A könyv már a megjelenés előtt felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis korábban nem hallottam még Samhain/Halloween idején játszódó könyvről (magáról az ünnepről tavaly ilyenkor írtam). Valamivel a megjelenés után, egy akció keretében vettem meg, és el is akartam olvasni rögtön, de valami miatt (biztos egy kihívás volt az) elcsúszott. Amikor pedig megtudtam, hogy idén október 31-e hétvégére esik, úgy döntöttem, megvárom az olvasással ezt a napot, reggel nekiülök és este becsukom. Sajnos egy fél nappal elcsúsztam, így nem teljesen samhaini olvasmány lett, de ma még vékonyak azok a bizonyos falak, szóval belefér.
Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 312
Az olvasás ideje: 2020. október 31. – 2020. november 1.
A fülszöveg:
„Üdvözlünk Rocavarancoliában, a csoda, a horror, a szörnyek és a rémálmok
birodalmában!
Üdvözlünk a halál kapujában!
Egy hosszú és kimerítő háború után
Rocavarancolia romokban hever. Nem repülnek többé sárkányok az égen, a vámpírok
szomjan haltak, és nincs elegendő mágia ahhoz, hogy a királyságot összetartsa.
De még nincs mindennek vége. Halloween éjjelén megnyílik az egyetlen fennmaradt
kapu, ami összeköti Rocavarancolia királyságát az emberek világával. A
királyság démiurgosz ilyenkor szervezi meg a betakarítást. Tizenkét fiatalt
gyűjt össze az emberi világból, akik bennük rejlő mágikus esszencia alapján
képesek lehetnek megmenteni ezt a lepusztult birodalmat, de csak akkor, ha
életben tudnak maradni addig, amíg felkel a Vörös Hold. Ehhez először is meg
kell tanulniuk megvédeni magukat a kegyetlen körülmények, a furcsa lények és a
számos veszély közepette. Ez azonban az elmúlt harminc évben még egyetlen
fiatalnak sem sikerült…”
A borító:
Elsőre
megfogott a kardot tartó kaszás alakja, mindez tűzzel körbevonva. Nem
feltétlenül utal önmagában egy varázslatok uralta világra, de azt mindenképpen
jelzi, hogy nem tündérmesét fogunk olvasni. Tökéletes választás, szép munka,
jár a keksz a kiadónak.
Így tetszett:
Nagy várakozásokkal
mentem neki a könyvnek, és persze azzal a reménnyel, hogy könnyű lesz olvasni.
Ez utóbbi nem teljesült maradéktalanul; nem is ment olyan gördülékenyen, mint
ahogy vártam volna egy ifjúsági címkéve megáldott könyvnél, illetve valami minduntalan
elvonta a figyelmemet. Persze az is megeshet, hogy nem ment simán a váltás Roland világából Rocavarancoliába.
A felvezetés meglehetősen rövid, az emberek világában csak annyi időre
tartózkodunk, amíg megtörténik a tizenkettek (köztük Hector) elhívatása. Főhősünk
ezután egy idegen világban ébred, amely egyáltalán nem úgy fest, ahogy az
éjszaka folyamán megígérték neki.
A történet két szálon halad; látjuk az emberi világból áthozott gyerekeket,
ahogy megpróbálják feltalálni magukat az új helyen és új helyzetben, illetve
megismerjük Rocavarancolia lakóit, társadalmi helyzetüket, és az éppen folyó
hatalmi harcot is. Ez utóbbi számomra izgalmasabb volt, tekintve, hogy a
gyerekek szála rendkívül lassan akar beindulni. Rengeteg oldalt szentel a
szerző annak, hogy hőseinknek nem tetszik a rendszer és haza akarnak menni,
majd miután belátják, hogy nem lehet, megpróbálnak alkalmazkodni a mostoha
körülményekhez.
Érdemes tudni, hogy egy sorozat első részével állunk szemben, amelynek fő
célja sokkal inkább a világépítés, mint a cselekmény beindítása, azt viszont
remekül csinálja. Minden részletükben magam előtt láttam a várost, a lényeket,
minden eseményt. Az utolsó harmadban kezdett megmozdulni a cselekmény, ami
eddig ígéretesnek tűnik. Bízom benne, hogy a következő részek akciódúsabbak és
izgalmasabbak, fordulatosabbak lesznek, látok arra esélyt, hogy így legyen, és
egy komplex történet táruljon elénk a későbbiekben. A világ varázsát sajátos
képtelensége adja.
A gyerekek közül Bruno és Ricardo szimpatikusak, és Lizbeth is inkább erre
billen. Hectort elég félszegnek látom főszereplő létére, Rachel semleges,
keveset tudunk meg róla, Marina egyelőre szintén az. Antipatikusak az ikrek,
Alexander és Madeleine (előbbi túlságosan nagyhangú, még ha ez csak a felszín
is, utóbbi pedig túl kényeskedő az én ízlésemnek), illetve Natalia, a
hisztigép.
A városlakók közül Esmaellel, a fekete angyallal szimpatizálok (mily
meglepő), illetve Derűs dámát is a kedveltekhez sorolom. Pimaszság dámán
nevettem a legtöbbet; sokkal inkább groteszk, mint ijesztő, és már a neve is
nevetséges. Denéstor Tult és Enochot egyelőre nem tudom hova tenni, inkább
ellenszenvesek. A többi szereplőről pedig nem tudtam meg annyit, hogy
valamelyik kalapba dobjam őket.
Apróbb hibákat fedeztem csak fel, ezek inkább a szerkesztésre, fordításra
vonatkoznak; van egy-egy elütés, és néhány furcsa szószerkezet (pl. csöndet tartott – szünetet szoktunk
tartani, vagy elhallgatni), illetve Natalia vezetékneve bántotta a szememet az
orosz nyelvben a női nevek végén jellemző a
betű nélkül.
Nem sok esélyt láttam erre, de azért sikerült egy-egy jó gondolatot is
elcsípnem:
„Nincsenek vidám történetek. Nem
léteznek boldog befejezések. Hazugság. Ez hiú ábránd. Azok a történetek,
melyekről te beszélsz, csupán befejezetlenek. Nem mesélik el a történet végét.
Nem mesélik el, hogy a végén mindig, mindenki meghal.”
„Az emberi lények az idők kezdete
óta gyilkolják egymást.”
„Azok a legborzalmasabb
szörnyetegek, akik nem tűnnek annak.”
Kíváncsian várom a sorozat további részeit, nagy potenciált látok benne. Samhaini
olvasmánynak pedig a lehető legjobb volt.
4,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése