23. hét/1: Paul Tremblay - Szellemek a fejben

Ezt a könyvet még az év elején kaptam ajándékba. Amikor beírtam a Molyra, láttam, hogy nem kapott túl jó értékeléseket (most 71%-on áll), és a címe és a fülszövege alapján nem tűnt rossznak, mégsem siettettem az elolvasását. A napokban kezdtem el megint szemezni vele a polcon, és épp kapóra jött, hogy egy kedves molytársammal tervezett közös olvasásunk ideje csúszik. Gondoltam, amíg nem tudunk kezdeni, olvasok valami rövidet, néhány napra elegendőt; s ha már úgyis birizgálta a fantáziámat, ám legyen.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 282
Fordító: Huszár András
Az olvasás ideje: 2020. június 1. – 2020. június 3.

A fülszöveg:
„A ​new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért.
Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek.
Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre – az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.”

A borító:
Elsőként az erősen homorító lány alakja tűnik fel, ami előrevetíti, hogy itt valami megszállás, valami ördögűzős sztori lesz. Később vettem észre, hogy a kép 90 fokkal el van fordítva, és a lány valójában kilebeg egy nyitott ajtón. A sötét színek és az ajtóból kiszűrődő, természetfeletti eredetűnek látszó fény szintén azt hivatott sugallni, hogy horrorral van dolgunk. Mindezt megerősíti a piros pötty, ami Bram Stoker-díjat jelez (megjegyzem, elég rossz helyre tették), és a kép alatti idézet is. A pötty elhelyezését leszámítva határozottan tetszik; ha nem ajándékba kaptam volna, valószínűleg akkor is leemelem a polcról a boltban.

Így tetszett:
Az elején kissé elkedvetlenedtem a jelen idejű E/1-től; az Éhezők Viadala-trilógia ébresztett rá arra, hogy nem kedvelem az ilyen jellegű történetmesélést, de úgy gondoltam, akkor is adok neki egy esélyt. Egy olyan sztorihoz, amit főszereplőnk interjúalanyként elmesélni készült, akár még passzolhat is. Amint ezt végiggondoltam, elértem ahhoz a részhez, amikor a főszereplő a gyerekkorában átélteket kezdi mesélni – és itt legnagyobb örömömre átváltott múlt idejű E/1-re, ami, valljuk be, sokkal kellemesebb.

A fülszöveg gyakorlatilag a mindent elmond, amit a cselekményről tudni érdemes anélkül, hogy lespoilerezné az egészet. Nekem egy kicsit lassú volt, a mozgalmasabb jelenetek között alig történt valami, pedig azt várná az ember, hogy egy olyan emberrel, akiről nem lehet eldönteni, hogy skizofrén vagy megszállta egy démon, nem igazán lehet unatkozni, mert mindig történik valami. Azok a bizonyos mozgalmas jelenetek elég tipikusak, az ördögűzős sztorikra jellemzőek, sőt néhol talán még azoknál laposabbak is voltak. Tippem szerint azért, hogy a szerző még véletlenül se billentse el a mérleget a megszállottság vagy a skizofrénia felé, hanem igyekszik az olvasóra bízni, hogy melyik verziót tartja valószínűbbnek. Én mindvégig az utóbbi felé hajlottam, és az utolsó jelenetben vált számomra nyilvánvalóvá, hogy Marjorie paranoid skizofrén volt, akinek a téveszméi hogy, hogy nem, éppen összevágtak a démoni megszállásra utaló tünetekkel. Az is erősíti ezt a véleményemet, ahogy Merry-t manipulálta. Nem kérdés, hogy egy ilyen beteg kezelés nélkül elhiszi a téveszméit, viszont ha ezek olyanok, amelyek akár igazak is lehetnek, tökéletesen meggyőzheti erről a másik embert, főleg, ha a másik ember egy nyolcéves kislány. Találkoztam ilyen beteggel, megdöbbentő, mennyire hitelesen tudják előadni azt, ami csak a fejükben létezik.

Nehéz ezt a könyvet értékelni, mivel a szerző ezt a könyv közben megteszi helyettünk a Karen Brissette nevében írt blogbejegyzések beszúrásával. Bár ne tette volna! Nemcsak azért, mert lelövi az összes poént, feltár minden párhuzamot, amelyet egy horror műfajban jártas olvasó felfedezne, (a kevésbé jártasaknak meg egyébként is mindegy). Egyrészt zavaróak is voltak ezek a beszúrások, másrészt valami rettenetes stílusban írta meg őket: annak a fiatal szerzőnek a stílusában, aki szintén fiataloknak szánja a tartalmait, keveri a lazaságot az irodalmi igényességgel, mert vagy nem tudja eldönteni, hogy melyiket használja, vagy gőze sincs, hogy melyiket (hogyan) kellene használni. Olvastam már a való életben is ilyen stílusban írt blogot; borzalom, nem tudnék egy ilyennek a rendszeres olvasója lenni.

A szereplők elég semlegesek voltak, megkedvelni nem tudtam senkit. Merry idegesített azzal, hogy egyfolytában produkálta magát, hogy ő legyen a figyelem középpontjában, Marjorie karakterét kevéssé kidolgozottnak éreztem ahhoz, hogy ebbe vagy abba a kalapja tehessem, a szülőket pedig egyre ellenszenvesebbnek találtam.

A nyelvezetet, nyelvtant tekintve két dolog szúrta nagyon a szemem: kétszer is megjelenik a bealszik szó, amit legszívesebben tiltólistára tennék, illetve az ikes igék ragozása nem volt mindenhol megfelelő, pl. „eszek”. Szőrszálhasogatás, de számomra ezek rendkívül zavaróak.

Kedvenc idézetek:
Sajnos nem találtam sem igazán mélyenszántó gondolatokat, sem vicces mondatokat ebben a könyvben, amit kiírtam volna, ezért ez a részt most üresen hagyom.

Sokáig gondolkoztam, hány csillagot is adjak; a 3,5 és a 4 között vívódtam, de azt hiszem, jobban tükrözi a véleményemet, ha most a kevesebbet adom, ezzel is megerősítve, hogy a molyos százalék valós.

3,5/5🌟