21. hét: Eva García Sáenz de Urturi: Az idő urai

Felsikítottam, mikor megláttam, hogy idén jelenik meg A fehér város trilógiája harmadik része. Természetesen azonnal ment az előrendelés, és hatalmas bosszúság volt, hogy a megjelenés után nem kaptam meg rögtön (kellett nekem visszamenni az irodába). Még ennél is nagyobb bosszúság volt, hogy nem tudtam haladni vele, egészen az elmúlt hétvégéig; akkor aztán nekiveselkedtem, és a második felét egy nap alatt daráltam le.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 592
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2021. május 21. – 2021. május 30.

A fülszöveg:
„Mérgezés, élve befalazás, hordóba rekesztés – Krakennek, azaz Unai López de Ayala nyomozónak ezúttal egy titokzatos történelmi regényben elkövetett gyilkosságokat másoló tettest kell kézre kerítenie: egyszerre kell megküzdenie a múlt és a jelen kíméletlen árnyaival és mitológiai szörnyetegeivel. A tét pedig nem kevés: a családja élete – a jövőben.

A fehér város-trilógia befejező része az előző kötetek izgalmát továbbörökítve, lenyűgöző módon vegyíti a középkori krónikák és a modern bűnügyi történetek világát egyetlen nagyívű, időtlen elbeszéléssé.”

A borító:
Csodás, mint a másik kettő. Valamiért biztos voltam benne, hogy a piros és a kék után ez zöld lesz, és nem is csalódtam. Tetszik, ahogy el is bújtatták a domborművön az állatokat, meg nem is. Ugyanígy zseniális, ahogy a kötetek számát jelzik: egy piros csík, két kék és három zöld.

Így tetszett:
Hú.. Há…. Óóó… Őőőő… Izé… Nem is tudom, hol kezdjem.

Az a nagy helyzet, hogy ez nem egy könyv, hanem kettő. Az egyik szálon Kraken Unai, a másikon pedig a fülszövegben is említett történelmi regény. Egy könyv a könyvben. Végre valaki ezt is meglépi! Nemcsak hivatkozik egy kitalált elbeszélésre, hanem meg is írja azt, nehogy már az olvasó lemaradjon róla!

Megszokhattuk az előző két kötetben az írónőtől, hogy több szálon és több idősíkon futnak az események, de ez most egy kicsit más. Szokatlan is lehet, az első fejezetekben mintha szét is esne, emiatt egy kicsit döcögősnek is érezhető az eleje, de később a helyére kerül a párhuzam. Olyan, mint az Y – elkezdődik két különböző helyen, két különálló vonallal, amik összetartanak, majd egyszer csak találkoznak és együtt haladnak tovább.  

Ismét egy rejtélyes, fordulatos cselekménnyel van dolgunk, nem lehet kitalálni, mi jön – legalábbis nekem nem sikerült. Amikor már azt hittem, hogy tudom, homlokegyenest az ellenkezője történt. Habár, a gyilkos kilétét illetően jó volt a tippem, csak a személyazonosságában nem voltam biztos. Az első gyanúsítottjukat pedig kapásból elvetettem.

A szereplőket még mindig szeretem, főleg Unai nagyapját – izgultam is érte rendesen. Unai és Esti… Fájdalom, mennyire látom bennük magamat és egy bizonyos élethelyzetet. Ezeken a momentumokon nem tudtam nem sírni – de ez valószínűleg csak nekem és csak most ilyen. Ramiro Alvar egy rendkívül érdekes karakter, és már csak azért is szerettem, mert általa előkerült némi pszichiátria és genetika is, amennyire figyeltem, tárgyi tévedés nélkül (vagy ha rossz is valami benne, arról én se tanultam). Tetszett a pszichopatákról szóló magyarázat is, hát mit ne mondjak, stimmel az utolsó betűig.

A lezárást méltónak éreztem a sorozathoz: talán egy kicsit klisés, de mégiscsak így kell befejezni valamit. Azért nem bánnám, ha Kraken lánya kapna egy spin offot.

 

Egy szó mint száz: ez a kötet, és az egész sorozat is úgy tökéletes, ahogy van. Az ember észre se veszi, hogy hányadik oldalon jár, mert viszi magával a lendület, és közben akár tanulhat is egy-két új dolgot.

Köszönöm az élményt, drága Eva! Biztos vagyok benne, hogy visszatérek még A fehér városba.

