49. hét: Eva García Sáenz de Urturi - Vízáldozatok

Amikor megtudtam, hogy az idei kedvencem, A fehér város csöndje második részét is kiadják még az évben, nagyon izgatott lettem és rögtön rányomtam az előrendelés gombra a kiadó holnapján. Sajnos az előző olvasmányomon többet ültem, mint szerettem volna, ezért nem tudtam rögtön elkezdeni, ami azt eredményezi, hogy az első értékelője már nem én leszek, de oda se neki.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 600
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. november 29. – 2020. december 6.

A fülszöveg:
„Kraken ​újabb sorozatgyilkos után nyomoz, miután első szerelmét, a várandós Ana Belén Lianót holtan találják. A fiatal nő életének egy 2600 évvel korábbi szertartás szerint vetnek véget: megégetik, a lábánál fogva felakasztják, majd nyakig belemártják egy vízzel teli bronzkori üstbe.

A fehér város csöndjé-ben megismert nyomozó a regénytrilógia második részében, még éppen hogy csak gyógyulófélben van az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet során szerzett sérüléseiből, amikor újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: nemcsak a Baszkföld és Kantábria szakrális helyein a kelta eredetű vízáldozatok mintájára öldöklő tettest kell elfognia, de a saját és barátaival közös múltjával is számot kell vetnie.
A gyilkos áldozatai ráadásul egytől egyig leendő szülők, Díaz de Salvatierra főhadnagy pedig kisbabát vár, ám nem egyértelmű, hogy kitől van a gyerek. Ha Kraken az apa, annak további szörnyű következményei lehetnek: ő is a gyilkos listájára kerülhet. De hogy miért, az kiderül a regényből.”

A borító:
Ugyanolyan gyönyörű, mint az első részé, csak kékben. Jól mutatnak egymás mellett a polcon.

Így tetszett:
Az első kötetet az elsőtől az utolsó szóig imádtam, reméltem hát, hogy méltó folytatást kapok. Molytársaim, akik gyorsabbak voltak, már előrevetítették, hogy nem fogok csalódni, és a könyv hozza az előző rész színvonalát. Igazuk lett.

A történet nem sokkal az előző kötet befejező epizódja után folytatódik, és ha el is felejtettük, hol hagytuk el a szereplőket, hamar képbe kerülünk. Az előző részre való visszautalások segítenek felidézni a korábbi eseményeket, bár ezek csak a történet kereksége szempontjából lényegesek, Kraken afáziáját és annak okát kivéve. Véleményem szerint egyéb tekintetben nem is feltétlenül muszáj az első részt ismerni, érthető lehet akár önállóan is.

Így viszont, hogy az első után nem sokkal olvasom, nem tudom nem hasonlítani hozzá szerkezetében, összetettségében, stílusában.
Hasonlóan összetett, több idősíkon futó cselekményt kapunk, amelyek egyre bonyolódnak – még az utolsó ötven oldalban is megkavarja őket a szerző. Elejt néhány információmorzsát, amit ha az ember észrevesz, elkezd rajta pörögni, ezáltal falja az oldalakat, hogy kiderüljön, igaza van-e; hogy aztán rájöjjön: nincs, vagy csak félig. Végig úgy éreztem, hogy na, most Krakenék előtt járok, rájöttem valamire. Aztán mégsem. Mindig jött egy fordulat, egy újabb tanú, aki keresztülhúzta az addigiakat.

Szerettem Kraken beszédfejlődését követni, és izgalmasak a szereplők egyéni történetei – ilyen bármilyen könyvben szívesen látok, segít jobban megismerni és megérteni egy karaktert, egy szituációt.

A szereplők továbbra is hitelesek. Kraken még mindig az egyik kedvenc nyomozóm, MatuSalem a kedvenc hackerem, a „főgonosz” pedig az egyik legjobb. Estiről derült ki egy érdekesség, amit lehetett ugyan sejteni, de ebben a részben vált egyértelművé. A szívem szakadt meg, mikor olvastam – annyira szép.
Annabel karakterét nem tudtam hova tenni; plusz pont azért, mert gót, mínuszpont azért, ahogy a fiúkkal viselkedett. Az viszont tetszett, ahogy az elutasításokhoz állt; ezt az életérzést át kellene vennem tőle. Germánt pedig már komolyan sajnálom – szegénnyel mindig történik valami.

Ahogy a szerző a köszönetnyilvánításban is mondja, ez a történet a szülőségről szól. Mindenféle mintát találhatunk erre, jót, rosszat és még rosszabbat. Nem mondom, hogy az egyik család sztorija nem hajaz egy kicsit a Trónok harcára, de még ha a szerző tényleg onnan is merítette az ötletet, sikerült úgy elhelyeznie a saját világában, hogy nem feltűnő.  
Külön élvezetet nyújtott a történelmi és kulturális tartalom, ami az egyes fejezetekben megbújik. Ebből a könyvből tudtam meg például, hogy a Bluetooth logója miért úgy néz ki, ahogy, illetve megerősítést nyert az a korábbi felfedezésem, miszerint a keresztény ünnepek egybeesnek a régi pogány ünnepekkel, mind időpontot, mint a lényegüket tekintve.

Negatív gondolatot nem is tudok írni a könyvről. Könnyed stílus, izgalmas cselekmény, mély, elgondolkodtató tartalom.  Nem is lehet észrevenni, hogy 600 oldal.

Végezetül néhány gondolat:

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.” – ebből szállóige lesz; megborzongtam, amikor megint feltűnt ez a mondat.

„Áldozatok és gyilkosok leszármazottai vagyunk mindannyian.”

„Milyen szép lenne az élet, ha nem menne gajra.”

Eva García Sáenz de Urturi ezennel helyet kapott a kedvenc íróim között. A hölgy egy zseni, remélem, hogy további könyvei is eljutnak Magyarországra, és hogy a nagyközönség is megismeri a munkásságát. Megérdemli. A harmadik részt pedig tűkön ülve várom.