Sara Blædel: Sziklasír

Ha nem magamnak megyek könyvet venni, akkor is magamnak megyek könyvet venni. Olyan egyébként sincs, hogy „elegendő mennyiségű skandináv krimi”. Olyan meg aztán főleg nincs, hogy „túl sok skandináv krimi”. A Sziklasír a címével és a borítójával is megragadta a figyelmemet, és ha már annyira könyörgött a boltban, hogy ne hagyjam ott, hát nem is tehettem mást, elhoztam, és amint lehetett, olvasni is kezdtem. Friss megjelenés, naná!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 304
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. július 18. – 2022. augusztus 3.

Meglepődve olvastam, hogy ez a kötet egy sorozat tizedik része, az pedig még jobban megdöbbentett, hogy a korábbi részei nem jelentek meg magyarul. Emiatt kissé félve fogtam neki, tartottam attól, hogy túl sok utalás lesz az előzményekre, amelyeket nem ismerhetek. Feleslegesen aggódtam, tökéletesen megállja a helyét ezek nélkül is.

A történet két szálon indul el; az egyik, amit a fülszöveg is ír, a másik pedig, amire talán a Fagyponttal való hasonlóság miatt éleződtem ki: két eltűnés, egy a jelenben, egy pedig a múltban, első ránézésre nincs köztük kapcsolat. Ahogy viszont a jelenbeli eseményekről fokozatosan derül ki, hogy nem is azok, amiknek látszanak, úgy állnak össze a kirakós darabkái és kezd kikristályosodni az összefüggés jelen és múlt, eltűnt személy és eltűnt személy között.

Szép lassan, néha talán kissé túl lassan is építkezik, amolyan dánosan. Tyúklépésben haladnak, mindig kiderül valami apróság, ami megmozdíthatná előre az ügyet, de mégsem teszi igazán. Aztán egyszer csak jön a nagy bumm, a heuréka, és minden felpörög, hirtelen eltűnik a fa az erdő elől, a helyére kerül az utolsó darab, és már meg is van a lezárás.

Amíg zajlik a nyomozás, a szereplők magánéletéről sem lehet megfeledkezni, bőven van itt családi dráma, rengeteg feldolgozandó veszteség, gyász. Azt sajnáltam, hogy ezekbe nem mászott bele jobban az írónő, egy picit az én ízlésemnek kevés volt így a lélektani elemzés. A viszont tetszett, ahogy a kamaszok életét, lelkivilágát bemutatta az osztálykirándulás leírásával. Teljesen tipikus, ahogy viselkednek, akár az én valamikori osztálytársaim is lehettek volna.

Na és a lényeg: rájöttem-e, ki a tettes? Tulajdonképpen igen, bár az első gondolatom nem ő volt, és nem is ezt az indítékot gyanítottam. Ez jó, mert ez azt jelenti, hogy vannak azért még olyan fordulatok, amikre nem számítok. Az is jó, hogy az utolsó 40 oldalnál még mindig nem voltam biztos magamban, valamennyire félre tudott vezetni.

Az ne tévesszen meg senkit, hogy nekem mennyi ideig tartott elolvasni; ha az ember le tud ülni egy-két munkanap délutánján és késő estig csak olvas, simán lehet vele végezni, mert az érdeklődést fenn tudja tartani. Az én élethelyzetem az elmúlt hetekben gyökeresen megváltozott, emiatt tartott tovább az átlagosnál, de az igazság az, hogy cseppet sem bánom, hogy így alakult. A könyvnek se lett túl hamar vége, és jelen helyzetben egyáltalán nem zavar, hogy az olvasásra jut kevesebb időm.

Jó kis könyv ez, skandi krimi rajongóknak mindenképp ajánlom, de azoknak is szuper lehet, akik ismerkedni szeretnének a műfajjal.

Liza Marklund: Fagypont

Kedvenc chick-litem után továbbra is egy nem túl hosszú, könnyen és gyorsan olvasható könyvre vágytam, így a választás egy könyvheti szerzeményre esett. A skandináv krimi mindig jó, idei megjelenés és a fülszövege alapján is ígéretesnek tűnt.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 312
Fordító: Harrach Ágnes
Az olvasás ideje: 2022. július 5. – 2022. július 17.

Egy Észak-svédországi kisvárosban vagyunk; zárt közösség, a maga titkaival és furcsaságaival. 40 évvel történetünk kezdete előtt egy fiatal lány nyomtalanul eltűnt a városból. Most pedig a város egy régi hídjának lábazatából egy fej nélküli női holttest kerül elő. Senki sem tudhatja biztosan, hogy Sofia Hellstent találták-e meg, mégis mindenki érzi, hogy a régi rejtély most megoldódik. Sofia egy öt lányból álló könyvklub tagja volt középiskolás éveiben, amely eleinte hetente, majd havonta ült össze, hogy megvitassák az aktuálisan választott könyvet. Öt lány, öt különböző személyiség, öt különböző életút.

Nagyon tetszett a regény nem szokványos felépítése. Használja a két idősíkot, a mostot és a 40 évvel ezelőttöt, ezeket pedig váltott szemszögből mutatja be. A cselekményt a könyvklub tagjai által választott utolsó könyvek bontják fel; minden részegység annak a lánynak a történetét meséli el, aki az adott könyvet választotta. Különálló egységek, mégis szorosan összefüggenek az idő és az események révén.

Tanúi lehetünk annak, ahogy egy gyerekkorban alakult közösség felbomlik annak hatására, akikké a lányok a középiskolás éveik során váltak. Tetten érhető minden karakter jellemének alakulása, ahogy megbirkóznak az őket érintő személyes problémákkal, például az iskolaválasztással és kialakulóban levő szerelmi életükkel. Mindezt valamiféle visszaemlékezésként éljük meg, miközben a jelenben javában folyik a nyomozás, és az egykor a szélrózsa minden irányába távozott, már középkorú asszonyok ismét találkozni készülnek. Érdekes párhuzamokat láthatunk a lányok középiskolás és érett felnőtt énje között, és arra is rájöhetünk, hogy olyan sokat nem is változtak.

Sajnos igazán megkedvelni egyiküket sem tudtam, Agneta állt ehhez a legközelebb. Talán a legnagyobb gondom az volt velük, hogy egy-egy jellegzetes vonásuk van felnagyítva, ezáltal vagy ilyenek, vagy olyanok, szinte egyáltalán nem árnyalta őket az írónő. A legösszetettebb Sofia volt, nála viszont az elejétől éreztem, hogy valami nem kerek. A mellékszereplők sem keltették fel igazán az érdeklődésemet.

Az időbeli ugrásoknál zavarónak találtam, hogy csak egy kis térközzel különülnek el, így nem válnak el igazán egymástól. Az a fajta összefolyás viszont, ami ezt a szerkesztést indokolná, nem érhető tetten.
A stílussal alapvetően nem volt gondom, egy-egy esetlenebb mondatot vagy szófordulatot fedeztem fel az elején, de aztán ezek is elmaradtak.

A nagy csavarra az utolsó előtti fejezetben rájöttem, nem okozott túl nagy meglepetést. Ennyire egyértelmű lett volna, vagy én olvasok-e túl sok ilyet és már rááll az agyam… Nem tudom. Kezdő krimiolvasókat biztos, hogy meglep.

Mindent összevetve jó élmény volt, kíváncsi vagyok a folytatásokra, mert látom benne a potenciált. A függővég is arra enged következtetni, hogy van itt még valami. Remélem, hamarosan kiderül, mi.

 

Stephen King: Később

Miután sikerült abszolválni a Rémálom-sorozathoz tartozó kihívást, semmi nem tarthatott vissza attól, hogy a nemrég megjelent Stephen King-regénybe belekezdjek. Immár önmagam sem. Nem lett volna jó még Később olvasni, így is sajnáltam, hogy ennyit csúsztam vele a tervezetthez képest.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 308
Fordító: Pék Zoltán
Az olvasás ideje: 2022. május 2. – 2022. május 5. + fél óra

Kezdem az elején: a szokásos vasárnapi társasjáték mellé mindig szól valami zene; ezúttal minimálisan hangosabbra volt állítva, mint máskor, amit a beszélgetés folyamán konstatáltam. Fél pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy kicsit talán lejjebb kéne venni, hogy halljuk egymást, de nem tettem az ügy érdekében. Két másodperccel később már nem is kellett, ugyanis a probléma megoldódott; a zene két egységgel lehalkult – hallgató is volt, és láttam is a kijelzőn, ahogy lépnek a számok. A hi-fi távirányítója ezer éve nincs meg, hozzá nem nyúltak se srácok, se én, de még a macskák se. Mondjuk úgy, hogy meglepődtünk. No, én ezen események után kezdtem bele másnap a könyvbe. A könyvbe, amelynek a főszereplője halottakat lát. Jó, mi? Szerencsére nem ismétlődtek meg a kellemetlen éjszakák, amelyeket az író úr kedves fiacskája okozott nekem  A szív alakú dobozzal.

Hosszú éjszakáim viszont voltak, leginkább azért, mert munkából későn hazaesve nem éppen délutáni program volt az olvasás. Sőt, le is kellett magam lőni, hogy ne akarjak egész éjjel fent maradni a könyvvel, mert másnap baj lesz. Na meg azért is, mert egy jó könyvet egyszerre akarunk minél hamarabb és minél Később befejezni. Merthogy ez itt, kérem szépen, egy jó könyv!

Adott egy különleges képességekkel rendelkező srác, aki a gyerekkori élményeit meséli el. Ez saját megállapítása szerint egy horrortörténet. Az én megállapításom szerint kevésbé, bár ha valakinek nyugtalan álmokat okoznak a részletesen leírt, rosszabbnál rosszabb állapotú holttestek, akkor még akár az is lehet.

Jamie nemcsak látja a halottakat, hanem beszélni is tud velük, azt pedig hamar kideríti, hogy ha a frissen elhunyttól kérdez, annak kötelessége az igazat válaszolni. Erre a tényre építette fel King ezt a tulajdonképpen rendhagyónak is nevezhető kísértettörténetet.
Jamie-nek ugyan titkolnia kell ezt az adottságot, édesanyja viszont nem tartja be a megállapodásukat, és megosztja ezt az információt a barátnőjével. A felnőttek ezután önös érdekektől vezérelve használják ki a kisfiúban rejlő nem mindennapi képességet. Ezzel (természetesen) nem várt eseményeket indítanak be. Az egyik ismerős lehet azoknak, akik az Az-t már olvasták.

Követhetjük Jamie életútját, amint kisfiúból kamasszá érik, miközben igyekszik a korábban történeteket saját magában a helyükre tenni. Mire viszont az első nagy sokkon túljut, és rendeződnének a dolgai, jön egy másik nagy sokk. Szegény, csodálom, hogy nem rokkant bele teljesen lelkileg az átéltekbe. Illetve ki tudja. Azt nem látjuk, mi történt vele Később.

Lendületes regény, a pörgő események mellett az olvasást könnyíti, hogy viszonylag nagybetűs és elég szellős az elrendezés. A sok rövid fejezet miatt még gyorsabbnak érezhető a tempó. Azt nem mondom, hogy tövig rágtam a körmömet izgalmamban, ahhoz egy picivel több kell, de az érdeklődésemet fenntartotta végig, tudni akartam, hová is tart a sztori, fény derül-e a nagy titokra, ami Jamie és az édesanyja életét végigkíséri. Elárulom: igen, viszont annyira nem volt meglepő, mert hamarabb rájöttem.

Ami egy kissé zavaró volt számomra, az a történetből való rendszeres kiszólogatás. Még ezt meg is emésztettem volna a stílus miatt – persze, lezser akar lenni, hát kiszólogat. Rendben. Ezt viszont jobb lett volna konzekvensen vagy tegezve, vagy magázva megtenni – s ha már lezserek akarunk lenni, akkor inkább tegezzünk. Ezzel szemben sajnos mindkét forma előfordult – fordítási vagy szerkesztési hiba-e, nem tudom. King biztos, hogy mindenhova you-t írt. Tulajdonképpen az olvasás élményét nem rontotta, inkább csak megütköztem rajta párszor, de mivel a cselekmény jó, el tudom nézni.

Összegezve: fejlődésregény is, kísértetsztori is, kicsit talán krimi is – nem egyértelmű számomra, hogy pontosan mi is ez a sztori, de az biztos, hogy az a típus, ami engem egy olvasási válságból ki tud rántani. Szuper élmény volt! Még sok ilyet!

 

 

Sebastian Marino: Szép álmokat, Olivér!

Rég olvastam már recenziós példányt; én inkább az vagyok, aki megvárja, míg megkeresik, nem írogat szerzőknek vagy kiadóknak. Talán épp ezért van kevesebb belőlük, de tulajdonképpen nem bánom.

E könyv esetében a szerző keresett és kért meg, hogy olvassam el és értékeljem az írását. Azzal a feltétellel vállaltam el, hogy bármit is gondolok, megírom, mert azt vallom, hogy többet segítek egy feltörekvő szerzőnek azzal, ha az esetleges negatívumokat is megírom, mint egy ötcsillagos értékeléssel, ami nem valós. Amint ebben megállapodtunk, meg is kaptam a könyvet és el is kezdtem olvasni. Most aztán bajban vagyok, mert sikerült belesétálnom a saját csapdámba.

Kiadó: EZ-KÖNYV
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 366
Az olvasás ideje: 2022. január 20. – 2022. január 23.

Több szempontból is hadilábon állok ezzel az értékeléssel. Egyrészt, a pozitív visszajelzések után nem túl kellemes elsőként ellenkezőt írni. Egyúttal nehéz is úgy megfogalmazni egy ilyen véleményt, hogy az ne sértő, hanem sokkal inkább építő legyen. Mindenesetre megpróbálkozom vele.

Az alapötlet szuper. Kevesen mernek ehhez a témához ilyen nyíltsággal hozzányúlni. Alapvetően szeretem, ha a téma megosztó, esetenként megbotránkoztatja az embereket, és ez most sem volt másképp. Betekintést kapunk egy drogfüggő mindennapjaiba, gondolataiba, ezáltal látjuk a miérteket is. A könyv segít minket abban, hogy rögtön a lezüllött, szemét drogost lássuk, hanem álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el azon, hogy mi vihette azt az embert arra, hogy szerekhez nyúljon. Messzemenően elvetem azt, hogy az életünkben felmerült problémákra ezen a módon keressünk megoldást, esetleg a megoldás elől ide meneküljünk, de abban hiszek, hogy akik ezt teszik, azok mindegyike mögött van egy megrázó történet.

Olivér is azért lehet szerethető karakter, mert ezek a miértek hamar tisztázódnak. Én leginkább sajnálatot éreztem az irányában, a vége felé viszont már azt sem. Nolen vagy Laura ebből a szempontból közelebb kerültek hozzám, főként az utóbbit tudtam jobban megérteni. Laura szála számomra kicsit későn jött be, amolyan „Hogy jön ez most ide?” érzésem volt. Az Olivér szálával való összefonódást erőltetettnek és elsietettnek éreztem, nem volt valódi.

A végének sem tudtam igazán örülni, ugyan váratlan és elég meglepő, de szerintem agyoncsapja az addig leírtakat. Ettől eltekintve az valóban nem rossz ötlet, hogy nyitva marad, mi is történt pontosan.                    

A végére hagytam az igazi negatívumokat, amelyek miatt sajnos mégsem tudom azt mondani, hogy jó élmény volt. Az egyik az írói stílus. Addig jó, hogy könnyed, mai nyelvezetet használ. A trágársággal sem volt bajom, ebben a témában bőven elfér, sőt, talán hiányoznak is, ha nem lenne egy-egy b+ vagy 3,14csa. Nem is szépirodalmi igényt vártam, de nekem az a szókincs, amelyben a leggyakrabban használt melléknév a gyönyörű és a szép, kevés. Jó ideig gondolkoztam rajta, hogy van azért ilyen egyszerű-e a nyelvezet, mert egy drogos srác fejével gondolkodunk, vagy más esetben is ilyen lenne. Szeretnék hinni az előzőben.

Még ezt el is tudnám engedni. Azt viszont nem, hogy sajnálatos módon a szöveggondozás, mint olyan, csak névlegesen történt meg. Nem, nem központozásról vagy egy-egy elgépelésről van szó, még az ember azt is lenyeli. Nem tudok viszont felülemelkedni néhány rendkívül durva helyesírási (egzotikus x-szel, Egyesül Királyság kisbetűvel) és nyelvtani hibán (nem-e). Nem voltam kibékülve azzal sem, hogy a stilisztikai bakikat (felkeltette a fantáziámat) és a tárgyi tévedéseket (a rómaiak kiváló mérnökei) sem javította ki szemlátomást senki.
Tisztában vagyok vele, hogy ezekre esetenként túlérzékeny vagyok, de nekem az olvasás élményét az ilyen hibák nagyban befolyásolják a rossz irányba.

Sajnálom, mert az alapötletből kiindulva jó lehetett volna, és rengeteg jó gondolatot, életigazságot is megfogalmaz a szerző a két cselekményrész közti elmélkedésekben. Nekem ez most egy erős közepes, de lehet jobb. Rengeteg olvasással, még több gyakorlással, és sok-sok utánajárással.

A lehetőséget ezúton még egyszer köszönöm!

 

49-51. hét: Stephen King: Billy Summers

Hagyománnyá vált nálam, hogy a friss King-megjelenéseket azonnal, a lehető leghamarabb kezdem és fejezem be, megadva a lehetőséget magamnak, hogy az első értékelője lehessek. Nos, Billyvel istenesen megcsúsztam, mind a kezdést, mind a befejezést illetően. Egyszerre bánom is meg nem is, mert egy ilyen könyvet falni kell, viszont így legalább tovább tartott az élmény.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 470
Fordító: Neset Adrienn
Az olvasás ideje: 2021. december 4. – 2021. december 23.

A fülszöveg:
„EGY RENDES FICKÓ ROSSZ MUNKAKÖRBEN

Billy Summers bérgyilkos, a legjobb a szakmájában. Kitüntetett iraki háborús veterán, a világ legjobb mesterlövészei közé tartozik. Munka után viszont felszívódik. Erkölcsi kódexe szerint csak az igazán rossz emberekre vadászik. Billy végleg ki akar szállni, előbb azonban vár még rá egy utolsó munka. Ugyan mi sülhetne el rosszul? Persze hogy minden. És miközben Billy megpróbálja összerakni szétesett világát, megmenti a fiatal Alice-t is, és végül együtt indulnak megbosszulni egy rendkívül gonosz ember bűneit.
A láttató erejű, izgalmas könyv részben háborús történet, részben óda az amerikai kisvárosokhoz és az ott élő emberekhez, ráadásul a King-próza egyik leglenyűgözőbb és legmeglepőbb párosát mutatja be. Regény a szerelemről, szerencséről, sorsról és egy olyan összetett hősről, aki mindössze az utolsó lövésre van a megváltástól.

A borító:
Jó ötlet ez a töltény középen, illetve a ház képe is, ahogy a füstben látszik – nem mögötte, hanem mintha ablakot vágnánk rajta, onnan néznénk. A kivitelezés gyönyörű, az pedig elgondolkodtató, hogy melyik ház is lehet az. Bucky-é, vagy a nyári lak… Szerintem az utóbbi.

Így tetszett:

Az utolsó meló témaköréből elég sok mindent ki lehet hozni, ami jól és rosszul is elsülhet. Attól függ, mennyi klisét halmoz fel benne a szerző. Volt belőlük Billy Summers történetében is, ami természetes; ha egy témát sokan sokféleképpen próbálnak feldolgozni, alig marad valami, ami újdonságként hat. Szerencsére kevéssel találkoztam.

A fülszöveget felületesen olvastam csak el (vagy úgy se), ezért nem igazán volt képem arról, mit is várjak a történettől. Az első úgy 30 oldalon úgy találtam, viszonylag lassú lesz, részletesen fel fogja építeni a regényt, amit egyáltalán nem bántam. Kimondottan élveztem azt a részt, amikor Billy beépülését írja le a szomszédságba. Örültem ugyanakkor, hogy nem fűzte fel az egész könyvet Az Utolsó Meló kivitelezésére – ez csak egy esemény volt a sok közül, egy mérföldkő, illetve egy fordulópont. Nagyra értékeltem, hogy nem azzal a bizonyos lövéssel zárul a történet. Talán én is öregszem, de nem is arra voltam kíváncsi, hogy hogy sikerül a merénylet, sokkal jobban érdekelt az, hogy mi történik Billyvel utána – elkapják-e vagy sem.

Alice belépése a történetbe igencsak megkavarja az amúgy sem éppen álló vizet. Billyről eddig is lehetett sejteni, hogy alapvetően nem rossz ember, de ez azon a ponton válik még inkább világossá, amikor a sorsára hagyott Alice-t felkarolja, mérlegelve, de vállalva a kockázatokat, amelyeket a lány jelenléte a szökésére nézve jelenthet. A továbbiakat már együtt tervezik meg.
Kiderül viszont, hogy az a bizonyos utolsó meló nem ott ér véget, ahol Billy (és az olvasó) gondolta. Az új információk az eddigieknél is jobban felülírják főhősünk terveit, és most már Alice sorsának alakulását is.

King nem először csinál olyat, hogy megkedveltet az olvasóval egy olyan karaktert, akiről, ha csak a leglényegesebb információkat tudjuk, nincs is szükségünk többre, már húzzuk is le a rolót. Billy is sokkal összetettebb, mint amilyennek látszik, kezdve onnan, hogy nem csak az együgyű énje van. A történetét megismerve – amelyet a szomszédságba való beépülése alatt a fedősztori hitelessé tétele érdekében kezd el írni – látjuk, milyen események, mennyi lelki trauma vezetett ahhoz, hogy előbb tengerészgyalogos, majd bérgyilkos legyen. Én kifejezetten kedveltem, kicsit Roland Deschainre emlékeztetett.

Alice, aki kitörni vágyik a szülői elnyomásból, de rosszkor, rossz helyre keveredik, korunk sok fiatal lányát testesíti meg. Az elején rettenetesen sajnáltam, és örültem a fejlődésének és a gyógyulásának, a vége felé viszont kissé kételkedni kezdtem benne, hogy egy hús-vér lány valóban hasonlóan viselkedne-e. Persze nem kizárt. A részéről kialakult függés emlékeztet a Stockholm-szindrómára, de mégsem erről van szó az esetében. Ha már az előbb a Setét Tornyot emlegettem, kettőjük viszonya nekem Roland és Jake viszonyára hajaz.

Kedveltem az Örökzöld utca lakóit, és az öreg Bucky-t is, Billy megbízói viszont ellenszenvesek voltak az első pillanattól.

Nem voltam biztos benne, hogy pontosan hogyan és hova fut ki a történet, de vagy megedződtem már, vagy csak elég jól ismerem Kinget ahhoz, hogy ne számítsak happy endre. Volt is könnyezés az utolsó oldalakon. Nem is állt volna jól ennek a sztorinak, ha minden jól alakul a végén. Az már tényleg túl klisés lett volna. A Ragyogásra való utalásra nem számítottam, de megmelengette a szívemet.

Egy remekül kidolgozott történetet kaptam az elmúlt három hétben, ami eléggé a szívemhez is nőtt. Billy élettörténetével és a könyves szállal kapcsolatban volt némi fenntartásom, és éreztem is egy kis bizonytalanságot körülötte, mintha King se tudta volta biztosan eldönteni, hogy jó ötlet-e így kezelni. Végül csalódást nem okozott, mert befejezte és nagyjából minden infót megtudtam, amit akartam, de egy icipicit sántít a megvalósítás. Emiatt a fél csillag mínusz. Azt viszont továbbra is imádom, ahogy belemászik a lélektanba. És tudjátok mit? Azt is imádom, hogy nem horrort ír.

32. hét/2: José Antonio Cotrina: A sötétség gyermekei - Vörös Hold-ciklus II

Nagy lelkendezve fogadtam ennek a kötetnek a megjelenéséről szóló hírt; az idei év egyik legjobban várt folytatása volt a számomra.  Bíztam benne, hogy hozni fogja az előző rész színvonalát, illetve a világépítés után most nagyobb hangsúly lesz majd a cselekményen.

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 480
Fordító: Varju Kata
Az olvasás ideje: 2021. július 29. – 2021. augusztus 15.

A fülszöveg:
„Samhein aratása után a kaland folytatódik.

Rocavarancolia már megmutatta, milyen kegyetlen tud lenni, de a borzalmas város sem rettentheti vissza a learatott fiatalokat. A varázslat birtokában rajtuk a sor, hogy megcsillogtassák képességeiket. Választ kell találniuk arra, miért olyan különlegesek a királyság számára, illetve megfejteni, milyen jelentőséggel bír a közeledő Vörös Hold. Eljött az ideje, hogy Hector és a többi földi gyermek elhagyja az erőd biztonságát, és leleplezzék a város titkait. És nincs az a vámpír, varázsló, vagy bármilyen más teremtmény, aki megállíthatná őket. Mindeközben egy ősrégi, mindennél gonoszabb erő éledezik a romok alatt…

Hamarosan pedig felkel a Vörös Hold.”

A borító:
Az előző kötetéhet hasonlóan ez is nagyon tetszik, és nem csak a sárkány miatt. Rengeteget segít a világ elképzelésében, szinte pontosan ilyen színekben látok mindent olvasás közben.

Így tetszett:
Rocavarancolia sajátosan sötét és képtelen világa hamar belopta magát a szívembe a Samhein aratásával, jó érzésekkel tértem hát vissza ide. Ugyanakkor nem egy kérdés is volt bennem a folytatást illetően. Mi lesz a learatottak sorsa a továbbiakban? Mitől különleges ez a Vörös Hold, és egyáltalán mit hoz az eljövetele? Miért fontosa gyerekek szempontjából? A második kötet szerencsére választ adott szinte mindegyikre.

 A cselekmény valamivel az előző kötet végi események után indul újra. Igazi visszatekintés nincs a korábbi eseményekre, de azáltal, hogy nem olyan régen olvastam az első kötetet, még élt a fejemben annyira a cselekménye, hogy a szolid visszautalások könnyedén előhozták az emlékeket. Nem vagyok biztos benne, hogy több idő elteltével ez sikerült volna.
A learatottak kezdenek hozzászokni az idegen világban való élethez, még ha nem is érzik magukat otthon benne. Továbbra is keresik a választ arra, hogy miért hozták ide őket, ezzel egyidőben pedig elkezdik jobban felfedezni a várost és egyéni képességeiknek megfelelően felvértezni magukat az őket fenyegető veszélyek ellen. A városnak ugyanis továbbra is célja, hogy elpusztítsa a fiatalokat.

Miközben a gyerekek élete zajlik, a Királyi Tanácsban zajló intrikákba is bepillanthatunk; ez a szál kezd el jobban bonyolódni. Megjelenik egy új főgonosz, aki csatlósokat gyűjt céljai megvalósításához. Van itt minden; árulás és gyilkosság is. Az idő pedig egyre csak telik, a Vörös Hold feljövetele egyre közelebb kerül.

A learatottak nagyjából a könyv felénél/kétharmadánál jönnek rá arra, mi is fog történni velük, amikor ez bekövetkezik. Ezzel egyidejűleg megvilágosodnak Rocalvarancolia lakóit és a világ történelmét illetően is. Az előbbiekkel eléggé meglepett a szerző, ugyanakkor tetszik is, hogy nem folyamodik a klisékhez és tünteti fel tipikus hősként a gyerekeket. Miután kiderült, mi lesz a Vörös Hold feljövetelekor, már tudtam találgatni a szereplők sorsát illetően – legtöbbször jó is volt a tippem.

A szereplők megítélését illetően kevéssé változott a véleményem, bár Natalia kezdett ellenszenvessé válni a folyamatos negativitásával és a sértődéseivel. A közte, Hector és Marina között kialakuló szerelmi háromszöget aranyosnak találtam, igazi kamaszos érzelmeket és viselkedést láthatunk. Brunót sokáig nem tudtam hova tenni a ridegsége miatt, de végül megszerettem.
Esmaelt továbbra is bírom, Derűs dámában némiképp csalódtam, illetve erősödött a szimpátiám Denéstor Tul iránt. Hurzáról még nem nyilatkozom, őt összetettebbnek várom, mint amennyire itt megmutatkozott.

A világ is tovább épül még a kötetben, kiderül például az is, hogy Rocavarancolia egy köztes világ, amely több másikat képes összekapcsolni ajtókon keresztül. Cotrina ugyan a köszönetnyilvánításban nem vallja be, de ezen a húzáson én egyértelműen a Setét Torony hatását érzem.
Egyébiránt eléggé oda kell figyelni az olvasottakra, mert mindennek jelentősége lehet a későbbiekben. Ez valamiképp lassíthatja is az olvasás tempóját, de nem zavaró mértékben.

A szerző helyében a feszültségkeltés érdekében én pár fejezettel korábban zártam volna ezt a kötetet, bár így is bőven maradt min izgulni a következőben. Csak sejteni lehet, hogy a Vörös Hold hatására milyen folyamatok indulnak be, milyen események fognak következni a városban és a világban, a végkifejletet illetően pedig tényleg csak tippjeim vannak. Remélem, hogy ezt illetően is mellőzésre kerülnek majd a klisék.

Érdemes volt várni erre a kötetre, jobban is tetszett egy kicsit, mint az előző. Véleményem szerint a színvonal maradt az első kötetnél tapasztalttal, nem érzek benne „középső könyv effektust”, bár ezt a harmadik kötet megjelenése előtt még kissé korai kijelenteni. Mindenesetre kíváncsian várom a végjátékot.

21. hét: Eva García Sáenz de Urturi: Az idő urai

Felsikítottam, mikor megláttam, hogy idén jelenik meg A fehér város trilógiája harmadik része. Természetesen azonnal ment az előrendelés, és hatalmas bosszúság volt, hogy a megjelenés után nem kaptam meg rögtön (kellett nekem visszamenni az irodába). Még ennél is nagyobb bosszúság volt, hogy nem tudtam haladni vele, egészen az elmúlt hétvégéig; akkor aztán nekiveselkedtem, és a második felét egy nap alatt daráltam le.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 592
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2021. május 21. – 2021. május 30.

A fülszöveg:
„Mérgezés, élve befalazás, hordóba rekesztés – Krakennek, azaz Unai López de Ayala nyomozónak ezúttal egy titokzatos történelmi regényben elkövetett gyilkosságokat másoló tettest kell kézre kerítenie: egyszerre kell megküzdenie a múlt és a jelen kíméletlen árnyaival és mitológiai szörnyetegeivel. A tét pedig nem kevés: a családja élete – a jövőben.

A fehér város-trilógia befejező része az előző kötetek izgalmát továbbörökítve, lenyűgöző módon vegyíti a középkori krónikák és a modern bűnügyi történetek világát egyetlen nagyívű, időtlen elbeszéléssé.”

A borító:
Csodás, mint a másik kettő. Valamiért biztos voltam benne, hogy a piros és a kék után ez zöld lesz, és nem is csalódtam. Tetszik, ahogy el is bújtatták a domborművön az állatokat, meg nem is. Ugyanígy zseniális, ahogy a kötetek számát jelzik: egy piros csík, két kék és három zöld.

Így tetszett:
Hú.. Há…. Óóó… Őőőő… Izé… Nem is tudom, hol kezdjem.

Az a nagy helyzet, hogy ez nem egy könyv, hanem kettő. Az egyik szálon Kraken Unai, a másikon pedig a fülszövegben is említett történelmi regény. Egy könyv a könyvben. Végre valaki ezt is meglépi! Nemcsak hivatkozik egy kitalált elbeszélésre, hanem meg is írja azt, nehogy már az olvasó lemaradjon róla!

Megszokhattuk az előző két kötetben az írónőtől, hogy több szálon és több idősíkon futnak az események, de ez most egy kicsit más. Szokatlan is lehet, az első fejezetekben mintha szét is esne, emiatt egy kicsit döcögősnek is érezhető az eleje, de később a helyére kerül a párhuzam. Olyan, mint az Y – elkezdődik két különböző helyen, két különálló vonallal, amik összetartanak, majd egyszer csak találkoznak és együtt haladnak tovább.  

Ismét egy rejtélyes, fordulatos cselekménnyel van dolgunk, nem lehet kitalálni, mi jön – legalábbis nekem nem sikerült. Amikor már azt hittem, hogy tudom, homlokegyenest az ellenkezője történt. Habár, a gyilkos kilétét illetően jó volt a tippem, csak a személyazonosságában nem voltam biztos. Az első gyanúsítottjukat pedig kapásból elvetettem.

A szereplőket még mindig szeretem, főleg Unai nagyapját – izgultam is érte rendesen. Unai és Esti… Fájdalom, mennyire látom bennük magamat és egy bizonyos élethelyzetet. Ezeken a momentumokon nem tudtam nem sírni – de ez valószínűleg csak nekem és csak most ilyen. Ramiro Alvar egy rendkívül érdekes karakter, és már csak azért is szerettem, mert általa előkerült némi pszichiátria és genetika is, amennyire figyeltem, tárgyi tévedés nélkül (vagy ha rossz is valami benne, arról én se tanultam). Tetszett a pszichopatákról szóló magyarázat is, hát mit ne mondjak, stimmel az utolsó betűig.

A lezárást méltónak éreztem a sorozathoz: talán egy kicsit klisés, de mégiscsak így kell befejezni valamit. Azért nem bánnám, ha Kraken lánya kapna egy spin offot.

 

Egy szó mint száz: ez a kötet, és az egész sorozat is úgy tökéletes, ahogy van. Az ember észre se veszi, hogy hányadik oldalon jár, mert viszi magával a lendület, és közben akár tanulhat is egy-két új dolgot.

Köszönöm az élményt, drága Eva! Biztos vagyok benne, hogy visszatérek még A fehér városba.

 

 

17. hét: Stephen King: Minél véresebb

Az új King minden előtt! Ezzel a felkiáltással vágtam neki a könyvnek még a kiszállítása estéjén – ugyan dátum szerint már a következő napon. Minden mást félretettem és magammal futottam versenyt, ma reggel még a munkát is később kezdve, hogy minél hamarabb befejezhessem, és hogy Az Intézethez hasonlóan ezt is én értékelhessem először a Molyon. Ugyan erről már sajnos lecsúsztam, a második hely sem rossz.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 368
Fordító: Pék Zoltán
Az olvasás ideje: 2021. május 1. – 2021. május 3.

A fülszöveg:
„Stephen ​King legújabb kötetében ezúttal négy lenyűgöző kisregény kapott helyet. A Mr. Harrigan telefonja a fiatal Craig és a magának való, idős Mr. Harrigan barátságát meséli el. Miután a fiú elveszti és eltemeti öreg mentorát, különös üzenetek érkeznek a telefonjára, amelyek végérvényesen megváltoztatják az élét. A Chuck életé-ben a világ összeomlani látszik, az internet leáll, az emberek kétségbeesetten próbálnak túlélni, csak egy bizonyos Chuckot éltetnek a városban mindenfelé. A kötet legformabontóbb és legmeglepőbb írásából megismerhetjük a titokzatos idegen életét. A Minél véresebb kisregényében gyanús körülmények között bomba robban egy iskolában. A híradásokat figyelve Holly Gibney gyanús nyomokat vesz észre és a tettes nyomába ered, miközben fény derül az évek óta lappangó, félelmetes titokra. King ebben az írásában a Mr. Mercedes és A kívülálló világába tér vissza, a folytatásból pedig megtudhatjuk, hogyan alakult a magánnyomozó további élete. A patkány hőse a kiváló novellista, Drew Larson, aki egy váratlan ihlet hatására családja erdei házába vonul, hogy megírja élete első regényét. A munka azonban lassan halad, ráadásul a férfi lázas betegen a hegyen reked egy viharban. Az ítéletidőben végül megment egy patkányt, és a váratlan látogatóval töltött éjszaka után hihetetlen erőre kapva befejezi élete fő művét. A sikernek azonban ára van, és Drew kénytelen szembenézni a következményeivel.

A népszerű és legendás szerző csodálatos karrierje során újra és újra visszatér a rövidebb lélegzetvételű művekhez, és bizonyítja, hogy mind a mai napig képes különleges alkotásokkal meglepni olvasóját.”

A borító:
Ismét hatalmas gratuláció jár a grafikusnak. Némileg átvette az eredeti borító ötletét, de egy kicsit megcsavarta és átdolgozta, hogy egy, az eredetinél sokkal szebb valami kerekedjen ki belőle. Az anyagát ugyan nem kedvelem, mert rögtön meglátszik az ujjlenyomat, és ott is marad, de ettől eltekintve maga a csoda. A színekkel épp azt a szürreális érzést kelti, amit A patkány című kisregény főhőse érezhetett.

Így tetszett:
Négy kisregény; egy hosszabb, három rövidebb. Egy tulajdonképpeni folytatás, három új sztori. Talán azzal sem tévedek nagyot, ha azt mondom, mind a négy különböző műfajba sorolható, és mind a négy remek – így aztán végleg elfelejthető a horroríró skatulyája. Stephen King ugyanis már rég nem „csak” horroríró. Ennyit a fangirling-ről, jöjjenek a kisregények.

Mr. Harrigan telefonja

Többször láttuk már Kingnél, hogy főszereplője egy fiatal, aki szabadidejében idős szomszédjának segít valamiképpen – itt például felolvasással és néhány ház körüli teendővel. Craiget és Mr. Harrigant mégis egy mobiltelefon kapcsolja össze. Végigkövetjük, ahogy az öreg üzletember megtanulja kezelni a kütyüt; amint újabb és újabb felfedezéseket tesz, saját életszemléletét és bölcsességeit osztja meg velünk. Nem egyszer álltam meg ezeknél a mondatoknál egy kicsit eltűnődni, hogy A jó életbe, milyen igaza van!. Ez a kisregény egyfajta görbe tükör a mai fogyasztói társadalomnak, a telefon uralta életünknek. Különösebben ijesztőnek nem mondanám, de azért egy ponton kirázott a hideg. Erős nyitás.

Chuck élete

Be kell vallanom, ezt először nem tudtam hova tenni, leginkább a szokatlan történetvezetés miatt, de a végére azért összeállt. Az jutott eszembe róla, hogy milyen felszínesek is vagyunk mi emberek, mennyire mást vagyunk képesek belelátni egy plakátba, mint mi valójában rejlik mögötte. A címszereplő életének három fontos állomására láthatunk rá, amelyek azt hivatottak elmagyarázni, mitől is különleges az emberünk. Megmutatja, hogy néha igenis kiléphetünk a szürkeségből, hogy egy kicsit élvezzük az életet, hiszen nem tudhatjuk, mennyi van még belőle. Az apró természetfeletti szálnak külön örültem, ennél több ebbe a történetbe nem is kell.

Minél véresebb

Ó, Holly! De jó újra látni! A címadó kisregény főszereplője ismerős azoknak, akik olvasták a Bill Hodges-trilógiát és/vagy A kívülállót. A Minél véresebb ez utóbbihoz kapcsolódik, inkább lazán, mint szorosan, habár az alapötleteik megegyeznek. Kicsit ugyan azt érzem, hogy ez egy sokadik bőr lehúzása ugyanarról a témáról, egy minimálisan erőltetett. Ennek ellenére élvezettel olvastam, a vége felé komolyan aggódtam is a szereplőkért. Jó volt Holly családjáról is megtudni ezt-azt, ezek az információk tovább árnyalják ennek az egyébként is nagyon szerethető karakternek a jellemét. Ütős a szlogen is, amelyből a cím származik: If it bleeds, it leads, azaz Minél véresebb, annál híresebb, utalva ezzel a média keselyűire, akik minden borzalmas eseménynél igyekeznek az elsőként jelen lenni, és egyúttal az emberi természetnek arra a furcsa tulajdonságára, hogy igenis meg akarjuk nézni azt a balesetet. Közelről.

