45. hét/2: William Golding: A Legyek Ura

Mostanában nagyon sok olvasmányomban futottam bele ebbe a műbe; vagy utaltak rá, vagy egy szereplő egyenesen ezt olvasta. Egy idő után elkezdett bosszantani, már csak azért is, mert általános iskola hetedik osztályában ajánlott olvasmány volt, de akkor kimaradt, és azóta sem pótoltam. Na hát most megtettem.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1999
Oldalszám: 266
Fordító: Déry Tibor
Az olvasás ideje: 2021. november 11. – 2021. november 14.

A fülszöveg:
„„Született ​optimista vagyok – írja Golding – de a fogyatékos logika … pesszimistát formál belőlem.” Ebből a folyamatból valóban a végeredmény, a pesszimizmus marad meg uralkodó benyomásként Golding mindazon regényeinek olvastán, amelyek emberi-írói alapélményével – a háborúval foglalkoznak. A pesszimizmusból azonban egyfajta megnyugvás alakul ki, mihelyt Golding az emberség kérdését firtatja: „Ember voltunk abban áll – írja –, hogy el tudjuk dönteni, mi a helyes és mi a rossz, mi a csúf és mi a szép, mi az igazság és mi az igazságtalan.” A legyek ura voltaképpen a régi angol kalandregényeknek, a „hős gyarmatosító brit szellem”-et propagáló műveknek keserű paródiájául készült – de sokkal több lett ennél: egy maroknyi kamasz hajótörött életének néhány hetében az emberi ösztönök fejlődésének teljes panorámáját – a magatartásformák teljes skáláját adja a legvégletesebb helyzetekben. Megmutatja, hogy az értelem, az emberség, az ésszerű társadalom az ember elemi szükséglete; de ha az értelem nem eléggé érett, az emberség nem eléggé erőteljes, feltámadhatnak az alantas ösztönök, az öncélú hatalomvágy, a kegyetlenség. ”

A borító:
Nem tetszik ez a régi típusú, mindenféle tartalomelemekből összevágott kép. Nagyjából bemutatja ugyan, mire számítsunk, de az összkép eléggé káoszos.

Így tetszett:

Többektől hallottam, hogy ez a könyv megdöbbentő. Nem tudom, hogy csak én vagyok már érzéketlen, de számomra annyira nem volt az. Inkább az elgondolkodtató kifejezést használnám rá. Viszont azzal sem egészen értek egyet, hogy nem akkora szám, mint amilyennek beállítják.

A cselekménye valóban nem egy nagy valami, sokszor éreztem azt olvasás közben, hogy sehova nem halad, mindig ugyanaz történik, mintha az idő nem is telne. Ezt egyébként is csak abból lehet észrevenni, hogy megemlíti, hogy a fiúk haja megnőtt, amiből azt is tudhatjuk, hogy nem egy hét telik el a könyvben, és talán nem is egy hónap, de az nem derül ki, hogy pontosan mennyi időt töltenek a szigeten. Ez egyfelől bosszantó, másrészt hűen tükrözi, hogy egy lakatlan szigeten mennyire el tud veszni az ember időérzéke, ha semmilyen időmérő eszköz nem áll rendelkezésére.

Sokkal érdekesebb ennek a regénynek a pszichológiája. Az, ahogy a gyerekek az első pillanatban összegyűlnek, vezért választanak, megbeszélik a legfontosabb célokat, szétosztják a teendőket, mindezzel leképezve a civilizált társadalmat, ahonnan jöttek. Mindez aztán lapról lapra hullik szét.

Láthatjuk, hogyan veszik el a kontroll – nem csak azért, mert nincs velük felnőtt, hanem azért is, mert semmilyen más tényező nincs jelen az életükben, ami a maguk által hozott törvények betartásában és betartatásában a segítségükre lehet. Lassanként a civilizált gyerekekből előtör az ösztönlény, a vadember. Sokak számára az ezek utáni események lehetnek megdöbbentők; hogy hogyan képes egy csapat gyerek a közösség egy-egy tagja ellen fordulni, végzetes kimenetellel, és mennyire nem vállalnak érte felelősséget.

Két dolgon gondolkoztam el a regény kapcsán; az egyik ez. Magyarázat mindenre a kontrollvesztés. Ugyanakkor eszembe jutott a már sokat ismételt frázis is, miszerint: Az ember nem születik gonosznak, hanem az átélt élmények, tapasztalatok teszik azzá. Bevallom, ez a regény kissé megingatta bennem az ebbe az állításba vetett hitemet. Ezután sokkal inkább hajlok arra a verzióra, hogy vadállatnak születünk, csak a civilizáció nyomja ezt el bennünk.

A másik dolog, amivel kapcsolatban nem jutottam teljesen dűlőre, az az, hogy vajon a gyerekek mennyire tekintették játéknak mindazt, amit tettek. Az elején, azt hiszem, egy részük semennyire, másik részük nagyon is – emiatt is alakulhattak ki az ellentétek. Röfit eleinte csak szórakozásból heccelték, ahogy az ilyen korú gyerekek szokták, bele se gondolva, hogy ezzel az ő lelkébe milyen mértékben gázolnak bele. A végére viszont egyik csoport sem játékból cselekedett már.

Szóval van itt minden, a bullying-tól elkezdve a kiközösítésen keresztül a fejlődő személyiségek harcáig. Ha erről az oldalról nézzük, akkor kifejezetten izgalmas, ma is aktuális a mű.

Abszolút nem bántam meg, hogy hagytam magam felbosszantani és végül kivettem a könyvtárból. És tulajdonképpen azt sem bántam meg, hogy felnőttként olvastam először. Tizenévesen nem biztos, hogy tetszett volna.