21. hét: Eva García Sáenz de Urturi: Az idő urai

Felsikítottam, mikor megláttam, hogy idén jelenik meg A fehér város trilógiája harmadik része. Természetesen azonnal ment az előrendelés, és hatalmas bosszúság volt, hogy a megjelenés után nem kaptam meg rögtön (kellett nekem visszamenni az irodába). Még ennél is nagyobb bosszúság volt, hogy nem tudtam haladni vele, egészen az elmúlt hétvégéig; akkor aztán nekiveselkedtem, és a második felét egy nap alatt daráltam le.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 592
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2021. május 21. – 2021. május 30.

A fülszöveg:
„Mérgezés, élve befalazás, hordóba rekesztés – Krakennek, azaz Unai López de Ayala nyomozónak ezúttal egy titokzatos történelmi regényben elkövetett gyilkosságokat másoló tettest kell kézre kerítenie: egyszerre kell megküzdenie a múlt és a jelen kíméletlen árnyaival és mitológiai szörnyetegeivel. A tét pedig nem kevés: a családja élete – a jövőben.

A fehér város-trilógia befejező része az előző kötetek izgalmát továbbörökítve, lenyűgöző módon vegyíti a középkori krónikák és a modern bűnügyi történetek világát egyetlen nagyívű, időtlen elbeszéléssé.”

A borító:
Csodás, mint a másik kettő. Valamiért biztos voltam benne, hogy a piros és a kék után ez zöld lesz, és nem is csalódtam. Tetszik, ahogy el is bújtatták a domborművön az állatokat, meg nem is. Ugyanígy zseniális, ahogy a kötetek számát jelzik: egy piros csík, két kék és három zöld.

Így tetszett:
Hú.. Há…. Óóó… Őőőő… Izé… Nem is tudom, hol kezdjem.

Az a nagy helyzet, hogy ez nem egy könyv, hanem kettő. Az egyik szálon Kraken Unai, a másikon pedig a fülszövegben is említett történelmi regény. Egy könyv a könyvben. Végre valaki ezt is meglépi! Nemcsak hivatkozik egy kitalált elbeszélésre, hanem meg is írja azt, nehogy már az olvasó lemaradjon róla!

Megszokhattuk az előző két kötetben az írónőtől, hogy több szálon és több idősíkon futnak az események, de ez most egy kicsit más. Szokatlan is lehet, az első fejezetekben mintha szét is esne, emiatt egy kicsit döcögősnek is érezhető az eleje, de később a helyére kerül a párhuzam. Olyan, mint az Y – elkezdődik két különböző helyen, két különálló vonallal, amik összetartanak, majd egyszer csak találkoznak és együtt haladnak tovább.  

Ismét egy rejtélyes, fordulatos cselekménnyel van dolgunk, nem lehet kitalálni, mi jön – legalábbis nekem nem sikerült. Amikor már azt hittem, hogy tudom, homlokegyenest az ellenkezője történt. Habár, a gyilkos kilétét illetően jó volt a tippem, csak a személyazonosságában nem voltam biztos. Az első gyanúsítottjukat pedig kapásból elvetettem.

A szereplőket még mindig szeretem, főleg Unai nagyapját – izgultam is érte rendesen. Unai és Esti… Fájdalom, mennyire látom bennük magamat és egy bizonyos élethelyzetet. Ezeken a momentumokon nem tudtam nem sírni – de ez valószínűleg csak nekem és csak most ilyen. Ramiro Alvar egy rendkívül érdekes karakter, és már csak azért is szerettem, mert általa előkerült némi pszichiátria és genetika is, amennyire figyeltem, tárgyi tévedés nélkül (vagy ha rossz is valami benne, arról én se tanultam). Tetszett a pszichopatákról szóló magyarázat is, hát mit ne mondjak, stimmel az utolsó betűig.

A lezárást méltónak éreztem a sorozathoz: talán egy kicsit klisés, de mégiscsak így kell befejezni valamit. Azért nem bánnám, ha Kraken lánya kapna egy spin offot.

 

Egy szó mint száz: ez a kötet, és az egész sorozat is úgy tökéletes, ahogy van. Az ember észre se veszi, hogy hányadik oldalon jár, mert viszi magával a lendület, és közben akár tanulhat is egy-két új dolgot.

Köszönöm az élményt, drága Eva! Biztos vagyok benne, hogy visszatérek még A fehér városba.

 

 

50. hét: Stephen King - A Setét Torony - A Setét Torony VII

„Hát itt a vége.” – gondoltam, amikor az utolsó kötetet levettem a polcról. Nagyon lassan, rossz előérzettel nyitottam ki. Akkor még nem tudtam biztosan, miért félek tőle; csak abban voltam biztos, hogy akárhogy végződik is, sajnálni fogom, hogy vége van.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 942
Fordító: Bihari György^†
Az olvasás ideje: 2020. december 7. – 2020. december 13. meg egy fél óra

A fülszöveg:
„A Susannah ​dala ott ér véget, hogy közeleg a szülés ideje… és a Dixie Malacban zajló küzdelem során Callahan atya halálos sebet kap.
Időközben szörnyű kínok közepette megszületik Roland és Susannah/Mia fia, Mordred, a pókká átváltozni képes rettenetes mutáns. Őrületes tempóban növekszik-fejlődik, folyton éhes, és ezt az éhet csillapítani kell: elsőként szülőanyját, Miát falja fel. Majd nekiindul, hogy a Bíbor Király parancsára elpusztítsa Rolandot is.
A megfogyatkozott ka-tet rendíthetetlenül folytatja útját a Setét Torony felé. Bármennyire szereti is Roland a harcostársait, a Torony megismerésének vágya mindennél erősebb benne – bárkit és bármit képes feláldozni célja eléréséért. Véres harcok és számtalan nehézség, nélkülözés árán – miközben az író, Stephen King életét is megmentik – Roland végre ott áll a világokat mozgató Setét Torony tövében: elérkezett a végső összecsapás ideje. Le kell számolni a Bíbor Királlyal, és ezzel megmenteni a világot.
Gileádi Roland, a harcos belép a Toronyba, elindul felfelé, és minden szinten élete egy-egy szakaszával szembesül; de vajon mit talál a legfölső szobában?…
E nagy ívű eposz utolsó kötetében a kör bezárul, és búcsút veszünk a bátor, rettenthetetlen, nemes lelkű hősöktől, Kedves Olvasó.”