A patkány

A jól ismert főhős a jól ismert motívummal: egy író, aki élete regényét szeretné megírni, és közben furcsa dolgok történnek vele. Igaza van Kingnek, ez egy gonosz mese. Nem minden jó, ha a vége jó. De ilyen az élet. Ha sarkos is az érzékeltetés, a lényeg az, hogy áldozatokat kell hozunk azért, ha valamit szeretnénk elérni. Ezek pedig sokszor nem a legpatkányosabbak. Öhm… Legkellemesebbek.

 

Én kimondottan kedvelem az öreg Kinget, a késői stílusát, amit üzenni akar a műveivel. Letisztultabb, kifinomultabb – más, de egyáltalán nem rossz. Már nem tocsog a vérben, mégis mellbe vág – azzal, amit mondani akar. Kisregényekben pedig kifejezetten erősnek érzem: kellően felépíti a cselekményt és a karaktereit, de nincs lehetőség túlírni, elkalandozni. Ezek a történetek pedig, ahogy már említettem, mind mesterművek. Nem tudtam tőlük szabadulni; vagy azért, mert nem akartam letenni a könyvet, vagy azért, mert ugyan letettem, de az álmaimban megjelentek.

Ha nekem lehetne egy kívánságom, akkor azt kérném, hogy még sok ilyen műve szülessen. Csak aztán nehogy az éjjel megjelenjen egy patkány…

Az idei első: Farkas Bíborka: Druidaösvény - Az Istenek akarata I

Ha nincs a Molyon egy bizonyos karc, amelynek a hozzászólásában megemlítik ezt a könyvet, valószínűleg sokkal később, vagy talán soha nem jut el hozzám. Ideje lenne jobban figyelnem erre a műfajra, ugyanígy a magyar szerzőkre is. A recenziós példányért köszönet a kiadónak! ❤

Kiadó: Pergamen Libro
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 348
Az olvasás ideje: 2021. január 1. – 2021. január 3.

A fülszöveg:
„Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom.
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés.
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében?
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.”

A borító:
Lenyűgözött már akkor, amikor a csomagolásból kibontottam a könyvet. Nagyon kelta, nagyon igényes és impozáns. Innen is gratulálok a tervezőjének, valószínűleg dobogós lesz nálam a valaha látott legszebb borítók között.

Így tetszett:
Izgalmasnak ígérkezett a fülszöveg alapján, már csak a kelta vonal miatt is, habár volt egy olyan érzésem, hogy a célközönség nem feltétlenül én vagyok. Ez a kételyem aztán hamar eloszlott.

Igazi felnövésregényt tartottam a kezemben. Lineáris cselekmény, kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal. Minden esemény, ahol megállunk, fontos, nem egyszerűen a Druidaösvény bejárásáról szól. Az írónő nem traktál felesleges részletekkel Gwyneth tanulmányairól, habár egy icipicivel több is elfért volna belőlük, csak hogy érthetőbb és kézzelfoghatóbb legyen, pontosan milyen utat is kell egy növendéknek bejárnia és mit kell tudnia.
Nem várt fordulatokat nem találtam, lehetett sejteni, hogy hova is lyukadunk ki a végére. A pontos kimenetelt nem tudtam volna megjósolni, de érezhető volt, hogy egy precízen felépített, átgondolt cselekménnyel és világgal van dolgunk. Az utolsó harmadban már nagyon izgultam, hogy elérik-e a céljukat, sikerrel járnak-e. A legvégére pedig vártam volna Gwyneth felnőtté válását, mintegy utolsó mondatként, de végül a tényleges utolsó mondat kárpótolt azért, hogy ez nem történt meg.

A kelta kultúra, az áldozatok bemutatása is kedvemre való volt; úgy tárul elénk, amilyen valójában lehetett, minden szépségével és számunkra ma már elfogadhatatlan szokásaival. Ha létezne időutazás, biztosan visszamennék közéjük néhány napra, hogy a saját szememmel is lássam.
Külön örültem a lábjegyzetekért, amelyek az istenségek és ünnepek bemutatására szolgáltak. Az ünnepeket és néhány istent személyes oknál fogva ismertem már, de jó volt gyarapítani a tudásomat a többivel is.

Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy a nálam fiatalabb főszereplők frusztrálnak, éretlennek és gyerekesnek tartottam őket. Gwyneth esetében tört meg a jég. Bármennyire is kislány, az írónőnek sikerült úgy ábrázolnia őt, hogy ez a legkevésbé sem zavart. Egy szerethető kis figura, akinek az ember akaratlanul is szurkol, hibáit, túlkapásait pedig betudja zsenge korának. Már csak azért is, mert a hibái belátásakor és azok jóvátételénél igazi jellemfejlődést mutat.
Connort is igazán kedveltem, igazi tanító karakter. Számomra olyannak tűnt, mint Albus Dumledore, egy másik világban, más képességekkel, más feladattal. Én is szívesen lennék a tanítványa.
A Sötét Hollóról szívesen megtudtam volna többet, felkeltette a kíváncsiságomat a személye és a története. Remélem, a következő részekben többet kapunk belőle.

Jó ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni az évet, csak pozitívan tudok róla nyilatkozni. Kötelező azoknak, akiket a kelta kultúra érdekel! Kíváncsian várom a további köteteket!

5/5