45. hét/2: William Golding: A Legyek Ura

Mostanában nagyon sok olvasmányomban futottam bele ebbe a műbe; vagy utaltak rá, vagy egy szereplő egyenesen ezt olvasta. Egy idő után elkezdett bosszantani, már csak azért is, mert általános iskola hetedik osztályában ajánlott olvasmány volt, de akkor kimaradt, és azóta sem pótoltam. Na hát most megtettem.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1999
Oldalszám: 266
Fordító: Déry Tibor
Az olvasás ideje: 2021. november 11. – 2021. november 14.

A fülszöveg:
„„Született ​optimista vagyok – írja Golding – de a fogyatékos logika … pesszimistát formál belőlem.” Ebből a folyamatból valóban a végeredmény, a pesszimizmus marad meg uralkodó benyomásként Golding mindazon regényeinek olvastán, amelyek emberi-írói alapélményével – a háborúval foglalkoznak. A pesszimizmusból azonban egyfajta megnyugvás alakul ki, mihelyt Golding az emberség kérdését firtatja: „Ember voltunk abban áll – írja –, hogy el tudjuk dönteni, mi a helyes és mi a rossz, mi a csúf és mi a szép, mi az igazság és mi az igazságtalan.” A legyek ura voltaképpen a régi angol kalandregényeknek, a „hős gyarmatosító brit szellem”-et propagáló műveknek keserű paródiájául készült – de sokkal több lett ennél: egy maroknyi kamasz hajótörött életének néhány hetében az emberi ösztönök fejlődésének teljes panorámáját – a magatartásformák teljes skáláját adja a legvégletesebb helyzetekben. Megmutatja, hogy az értelem, az emberség, az ésszerű társadalom az ember elemi szükséglete; de ha az értelem nem eléggé érett, az emberség nem eléggé erőteljes, feltámadhatnak az alantas ösztönök, az öncélú hatalomvágy, a kegyetlenség. ”

A borító:
Nem tetszik ez a régi típusú, mindenféle tartalomelemekből összevágott kép. Nagyjából bemutatja ugyan, mire számítsunk, de az összkép eléggé káoszos.

Így tetszett:

Többektől hallottam, hogy ez a könyv megdöbbentő. Nem tudom, hogy csak én vagyok már érzéketlen, de számomra annyira nem volt az. Inkább az elgondolkodtató kifejezést használnám rá. Viszont azzal sem egészen értek egyet, hogy nem akkora szám, mint amilyennek beállítják.

A cselekménye valóban nem egy nagy valami, sokszor éreztem azt olvasás közben, hogy sehova nem halad, mindig ugyanaz történik, mintha az idő nem is telne. Ezt egyébként is csak abból lehet észrevenni, hogy megemlíti, hogy a fiúk haja megnőtt, amiből azt is tudhatjuk, hogy nem egy hét telik el a könyvben, és talán nem is egy hónap, de az nem derül ki, hogy pontosan mennyi időt töltenek a szigeten. Ez egyfelől bosszantó, másrészt hűen tükrözi, hogy egy lakatlan szigeten mennyire el tud veszni az ember időérzéke, ha semmilyen időmérő eszköz nem áll rendelkezésére.

Sokkal érdekesebb ennek a regénynek a pszichológiája. Az, ahogy a gyerekek az első pillanatban összegyűlnek, vezért választanak, megbeszélik a legfontosabb célokat, szétosztják a teendőket, mindezzel leképezve a civilizált társadalmat, ahonnan jöttek. Mindez aztán lapról lapra hullik szét.

Láthatjuk, hogyan veszik el a kontroll – nem csak azért, mert nincs velük felnőtt, hanem azért is, mert semmilyen más tényező nincs jelen az életükben, ami a maguk által hozott törvények betartásában és betartatásában a segítségükre lehet. Lassanként a civilizált gyerekekből előtör az ösztönlény, a vadember. Sokak számára az ezek utáni események lehetnek megdöbbentők; hogy hogyan képes egy csapat gyerek a közösség egy-egy tagja ellen fordulni, végzetes kimenetellel, és mennyire nem vállalnak érte felelősséget.

Két dolgon gondolkoztam el a regény kapcsán; az egyik ez. Magyarázat mindenre a kontrollvesztés. Ugyanakkor eszembe jutott a már sokat ismételt frázis is, miszerint: Az ember nem születik gonosznak, hanem az átélt élmények, tapasztalatok teszik azzá. Bevallom, ez a regény kissé megingatta bennem az ebbe az állításba vetett hitemet. Ezután sokkal inkább hajlok arra a verzióra, hogy vadállatnak születünk, csak a civilizáció nyomja ezt el bennünk.

A másik dolog, amivel kapcsolatban nem jutottam teljesen dűlőre, az az, hogy vajon a gyerekek mennyire tekintették játéknak mindazt, amit tettek. Az elején, azt hiszem, egy részük semennyire, másik részük nagyon is – emiatt is alakulhattak ki az ellentétek. Röfit eleinte csak szórakozásból heccelték, ahogy az ilyen korú gyerekek szokták, bele se gondolva, hogy ezzel az ő lelkébe milyen mértékben gázolnak bele. A végére viszont egyik csoport sem játékból cselekedett már.

Szóval van itt minden, a bullying-tól elkezdve a kiközösítésen keresztül a fejlődő személyiségek harcáig. Ha erről az oldalról nézzük, akkor kifejezetten izgalmas, ma is aktuális a mű.

Abszolút nem bántam meg, hogy hagytam magam felbosszantani és végül kivettem a könyvtárból. És tulajdonképpen azt sem bántam meg, hogy felnőttként olvastam először. Tizenévesen nem biztos, hogy tetszett volna.

 

42. hét: Kerry Drewery - 7. cella

Múltkori könytárlátogatásom alkalmával találtam rá erre a könyvre. Krimit kerestem, és először a címen akadt meg a szemem. Ismerős volt, rémlett, hogy valaki, akit a Molyon figyelek, a közelmúltban olvasta. A fülszövegnek csak az első mondatát olvastam el, de már ebből éreztem, hogy jóban leszünk.

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 368
Fordító: Robin Edina
Az olvasás ideje: 2020. október 12. – 2020. október 17.

A fülszöveg:
„Egy ​olyan világba csöppenünk, ahol az igazságról és a gyilkossággal vádolt foglyok sorsáról nem kijelölt bírák vagy esküdtszék dönt, hanem a közemberek. Egy televíziós show keretein belül bárki szavazhat, hogy a vádlott ártatlan vagy bűnös. Az ítélet pedig élet vagy halál. A szavazás 7 napig tart, ezalatt a rabok egyre kisebb és egyre szűkebb cellákban várják az ítéletet. Ha eljön a 7.nap és a 7. cella, szembesülnek a sorsukkal. Jackson Paige-et, az egykori TV-reality népszerű sztárját meggyilkolták. A tizenhat éves Martha önként tett vallomást, hogy megölte őt. Az ítélet egyértelműnek tűnik. De vajon valóban ő tette? Ha mégsem, miért vállalta magára a gyilkosságot? Talán az önfeláldozásával akarja leleplezni a romlott és kegyetlen rendszert? Vagy valaki mást próbál védelmezni? Az igazságot csak kevesen ismerik, és csak egyetlen embernek van elég hatalma, hogy nyilvánosságra hozza. Ő Martha szerelme, Isaac Paige…

13.000.000 néző
7 nap, hogy kiderüljön: bűnös vagy ártatlan
1 ember, aki harcol az igazságért
Élet vagy halál? Légy te a bíró!“

A borító:
Rácsokat látunk, mögöttük egy kék íriszt, és egy madár sziluettjét. A címből és a rácsokból biztonsággal következtethetünk arra, hogy valami börtönös sztori lesz. A szem jelentősége első pillantásra nem derül ki, de a történet elején fény derül rá. A madarat sajnos még most, az olvasás után sem értem.

Így tetszett:
Az ötlet, miszerint hozzuk vissza a halálbüntetést és az igazságszolgáltatást adjuk a nép kezébe, az első pillanatban felcsigázott. Ha jobban belegondolunk, nem is annyira elrugaszkodott az ötlet, hisz napi szinten hallunk borzalmasabbnál borzalmasabb gyilkosságokról, a kommentszekcióban az emberek azt ecsetelik, mit tennének a bűnössel, mások a halálbüntetés visszaállítását követelik. Teljesen jogos tehát szerző részéről, hogy eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha…?

A történet főszereplője, Martha Honeydew 16 éves, a nép hőse meggyilkolásának beismerése után kerül az igazságszolgáltatás elé. 7 napot tölt el 7 különböző cellában, az utolsóban villamosszék várja. Utolsó napjait a tévé közvetíti, a nézők kezében a döntés, hogy halálra ítélik-e. Showműsort csinálnak a vádlott utolsó hét napjából, és nem is annyira burkoltan buzdítják az embereket, hogy a kivégzés mellett tegyék le a voksukat. Mindeközben felmerül Martha ártatlanságának kérdése is; míg a vezetés a beismerésre hivatkozva egyértelműen elítélné, akadnak páran, akik szerint ez túl egyszerű, a háttérben másnak kell állnia.

Végigkísérjük a hét napot, Martha gondolatait, az emlékeit, illetve pártfogóinak az események közbeni tevékenységeit az igazság kiderítésére. A történet lassan építkezik, Martha emlékeiből és a többi közjátékból derül ki, mi történt valójában. Az ugrálás a térben és az időben odafigyelést igényel, de valamelyest megkönnyíti a dolgunkat a különböző személyek és igeidők használata. A történetet jelen időben meséli a szerző, kívülállóként, amikor azonban Martha gondolataira térünk át, átvált E/1-re. Az emlékeit szintén E/1-ben, múlt időben meséli el. Elsőre, és felületesen olvasva ez kuszának tűnik, de ha rájövünk a váltogatások okára, a helyére kerül a sztori.

A történet maga nem kifejezetten egyedi, hisz minden krimiben van gyilkosság, bűnös és igazságszolgáltatás, írója válogatja, hogy ezt hogy csomagolja be. Most sokkal inkább a mondanivaló és a körítés az, ami miatt letaglózott ez a könyv. Két, meglehetősen vitatott témát is felhoz: a halálbüntetés létjogosultságát és a hatalom kérdését. Mindeközben egy őrült nagy kritikával illeti korunkat, társadalmunkat és a modern kormányzatokat.

Feszegeti azt a kérdést, hogy mi lenne, ha a vádlottakat bármilyen előzetes nyomozás, bármilyen bizonyíték hiányában, csak egy beismerő vallomással kiszolgáltatnánk a nép haragjának. Bemutatja, hogyan élhet vissza egy kormány azzal, ha a népnek ezt a látszólagos hatalmat, látszólagos szabadságot megadja, miközben a háttérben való manipulálással azon munkálkodik, hogy a számukra nemkívánatos személyeket eltörölje a föld színéről, hogy hogyan legalizálják ellenségeik eltüntetését.

Gyomorforgató volt látni, ahogy a fogyasztói társadalom termékévé tették az igazságszolgáltatást is a tévéműsorral, az emelt díjas szavazással, és egy olyan műsorvezetővel, akiről nem is igazán tudtam eldönteni, hogy ennyire agymosott, vagy maga is szadista, esetleg mindkettő. Kerry Drewery ezzel a húzásával el tudta érni, hogy szívből gyűlöljem ezt a fajta rendszert, az ilyen embereket, és hogy minden ízemben remegjek a dühtől olvasás közben, és még most is, amikor ezt az értékelést írom.

Pár ütős gondolat a könyvből, érdemes rajtuk elmélázni:

„A halálbüntetés megteszi a hatását; rendesen viselkednek tőle az emberek.”

„…amikor egy nagyhangú ember előlép, könnyen követi a többség, és bizony akárhová hajlandó követni, amíg mindenki más is azt teszi.”

„Furcsa dolog az igazság; nem mindig tanácsos tudni, vagy éppenséggel kimondani.”

„A hatalom a leghatalmasabb dolog a világon. Aki a kezében tartja, mindent megtehet, amit csak akar.”

„Sokkal több erőfeszítésbe kerül gondolkodni, mint meghúzni a ravaszt.”

Tisztában vagyok a kötet hibáival is, néhol repetitív, helyenként túl egyszerű a szókincse, és a szerkesztés sem sikerült tökéletesen (van egy-egy szófordulat, ami furcsára sikeredett, és elgépelések is akadnak). Azt a fél csillagot emiatt vonom le. Izgatottan várom a folytatást.

Az ilyen könyvekért érdemes élni és olvasni.

4,5/5