Ismét egy elég friss megjelenéssel jelentkezem. Egy olyan könyv értékelését
hoztam ma, amelyet elsősorban a borítója miatt vettem meg. Még meg sem jelent,
vagy éppen csak megjelent, és egy molyos karcban láttam meg a borítóját, és már
tudtam, hogy nekem ez a könyv kell.
Az érzést a fülszöveg elolvasása is megerősítette bennem. Húztam-halasztottam a
megvételét, végül a Könyvfesztivál idejében kiírt akciónál nem tudtam tovább
várni (nem is akartam). Épp csak befejeztem a Mengele-lányt, és már vettem is le a polcról A Szép Könyvet.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 640
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. május 1. – 2020. május 7.
A fülszöveg:
„Tasio Ortiz
de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy
gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta,
hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az
öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen
holttestére bukkannak.
Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez
még csak a kezdet.
Unai López de Ayala, bűnügyi profilalkotásban jártas fiatal nyomozó
megszállottan igyekszik elejét venni a további gyilkosságoknak. Módszerei
rendre felbosszantják a felettesét, Alba főhadnagyot, aki történetesen nő, és
akivel ráadásul nyomozás közben zavaros szerelmi viszonyba bonyolódik.
Az idő mintha ellenük dolgozna, és Vitória lakóira újra minden sarkon veszély
leselkedik. Ki lesz a következő áldozat?
A fehér város csöndje egy trilógia első kötete. A mű
alapján forgatott film 2019-ben került spanyolországi forgalomba. A sorozat
további részei: Vízáldozatok; Az idő urai.“
Eddig egyszer volt dolgom spanyol szerzővel, számíthattam közlékenységre,
kiszólásra, lazaságra, látszólag vagy ténylegesen zagyva történetvezetésre. Nem
rossz tulajdonságok ezek, de szokni kell. Az első kétszáz oldalnál tapasztaltam
is ezeket, sokszor csak pislogtam vagy kapkodtam a fejem: most mi van? Hol vagyunk? Mi történik? Ki kicsoda? Sok név, hosszú
nevek, sok helyszín, az ugrás az időben – először nehezen tudtam követni.
Kicsit lassan is haladtam vele. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és onnantól
beindult, és a cselekmény is elkezdett bonyolódni – de mennyire!
Viszonylag sokáig nem tudjuk, hogy itt két szál lesz, egy a jelenben, egy a
múltban. A múltbeli szál leginkább azt szolgálja, hogy mi magunk megértsük a
történteket, hogy ha ügyesek vagyunk, előbb rájöjjünk a titkokra, mint a
nyomozók. A második szál aztán úgy tűnik el, ahogy felbukkant; a megfelelő
helyen beleolvad a fő szálba. Olyan simán, hogy észre se vesszük.
A történet tele van váratlan fordulatokkal, ami nem hagyja, hogy unatkozzunk,
és azt se, hogy letegyük a könyvet. Nem tudott nem érdekelni, hogy hogy van
tovább, hogy jók-e a tippjeim a gyilkos személyét és az indítékát illetően. Az
indítékot telibe találtam, és a személyét illetően is közel jártam, mégis meg
tudott lepni. Majdnem az, akire te
gondolsz, de mégsem, hanem a másik!
Az eseményeket és a fordulatokat tekintve az volt az érzésem, hogy ebben a
történetben aztán tényleg minden jelen van, meg még a fordítottja is. Családi
titok, házasságtörés, rengeteg halott, egy utolérhetetlen gyilkos, a meg nem
értett, a bűnbak, a hackergyerek, az egyenes út és a nem hivatalos út, és a
bizonytalanság mindenhol. Az érzés, hogy valami még mindig nem stimmel. Mintha
az írónő minden ötletét, ami csak felmerült egy ilyen történethez, bele is
akarta volna írni ebbe az egybe. És nagyon jól tette! Mindent felhasznált, és
egy olyan szövevényes cselekményt hozott létre belőle, hogy tátva maradt a
szám. Rendkívül összetett a történet, minden mindennel összefügg, mindenki
mindenkihez kapcsolódik valahogyan. Mindenbe részletesen beavat, és egyúttal
pörgeti az eseményeket. Nincs felesleges szereplő és a végére nem marad
elvarratlan szál. A megoldás kicsit gyors, de ütős, és minden és mindenki a
helyére kerül, a két főszereplő kapcsolatát kivéve. Tudom, hogy trilógiáról van
szó, de ezen az egyen kívül nem látok már szálat, ahol a történet fonalát fel
lehetne venni és gördülékenyen folytatni.
Az írói stílusba sem tudok igazán belekötni. Az elején kissé zavartak a
kiszólások, de később rájöttem, hogy nagyon is emberi, ahogy ezt alkalmazza.
Hisz mindenkivel előfordult már, hogy legszívesebben mást mondott volna, mint
ami valójában elhangzott. Ez lehetővé teszi, hogy jobban belelássunk a
főszereplő fejében, hogy jobban tudjunk vele azonosulni. Erre szolgál
természetesen az E/1 is. Nagyon tetszett az is, ahogy a szereplők érzelmeit
megjeleníti, és ahogy ezekre az intenzív érzelmekre építi fel a történetet. Az
elhagyatottságra, a kitaszítottságra, a meg nem értettségre, az
elkeseredettségre és a bosszúvágyra.
Hibát, vagy pontatlanságot talán csak a fordítónak tudok felróni az Alfredo
Ruiz Kft-ért; valahogy sántának
érzem, hogy egy spanyol cégnév után a magyar gazdasági társaságoknál használt
rövidítés következik. Van egy halvány emlékem, miszerint ezeket nem szokás fordítani;
mindenesetre nagyon idegenül hangzott ebben a környezetben. A másik, ami furcsa
volt, hogy a 112 jelent meg segélyhívó számként; EU-ban ez az általános,
mindenhonnan hívható, nincs arról információm, hogy Spanyolországban milyen
arányban használják ezt és a nemzeti segélyhívó számokat. Nem hiba, hisz ha az
eredetiben így van, akkor így van, csak meglepődtem rajta. Azt viszont
végtelenül sajnálom, hogy a kötésnél néhány oldal összekeveredett; majdnem
szívbajt kaptam, mikor megláttam, hogy a 448. oldal után a 481. következik.
Szerencsére megtaláltam a többit, és csak néhány pillanatra akasztott meg. A
történet érdekesebb volt.
Rossz érzéssel tölt el, hogy vége lett, pedig nem volt rövid. Mégis
feleannyinak éreztem csak, mint amennyi valójában. Rengeteg jó gondolatot
jegyeztem fel magamnak; nehéz kiválasztani, melyeket osszam meg, de azt hiszem,
maradok a számomra legütősebbeknél.
„Eddig tartott a te vadászatod.
Most kezdődik az enyém.”
„Az ember gyakran nem látja, mi
van az orra előtt. Fel kell benne buknia, hogy észrevegye.”
„Az emlékezet időnként egészen
triviális helyeken helyez el rajszögeket, hogy örökre megjelölje a fontos
pillanatokat, akkor is, ha az „örökre” túl hosszú időnek tűnik számára.”
„A főszerkesztőknek óriási hatalom
van a kezében: képesek szentté avatni egy nyomorultat, vagy elbuktatni akár a
világ legbecsületesebb emberét is, ha úgy tartja kedvük.”
Nem egyszer fogom elolvasni. Valószínűleg a második kötet megjelenésekor
(aminek még se híre, se hamva) újra előveszem.
És ebben a pillanatban azt, hiszem, hogy te leszel az idei kedvencem,
#Kraken.
5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése