19. hét/2. Pető Andrea - Elmondani az elmondhatatlant

Ennek a könyvnek nem a borítója, hanem a címe tetszett meg. Kényes téma, amiről nem sokat és nem szívesen beszélnek – épp ezért keltette fel az érdeklődésemet.

Kiadó: Jaffa
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 280
Az olvasás ideje: 2020. május 9. – 2020.május 10.

A fülszöveg:
„Magyarország ​II. világháborús történetét a politika- és hadtörténet alaposan feldolgozta már, létezett azonban a hadviselésnek egy olyan része is, amely sokáig láthatatlan és kibeszéletlen maradt. A civil lakosság elleni atrocitások, azon belül is elsősorban a nők ellen elkövetett tömeges nemi erőszak története politikai és személyes okokból is hosszú évtizedeken keresztül tabutémának számított.
Pető Andrea Elmondani az elmondhatatlant című kötete a módszertani és elméleti nehézségeket szem előtt tartva, alaposan és érzékenyen elemzi a kérdést, és a feminizmus fogalomrendszerét segítségül hívva elsősorban arra keresi a választ, hogy milyen események és elbeszélések formálták a nemi erőszakkal kapcsolatos kollektív emlékezetet, mi alakította ki a hallgatás és az elhallgatás spirálját, és végül hogyan vált a nők elleni erőszak története emlékezetpolitikai csatározások játékszerévé. A környező országokban történt hasonló esetek összehasonlító elemzésével azokat a tényezőket is igyekszik feltárni, amelyek egy háborúban tömeges nemi erőszak elkövetéséhez vezetnek. Az emlékezeti formák mellett részletesen szól a nemi erőszak láthatóvá tételéről, és ennek emlékezetpolitikai és jogi gyakorlatáról is. Végül a hozzáférhető szovjet forrásokat feldolgozva kísérletet tesz rá, hogy a másik oldal szempontjait is bemutassa.

PETŐ ANDREA (1964) történész, a Közép-Európa Egyetem (CEU) professzora, az MTA doktora. Kutatási területe a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története. Öt monográfiája, 31 szerkesztett kötete, számos tanulmánya jelent meg. Munkásságát Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, az MTA Bolyai Plakettjével és az Európai Akadémiák (ALLEA) Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díjával ismerték el.

Ezúttal nem tudom bő lére ereszteni a mondanivalómat. Maga a kötet is rövid, és a tényeken nincs mit értékelni. Beszélnek azok maguktól. Sokkal inkább a benyomásaimat írnám le.

Nem igazán tudom, mit vártam ettől a kötettől, mindenesetre valamiért azt gondoltam, hogy kevésbé lesz száraz és tényszerű. Az volt a benyomásom, mintha egy nagyon hosszú szakdolgozatot olvasnék. Ezt az érzetet erősítette a forrásmegjelölés, majd azok felsorolása 40 oldalban.

A kötet bevezetéseként a szerző pontosan elmondja, mit vizsgált, milyen módszertannal, milyen forrásokat használt és milyen nehézségekbe ütközött. Ez nagy segítség, ugyanis előre tudjuk, hogy a témán belül mire számítsunk és mire ne – például azért, mert hiányoznak a források, vagy nem kutathatók. Ebben a témában ez különösen jellemző.

A kérdést nagyon részletesen, minden oldalról megvizsgálja. Először kapunk egy történeti áttekintést a Magyarországot megszálló csapatokról; ezeket össze is hasonlítja.  Ezt követően beszél magáról a nemi erőszakról. Típusokba sorolja és magyarázza őket; teszi ezt olyan megvilágításban, amilyenről eddig még nem hallottam – ugyanis nem csak az a magyarázat van, hogy „a háború az háború, a nemi erőszak meg a természetes velejárója”, vagy az, hogy a katonák ezt azért tették, mert évekig nő nélkül kellett élniük. Megütköztem például azon, hogy a nemi erőszakot a hatalommal kapcsolja össze és háborús fegyverként jelöli – ebben az értelmezésben a nők meggyalázása a másik nép legyőzésének szimbóluma. Nagyon érdekes aspektus, korábban nem gondoltam erre az értelmezésre.

Tárgyalja a nemi erőszak következményeit is: a nem kívánt terhességeket, az ezeket követő abortuszokat, illetve megszületett gyerekeket, és a nemi betegségeket is, amennyire lehet, számszerűsítve. Ezután az elmondás/elhallgatás problémájával szembesít minket: melyik területen milyen arányban volt lehetőségük a nőknek az őket ért atrocitásokról beszámolni. Nagy átlagban azt mondhatjuk, hogy kevéssé. Sok területen nem mertek, másutt nem tudtak róla beszélni (nem volt erre megfelelő fórum, illetve hiányzott a megfelelő szókincs hozzá). Gyakori volt, hogy a szégyen – saját vagy férfirokonaik szégyene - elkerülése végett hallgattak. A rögzített beszámolókat pedig sok esetben megfelelő bizonyíték hiányában nem vették komolyan.

Végezetül betekintést nyerünk a másik oldal helyzetébe is – ugyanis mindennek két oldala van, akkor is, ha egyértelmű, melyik is a helyes. Keveset tudunk meg, ugyanis a források hiányosak, illetve ezen az oldalon még nem érték el azt az áttörést, amit az áldozatok oldalán. A katonanők helyzetéről mindenesetre érdekes volt olvasni.

Nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a tanulmányt, mert sok új információval gazdagodtam, és némiképp a látóköröm is szélesedett a témában. Ilyen gyorsan viszont nem érdemes olvasni; nagyon tömör és száraz, ami megterheli az agyat – nem is tudtam vele gyorsan haladni. A sok szakkifejezés is nehezíti az olvasást, és ugyan egyet-egyet zárójelben megmagyaráz, jobb lenne a többihez is egy lábjegyzet, hogy laikus olvasók számára is érthetőbb legyen.

Egyetlen mondatot emelnék ki a kötetből, ami megragadta a figyelmemet:

„A leírásban az „özvegyek és árvák” éppen olyan elbeszélési fordulat, mint később a „nők és gyerekek”: láthatatlanná és személytelenné teszi az áldozatokat, de egyben elítélendővé teszi a cselekedetet.”

A mondat igazsága vitán felül áll; hogy a szófordulat használata mennyire helyes, azt mindenki döntse el maga.

Azt hiszem, egy időre most elég lesz a tényfeltáró irodalomból; van ugyan még pár hasonló kötet a polcomon és a várólistámon, de most egy kicsit még halasztom őket. Épp itt az ideje visszatérni Gileádi Rolandhoz. J

4/5