15-16. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege

Egy hónap töretlen krimiolvasás után úgy éreztem, egy kicsit telítődtem és szükségem lesz valami másra, amivel egy kicsit lazíthatok. Még jó, hogy a Harry Potter kéznél van ilyenkor.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 674
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. április 11. – 2021. április 23. meg két perc

A fülszöveg:
„Melyik nemzeti válogatott nyeri a Kviddics Világkupát? Ki lesz a Trimágus Tusa győztese? Utóbbiért három boszorkány- és varázslóképző tanintézet legrátermettebb diákjai küzdenek. A világraszóló versengés házigazdája Roxfort, az az iskola, ahová Harry Potter immár negyedévesként érkezik. S ahogy az a felsőbb osztályosoknál már egyáltalán nem különös, Harry és barátai a másik nemet is felfedezik…
Ám nem csupán e kellemes izgalmakat ígérő események várnak rájuk. Voldemort, a fekete mágusok vezére újból készülődik…”

A borító:
Ez a borítót szeretem, még ha nem is árul el túl sokat magáról a cselekményről. Cserébe szép zöld.

Így tetszett:
Ha valami rendkívüli dolog történik a Roxfortban, abban Harry Potternek benne kell lennie és kész. Akkor is, ha ez a Trimágus Tusa, amelyen három, 17 évet betöltött bajnok vehet részt. Szabad akarat vagy életveszély ide vagy oda, neki ebbe bele kell keverednie. Nagyjából ez a klisé az, amit negatívumként tudok megemlíteni erről a részről.

Tovább bonyolódik a cselekmény, az első részek mesevilága már csak nyomokban látható – kezd mind jobban bekúszni a sötétség.  Felvillannak a kulturális különbségek, megjelenik az erőszak, az alá-fölérendeltség a varázserővel bírók körében, és még a kamaszkor is eléri kedvenc hőseinket. Probléma van probléma hátán.

Persze, ha egy könyvben ennyi esemény van, elég valószínű, hogy ezek láncolata tele van buktatókkal és nem várt fordulatokkal. Harry szemszögéből nézve folyamatosan azt érezhetjük, hogy újra és újra valami megoldhatatlan vagy annak tűnő dolog jön elő. Ennek csak egy része maga a Tusa – Ronnal való barátságát is próbára teszik a körülmények, és az sem segít a dolgon, hogy érdeklődni kezd egy lány iránt. Mindemellett megtapasztalja a hírnév egy még rosszabb oldalát: a rosszindulatú pletykákat is. Voldemort mesterkedése a háttérben pedig már csak a torta habján elhelyezkedő cseresznyén megcsillanó fény.

Ebben a részben kezd el jobban látszódni, hogy az egész világ és a történet rendkívül összetett; erre a leginkább Barty Kupor története utal. Az egyik kedvenc mozzanat számomra a kötetben, amikor fény derül a kilétére és a családja titkaira.

A másik, amit nagyon szeretek, és amit nagyon sajnálok, hogy a filmből kihagytak, az Hermione harca a házimanók jogaiért. Tulajdonképpen ez a feminizmus egyfajta szimbóluma – a manók az elnyomott nők, akiknek „a konyhában a helye”, akiket hagyjanak, hadd tegyék a dolgukat, hiszen szeretik. Érdekes belegondolni, hogy amikor a női egyenjogúságról először szó eshetett a történelem során, hasonló értetlenkedéssel fogadhatták az ötletet, mint ahogy Hermione MAJOM feliratú kitűzőit.

A világépítés is folytatódik, és ez nem csak abban merül ki, hogy más országok varázslóit ismerjük meg, hanem még több varázslény is előkerül, és a mágia sötét oldalába is bepillantást nyerhetünk. Habár egy szurcsókkal nem szeretnék találkozni, sokért nem adnám, ha egy sárkányt láthatnék. Vagy egy furkászt.

Most, a sokadik újraolvasásnál jobban figyelek már az utalásokra, jobban észreveszem, hogy melyek azok az elejtett mondatok, amelyek előrevetítenek dolgokat, amelyekre majd csak a későbbi kötetekben kapunk magyarázatot. Azt pedig már nem is kell említenem, hogy ettől a kötettől kezdődően tapasztalhatók a nagy eltérések a filmekben, amit szintén rettenetesen sajnálok.

Jó volt újra elmerülni ebben a világban egy kicsit, hasonlóan éreztem magam a könyv becsukásakor, mint Voldemort, amikor kiemelkedett az üstből. Jöhet egy újabb adag krimi.

 

1. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Mielőtt belekezdenék az értékelésbe, szeretném leszögezni, hogy mind a könyv, mind a sorozat többi része iránt erős elfogultsággal viseltetek. A Harry Potter és a bölcsek kövét hétéves koromban ajándékba kaptam a nagynénéméktől valami alkalomra – legalábbis az emlékeim ezt mondják. Egy darabig a polcon pihent, aztán piszkálni kezdte a fantáziámat, és nekikezdtem. Ezzel együtt megszületett egy új könyvmoly, és elkezdődött egy életen át tartó rajongás is. Ha jól számolom, hatodik alkalommal olvasom, az első rész eredeti megjelenésének 25. évfordulója alkalmából.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 286
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 9. – 2021. január 10.

A fülszöveg:
„A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potternek nem csupán a vizsgákon kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész világot.”

A borító:
Nekem még a régi van meg, az illusztrált, seprűn repülő Harryvel az elején. Még a védőborító is megvan, a betűi szinte ugyanúgy fénylenek, mint újkorában. Nem ez a legszebb borító, amit életemben láttam, de a tartalomhoz hű. És habár gyönyörűek az új kiadások, és nagyon fáj a szívem a mardekáros borítóért, nem cserélném el rá semmi pénzért.

