz további könyveivel próbálkozzak, elképzelhető, hogy más művei jobban elnyerik a tetszésemet. Ennek sajnos nem sikerült.

29. hét/1.: Stephen King: Az intézet

A könyv, amit A kívülálló és az Emelkedés óta várunk. A könyv, ami miatt félbeszakítottam a Q-ügyosztály eseteit. A könyv, aminek én írom a Molyra az első értékelését.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 496
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. július 11. – 2020. július 14.

A fülszöveg:
„Az éjszaka közepén Luke Ellis szüleit brutálisan meggyilkolják a saját házukban, őt pedig elrabolják. Másnap Luke egy intézetben ébred egy ugyanolyan szobában, mint a sajátja, mellette pedig hasonló szobák nyílnak, bennük hasonló fiúkkal és lányokkal: mindannyian különleges természetfeletti képességekkel rendelkeznek.
A szigorúan őrzött intézményt igazgató Mrs. Sigsby egyetlen célja könyörtelenül kinyerni a gyerekek erejét, akár kínzás árán is. Ahogy sorra tűnnek el társai, Luke érzi, menekülniük kell, azonban ebből az intézetből még soha senki nem szökött meg. Elindul a küzdelem a jó és a gonosz között egy olyan világban, ahol a jók nem mindig győzedelmeskedhetnek.

Az intézet az utóbbi évek legijesztőbb és legjobb könyve a horror királyától rajongói és kritikusai szerint is. Hangulatában egyszerre idéződnek fel benne a nagy klasszikusok, a Carrie, A ragyogás, A tűzgyújtó és az Az.“

A borító:
Sötét színek, egy vonat utolsó vagonja. A vagon egy szobának berendezve, az ágyon egy kisfiú ül. Lesz itt rejtély, lesz itt sötétség, mondja a borító. Az intézet egy vonatban van? Vagy máshogy kötődik a kettő egymáshoz? Ezt nem árulja el, de egy jó történetet ígér. Piros pont érte a kiadónak: ízléses és jó minőségűnek is tűnik. A védőborító alatt a kép fekete-fehérben látható, ami viszont kicsit kevésbé tetszetős.

Így tetszett:
Nagyon vártam ezt a könyvet, főleg az ízelítő után, amelyet az Emelkedésben is olvastam. Mosolyogtam is, amikor ezekkel az ismerős szavakkal találkoztam az első oldalakon. Egészen konkrétan a teljes első fejezetet ismertem már az említett kötetből. Többet viszont ezután sem tudunk meg DuPray városáról; hosszú időre magára hagyjuk itt Timet, mert kezdetét veszi Luke története.

Kapunk egy csodagyereket, olyat, amilyenekről akár hallhattunk is. Millióból egy ilyen van, és talán korszakonként is csak néhány, de léteznek. Egyszerre hihető és hihetetlen karakter. Elrablói számára viszont intellektusa mellékes; őket telekinetikus képessége érdekli, amely ennél messze gyengébb.

Olvasva annyira nem ijesztő, de belegondolva, tizenkét éves koromban biztosan én is frászt kaptam volna, ha az otthonomtól távol ébredek egy szobában, ami szinte a megszólalásig hasonlít az enyémre, egy olyan helyen, ahol hozzám hasonló sorsú gyerekek élnek. Az, hogy a gyerekeket miért gyűjtötték össze és mi az elrablók célja velük, csak a történet végéig csak homályosan derül ki. Telekinetikus és telepatikus képességekkel rendelkező gyerekeket rabolnak el, és ezeket a képességeket vizsgálják. Felerősödik-e, egyik mellett megjelenik-e a másik, stb. Mindezt brutális kegyetlenséggel. Engem az első pillanattól Mengele kísérleteire emlékeztettek; amikor egy rakás tudóst egy nemes (vagy annak gondolt) cél érdekében elzárnak a külvilágtól és mentesítik annak törvényeitől. Ha a kísérletek elvégzéséhez erőszakot kell alkalmazni, ám legyen. A gyerekek megszűnnek gyerekek, sőt emberek lenni; az orvosok szemében nem többek kísérleti nyulaknál, amelyek, ha valami balul sül el, pótolhatók.

Az egész hely légköre nyomasztó; a szereplők soha nem tudhatják, meddig tartják őket az Első részlegben, és mikor kerülnek át a Hátsóba, ahol fogalmuk sincs, pontosan mi folyik, és ahonnan még senki nem jött vissza. Az ettől való félelem áthatja a napjainkat, a feszültség érződik olvasás közben.

Ez fokozódik azon a ponton, amikor Luke elhatározza, hogy megszökik az Intézetből. A továbbiakhoz szükséges elmondani: kijut. De véglegesen? Rájönnek-e? A nyomába erednek-e? Mi lesz a többiekkel? Mindezekre a kérdésekre választ ad a kötet második fele.

A történet fő szála Luke-é, láthatjuk viszont az Intézet vezetőségének szálát is, amelyből kiderül, mi célból létesült, mi az egésznek a mozgatórugója. A könyv felénél bekapcsolódik egy harmadik szál is, amely az intézetben lakó gyerekek ténykedését mutatja be Luke szökése után. A három szál a végjátékban összefonódik, egy ahhoz hasonló végkifejlethez, amelyet az Azban láthattunk (ebben egyet értek a fülszöveggel).

A szereplők közül Luke, Kalisha, Avery, Tim, Mrs Sigsby és talán Mr Stackhouse kidolgozottabbak, őket tekinthetjük a szálak mozgatóinak. A többiekről csak annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. Kimondottan fehér karakternek senkit nem mondanék, az intézeti gyerekek közel állnak hozzá, de az ő rossz oldaluk is megmutatkozik. A létesítmény vezetői viszont egyértelműen fekete karakterek, a jóság minden szikrája hiányzik belőlük. A mellékszereplők közül Annie-t kedveltem még.

Ha a történet mögé szeretnék nézni, akkor azt mondanám, hogy King egy összeesküvés-elméleten gondolkozik el, és ezt bontja ki ebben a sztoriban. Mi lenne, ha létezne egy szervezet, amely a világ egyensúlyát azzal próbálja fenntartani… amit az Intézetben csinálnak? (Nem spoilerezek.) Érdekes feltevés, és akár igaz is lehetne, mégis érződik rajta, és Luke is rámutat, hogy hibásak az alapelvei.

Nekem nem igazán horror; sokkal inkább volt számomra érdekes, mint ijesztő. Nagyon fordulatosnak és pörgősnek sem mondanám; Luke karaktere tett róla, hogy mindenre számítsunk. A tempó nekem picit lassú, bár végig fenntartotta az érdeklődésemet, nem volt unalmas egyik rész sem. Ami az lett volna, azon gyorsan túllendültünk.  Egy pici hiányérzetem mégis van, de nem tudom még megfogalmazni, hogy mi hiányzik pontosan. Hogy miért csak nagyon jó, és miért nem zseniális. Ha eszembe jutna, majd kiegészítem a bejegyzést.

Két dologért vagyok dühös: a hanyag szerkesztésért (plusz tárgytagok, indokolatlan igekötők maradtak a mondatokban, vagy teljesen rossz volt a toldalékolás), illetve a köszönetnyilvánítás utolsó mondatában elkövetett, ordító fordítási hibáért. Trónok harca rajongók érteni fogják.

Jó gondolatok viszont szép számmal akadtak a könyv során, ezeket megosztanám veletek:

„Nagy ajtók is nyílnak apró zsanérokon.”

„Az ember megszokja a vágyálmokat. Azokon él.”

„Néha egy ölelés a telepátia.”

Kedvenc ugyan most nem lett, de összességében szerettem. Egyszer mindenképp érdemes elolvasni.

4,5/5

23. hét/1: Paul Tremblay - Szellemek a fejben

Ezt a könyvet még az év elején kaptam ajándékba. Amikor beírtam a Molyra, láttam, hogy nem kapott túl jó értékeléseket (most 71%-on áll), és a címe és a fülszövege alapján nem tűnt rossznak, mégsem siettettem az elolvasását. A napokban kezdtem el megint szemezni vele a polcon, és épp kapóra jött, hogy egy kedves molytársammal tervezett közös olvasásunk ideje csúszik. Gondoltam, amíg nem tudunk kezdeni, olvasok valami rövidet, néhány napra elegendőt; s ha már úgyis birizgálta a fantáziámat, ám legyen.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 282
Fordító: Huszár András
Az olvasás ideje: 2020. június 1. – 2020. június 3.

A fülszöveg:
„A ​new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért.
Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek.
Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre – az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.”

A borító:
Elsőként az erősen homorító lány alakja tűnik fel, ami előrevetíti, hogy itt valami megszállás, valami ördögűzős sztori lesz. Később vettem észre, hogy a kép 90 fokkal el van fordítva, és a lány valójában kilebeg egy nyitott ajtón. A sötét színek és az ajtóból kiszűrődő, természetfeletti eredetűnek látszó fény szintén azt hivatott sugallni, hogy horrorral van dolgunk. Mindezt megerősíti a piros pötty, ami Bram Stoker-díjat jelez (megjegyzem, elég rossz helyre tették), és a kép alatti idézet is. A pötty elhelyezését leszámítva határozottan tetszik; ha nem ajándékba kaptam volna, valószínűleg akkor is leemelem a polcról a boltban.

Így tetszett:
Az elején kissé elkedvetlenedtem a jelen idejű E/1-től; az Éhezők Viadala-trilógia ébresztett rá arra, hogy nem kedvelem az ilyen jellegű történetmesélést, de úgy gondoltam, akkor is adok neki egy esélyt. Egy olyan sztorihoz, amit főszereplőnk interjúalanyként elmesélni készült, akár még passzolhat is. Amint ezt végiggondoltam, elértem ahhoz a részhez, amikor a főszereplő a gyerekkorában átélteket kezdi mesélni – és itt legnagyobb örömömre átváltott múlt idejű E/1-re, ami, valljuk be, sokkal kellemesebb.

A fülszöveg gyakorlatilag a mindent elmond, amit a cselekményről tudni érdemes anélkül, hogy lespoilerezné az egészet. Nekem egy kicsit lassú volt, a mozgalmasabb jelenetek között alig történt valami, pedig azt várná az ember, hogy egy olyan emberrel, akiről nem lehet eldönteni, hogy skizofrén vagy megszállta egy démon, nem igazán lehet unatkozni, mert mindig történik valami. Azok a bizonyos mozgalmas jelenetek elég tipikusak, az ördögűzős sztorikra jellemzőek, sőt néhol talán még azoknál laposabbak is voltak. Tippem szerint azért, hogy a szerző még véletlenül se billentse el a mérleget a megszállottság vagy a skizofrénia felé, hanem igyekszik az olvasóra bízni, hogy melyik verziót tartja valószínűbbnek. Én mindvégig az utóbbi felé hajlottam, és az utolsó jelenetben vált számomra nyilvánvalóvá, hogy Marjorie paranoid skizofrén volt, akinek a téveszméi hogy, hogy nem, éppen összevágtak a démoni megszállásra utaló tünetekkel. Az is erősíti ezt a véleményemet, ahogy Merry-t manipulálta. Nem kérdés, hogy egy ilyen beteg kezelés nélkül elhiszi a téveszméit, viszont ha ezek olyanok, amelyek akár igazak is lehetnek, tökéletesen meggyőzheti erről a másik embert, főleg, ha a másik ember egy nyolcéves kislány. Találkoztam ilyen beteggel, megdöbbentő, mennyire hitelesen tudják előadni azt, ami csak a fejükben létezik.

Nehéz ezt a könyvet értékelni, mivel a szerző ezt a könyv közben megteszi helyettünk a Karen Brissette nevében írt blogbejegyzések beszúrásával. Bár ne tette volna! Nemcsak azért, mert lelövi az összes poént, feltár minden párhuzamot, amelyet egy horror műfajban jártas olvasó felfedezne, (a kevésbé jártasaknak meg egyébként is mindegy). Egyrészt zavaróak is voltak ezek a beszúrások, másrészt valami rettenetes stílusban írta meg őket: annak a fiatal szerzőnek a stílusában, aki szintén fiataloknak szánja a tartalmait, keveri a lazaságot az irodalmi igényességgel, mert vagy nem tudja eldönteni, hogy melyiket használja, vagy gőze sincs, hogy melyiket (hogyan) kellene használni. Olvastam már a való életben is ilyen stílusban írt blogot; borzalom, nem tudnék egy ilyennek a rendszeres olvasója lenni.

A szereplők elég semlegesek voltak, megkedvelni nem tudtam senkit. Merry idegesített azzal, hogy egyfolytában produkálta magát, hogy ő legyen a figyelem középpontjában, Marjorie karakterét kevéssé kidolgozottnak éreztem ahhoz, hogy ebbe vagy abba a kalapja tehessem, a szülőket pedig egyre ellenszenvesebbnek találtam.

A nyelvezetet, nyelvtant tekintve két dolog szúrta nagyon a szemem: kétszer is megjelenik a bealszik szó, amit legszívesebben tiltólistára tennék, illetve az ikes igék ragozása nem volt mindenhol megfelelő, pl. „eszek”. Szőrszálhasogatás, de számomra ezek rendkívül zavaróak.

Kedvenc idézetek:
Sajnos nem találtam sem igazán mélyenszántó gondolatokat, sem vicces mondatokat ebben a könyvben, amit kiírtam volna, ezért ez a részt most üresen hagyom.

Sokáig gondolkoztam, hány csillagot is adjak; a 3,5 és a 4 között vívódtam, de azt hiszem, jobban tükrözi a véleményemet, ha most a kevesebbet adom, ezzel is megerősítve, hogy a molyos százalék valós.

3,5/5🌟

1. hét: Ezekiel Boone - Kirajzás (Kirajzás I)

Az idei év első olvasmánya, ahogy azt az előző, újévi fogadalmakról szóló bejegyzésben is említettem (itt olvasható), Ezekiel Boone Kirazjás című kötete volt. A Viharszigettel együtt vettem meg egy Mátyás királyért, csupán a borító alapján.

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 288

Fordító: Fazekas László

A fülszöveg:

„A ​perui dzsungel mélyén egy fekete, gyorsan haladó áradat elnyel egy amerikai turistát. Több ezer kilométerrel odébb Minneapolisban egy FBI ügynök egy repülőgép-katasztrófa maradványait vizsgálva ijesztő felfedezést tesz. Az indiai Kanpurban szokatlan szeizmikus mintákat észlelnek egy földrengések előrejelzésével foglalkozó laborban. A kínai kormány balesetnek álcázva atomrobbantást végez az ország egy elszigetelt régiójában. A Washingtoni Egyetemre egy rejtélyes csomag érkezik Dél-Amerikából.

Az események nem csak rövid időn belül következnek be egymás után, de mint kiderül, össze is függnek. Ezekiel Boone debütáló regényében egy ősi, szunnyadó faj ébredése apokaliptikus katasztrófa felé sodorja a világot. A Kirajzás a horror egyik klasszikus témáját gondolja újra ötletesen – ahogy Peter Benchley a cápákkal, Michael Crichton a dinoszauruszokkal és James Herbert a patkányokkal keltette életre az ember egyik legősibb és legbensőbb félelmét, úgy Boone most a sokak által rettegett nyolclábúakkal mesél el egy hátborzongató történetet.”

Én nem félek a pókoktól – öcsém néhány éve madárpókot tart, így volt lehetőségem együtt is lakni eggyel -, így számomra a téma inkább érdekes volt, mint ijesztő. Az ötlet, hogy egy nagy pókraj okozzon apokalipszist, ha nem is teljesen egyedi, de mindenképp kiváló.