A borító:
Megint kék. Viszont ezúttal Stephen King arca van az előlapon. Biztos ebben is benne lesz, és biztos fontos szerepe lesz. A hátoldalon meg a rózsa. Lehetne pirosabb. Szebb lenne.

Így tetszett:
Az éjjel fejeztem be. Épp csak átcsúszott a mai napba, de addig nem akartam nyugovóra térni, amíg nem érek a végére – bár reggel, amikor nekiültem olvasni, plusz egy napot adtam magamnak, mivel még a fele hátravolt. Ezzel az egyéni rekordomat is megdöntöttem napi elolvasott oldalszámból.
Már az utolsó oldalaknál peregtek a könnyeim – mit az utolsó oldalaknál, gyakorlatilag az egészet végigbőgtem -, és amikor becsuktam, öt percig csak rázott a sírás, és egy ép gondolatom nem volt. Ha ekkor kérdezik, milyen volt, tömören annyit mondtam volna: Jó. És fáj. Egy órán át még nem tudtam elaludni.
Álmomban békén hagyott (talán), de még ma reggel is csak kóvályogtam; minduntalan visszatértek a gondolataim a legfelső szobához. A munka aztán felélénkített annyira, hogy most érdemben tudok beszélni írni róla.

Ahogy a fülszöveg mondja, közvetlenül a Susannah dala végén kapcsolódunk vissza a történetbe. Nagyon nehezen csúszott az első 100 oldal, nem szerettem, hogy a ­ka-tet nincs együtt. A térbeli ugrálások és a különböző nézőpontok miatt nehézkesebb volt az olvasás. Onnantól indult be, amikor a szereplők újra összegyűltek. Innentől már csak arra vágytam, hogy menjünk, érjünk oda a Toronyhoz. Ahányszor letettem a könyvet, szóltam neki: Roland, várj meg, mindjárt jövök és megyünk tovább. Teljesen a hatása alá kerültem, már-már én is Torony megszállottja lettem.

Faltam az oldalakat, miközben egy érzelmi hullámvasúton ültem. Volt, hogy a könnyekig meghatódtam, máskor a nevetéstől kellett őket törölgetnem, majd megint elszomorított.
Maga a cselekmény egyébként érdekesen halad. Kevés az igazán pörgős jelenet, ezért lassúnak tűnik, közben mégis tömöttnek. Végig az volt az érzésem, hogy tényleg soha nem érünk oda a Toronyhoz, mert még 600 dolog fog közbejönni, egyébként meg már csak 150 oldal van hátra.

Kinget pedig nagyon sokszor küldtem el a fenébe amiatt, ahogy a saját életét beleírta ebbe a kötetbe. A legjobban a ’99-ben elszenvedett balesetének a megjelenítése tetszett; zseniálisan mosta össze a két világot – vagy talán nem is kellett annyira összemosnia? Mindenesetre a lehető legjobb helyet találta magának a regényében; elvégre, ha már a két világ párhuzamos, úgy illik, hogy legyen két kulcsszereplő is, akik valahogyan megfelelnek egymásnak.

Egyszóval, nem unatkoztam. Közel ezer oldal, de csak akkor érződött ennyinek, amikor a kezeim elzsibbadtak a könyv tartásától (meg persze a macskámtól, aki szinte végig rajtam feküdt).

A vége: letaglózó. Egy olyan befejezés, amire egyáltalán nem számítottam, és ami tulajdonképpen még rosszabb, mint amit az elejétől fogva vártam. Mindenkinek megvan az az érzés, amikor ülünk a könyv fölött, és azt kiáltjuk, vagy suttogjuk: Neeeeee! Ez is ilyen. Szíven üt, földbe döngöl. És mégis azt érzi az ember, hogy nem is lehetne jobb, méltóbb befejezése egy ilyen hosszú sorozatnak.

Az egész évemet átfogó olvasmány volt; januárban kezdtem, és decemberben értem a végére. Hosszú volt. De mind a 4777 oldalt megérte elolvasni. Most kifacsart vagyok és üres. Egyelőre novellaolvasásnál többre nem vagyok képes, és az sem lepne meg, ha ez még néhány napig így maradna. Ugyanakkor legszívesebben máris kezdeném elölről.

Most nem idézgetek. Viszont végezetül még valamit elmondok, mielőtt kilépek ebből a zseniálisan felépített világból:
A negyedik kötet környékén merült fel bennem, hogy szeretném a Tornyot magamon viselni tetoválásként, és a végére ez teljesen biztossá vált. A kontúr három hete fent van. Nem látom még, mikorra lesz teljesen kész, talán a tavasszal; de az utolsó kötet után biztosan állíthatom, hogy büszkén fogom viselni. Mert King egy zseni, és ezt ezzel a sorozattal újra és végérvényesen bebizonyította számomra. És mert:

Minden dolog a Sugarat szolgálja.