Így tetszett:
Furcsa érzés ennyi idő elteltével újra kézbe venni a sorozatot. Az utolsó filmmel lezárult egy korszak nemcsak az én, hanem sok kortársam életében is. Azóta évente előveszem a történetet valamilyen formában, de már idejét sem tudom, a könyveket mikor olvastam utoljára. Éppen itt volt az ideje.

Most, majd’ négyszer annyi idősen, mint amennyi az első olvasáskor voltam, azt kívánom, bár újraélhetném az első olvasás élményét, bár így sem volt rossz – mintha egy rég látott jó baráttal találkoztam volna. Ismerős történet, kívülről tudott mondatok, olyan részek, amelyek a filmben nem, vagy nem így jelennek meg, és amelyekről azt hittem, nem emlékszem már rájuk, de aztán kiderült, hogy valahol az agyam egy rejtett zugában megvannak. Nosztalgikus hangulatban, nevetve, néha borzongva, néha könnyezve olvastam; mégis egy kicsit más szemmel tekintettem az egészre, mint tiniként.

Régen unalmasnak találtam az első 100 oldalt. Most már nem, de azt továbbra is tartom, hogy valóban már-már aránytalanul hosszú és részletes a bevezetés. Rowling lassan, aprólékosan építi a muglik világa mögött megbúvó varázsvilágot, Harryvel együtt fedezzük fel azt. A könyv utolsó harmadában válik egyáltalán világossá, miért is az a cím, ami – itt érthetjük meg azt is, miért akarta Rowling eredetileg a Harry Potter és a varázslóiskola címet adni a kötetnek. Ennyi év és ennyi olvasás után túl sok izgalom nem maradt már bennem, inkább arra voltam kíváncsi, hogy minden mozzanatra emlékszem-e még, illetve gyötörnöm kellett az agyamat, hogy ne minduntalan a filmbeli kastélyt és szereplőket lássam magam előtt. Ez utóbbi volt a legnehezebb.

Más szemmel néztem a szereplők jellemét is, mint korábban. Megértem, hogy miért Hermione volt a kedvencem gyerekként –majdnem ugyanilyen voltam én is, de be kell vallanom, hogy a trollos jelenetig meglehetősen idegesített. Ugyanígy maradtam Draco-fan is. Rowling mesterien tudja érzékeltetni, hogy Harry hogyan érez bizonyos szereplők vagy helyzetek iránt; a remek leírások és a sok találó jelző szinte átragasztja ránk az általa érzett szimpátia vagy éppen antipátia – véleményem szerint ez a korunkkal fordított arányosságban áll. Egyfajta sajátos humor is áthatja a történetet – többször felnevettem egy-egy poénon, amin korábban átsiklottam.

A legérdekesebbek mégis a rejtett üzenetek, hivatkozások voltak; ahhoz, hogy ezeket megtaláljuk, kellenek bizonyos ismeretek a nagyvilágból. Csak hogy a két kedvencemet említsem:

·         Dumbledore 1945-ben győzte le Grindelwaldot – no vajon miért épp akkor?

·         Nicolas Flamel a tavalyi évben ünnepelte 665. születésnapját – akkor idén hány éves is? 😃

Jól esett visszatérni ebbe a világba, újra annak a kisgyereknek lenni, aki a saját roxforti levelét várja. De ha már az nem jött, még mindig itt vannak a könyvek, amelyek ajtót nyitnak Harry világára. Bízom benne, hogy a sorozat többi része is hasonló élményt fog adni. A közeljövőben kiderül.

Az idei első: Farkas Bíborka: Druidaösvény - Az Istenek akarata I

Ha nincs a Molyon egy bizonyos karc, amelynek a hozzászólásában megemlítik ezt a könyvet, valószínűleg sokkal később, vagy talán soha nem jut el hozzám. Ideje lenne jobban figyelnem erre a műfajra, ugyanígy a magyar szerzőkre is. A recenziós példányért köszönet a kiadónak! ❤

Kiadó: Pergamen Libro
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 348
Az olvasás ideje: 2021. január 1. – 2021. január 3.

A fülszöveg:
„Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom.
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés.
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében?
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.”

A borító:
Lenyűgözött már akkor, amikor a csomagolásból kibontottam a könyvet. Nagyon kelta, nagyon igényes és impozáns. Innen is gratulálok a tervezőjének, valószínűleg dobogós lesz nálam a valaha látott legszebb borítók között.

Így tetszett:
Izgalmasnak ígérkezett a fülszöveg alapján, már csak a kelta vonal miatt is, habár volt egy olyan érzésem, hogy a célközönség nem feltétlenül én vagyok. Ez a kételyem aztán hamar eloszlott.

Igazi felnövésregényt tartottam a kezemben. Lineáris cselekmény, kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal. Minden esemény, ahol megállunk, fontos, nem egyszerűen a Druidaösvény bejárásáról szól. Az írónő nem traktál felesleges részletekkel Gwyneth tanulmányairól, habár egy icipicivel több is elfért volna belőlük, csak hogy érthetőbb és kézzelfoghatóbb legyen, pontosan milyen utat is kell egy növendéknek bejárnia és mit kell tudnia.
Nem várt fordulatokat nem találtam, lehetett sejteni, hogy hova is lyukadunk ki a végére. A pontos kimenetelt nem tudtam volna megjósolni, de érezhető volt, hogy egy precízen felépített, átgondolt cselekménnyel és világgal van dolgunk. Az utolsó harmadban már nagyon izgultam, hogy elérik-e a céljukat, sikerrel járnak-e. A legvégére pedig vártam volna Gwyneth felnőtté válását, mintegy utolsó mondatként, de végül a tényleges utolsó mondat kárpótolt azért, hogy ez nem történt meg.

A kelta kultúra, az áldozatok bemutatása is kedvemre való volt; úgy tárul elénk, amilyen valójában lehetett, minden szépségével és számunkra ma már elfogadhatatlan szokásaival. Ha létezne időutazás, biztosan visszamennék közéjük néhány napra, hogy a saját szememmel is lássam.
Külön örültem a lábjegyzetekért, amelyek az istenségek és ünnepek bemutatására szolgáltak. Az ünnepeket és néhány istent személyes oknál fogva ismertem már, de jó volt gyarapítani a tudásomat a többivel is.

Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy a nálam fiatalabb főszereplők frusztrálnak, éretlennek és gyerekesnek tartottam őket. Gwyneth esetében tört meg a jég. Bármennyire is kislány, az írónőnek sikerült úgy ábrázolnia őt, hogy ez a legkevésbé sem zavart. Egy szerethető kis figura, akinek az ember akaratlanul is szurkol, hibáit, túlkapásait pedig betudja zsenge korának. Már csak azért is, mert a hibái belátásakor és azok jóvátételénél igazi jellemfejlődést mutat.
Connort is igazán kedveltem, igazi tanító karakter. Számomra olyannak tűnt, mint Albus Dumledore, egy másik világban, más képességekkel, más feladattal. Én is szívesen lennék a tanítványa.
A Sötét Hollóról szívesen megtudtam volna többet, felkeltette a kíváncsiságomat a személye és a története. Remélem, a következő részekben többet kapunk belőle.

Jó ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni az évet, csak pozitívan tudok róla nyilatkozni. Kötelező azoknak, akiket a kelta kultúra érdekel! Kíváncsian várom a további köteteket!

5/5

50. hét: Stephen King - A Setét Torony - A Setét Torony VII

„Hát itt a vége.” – gondoltam, amikor az utolsó kötetet levettem a polcról. Nagyon lassan, rossz előérzettel nyitottam ki. Akkor még nem tudtam biztosan, miért félek tőle; csak abban voltam biztos, hogy akárhogy végződik is, sajnálni fogom, hogy vége van.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 942
Fordító: Bihari György^†
Az olvasás ideje: 2020. december 7. – 2020. december 13. meg egy fél óra

A fülszöveg:
„A Susannah ​dala ott ér véget, hogy közeleg a szülés ideje… és a Dixie Malacban zajló küzdelem során Callahan atya halálos sebet kap.
Időközben szörnyű kínok közepette megszületik Roland és Susannah/Mia fia, Mordred, a pókká átváltozni képes rettenetes mutáns. Őrületes tempóban növekszik-fejlődik, folyton éhes, és ezt az éhet csillapítani kell: elsőként szülőanyját, Miát falja fel. Majd nekiindul, hogy a Bíbor Király parancsára elpusztítsa Rolandot is.
A megfogyatkozott ka-tet rendíthetetlenül folytatja útját a Setét Torony felé. Bármennyire szereti is Roland a harcostársait, a Torony megismerésének vágya mindennél erősebb benne – bárkit és bármit képes feláldozni célja eléréséért. Véres harcok és számtalan nehézség, nélkülözés árán – miközben az író, Stephen King életét is megmentik – Roland végre ott áll a világokat mozgató Setét Torony tövében: elérkezett a végső összecsapás ideje. Le kell számolni a Bíbor Királlyal, és ezzel megmenteni a világot.
Gileádi Roland, a harcos belép a Toronyba, elindul felfelé, és minden szinten élete egy-egy szakaszával szembesül; de vajon mit talál a legfölső szobában?…
E nagy ívű eposz utolsó kötetében a kör bezárul, és búcsút veszünk a bátor, rettenthetetlen, nemes lelkű hősöktől, Kedves Olvasó.”

A borító:
Megint kék. Viszont ezúttal Stephen King arca van az előlapon. Biztos ebben is benne lesz, és biztos fontos szerepe lesz. A hátoldalon meg a rózsa. Lehetne pirosabb. Szebb lenne.

Így tetszett:
Az éjjel fejeztem be. Épp csak átcsúszott a mai napba, de addig nem akartam nyugovóra térni, amíg nem érek a végére – bár reggel, amikor nekiültem olvasni, plusz egy napot adtam magamnak, mivel még a fele hátravolt. Ezzel az egyéni rekordomat is megdöntöttem napi elolvasott oldalszámból.
Már az utolsó oldalaknál peregtek a könnyeim – mit az utolsó oldalaknál, gyakorlatilag az egészet végigbőgtem -, és amikor becsuktam, öt percig csak rázott a sírás, és egy ép gondolatom nem volt. Ha ekkor kérdezik, milyen volt, tömören annyit mondtam volna: Jó. És fáj. Egy órán át még nem tudtam elaludni.
Álmomban békén hagyott (talán), de még ma reggel is csak kóvályogtam; minduntalan visszatértek a gondolataim a legfelső szobához. A munka aztán felélénkített annyira, hogy most érdemben tudok beszélni írni róla.

Ahogy a fülszöveg mondja, közvetlenül a Susannah dala végén kapcsolódunk vissza a történetbe. Nagyon nehezen csúszott az első 100 oldal, nem szerettem, hogy a ­ka-tet nincs együtt. A térbeli ugrálások és a különböző nézőpontok miatt nehézkesebb volt az olvasás. Onnantól indult be, amikor a szereplők újra összegyűltek. Innentől már csak arra vágytam, hogy menjünk, érjünk oda a Toronyhoz. Ahányszor letettem a könyvet, szóltam neki: Roland, várj meg, mindjárt jövök és megyünk tovább. Teljesen a hatása alá kerültem, már-már én is Torony megszállottja lettem.

Faltam az oldalakat, miközben egy érzelmi hullámvasúton ültem. Volt, hogy a könnyekig meghatódtam, máskor a nevetéstől kellett őket törölgetnem, majd megint elszomorított.
Maga a cselekmény egyébként érdekesen halad. Kevés az igazán pörgős jelenet, ezért lassúnak tűnik, közben mégis tömöttnek. Végig az volt az érzésem, hogy tényleg soha nem érünk oda a Toronyhoz, mert még 600 dolog fog közbejönni, egyébként meg már csak 150 oldal van hátra.