A szerző stílusa kissé Stephen Kingre emlékeztet, és egy mondatában tiszteleg is kollégája előtt. Egyszerűen, világosan megfogalmazott mondatok, semmi szépítés. Ahol elfér, használ trágárságot, de nem túlzott mértékben, nem zavaró.

Több szálat indít el egyszerre; nagyjából a könyv feléig minden fejezet más helyszínt és más szereplőket mutat be. Ekkorra már kicsit kezdett nyugtalanítani, hogy vajon sikerül-e összefűznie őket, de nem kellett csalódnom, nagyon szépen megoldotta. Egy többszálas fonásra hasonlít (hatos vagy hetes), ahogy szépen lassan vezeti őket egymásba, minden ugyanahhoz a végponthoz. Debütáló regényhez képest tényleg remek, le a kalappal!

Nagy pozitívum számomra, hogy sok női karakterrel dolgozik, és fontos pozíciókba helyezi őket, mint pl. Stephanie Pilgrim, az Egyesült Államok első női elnöke, vagy Kim Bock tizedes, aki nem mellesleg fekete. És hogy ezen a téren se érhesse szó a ház elejét, meleg szereplő is van. Hogy ezeket szándékosan alakította így, hogy megfeleljen az egyes társadalmi csoportokra vonatkozó elvárásoknak (ahogy a filmekben is kell lenni mostanában egy fekete és egy LMBTQ karakternek - megjegyzem, nekem ez nem probléma), vagy alapjáraton is így írta volna meg, azt tőle kell megkérdezni, én nem tudom.

Tetszik az is, hogy igyekszik a valóságból kiindulni. A történetben névvel is említett pókfajok léteznek, és a Nazca-vonalak is olyanok, amilyeneknek leírja őket (bővebben itt olvashattok róluk, nagyon érdekes jelenség, számomra is újdonság volt). Nem derül ki a könyvből, de nagy valószínűséggel a katasztrófát okozó pókfaj a valóságban nem létezik.

Negatívumként a kötet zárását említeném meg. Ugyan tudom, hogy egy trilógia első részéről van szó, ezért maradt nyitva a vége, mégis az Utószóba besorolt fejezeteket összecsapottnak érzem. Az tökéletes stratégia, hogy az összes helyszínen végignéz, és bemutatja, mi a helyzet, milyen állapotban hagyjuk itt őket, de szerintem többet érdemeltek volna fél oldalt sem kitöltő fejezeteknél. Olyan hatást kelt, mintha nem lett volna ötlete, hogyan fejezze be, vagy mintha csak túl akart volna esni a befejezésen. A következő kötet talán magyarázatot ad arra, miért így hagyta abba.

A szereplők nagyjából egyenrangúak, talán a pókokkal foglalkozó tudós, Dr Melanie Guyer emelhető ki, de nem egyértelműen főszereplő ő sem. Mindannyian szerethetők, jópofák voltak, ellenszenves karaktert nem találtam a műben – ami persze nem azt jelenti, hogy mások szerint sincs.

Kedvenc idézetek:

„Ne felejtsétek el, hogy a gyors döntés csak akkor jó, ha eredményes!”

„Negyvenéves vagyok és doktorátusom van. Én döntöm el, hogy mikor megyek pisilni.”

„-Tizenegy évig voltunk házasok – mondta a férfi, és vállat vont. Nála ez jelentette a bocsánatkérést.”

Mindent összevetve: pozitív élmény volt, egyáltalán nem bánom, hogy hallgattam a megérzésemre a borítóval kapcsolatban, és megvettem. Időközben tudomást szereztem arról, hogy a trilógia két további kötete magyar nyelven nem fog megjelenni, így ha szeretném tudni, hogy van tovább (és természetesen szeretném), akkor angolul kell elolvasni. Ez egyben azt is jelenti, hogy most már tényleg szereznem kell egy Kindle-t.

4,5/5