 

 

49. hét: Eva García Sáenz de Urturi - Vízáldozatok

Amikor megtudtam, hogy az idei kedvencem, A fehér város csöndje második részét is kiadják még az évben, nagyon izgatott lettem és rögtön rányomtam az előrendelés gombra a kiadó holnapján. Sajnos az előző olvasmányomon többet ültem, mint szerettem volna, ezért nem tudtam rögtön elkezdeni, ami azt eredményezi, hogy az első értékelője már nem én leszek, de oda se neki.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 600
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. november 29. – 2020. december 6.

A fülszöveg:
„Kraken ​újabb sorozatgyilkos után nyomoz, miután első szerelmét, a várandós Ana Belén Lianót holtan találják. A fiatal nő életének egy 2600 évvel korábbi szertartás szerint vetnek véget: megégetik, a lábánál fogva felakasztják, majd nyakig belemártják egy vízzel teli bronzkori üstbe.

A fehér város csöndjé-ben megismert nyomozó a regénytrilógia második részében, még éppen hogy csak gyógyulófélben van az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet során szerzett sérüléseiből, amikor újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: nemcsak a Baszkföld és Kantábria szakrális helyein a kelta eredetű vízáldozatok mintájára öldöklő tettest kell elfognia, de a saját és barátaival közös múltjával is számot kell vetnie.
A gyilkos áldozatai ráadásul egytől egyig leendő szülők, Díaz de Salvatierra főhadnagy pedig kisbabát vár, ám nem egyértelmű, hogy kitől van a gyerek. Ha Kraken az apa, annak további szörnyű következményei lehetnek: ő is a gyilkos listájára kerülhet. De hogy miért, az kiderül a regényből.”

A borító:
Ugyanolyan gyönyörű, mint az első részé, csak kékben. Jól mutatnak egymás mellett a polcon.

Így tetszett:
Az első kötetet az elsőtől az utolsó szóig imádtam, reméltem hát, hogy méltó folytatást kapok. Molytársaim, akik gyorsabbak voltak, már előrevetítették, hogy nem fogok csalódni, és a könyv hozza az előző rész színvonalát. Igazuk lett.

A történet nem sokkal az előző kötet befejező epizódja után folytatódik, és ha el is felejtettük, hol hagytuk el a szereplőket, hamar képbe kerülünk. Az előző részre való visszautalások segítenek felidézni a korábbi eseményeket, bár ezek csak a történet kereksége szempontjából lényegesek, Kraken afáziáját és annak okát kivéve. Véleményem szerint egyéb tekintetben nem is feltétlenül muszáj az első részt ismerni, érthető lehet akár önállóan is.

Így viszont, hogy az első után nem sokkal olvasom, nem tudom nem hasonlítani hozzá szerkezetében, összetettségében, stílusában.
Hasonlóan összetett, több idősíkon futó cselekményt kapunk, amelyek egyre bonyolódnak – még az utolsó ötven oldalban is megkavarja őket a szerző. Elejt néhány információmorzsát, amit ha az ember észrevesz, elkezd rajta pörögni, ezáltal falja az oldalakat, hogy kiderüljön, igaza van-e; hogy aztán rájöjjön: nincs, vagy csak félig. Végig úgy éreztem, hogy na, most Krakenék előtt járok, rájöttem valamire. Aztán mégsem. Mindig jött egy fordulat, egy újabb tanú, aki keresztülhúzta az addigiakat.

Szerettem Kraken beszédfejlődését követni, és izgalmasak a szereplők egyéni történetei – ilyen bármilyen könyvben szívesen látok, segít jobban megismerni és megérteni egy karaktert, egy szituációt.

A szereplők továbbra is hitelesek. Kraken még mindig az egyik kedvenc nyomozóm, MatuSalem a kedvenc hackerem, a „főgonosz” pedig az egyik legjobb. Estiről derült ki egy érdekesség, amit lehetett ugyan sejteni, de ebben a részben vált egyértelművé. A szívem szakadt meg, mikor olvastam – annyira szép.
Annabel karakterét nem tudtam hova tenni; plusz pont azért, mert gót, mínuszpont azért, ahogy a fiúkkal viselkedett. Az viszont tetszett, ahogy az elutasításokhoz állt; ezt az életérzést át kellene vennem tőle. Germánt pedig már komolyan sajnálom – szegénnyel mindig történik valami.

Ahogy a szerző a köszönetnyilvánításban is mondja, ez a történet a szülőségről szól. Mindenféle mintát találhatunk erre, jót, rosszat és még rosszabbat. Nem mondom, hogy az egyik család sztorija nem hajaz egy kicsit a Trónok harcára, de még ha a szerző tényleg onnan is merítette az ötletet, sikerült úgy elhelyeznie a saját világában, hogy nem feltűnő.  
Külön élvezetet nyújtott a történelmi és kulturális tartalom, ami az egyes fejezetekben megbújik. Ebből a könyvből tudtam meg például, hogy a Bluetooth logója miért úgy néz ki, ahogy, illetve megerősítést nyert az a korábbi felfedezésem, miszerint a keresztény ünnepek egybeesnek a régi pogány ünnepekkel, mind időpontot, mint a lényegüket tekintve.

Negatív gondolatot nem is tudok írni a könyvről. Könnyed stílus, izgalmas cselekmény, mély, elgondolkodtató tartalom.  Nem is lehet észrevenni, hogy 600 oldal.

Végezetül néhány gondolat:

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.” – ebből szállóige lesz; megborzongtam, amikor megint feltűnt ez a mondat.

„Áldozatok és gyilkosok leszármazottai vagyunk mindannyian.”

„Milyen szép lenne az élet, ha nem menne gajra.”

Eva García Sáenz de Urturi ezennel helyet kapott a kedvenc íróim között. A hölgy egy zseni, remélem, hogy további könyvei is eljutnak Magyarországra, és hogy a nagyközönség is megismeri a munkásságát. Megérdemli. A harmadik részt pedig tűkön ülve várom.

19. hét: Eva García Sáenz de Urturi: A fehér város csöndje

Ismét egy elég friss megjelenéssel jelentkezem. Egy olyan könyv értékelését hoztam ma, amelyet elsősorban a borítója miatt vettem meg. Még meg sem jelent, vagy éppen csak megjelent, és egy molyos karcban láttam meg a borítóját, és már tudtam, hogy nekem ez a könyv kell. Az érzést a fülszöveg elolvasása is megerősítette bennem. Húztam-halasztottam a megvételét, végül a Könyvfesztivál idejében kiírt akciónál nem tudtam tovább várni (nem is akartam). Épp csak befejeztem a Mengele-lányt, és már vettem is le a polcról A Szép Könyvet.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 640
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. május 1. – 2020. május 7.

A fülszöveg:
„Tasio ​Ortiz de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta, hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen holttestére bukkannak.
Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez még csak a kezdet.
Unai López de Ayala, bűnügyi profilalkotásban jártas fiatal nyomozó megszállottan igyekszik elejét venni a további gyilkosságoknak. Módszerei rendre felbosszantják a felettesét, Alba főhadnagyot, aki történetesen nő, és akivel ráadásul nyomozás közben zavaros szerelmi viszonyba bonyolódik.
Az idő mintha ellenük dolgozna, és Vitória lakóira újra minden sarkon veszély leselkedik. Ki lesz a következő áldozat?

A fehér város csöndje egy trilógia első kötete. A mű alapján forgatott film 2019-ben került spanyolországi forgalomba. A sorozat további részei: Vízáldozatok; Az idő urai.“

Eddig egyszer volt dolgom spanyol szerzővel, számíthattam közlékenységre, kiszólásra, lazaságra, látszólag vagy ténylegesen zagyva történetvezetésre. Nem rossz tulajdonságok ezek, de szokni kell. Az első kétszáz oldalnál tapasztaltam is ezeket, sokszor csak pislogtam vagy kapkodtam a fejem: most mi van? Hol vagyunk? Mi történik? Ki kicsoda? Sok név, hosszú nevek, sok helyszín, az ugrás az időben – először nehezen tudtam követni. Kicsit lassan is haladtam vele. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és onnantól beindult, és a cselekmény is elkezdett bonyolódni – de mennyire!

Viszonylag sokáig nem tudjuk, hogy itt két szál lesz, egy a jelenben, egy a múltban. A múltbeli szál leginkább azt szolgálja, hogy mi magunk megértsük a történteket, hogy ha ügyesek vagyunk, előbb rájöjjünk a titkokra, mint a nyomozók. A második szál aztán úgy tűnik el, ahogy felbukkant; a megfelelő helyen beleolvad a fő szálba. Olyan simán, hogy észre se vesszük.

A történet tele van váratlan fordulatokkal, ami nem hagyja, hogy unatkozzunk, és azt se, hogy letegyük a könyvet. Nem tudott nem érdekelni, hogy hogy van tovább, hogy jók-e a tippjeim a gyilkos személyét és az indítékát illetően. Az indítékot telibe találtam, és a személyét illetően is közel jártam, mégis meg tudott lepni. Majdnem az, akire te gondolsz, de mégsem, hanem a másik!