Kinget pedig nagyon sokszor küldtem el a fenébe amiatt, ahogy a saját életét beleírta ebbe a kötetbe. A legjobban a ’99-ben elszenvedett balesetének a megjelenítése tetszett; zseniálisan mosta össze a két világot – vagy talán nem is kellett annyira összemosnia? Mindenesetre a lehető legjobb helyet találta magának a regényében; elvégre, ha már a két világ párhuzamos, úgy illik, hogy legyen két kulcsszereplő is, akik valahogyan megfelelnek egymásnak.

Egyszóval, nem unatkoztam. Közel ezer oldal, de csak akkor érződött ennyinek, amikor a kezeim elzsibbadtak a könyv tartásától (meg persze a macskámtól, aki szinte végig rajtam feküdt).

A vége: letaglózó. Egy olyan befejezés, amire egyáltalán nem számítottam, és ami tulajdonképpen még rosszabb, mint amit az elejétől fogva vártam. Mindenkinek megvan az az érzés, amikor ülünk a könyv fölött, és azt kiáltjuk, vagy suttogjuk: Neeeeee! Ez is ilyen. Szíven üt, földbe döngöl. És mégis azt érzi az ember, hogy nem is lehetne jobb, méltóbb befejezése egy ilyen hosszú sorozatnak.

Az egész évemet átfogó olvasmány volt; januárban kezdtem, és decemberben értem a végére. Hosszú volt. De mind a 4777 oldalt megérte elolvasni. Most kifacsart vagyok és üres. Egyelőre novellaolvasásnál többre nem vagyok képes, és az sem lepne meg, ha ez még néhány napig így maradna. Ugyanakkor legszívesebben máris kezdeném elölről.

Most nem idézgetek. Viszont végezetül még valamit elmondok, mielőtt kilépek ebből a zseniálisan felépített világból:
A negyedik kötet környékén merült fel bennem, hogy szeretném a Tornyot magamon viselni tetoválásként, és a végére ez teljesen biztossá vált. A kontúr három hete fent van. Nem látom még, mikorra lesz teljesen kész, talán a tavasszal; de az utolsó kötet után biztosan állíthatom, hogy büszkén fogom viselni. Mert King egy zseni, és ezt ezzel a sorozattal újra és végérvényesen bebizonyította számomra. És mert:

Minden dolog a Sugarat szolgálja.

José Antonio Cotrina - Samhein aratása - Vörös Hold-ciklus I

A könyv már a megjelenés előtt felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis korábban nem hallottam még Samhain/Halloween idején játszódó könyvről (magáról az ünnepről tavaly ilyenkor írtam). Valamivel a megjelenés után, egy akció keretében vettem meg, és el is akartam olvasni rögtön, de valami miatt (biztos egy kihívás volt az) elcsúszott. Amikor pedig megtudtam, hogy idén október 31-e hétvégére esik, úgy döntöttem, megvárom az olvasással ezt a napot, reggel nekiülök és este becsukom. Sajnos egy fél nappal elcsúsztam, így nem teljesen samhaini olvasmány lett, de ma még vékonyak azok a bizonyos falak, szóval belefér.

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 312
Az olvasás ideje: 2020. október 31. – 2020. november 1.

A fülszöveg:
„Üdvözlünk Rocavarancoliában, a csoda, a horror, a szörnyek és a rémálmok birodalmában!
Üdvözlünk a halál kapujában!

Egy hosszú és kimerítő háború után Rocavarancolia romokban hever. Nem repülnek többé sárkányok az égen, a vámpírok szomjan haltak, és nincs elegendő mágia ahhoz, hogy a királyságot összetartsa.
De még nincs mindennek vége. Halloween éjjelén megnyílik az egyetlen fennmaradt kapu, ami összeköti Rocavarancolia királyságát az emberek világával. A királyság démiurgosz ilyenkor szervezi meg a betakarítást. Tizenkét fiatalt gyűjt össze az emberi világból, akik bennük rejlő mágikus esszencia alapján képesek lehetnek megmenteni ezt a lepusztult birodalmat, de csak akkor, ha életben tudnak maradni addig, amíg felkel a Vörös Hold. Ehhez először is meg kell tanulniuk megvédeni magukat a kegyetlen körülmények, a furcsa lények és a számos veszély közepette. Ez azonban az elmúlt harminc évben még egyetlen fiatalnak sem sikerült…”

A borító:
Elsőre megfogott a kardot tartó kaszás alakja, mindez tűzzel körbevonva. Nem feltétlenül utal önmagában egy varázslatok uralta világra, de azt mindenképpen jelzi, hogy nem tündérmesét fogunk olvasni. Tökéletes választás, szép munka, jár a keksz a kiadónak.

Így tetszett:
Nagy várakozásokkal mentem neki a könyvnek, és persze azzal a reménnyel, hogy könnyű lesz olvasni. Ez utóbbi nem teljesült maradéktalanul; nem is ment olyan gördülékenyen, mint ahogy vártam volna egy ifjúsági címkéve megáldott könyvnél, illetve valami minduntalan elvonta a figyelmemet. Persze az is megeshet, hogy nem ment simán a váltás Roland világából Rocavarancoliába.

A felvezetés meglehetősen rövid, az emberek világában csak annyi időre tartózkodunk, amíg megtörténik a tizenkettek (köztük Hector) elhívatása. Főhősünk ezután egy idegen világban ébred, amely egyáltalán nem úgy fest, ahogy az éjszaka folyamán megígérték neki.

A történet két szálon halad; látjuk az emberi világból áthozott gyerekeket, ahogy megpróbálják feltalálni magukat az új helyen és új helyzetben, illetve megismerjük Rocavarancolia lakóit, társadalmi helyzetüket, és az éppen folyó hatalmi harcot is. Ez utóbbi számomra izgalmasabb volt, tekintve, hogy a gyerekek szála rendkívül lassan akar beindulni. Rengeteg oldalt szentel a szerző annak, hogy hőseinknek nem tetszik a rendszer és haza akarnak menni, majd miután belátják, hogy nem lehet, megpróbálnak alkalmazkodni a mostoha körülményekhez.

Érdemes tudni, hogy egy sorozat első részével állunk szemben, amelynek fő célja sokkal inkább a világépítés, mint a cselekmény beindítása, azt viszont remekül csinálja. Minden részletükben magam előtt láttam a várost, a lényeket, minden eseményt. Az utolsó harmadban kezdett megmozdulni a cselekmény, ami eddig ígéretesnek tűnik. Bízom benne, hogy a következő részek akciódúsabbak és izgalmasabbak, fordulatosabbak lesznek, látok arra esélyt, hogy így legyen, és egy komplex történet táruljon elénk a későbbiekben. A világ varázsát sajátos képtelensége adja.

A gyerekek közül Bruno és Ricardo szimpatikusak, és Lizbeth is inkább erre billen. Hectort elég félszegnek látom főszereplő létére, Rachel semleges, keveset tudunk meg róla, Marina egyelőre szintén az. Antipatikusak az ikrek, Alexander és Madeleine (előbbi túlságosan nagyhangú, még ha ez csak a felszín is, utóbbi pedig túl kényeskedő az én ízlésemnek), illetve Natalia, a hisztigép.

A városlakók közül Esmaellel, a fekete angyallal szimpatizálok (mily meglepő), illetve Derűs dámát is a kedveltekhez sorolom. Pimaszság dámán nevettem a legtöbbet; sokkal inkább groteszk, mint ijesztő, és már a neve is nevetséges. Denéstor Tult és Enochot egyelőre nem tudom hova tenni, inkább ellenszenvesek. A többi szereplőről pedig nem tudtam meg annyit, hogy valamelyik kalapba dobjam őket.

Apróbb hibákat fedeztem csak fel, ezek inkább a szerkesztésre, fordításra vonatkoznak; van egy-egy elütés, és néhány furcsa szószerkezet (pl. csöndet tartott – szünetet szoktunk tartani, vagy elhallgatni), illetve Natalia vezetékneve bántotta a szememet az orosz nyelvben a női nevek végén jellemző a betű nélkül.

Nem sok esélyt láttam erre, de azért sikerült egy-egy jó gondolatot is elcsípnem:

„Nincsenek vidám történetek. Nem léteznek boldog befejezések. Hazugság. Ez hiú ábránd. Azok a történetek, melyekről te beszélsz, csupán befejezetlenek. Nem mesélik el a történet végét. Nem mesélik el, hogy a végén mindig, mindenki meghal.”

„Az emberi lények az idők kezdete óta gyilkolják egymást.”

„Azok a legborzalmasabb szörnyetegek, akik nem tűnnek annak.”

Kíváncsian várom a sorozat további részeit, nagy potenciált látok benne. Samhaini olvasmánynak pedig a lehető legjobb volt.

4,5/5

44. hét: Stephen King: Susannah dala - A Setét Torony VI

Klisés leszek és kiszámítható: Megint nagyon régen jártam ebben a világban, és ismét nagyon hiányzott. Most is ugyanúgy megkérdeztem magamtól, miért vártam megint ennyit.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 442
Fordító: Bihari György†
Az olvasás ideje: 2020. október 25. – 2020. október 31.

A fülszöveg:
„Roland ​és harcostársai segítségével Calla Byn Strugis lakosai elsöprő győzelmet arattak a Farkasok felett. Ám örömükre árnyék vetül: az ünneplés forgatagában Susannah eltűnt az Ajtó Barlangja irányában. Eddie kétségbeesése határtalan, hisz feleségénél minden percben megindulhat a szülés.
A ka-tet nem tétlenkedik – az asszony után erednek. Callahan atya és Jake 1999 New Yorkjába jut, ahová Susannah is került. A asszony hasadt személyiségében most Mia vette át a vezér szerepét, mindenáron magának akarja a születendő gyermeket. „Kettejük” párharcában egyelőre egyikük sem győzedelmeskedhet, hiszen Mia tudja, hová kell menniük, ám Susannah nélkül nem boldogul ebben a számára ismeretlen világban. Vitáik során kiderül, ki az erőszakban fogant gyermek valódi apja, és Susannah-t letaglózza a felismerés…
Az atya és Jake kétségbeesetten keresik társnőjüket, aki Mia parancsára a Dixie Malac nevű kocsmába ment, hogy ott szülje meg gyermekét, mohó vámpírok karéjában…
Eközben Roland és Eddie 1977-ben, Maine államban bolyong, véres küzdelembe bonyolódva régi ellenségeikkel. Útjuk során összefutnak „teremtőjükkel”, egy Stephen King nevű íróval is…
A Setét Torony, minden világok pillére pedig egyre jobban inog…”

A borító:
Az előtérben A Torony sziluettje, a kis képen egy rémült nőalak – Mia? A háttérben esti vagy éjszakai égbolt képe, felhőkkel. A sorozatba illő, de a történetet kevéssé vetíti előre.

Így tetszett:
Nehéz ezt a kötetet úgy értékelni, hogy semmi fontosat ne áruljak el közben. Azért megpróbálom, de annyit mondhatok: rövid leszek.

Kissé meglepett, hogy a korábbiaktól eltérően ez a kötet nem tartalmaz összefoglalót a korábbi eseményekről. Egyszerűen ott folytatódik, ahol a Callai farkasok végződik, egy perc sem telik el az események között. Az előzményekről, ha nem emlékeznénk rá, visszautalásokból értesülünk, ami bőven elég.

Roland és ka-tetje nagy feladat előtt áll: meg kell találniuk Susannah-t egy meghatározott hol-ban és mikor-ban úgy, hogy nem tudják, pontosan melyekben, emellett Calvin Tower megmentésének is eljött az ideje. A manniták segítségével sikerül újra kinyitniuk az ajtót, ám két csapatra szakadnak. Roland és Eddie Tower jelenébe kerülnek, míg Jake és Callahan atya abba, amelybe Susannah is.

Miközben Susannah-Mia története halad, párhuzamosan követjük a ka-tet többi tagját. Elsőként Roland és Eddie szálán megyünk végig, amint igyekeznek azt a telket megszerezni, amely annak a bizonyos rózsának ad otthont, majd felkeressük velük magát Stephen Kinget is. Ezután nézzük meg Jake-et és Callahan atyát.

Ez a kötet a negyedikhez hasonlóan inkább a háttérinformációkra és a titkokra fókuszál, kevésbé eseménydús. Sok értékes információval gazdagodhatunk a világot illetően, melyek segítik egészként látni az eddigieket. Meglepett, hogy kicsoda „a kis fickó” apja, bár amikor ez kiderült, már sejtettem, hogyan lehet. A legkevesebb részem viszont az, amelyben Stephen Kingről kezdenek beszélni, majd Roland és Eddie találkozása vele. Először csak nevettem azon, hogy King képes saját magát beleírni a könyvébe, aztán megvilágosodtam a jelentőségét illetően, és leborultam a zsenialitása előtt. Ebben a pillanatban az az érzésem, hogy a Setét Torony az ő multiverzuma, ő maga pedig a Bíbor Király. Az is világosság vált előttem, hogy én magam miért nem kedveltem Roland karakterét az elején.

Mia karaktere fokozatosan vált egyre ellenszenvesebbé számomra, és a végén sem tudtam sajnálni. Susannah-t, mint az egész téboly elszenvedőjét annál inkább. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a végére ki marad életben a ka-tetből. Mindannyian a szívemhez nőttek, nem venném a lelkemre, ha meghalnának, bár a kötet vége után nagy esélyt látok egy keserédes befejezésre is, a Torony megtalálásával, de a szereplők halálával.

Végezetül hozok pár idézetet:

’A harag a leghaszontalanabb érzelem – közölte Henchick. – Rombolja az elmét, és fájdalommal tölti el a szívet.”

„Mert a halál nagy adakozó. A halál, akár a gyémánt, örökké tart.”

„Mert végtelen számú világ forog a Setét Torony nevű tengely körül, és ez itt egyike eme világoknak.”

„A macska is lefialhat a sütőbe, a kölykökből akkor sem lesz fánk.”

S a legfontosabb, Stephen King személyével kapcsolatban:

„Nem hinném, hogy szüksége lenne a halhatatlanságra. Csak arra, hogy megírja a megfelelő történetet. Mert némelyik történet örökké él.” – Kedves Mr King, azt hiszem, Ön már most halhatatlan.

4/5

 

36-38. hét: Stephen King: Callai farkasok - A Setét Torony V.

Minden alkalommal, amikor új könyvet kezdek, megnézem, hány oldalas; csak a miheztartás végett. A Callai farkasokat ránézésre erős 400 oldalnak tippeltem, épp ezért döbbentem meg, amikor tudatosult bennem, hogy a duplájával állok szemben. Sejthető volt tehát, hogy nem fogom egy hét alatt befejezni. Habár a hivatalos kezdődátumból nem ez derül ki, gyakorlatilag mégis sikerült egy hét alatt elolvasni.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: hivatalosan2020. szeptember 4., valójában inkább 2020. szeptember 11.  – 2020.szeptember 20.

A fülszöveg:
„Roland Deschaint, aki a civilizáció pusztulása után a Setét Tornyot keresi, ká-ja délkeletnek vezérli. Társaival átvágnak Közép-Világ erdején, és eljutnak Calla Bryn Sturgis környékére, egy békés, farmerek lakta településre. A városka a Sugár árnyékában fekszik, s azon túl ott van valahol a Setét Torony. Egyik lakója, Callahan atya elmeséli, hogy Calla farkasai tízévenként lecsapnak rájuk, és elragadják minden ikerpár egyik tagját, majd fizikailag és lelkileg megnyomorítva küldik vissza. A harcos és társai a városlakókkal együtt elhatározzák, hogy szembeszállnak a pusztító robotfenevadakkal… A történet egyszerre játszódik a hetvenes évek New Yorkjában és Roland világában, és több szálon kapcsolódik King többi regényéhez.”

A borító:
A sorozat ötödik kötetének borítóján a sárga szín dominál; a háttérben a lenyugvó napot és napnyugtai égboltot láthatjuk, az előtérben a Torony sziluettjével. A cím alatt egy farkas feje található, nyitott szájjal. Hogy üvölt vagy halott, nem egyértelmű. A történetet ismerve szerintem kissé félrevezető ez utóbbi kép, a fülszöveg viszont sajnos lespoilerezi.

Így tetszett:
Rég jártam már ebben a világban úgy, hogy a történet is haladjon előre. Az előző kötet, a 4,5. rész egy, a 4. és 5. kötet közé beékelt mese, ami inkább a világ hangulatát fogja meg, mintsem a sorozat fő szálát. A 4. kötetet még a tavasszal olvastam, és, bár ez nem volt olyan régen, nem jött rosszul az összefoglaló, amelyet az eddig történtekről kapunk a kötet elején. Segít felvenni a fonalat, noha egy kissé nehezen akart beindulni a regény.

Az eddigi részek közül a Callai farkasok cselekménye a legösszetettebb és legszövevényesebb. Mindössze egy hónapot ölelnek fel az események, hőseinknek viszont több fronton kell helytállniuk. A mi világunkban, ami nem mozdult el (valóban nem?), és ahol az idő mindig ugyanolyan tempóban halad is sokkal többnek érződne egy ilyen eseménydús hónap. Roland ­és ka-tet-je Calla Bryn Strugis városába érkezik, amelynek lakóit, ahogy a fülszöveg is (egyébként hibásan) írja, a bizonyos időnként eljövő farkasoktól kell megvédeniük. Közben a mi világunkban is felmerül egy megoldandó ügy, és saját csoportjukon belül is gondokkal kell szembenézniük. Hőseinknek komoly stratégiát kell kidolgozniuk a farkasok ellen is, és a másik két problémára is megoldást kell találniuk. Ahogy az lenni szokott, mindhárom baj tetőzése nagyjából egy időpontra várható, egyáltalán nem mindegy tehát, hogy pontosan milyen sorrendben teszik meg a lépéseket.

Ahhoz, hogy előrébb jussanak, meg kell ismerniük Donald Callahan atya és Jamie Jaffords történetét is, mert ezekből kulcsfontosságú információkra tehetnek szert. Callahan atya révén a Callai farkasok története kapcsolódik a Borzalmak városához. Callahan atya szempontjából egyfajta folytatásnak is tekinthető. Az ő története a kötet sok oldalát tölti meg, részben elmesélve a Borzalmak városában leírtakat az ő szemszögéből, valamint számot adva a menekülése utáni életéről. Bevallom, ezt rövidebbre is foghatta volna King, egy ponton túl már untam a részegséget és az állandó visszaesést.

A sok mese, találgatás, tervezgetés miatt úgy tűnhet, hogy a történet semmit sem halad, cserébe viszont gazdagabbak leszünk egy jó nagy adag információval. Mégis úgy érzem, hogy ezek szükségesek, ha nem is feltétlenül ilyen terjedelemben; hiányérzetet keltene, ha kimaradtak volna. A vége erősen függő, és, bár a csata elég pörgős, összességében kicsit laposnak éreztem, nem volt olyan katartikus, mint amit vártam volna.

A főszereplők lassacskán változnak: Roland kezd emberi lenni, Jake lassan maga mögött hagyja a gyerekkorát, Eddie fokozatosan komolyodik, Suzannah pedig ebben a részben is egy új arcát mutatja meg (szó szerint). A kisváros lakóit is szinte kivétel nélkül kedveltem, egyszerű, de szerethető emberek. Callahan atyánál pedig nem tudtam megállni, hogy ne Father Ted jusson eszembe (hogy ki ő, a nevére kattintva megtudhatjátok). A robotot nem bírtam; King is viszonylag ellenszenves figuraként tünteti fel.

A terjedelem ennél a kötetnél egy kissé a minőség rovására ment, de ettől függetlenül élvezhető volt. Ha nem egy nagyon rossz időszakban olvasom, lehet, hogy ez kevésbé tűnik fel.

A nekem kedves gondolatokkal búcsúznék:

„De hogy mit érzel, és meddig érzed, annak nem mindig van köze az objektív valósághoz.”

„- Ha – helyeselt Roland. – Egyik öreg tanárom azt szokta mondani, hogy ez az egyetlen szó, amely több ezer betű hosszúságú.”

„A sötétség lehetősége teszi olyan ragyogóvá a nappalt.”

„Olyan sok történet és olyan kevés idő.”

„Az vagyok, amivé a ka, a Király és a Torony tett. Mindnyájan azok vagyunk. Nem menekülhetünk.”

„…mindnyájan lyukkal a szívünkben születünk, és addig járunk-kelünk, amíg meg nem találjuk azt a személyt, aki képes betömni ezt a lyukat.”

Egy kis időre megint elköszönök Rolandtól, de ezúttal szeretnék hamarabb visszatérni. Tényleg érdekel, hogy megtalálja-e a Tornyot.

4/5

 

29-31. hét: Stephen King: Átfúj a szél a kulcslyukon - A Setét Torony IV+0,5

Megint jó sokáig pihentettem A Setét Tornyot, aminek részben az volt az oka, hogy ismét egy olyan részhez érkeztem, amelyiket párhuzamosan akartam olvasni két nyelven, magyarul és angolul. Amiért ezt halogattam: iszonyatosan lelassít. Ugyan a magyar és az angol olvasási tempóm már majdnem megegyezik, mégis nehezebben haladok egy történettel, ha bizonyos időközönként, például fejezetenként leteszem, hogy nyelvet váltsak. A másik ok, amiért ez ilyen sokáig elmaradt, a már sokat emlegetett Q-ügyosztály és persze a friss King-megjelenés. Végül csak rávettem magam, hogy visszatérjek Roland világába.

Kiadó: Európa / Hodder&Stoughton
Kiadás éve: 2014 / 2012
Oldalszám: 372 / 336
Fordító: Szántó Judit
Az olvasás ideje: 2020. július 15. – 2020. augusztus 1.

A fülszöveg (csak a magyar):
„Aki ​olvasott már Stephen Kinget, biztosan emlékszik thrillereinek otthonosan hideglelős hangulatára – a borzongató sejtelemre, hogy az egyszerű, derűs hétköznapok mélyén mindig ott lappang a szörnyűség, az ember szívében pedig a vadállat. A Setét Torony sorozatban a thriller koronázatlan királya a fantasy birodalmába kalandozik. Egy mitikus, történelem előtti – vagy utáni – varázsvilágba, amely idegensége mellett is ismerős – talán leginkább a nagy amerikai westernekből, ahol az élet csupa kaland, veszedelem és csoda.

A címadó történetet – amely regény a regényben – A Setét Torony sorozat főhőse, Roland lovag meséli el egy viharos éjszakán: a kis Timről szól, akinek favágó apja a veszedelmes, elvarázsolt Vasfa-erdőben lelte halálát. Hogy biztonságban tudja a megcsonkult családot, Tim édesanyja újból férjhez megy az apa barátjához és favágó-társához, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy talán nem is az, aminek látszott. Tim nyomozásba kezd: felkerekedik az erdőbe, hogy ott megtalálja Maerlynt, a varázslót, a segítségét kérje az egyre sokasodó rejtélyek megoldásához, és elhozza megvakított édesanyjának a gyógyító elixírt.

Az Átfúj a szél a kulcslyukon A Setét Torony sorozat „négy és feledik” kötete – ezzel válik teljessé a történet, amely Stephen King alkotói életének nagy részét végigkísérte, s amelynek negyedik és ötödik része között a rajongók közül sokan éreztek valami hiányt…

A borítók:
A magyar borítón a központi szerepet egy tigris foglalja el, a háttérben egy kisfiú és egy torony (a Torony?) látható. A történet ismerete nélkül ezek a rajzok nekem semmit nem mondtak, bár abban biztos voltam, hogy idővel értelmet fognak nyerni. Az angol borító egy lángoló kulcslyukat ábrázol, amelyen át egy másik világba tekinthetünk át. Ez az illusztráció közelebb áll a címhez, és jelképezi azt is, hogy Roland világa nem azonos a miénkkel. Nekem a maga módján mindkettő nagyon tetszik, de az angol felé húz jobban a szívem. Molyon is megszavaztattam a kérdést, ott is az angol borító nyert.

Így tetszett:
Nagyon kíváncsi voltam erre a négy és feledik kötetre, leginkább azért, mert a sorozat lezárása után íródott. Azt gondolom, nehéz egy sorozathoz évekkel később plusz részt írni úgy, hogy az jó is legyen, pláne ha az nem folytatás, és nem is előzmény, hanem a sorozat idejében játszódik. Tudtam, hogy a 4. és az 5. kötet között kell olvasni, és erre King is felhívja a figyelmet az előszóban.

Ebben a kötetben három egymásban fészkelő történetet kapunk: Roland meséli útitársainak (1), hogy amikor még fiatal harcosként egy megbízatást teljesített (2), egy kisfiúnak meséli el a maga kedvenc meséjét (3). A Setét Torony-sorozat fő szála tehát ebben a kötetben alig mozdul meg, illetve Roland ifjúkori története, és az elmondott mese is megállják a helyüket külön-külön is. A duplakeretes szerkezet miatt mégsem lehet őket külön-külön olvasni, de ez nem is baj. Rendkívül élvezetes ugyanis ez a mise en abyme (történet a történetben).

Az ifjú Roland megbízatása egy kisvárosban a lakókat rettegésben tartó alakváltó (más néven bőrember) leleplezése. Emberi formájában csak egyvalaki látta, egy kisfiú, aki a lény elől menekülve egy szénakazalban bújt el. A tőle megtudott információk alapján Roland segítője és a város elöljárói begyűjtik a gyanúsítottakat, s míg ez zajlik, Roland elmeséli a kisfiúnak azt a mesét, amelyet az édesanyja olvasott fel neki „kicsikorában”. A címe Átfúj a szél a kulcslyukon. Ahogy a fülszöveg is írja, ebben szintén egy kisfiút ismerünk meg, akinek az élete apja halálával és édesanyja új házasságával vesz rossz fordulatot. A helyzet még rosszabbra fordul a Társulás Adószedőjének esedékes megjelenésével, aki egy különleges kulcsot ad Timnek, amellyel szörnyű titkot fed fel. A fiú ezután mindent megtesz az igazság kiderítéséért és életük rendbe hozásáért. Útja kalandos, mágiával kísérve.

Ez a legbelső történet teszi ki a kötet nagy részét, de tulajdonképpen nem hosszú. Az események gyorsan követik egymást, ezért a cselekménye elég sűrű. Az érdeklődésemet végig fenntartotta, ugyanakkor néha elvesztettem a fonalat. Ez természetesen annak folyománya is lehet, hogy a saját programom is elég sűrű volt az olvasás ideje alatt, ezért nagyon apró részletekben tudtam olvasni. A történet ugyanis nem bonyolult, egy szálon fut és a történetvezetés is lineáris, egy-egy mondat erejéig van kitérő illetve visszatekintés. A szereplők jellemrajza egyszerű, összetettnek talán Nagy Kells karakterét mondanám. Mindenki másnál egyértelmű, hogy melyik oldalon áll. Nagyon szerettem, jellegzetes King-féle mese.

A bőrember sztorija kicsit jobban izgatta a fantáziámat, épp ezért jó lett volna, ha ez is egy kicsit hosszabb, és többet tudunk meg akár az alakváltás természetéről vagy az okáról. Tulajdonképpen ez is egy novella, az Átfúj a szél a kulcslyukonnál rövidebb és egyszerűbb. Jellemrajzokról például itt nemigen lehet beszélni; Rolandot és társát, Jamie-t leszámítva talán csak Everlynne jelentik meg annyi időre, hogy a szeretem vagy nem szeretem kalapba be tudjuk dobni. A szerepe mégis nagyon fontos, Roland életében meghatározó.

A kötet zárása gyönyörű, mindkét nyelven olvasva megkönnyeztem. Ez a befejezés teszi ezt a könyvet a sorozat olyan részéve, amely nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Bejegyzésemet a könyv legszebb gondolataival zárom, csak magyarul:

„Az idő csak arc a vízen, és amint előttük a nagy folyó, szüntelen áramlik tova.”

„A mesékhez senki sem öreg, Bill. Akár férfi, akár fiú, akár asszony, akár lány, senki sem öreg hozzájuk. Azért élünk, hogy meséket hallgassunk.”

„…ha egy nő oldalán nem a megfelelő férfi bújik a kötésbe, akkor az gyűrű helyett hurokká válik.”

„Az idő olyan, mint egy kulcslyuk, gondolta, mialatt felnézett a csillagokra. Néha lehajolunk hozzá, és átkukucskálunk rajta. És a szél, amelyen ilyenkor az arcunkon érzünk – a kulcslyukon átfújó szél -, az egész élő világ lélegzete.”

A következőkben kihívásokhoz elolvasandó könyvekkel jelentkezem.

4,5/5