44-45. hét: Dan Simmons: Terror

Valakinél láttam a Molyon, és valamiért az az érzésem támadt, hogy nekem is el kell olvasnom. A könyvtárban is amikor megláttam, biztos voltam benne, hogy akármeddig is válogatok és akármit is pakolok fel, ezt biztosan hozom. Végül egymagában hoztam el.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 714
Fordító: Farkas Veronika
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 9. – 2021. november 10.

A fülszöveg:
„Azoknak ​a férfiaknak, akik a brit birodalom Terror és Erebus nevű hajóin indultak felfedezőútra, minden reményük megvolt a diadalra: Sir John Franklin 1845-ös felfedezőútján vettek részt – a kor technológiailag legfejlettebb expedícióján –, és ők indulhattak a világon először gőzhajóval a legendás észak-nyugati átjáró felkutatására.
De a hajókat most már majdnem két éve csapdában tartja a sarkvidéki jég. A szén és az élelem kezd kifogyni. Ugyanakkor nem a fehér, de folyamatosan átformálódó táj, a dermesztő hideg vagy a készletek felélése jelenti a legnagyobb fenyegetést a tengerészekre, sőt, még csak nem is az, hogy a hajóikat szép lassan összezúzza az óceán engesztelhetetlen ereje.
Nem, egy sokkal félelmetesebb veszély is leselkedik rájuk: valami, ami odakint vadászik a jeges sötétségben, ami követi a hajókat, és egyesével végez a legénység tagjaival, akiket megcsonkít és felfal. Egy névtelen valami, ami sehol sincs, és mégis mindenhol ott van: a tőle való rettegés az expedíció legnagyobb ellensége.
Amikor maga Franklin is borzalmas halált hal, Francis Crozier kapitányra hárul a feladat, hogy átvegye az irányítást, és egy utolsó, elkeseredett próbálkozást tegyen arra, hogy kimenekítse a legénység maradékát dél felé, a jégen át. Egy eszkimó nő is velük tart, aki nem tud beszélni. Lehet, hogy ő lesz a túlélésük záloga – vagy a haláluk okozója. És miközben a skorbut, az éhség és az őrület sorra szedik az áldozataikat, a jégen leselkedő borzalom is egyre vakmerőbbé válik, Crozier és az emberei attól kezdenek tartani, hogy nincs menekvés…

„Ez egy igazán vérfagyasztó horror, amely csak még rémisztőbbé válik, ha az ember felidézi, hogy a Simmons által leírt szörnyűségek nagy része a valóságon alapul.”
THE GUARDIAN

„Simmons egyik legjobbja.”
KIRKUS REVIEW

„A Hugo-díjas Simmons eleven színekkel kelti életre ennek a sarkköri felfedezőútnak a rettenetes megpróbáltatásait és kihívásait, továbbá némi természetfeletti borzalmat is belevisz az 1845-ös Franklin-expedícióba és az észak-nyugati átjáró felkutatására tett balsorsú kísérletébe.”
PUBLISHERS WEEKLY

„A Terror leviatáni hossza ellenére végig lenyűgöző olvasmány… A történelmi realizmusnak, a gótikus horrornak és az ősi mitológiának ez a keveréke egy veszélyes tánc a vékony jégen, amelyet bárki, aki híján van Simmons regényírói zsenialitásának, kétségkívül elvétett volna.”
WASHINGTON POST“

A borító:
Ránézek és fázom. Ez a sok jég, az elhagyott, talán már mumifikálódott holttestek… Minden, csak nem barátságos. Nem baj. Pontosan illik is a sztorihoz.

Így tetszett:

Valami azt súgta, hogy jóban leszünk – és nemcsak a becsült százalék, hanem valami megérzés is azt mondta, hogy szeretni fogom. Én hallgattam rá – de azt is megmondhatta volna, hogy mikor olvassam, hogy ne szívjam meg ennyire.

Két hónapig tartott elolvasni – nem a hossza miatt, az csak egy dolog. Nem is a történet miatt, mert azzal se volt bajom. Az időhiányt felhozhatnám, de már én is unom, hogy mindent erre fogok, még ha igaz is, hogy az elején piszkosul lassan tudtam vele haladni. Vastagon benne van ez is; meg az is, hogy hiába érdekelt volna, valahogy nem kapott el. És az is, hogy hideg. Valami mocsok módon hideg.

Beszorulni az 1800-as évek derekán hajóval az Északi sarkra, mínusz Szibéria x Antarktisz fokon, és nem két napra, hanem két évre… Én nem vagyok fázós, de köszi, ezt inkább kihagynám. Én nem vagyok fázós, és szeptemberben, amikor elkezdtem olvasni, még nem voltak nagy hidegek, be kellett burkolóznom egy pokrócba a forró teámmal, annyira áradt a hideg a könyvből. Dan Simmons hihetetlenül érzékletesen képes írni. Nem használ hosszú leírásokat vagy barokk körmondatokat a helyszín bemutatására, mégis valahogy sikerül elképzelni, milyen körülmények lehetnek ott, ha a fedélzeten még az ajkadat se nedvesítheted meg.

Egész egyszerűen embertelen, amilyen körülmények között Őfelsége hajói, az Erebus és a Terror legénysége sínylődtek. Nem voltak a legjobban felszerelve, de ahogy sorra fogyott el minden készlet és minden remény, abba én valószínűleg az ő helyükben beleőrültem volna. Amikor azt gondolnád, hogy már minden rossz megtörtént, ami csak lehet, akkor szakadt a nyakukba még egy kupac sz… khm lócitrom. Elfogy a friss étel. Megromlanak a konzervek. Még több konzerv romlik meg. Nincs elég szén. Felüti a fejét a skorbut. Zendülés van. Az emberek hullanak. Nincs már gyógyszer se. És hogy még jobb legyen, még valami szörnyeteg is ólálkodik a hajó körül, amiről nem lehet tudni pontosan, micsoda – jegesmedve vagy valami természetfeletti lény.

Érdekes módon valahogy nem tudtam szurkolni a szereplőknek azért, hogy túléljenek; valahogy biztos voltam benne, hogy az lesz a vége, hogy mindenki meghal a fenébe. Ez valahol gonosz dolog tőlem, de semmi esélyt nem láttam a happy endre.
A természetfeletti szállal kapcsolatosan vegyesek az érzéseim; az utolsó néhány fejezetig nem is igazán értettem, hogy miért van benne, ha kihagyja Simmons, szerintem az se fájt volna a regénynek. Nem is tudtam a lényt se hova tenni, azon gondolkoztam, hogy vajon egy lovecrafti lény lehet-e, de a végére kiderült, hogy nem az, csak egy kis inuit mitológia kacsintott be a sztoriba. A végkifejletnek örültem, valahogy ez a keserédes lezárás volt méltó az egészhez.

Az átélt szörnyűségeket tetézi a váltott szemszög; sokkal jobban el lehet hinni, hogy mindenkinek rossz volt, mint ha csak egyvalakin keresztül történne a bemutatás. Az aktuális események főszereplője általában Crozier kapitány, és sok eseményről értesülünk dr Goodsir naplójából is. Mellettük időnként bepillantást nyerhetünk a legénység más tagjainak gondolataiba is, mint például Sir John Franklinébe vagy John Irvingébe. Utóbbit kifejezetten kedveltem, benne láttam leginkább a törekvést arra, hogy megoldást találjon a helyzetre, vagy legalább megpróbáljon valamit kezdeni a néma eszkimó nővel. Crozier a vége felé vált szimpatikussá. Igazán csak Harry Peglart és John Bridgenst tudtam megkedvelni, Hickeyt pedig az első megjelenésekor már utáltam, sejtettem, hogy vele később baj lesz.

Aminek különösen örültem, az utalás volt Poe A vörös halál álarca című művére; Simmons fogta Poe sztoriját, és beépítette a saját világába, úgy, hogy később is csak a szerző nevét árulta el, de aki a novellát is olvasta, egyértelműen felismerhette. Ezért hatalmas piros pont jár Simmonsnak. A regény későbbi eseményeiben is felismerni véltem Mr. Poe hatását.

Nem tudom, hogy a leírtak mekkora hányada valóság, és mennyi belőle a fikció, de az az érzésem, hogy az utóbbi a kevesebb. Ki lehet találni mindenféle brutális horrort, de a való élet mindig durvábbat ír.

Nagyon sajnálom, hogy minden jó tulajdonsága ellenére nem tudott annyira magával ragadni ez a könyv, mint amennyire vártam. Pocsék időben olvastam, ez tény. Épp ezért úgy gondolom, hogy egy teljesen másik életszakaszban érdemes lehet még egyszer nekifutni. Hátha.