Az eseményeket és a fordulatokat tekintve az volt az érzésem, hogy ebben a történetben aztán tényleg minden jelen van, meg még a fordítottja is. Családi titok, házasságtörés, rengeteg halott, egy utolérhetetlen gyilkos, a meg nem értett, a bűnbak, a hackergyerek, az egyenes út és a nem hivatalos út, és a bizonytalanság mindenhol. Az érzés, hogy valami még mindig nem stimmel. Mintha az írónő minden ötletét, ami csak felmerült egy ilyen történethez, bele is akarta volna írni ebbe az egybe. És nagyon jól tette! Mindent felhasznált, és egy olyan szövevényes cselekményt hozott létre belőle, hogy tátva maradt a szám. Rendkívül összetett a történet, minden mindennel összefügg, mindenki mindenkihez kapcsolódik valahogyan. Mindenbe részletesen beavat, és egyúttal pörgeti az eseményeket. Nincs felesleges szereplő és a végére nem marad elvarratlan szál. A megoldás kicsit gyors, de ütős, és minden és mindenki a helyére kerül, a két főszereplő kapcsolatát kivéve. Tudom, hogy trilógiáról van szó, de ezen az egyen kívül nem látok már szálat, ahol a történet fonalát fel lehetne venni és gördülékenyen folytatni.

Az írói stílusba sem tudok igazán belekötni. Az elején kissé zavartak a kiszólások, de később rájöttem, hogy nagyon is emberi, ahogy ezt alkalmazza. Hisz mindenkivel előfordult már, hogy legszívesebben mást mondott volna, mint ami valójában elhangzott. Ez lehetővé teszi, hogy jobban belelássunk a főszereplő fejében, hogy jobban tudjunk vele azonosulni. Erre szolgál természetesen az E/1 is. Nagyon tetszett az is, ahogy a szereplők érzelmeit megjeleníti, és ahogy ezekre az intenzív érzelmekre építi fel a történetet. Az elhagyatottságra, a kitaszítottságra, a meg nem értettségre, az elkeseredettségre és a bosszúvágyra.

Hibát, vagy pontatlanságot talán csak a fordítónak tudok felróni az Alfredo Ruiz Kft-ért; valahogy sántának érzem, hogy egy spanyol cégnév után a magyar gazdasági társaságoknál használt rövidítés következik. Van egy halvány emlékem, miszerint ezeket nem szokás fordítani; mindenesetre nagyon idegenül hangzott ebben a környezetben. A másik, ami furcsa volt, hogy a 112 jelent meg segélyhívó számként; EU-ban ez az általános, mindenhonnan hívható, nincs arról információm, hogy Spanyolországban milyen arányban használják ezt és a nemzeti segélyhívó számokat. Nem hiba, hisz ha az eredetiben így van, akkor így van, csak meglepődtem rajta. Azt viszont végtelenül sajnálom, hogy a kötésnél néhány oldal összekeveredett; majdnem szívbajt kaptam, mikor megláttam, hogy a 448. oldal után a 481. következik. Szerencsére megtaláltam a többit, és csak néhány pillanatra akasztott meg. A történet érdekesebb volt.

Rossz érzéssel tölt el, hogy vége lett, pedig nem volt rövid. Mégis feleannyinak éreztem csak, mint amennyi valójában. Rengeteg jó gondolatot jegyeztem fel magamnak; nehéz kiválasztani, melyeket osszam meg, de azt hiszem, maradok a számomra legütősebbeknél.

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.”

„Az ember gyakran nem látja, mi van az orra előtt. Fel kell benne buknia, hogy észrevegye.”

„Az emlékezet időnként egészen triviális helyeken helyez el rajszögeket, hogy örökre megjelölje a fontos pillanatokat, akkor is, ha az „örökre” túl hosszú időnek tűnik számára.”

„A főszerkesztőknek óriási hatalom van a kezében: képesek szentté avatni egy nyomorultat, vagy elbuktatni akár a világ legbecsületesebb emberét is, ha úgy tartja kedvük.”

Nem egyszer fogom elolvasni. Valószínűleg a második kötet megjelenésekor (aminek még se híre, se hamva) újra előveszem.

És ebben a pillanatban azt, hiszem, hogy te leszel az idei kedvencem, #Kraken.

5/5